sports fanatic. [story of five true champions]
navigation

Üdv, kedves idegen! Szeretettel köszöntelek a Sports Fanatic Sportblog nevű oldalamon. Te is rajongásig szereted a snookert, a teniszt, az országúti kerékpárt, a biathlont vagy esetleg a síugrást? Ha igen, akkor a legjobb helyen jársz! Itt ezekkel a sportágakkal kapcsolatos cikkeket olvashatsz a főoldalon és a sportblogban egyaránt. Az 5 kedvenc sportolómmal is megismerkedhetsz egy kicsit közelebbről. Remélem, jössz máskor is! Kellemes időtöltést!

INFORMÁCIÓK
ajánlott felbontás | 1920 x 1080
ajánlott böngésző | chrome, 80%

 
Chatbox

 
articles

SPORTBLOG AJÁNLÓ

  2018. 11. 25. Proving people wrong
  2018. 10. 12. Kapaszkodni a múltba
  2018. 08. 23. Kettőt előre, egyet hátra
  2018. 07. 06. A visszatérés rajtkövén
  2018. 05. 13. Still waiting

 
schedule

Kedvet kaptál, de nem tudod, mikor és hol tudod nézni? Kíváncsi vagy, mikor láthatod újra kedvenceidet és a jelenkor legnagyobb sztárjait versenyezni? Itt van egy kis segítség a sportszerető közönségnek! Összeállítottam egy egyszerű, folyamatosan frissülő versenynaptárat a kedvenc sportágaimmal, hogy senki ne maradjon le a történelmi pillanatokról. Jó szurkolást mindenkinek!

SNOOKER
dátum esemény neve közvetítés
dec. 10-16. Scottish Open Eurosport

TENISZ

nincs aktuális esemény

ORSZÁGÚTI KERÉKPÁR

nincs aktuális esemény

SÍUGRÁS
dátum esemény neve közvetítés
dec. 14-16. Engelberg Eurosport

BIATHLON
dátum esemény neve közvetítés
dec. 13-16. Hochfilzen Eurosport

nincs aktuális esemény

*televíziós közvetítés Magyarországról nem elérhető

 
tweets

 
Trophies

ELITE SITES
Jelentkezésedet elfogadom, amennyiben...
      × rendszeresen frissíted oldaladat
  × igényes tartalmakat töltesz fel
  × látható módon viszonzod a cserét


 
infobox
Szerkesztő bettina.
Elérhetőség email
Nyitás 2013. júl. 17.
Tárhely G-Portál
Kategória   sport
Facebook Sports Fanatic
Köszönet LindaDesign  
 
crowd
Indulás: 2013-07-17
 

homepage

Zverev, the forerunner of a new era

a 2018-as ATP Finals összefoglalója

Itt a generációváltás!? Évek óta dobálózunk már ezzel a kifejezéssel a teniszberkeken belül, viszont ahelyett, hogy az újabb nemzedékek együttes erővel átvették volna a hatalmat az trónhoz ragaszkodó nagy négyestől, egyre több évjárat tűnt el a süllyesztőben igazi áttörés nélkül. Egy fecske nem csinál nyarat, mint ahogy egy játékos sem csinál teniszforradalmat. Sascha Zverev sem biztos, hogy fog. Legalábbis nem most azonnal. Az viszont vitathatatlan, hogy ő minden tekintetben egy új éra előfutára, a kiüresedéstől rettegő sportág potenciális megmentője. Zverev azonban nem(csak) a jövő fényes ígérete, Zverev a most üstököse. És azt hiszem, ez a legfőbb előnye saját korosztályával szemben. Ő már kész van. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a világbajnoki trófea, amit az uralkodó szűk elit két oszlopos tagjának legyőzésével hódított el.

Valljuk be, nem az idei volt minden idők legkiélezettebb világbajnoksága, mint ahogy a kiesés szakaszban tündöklő Sascha Zverev sem aratott rajt-cél győzelmet, egyszóval a csoportkör nem volt egy diadalmenet színvonalügyileg. Lehet, hogy az szufla fogyott el, vagy a koncentráció hagyott alább többeknél, mindenesetre akadtak csalódást keltő, küzdelemmentes és a torna presztízséhez képest méltatlanul egyoldalú találkozók. Rögtön az első napon egy érthetetlen Federer-bukta bolygatta fel a közvéleményt: a svájci abszolút indiszponált módon teniszezett egy ugyancsak gyengén muzsikáló Nishikori ellen, aki dacára annak, hogy bőven negatív nyerő-ki nem kényszerített hiba mérleget produkált, megszerezte első (egyben egyetlen) pontját a Lleyton Hewittról elnevezett csoportban. Kettejük teljesítményét kínos kontextusba helyezte, mondhatni beárazta, hogy a következő fordulóban a japán már-már megszégyenítő arányú verést kapott a sziporkázó Kevin Andersontól - Nishikori mindösszesen egy játékot tudott elcsípni ezen a meccsen, majd Thiemmel szemben is kudarcot vallott. A szokásosnál sűrűbb szezonvégi programot vállaló Roger Federer azonban látványosan összekapta magát a kezdeti botladozás után, hozta a kötelezőt Dominic Thiem ellen és egy orrhosszal elorozta a csoportelsőséget Anderson elől.

Lleyton Hewitt-csoport végeredménye Guga Kuerten-csoport végeredménye

Mindeközben a Guga Kürten nevével fémjelzett kvartett háza táján kivétel nélkül papírforma-eredmények születtek, a győzelem-vereség ráta szimmetrikusan oszlott el a csoport tagjai között, idomulva a kiemelési számokhoz: a reneszánszát élő Novak Djokovic 3 ponttal végzett az élen, a később főszereplővé avanzsáló Alexander Zverev csak a szerbbel szemben maradt alul, míg a kiegyensúlyozott, mégis viszonylag csendes szezont maga mögött hagyó Marin Cilic John Isner ellen könyvelhette el egyszem sikerét, így a karrierje legjobb évét futó amerikai pont nélkül búcsúzott Londontól. Az elődöntő mezőnyére az időnként meglehetősen ingerszegény csoportküzdelmek - talán a sérülés miatt visszalépni kényszerülő Rafael Nadal és Juan Martín Del Potro lehelhettek volna egy kis életet a verseny ezen szakaszába - ellenére nem lehetett panasz: a hirtelen halállal fenyegető kieséses fázisban kialakuló Federer-Zverev és Djokovic-Anderson párosítások egy igazi álomdöntő ígéretével kecsegtettek, ámde a fékezhetetlen gyorsvonat képében érkező Sascha Zverev felülírta a menetrendet, megdöbbentve ezzel a várakozó tömeget. A megdöbbenés tárgyát nem az a két különálló tény szolgáltatta, hogy Zverev ihletett játékkal legyőzte Roger Federert és/vagy Novak Djokovic-ot, hiszen erre már korábban is volt példa, hanem az, hogy mindezt sorozatban, egyik napról a másikra tette, ráadásul a világbajnokság véghajrájában, olykor-olykor az elfogult közönség gerjesztette ellenszélben (lásd Federer elleni elődöntő második szettjének rövidítése).

A NextGen-skatulyába még éppen beletuszkolható, 21. életévét taposó Zverev két különböző profilú mérkőzésen bizonyította, hogy képes megbírkózni a nyomással és nem remeg meg a keze a legkritikusabb pillanatokban sem. A Roger Federerrel vívott, feszült hangulatú, késhegyre menő csatában akár egy-egy gyengébb adogatójáték vagy átmeneti koncentrációkiesés is könnyen a vesztét jelenthette volna, nem beszélve arról a vitákat és nemtetszést kiváltó tiebreakbeli szituációról, ahol a komplett nézőtér ellene fordult. A német mindezek ellenére végig megőrizte hidegvérét és nem hagyta, hogy a külső körülmények kizökkentsék a zónából. Az alapvonalon vagy annak közelében landoló ütéseivel kikezdte a svájci fonákját, akinek fogadóként alig-alig jutott lehetőség a rázúduló szervabombák mellett. A döntő merőben más tészta volt. A dominanciája restaurálásán munkálkodó Novak Djokovic toronymagas favoritként léphetett pályára, ám mind mentális, mind fizikai vonatkozásokban kiütközött rajta az utóbbi félév ámokfutása, másra aligha foghatjuk haloványabb teljesítményét. Ugyan a csoportkörben Zverev képtelen volt megszorítani a világ tetejére visszakapaszkodó szerbet, a fináléban meglepetésre felcserélődtek az erőviszonyok és az underdog minden tekintetben ellopta a show-t. Amikor kell, akkor nyújtotta a legjobbját és ellentmondást nem tűrő tenisszel kényszerítette térdre Djokovic-ot. A dicsőség mellé szerzett néhány új rajongót is hosszúra nyúló, érzelmes, szimpátiát ébresztő győzelmi beszéde során.

Ez a siker korántsem a véletlen műve, tudatos tervezés eredménye: az új generációknak utat törő német hosszútávú befektetései megtérülni látszanak. Ahogyan Boris Becker fogalmazott, Zverev a legjobb akar lenni, ezért a legjobbakkal veszi körül magát: idén augusztustól az Andy Murray-t Grand Slam-győzelemig vezető Ivan Lendl is az ő szakmai stábját erősíti (egyébként nem a kőarcú legenda az egyetlen, aki a skót táborából igazolt át az évek folyamán). És bizony, Masters-trófeákkal a zsebében, világbajnoki serleggel a vitrinjében, ez lesz a következő lecke Alexander Zverev számára: megtanulni Grand Slamet nyerni. Elviekben minden szükséges adottsággal rendelkezik ennek kivitelezéséhez - világrengető alapvonalütések, bombasztikus szervák, mentális stabilitás - már csak össze kell rakni a puzzle-t. Itt jön a képbe a Lendl-faktor, ami Murray esetében segített összehangolni az egyéni képességeket, kikeverve a bajnokká válás receptjét. Kérdés, hogy Sascha Zverevnél hogyan és milyen ütemben fog ez a hatás érvényesülni.

Adott tehát a kérdés: Lesz-e jövőre Grand Slam-bajnok Sascha Zverev?
Azt hiszem, ez lenne az első jelentős lépés a generációváltás irányába.


EXTRA TARTALOM
Egy saját készítésű, három grafikából álló adatvizualizáció az évvégi világranglista kialakulásáról - főszerepben Djokovic, Nadal, Federer és Zverev, azaz a legjobb 4 játékos. Kattints a lenti címre a nagyobb felbontásért!

2018.11.20. 10:52, bettina.

hulló falevelek, országút, Itália

a trittico d'autunno áttekintése

Ahogyan a kiemelten kezelt tavaszinak, úgy a némileg háttérbe szoruló őszi klasszikus szezonnak is megvan a maga szépsége. A piemonti domboldalak sárguló szőlőtőkéin és a festői szépségű lombardiai tavak tükrén megcsillanó, aranyló napfény magában hordoz egyfajta búcsúélményt. Az európai országúti idény eme ünnepélyes keretek között zárul le Észak-Olaszországban. A lehulló falevelek klasszikusaként emlegetett lombard körverseny a lélegzetelállító díszlet mellett színvonalas előadást is ígér, így nem véletlen, hogy egyike az öt kerékpáros monumentumnak. Egy érzelmes, drámai záróakkord, melynek viharos történelmű, ugyancsak nagymúltú félklasszikusok adják meg az alaphangot. A szezonzáró őszi egynaposok anekdotikus elemekkel tarkított összefoglalója következik.

Azok, akik rendszeresen néznek kerékpárversenyeket és egész évben figyelemmel követik a profi mezőnyt, bizonyára kívülről fújják a megszokott menetrendet: szeptember közepén megünnepeljük a piros trikóst Madridban, miután mindenkit elragad a világbajnokság szivárványos álomvilága, majd a lombardiai hattyúdallal int búcsút a peloton az öreg kontinensnek. Tiszta sor. Azonban azt már csak a legkiműveltebb magyarországi rajongók tudhatják, hogy a világbajnokság és a lombard körverseny között pezsgő kerékpáros élet zajlik Észak-Olaszországban, hiszen közvetítések híján eddig nem volt teljeskörű rálátásunk erre az időszakra. Mostmár gyakorlatilag az összes olasz egynapost élőben izgulhatjuk végig, beleértve a Trittico d'autunno eseményeit, melyet a bevezetőben körülírt Il Lombardia tetőz be. De mégis, mi a csuda az a Trittico d'autunno? Amíg utána nem olvastam, számomra sem volt egészen világos, mit takar ez az egyébként hangzatos fogalom. A trittico szó - megfosztva a vallási vonatkozásaitól - hármas egységet jelent, az autunno pedig az évszakra utal, amelyben ez a hármas egység megrendezésre kerül. Az olasz szaksajtó egészen pontosan a Milánó-Torinó, a Gran Piemonte és az Il Lombardia által alkotott trilógiát érti ezalatt. Ám ezek a versenyek nem jártak mindig kéz a kézben fennállásuk során: a Milánó-Torinó csak 1987-ben vált végérvényesen őszi klasszikussá, ebben az évben született meg tehát a nem hivatalos elnevezés, ami összekötötte ezeket a nagymúltú kerékpáros eseményeket.

Milano-Torino
A legantikabb klasszikusként tartják számon, először 1876-ban rendezték meg, ekkor mindössze 8-an álltak rajthoz, közülük 4-en értek célba. 1894-ben írták ki legközelebb, 1913-tól vált úgy-ahogy rendszeressé, az idei volt a 99. kiírása. Ikonikus emelkedője a Superga, melynek neve egybeforrt a legendás 'Grande Torino' 1949-es tragédiájával [további információkért kattints ide]. A kor kiemelkedő focicsapata Lisszabonból tartott hazafelé, amikor repülőjük a supergai bazilikába csapódott. A balesetet senki sem élte túl.

Hogy mennyire nem volt rálátásunk erre az időszakra, mi sem bizonyítja jobban, hogy mielőtt Alberto Contador 2012-ben megnyerte volna, sosem hallottam a Milánó-Torinó nevű versenyről, kis túlzással azt se tudtam, hogy eszik vagy isszák - nem csoda, hisz' 2008 és 2011 között meg sem rendezték. Emlékszem, mekkora sprintet vágtam ki a buszmegállótól hazáig, hogy egy élő, olasz nyelvű, szöveges közvetítésen keresztül követhessem az utolsó kilométereket. Lélegzetvisszafojtva vártam a fejleményeket, miközben le sem vettem az ujjamat a frissítés gombról... A Milánó-Torinó azonnal belopta magát a szívembe, mondhatni, a megszállottja lettem, elsősorban azért, mert a torinói hegyi befutó esélyt ad a Contadorhoz hasonló mászóbajnokoknak a klasszikus győzelem megszerzésére, amire Flandriában vagy az Ardennekben nincs esélyük. Az idei év sem volt kivétel ezen trend alól: az utolsó 25 kilométeren belül kétszer kellett felkapaszkodnia a mezőnynek a tragikus történetű bazilikához. A 2012-es, Contador által fémjelzett kiírás sikerén felbuzdulva - nem túlzás állítani, a spanyol klasszis diadala újból felhelyezte a térképre ezt az antik versenyt, felújítva népszerűségét - a szervezők nem változtattak a finálén, mondhatni, a dupla-Superga hagyománnyá lett.

A Milánó-Torinó évről-évre egyre nagyobb sztársűrűségű startlistákat tud felmutatni: az innsbrucki világbajnokság főszereplői mellett a lombard körversenyre aspiráló kerekesek is megmérettették itt magukat. A szivárványba burkolózó Alejandro Valverde kapva-kapott az alkalmon, a Superga első teljesítésekor egy komplett akcióhullámmal kinálta meg a riválisokat, melynek követketményeként látványosan leredukálódott a mezőny - igaz, az emelkedőn leszakadók közül többen is elcsípték a sor végét a lejtmenetben. A végjátékban az előretolt ékek kollaboratív megindulása miatt izzott fel a levegő: az FDJ képviseletében David Gaudu (a verseny MVP-je), az Astana színeiben Jakob Fuglsang, míg az EF helytartójaként Daniel Martinez lépett a tettek mezejére. Hamarosan a csapatkapitányaik is felbukkantak az élen, kiegészülve a friss világbajnokkal, aki kissé egyedül érezhette magát a tandemek között. Thibaut Pinot menetrendszerűen érkezett meg Gaudu hátsó kerekére és együtt vitték tovább az offenzívát, magukkal rántva Miguel Ángel Lópezt és a magányos Valverdét. A dráma másfél kilométerre a céltól hágott a tetőfokára. David Gaudu, felélve utolsó erőtartalékait, éppen kiborított a négyesfogat elejéről, mikor López támadásra adta a fejét. A kolumbiai egy pillanatra hátranézett, konstatálva Valverde kapitulációját és összeütközött az útját keresztező versenytárssal. A kölcsönös figyelmetlenségből fakadó incidens nyomán Thibaut Pinot előtt megnyílt az út a győzelem felé: ugyan López hamar visszapattant a nyeregbe, már csak Valverdét vadászhatta le, a franciát legfeljebb a tekintetével tudta követni.

Gran Piemonte
1906-ban hívták életre, 2009-ben keresztelték át Gran Piemontéra (eredetileg Giro del Piemonte), az idei volt a 102. kiírása. A kétezres évek elején a szervezőség súlyos finanszírozási problémákkal és állandó szponzorhiánnyal küzdött (2007-ben, 2013-ban és 2014-ben törölni kellett). ​2017-ben rendhagyó módon az olasz országúti bajnokság keretein belül, júniusban került megrendezésre, így kizárólag olasz versenyzők vehettek rajta részt (Fabio Aru nyert az autóbalesetben elhunyt Michele Scarponi mezében).

A Gran Piemonte, az állandó változásban lévő ún. félklasszikus volt a trittico következő állomása, ráadásul rögtön másnap. Az egykori piemonti körverseny karakterisztikája nehezen meghatározható egy szóban, nincs bevett vonalvezetése, illetve a start- és célvárosai sincsenek kőbe vésve. A 2018-as kiadáshoz készített útvonal a strapabíró sprintereknek, illetve a rouleuröknek kedvezett, de ha elmélyedünk a korábbi győztesek névsorában (Constante Girardengo, Rudi Altig, Eddy Merckx, Felice Gimondi, Richard Virenque, továbbá a mostani mezőnyből Rigoberto Urán és Fabio Aru), láthatjuk, hogy akadtak hegyesebb kiírások is. Kétségtelen, az idei nem ezek közé tartozott. Ettől fogva azok a versenyzők, akik a Supergán kulmináló Milánó-Torinón villogtak, egyből Bergamo felé vették az irányt, átadva a terepet gyorslábú kollégáiknak. A Gran Piemonte befutóját ezúttal az UNESCO világörökség részét képező stupinigi vadászkastély tövében tűzték ki, amit érdemes felkeresni, ha Torinó közelében jár az ember.

Ami viszont még a pazar célhelyszínnel is érdekesebb, pláné nekünk, magyar kerékpárrajongóknak, hogy a nívós mezőnyben felfedezhettük a Quickstepnél gyakornokoskodó Peák Barnabást, aki nemcsak hogy tartotta a tempót a legjobbakkal, elsőszámú szökevénygyilkossá lépett elő, magára vonva ezzel a nemzetközi szaksajtó figyelmét. A 19 éves magyar tehetség a verseny utolsó kilométerein oroszlánrészt vállalt a munkából, lefülelte a last-minute akciókat, így pozícióba hozva csapata kiemelt emberét, Florian Sénéchalt, aki végül a 2. helyen végzett, miután nem bírt el az esős sprintekre specializálódott Sonny Colbrellivel. Barna végül szorosan az élmezőny mögött, kilencedikként gurult át a célvonalon, jelenleg pedig a Quickstep döntésére vár a jövőjével kapcsolatban. Magyar versenyző a World Tour-mezőnyben!? Jól hangzik, nemde? Márpedig ezután a produkció után reális esély mutatkozik rá. Gratulálunk az eredményhez, szorítunk a szerződésért!

Il Lombardia
1905-ös alapítású verseny, idén már 112. alkalommal írták ki (csak a II. világháború alatt szünetelt, 1943 és 1944 között). Az 5 monumentum egyike, az egyetlen, amit ősszel rendeznek meg. Az olaszok a hulló falevelek klasszikusának nevezik (la classica delle foglie morte). A verseny a comói-tó bűvkörében zajlik, a Bergamo-Como útvonal 2014-ben stabilizálódott, mindössze az irányt szokták változtatni. Két ikonikus emelkedője a Passo dello Ghisallo és a Muro di Sormano. Előbbi azért különleges, mert a hegytetőn található kápolnát a kerékpárosok védőszentjének, a ghisallói Madonnának ajánlották, így az épület belsejét muzeális értékű kerékpáros relikviák díszítik [megnézem].

Ilyen előzményekkel érkeztünk el az európai országúti szezon záróakkordjához, egyben a Trittico d'autunno utolsó felvonáláshoz, a hulló falevelek klasszikusához. Olaszországban olyanannyira büszkék a monumentumi rangot kiérdemlő lombard körversenyre, hogy amíg a világbajnokságot nyár végén rendezték, ezt a futamot az ősz világbajnokságának kiáltották ki, nem csupán nagyképűségből - az UCI 1995-ben kivitelezett naptárreformja fosztotta meg ettől a címtől. Ugyan őszi világbajnokságként elvesztette létjogosultságát, a versenyt átszövő romantikus hangulat, a festői tájakat átszelő útvonal és búcsúzásélményből származtatott nosztalgia különleges, kellemes egyveleget alkot, ami miatt maguk a kerekesek is szeretettel reflektálnak a Lombardiára. Az ideérkező, kissé fásult mezőnyben felolvad a feszültség: az eredménykényszer csak keveseket üldöz, hiszen mindenki érzi, ha eddig nem sikerült bizonyítani, ezen az egy napon képtelenség kozmetikázni egy egész évnyi haloványabb teljesítményt - ennek megfelelően ritkán születnek meglepetések. Ez a kitüntetett nap csupán - talán nem is annyira csupán - arra ad lehetőséget, hogy a versenyző pozitív benyomásokkal zárhassa le a szezonját, még ha nincs is feltétlen harcban a végső győzelemért. Úgy gondolom, ezt a klasszikust nem érdemes muszájból abszolválni, szívből kell letekerni, hiszen csak így lehet megnyerni, ez a kulcs. Ezt pedig az idei kiírás két főszereplője, Thibaut Pinot és Vincenzo Nibali is pontosan tudja.

A lombard körverseny idei, 112. kiadásának útvonala Bergamóból haladt Comó felé, ami közvetítési szempontból mindenképp szerencsésebb, mint az ellenkező irány. A szintrajzot a tradícionális emelkedők, a Passo dello Ghisallo, a Muro di Sormano és a Civigilo díszítette, ám földcsuszamlás miatt a San Fermo della Battaglia kikerült a programból, a valamivel lankásabb Monte Olimpino helyettesítette. A verseny a sormanói falat mászva kelt életre: az ex-síugró Primoz Roglic korai indítása megkongatta a vészharangokat az esélyesek körében. Közülük elsőként Vincenzo Nibali vette üldözőbe a szlovént, de Thibaut Pinot sem késlekedett sokat, hiszen legbelül érezte, hogy a címvédő eltalálta a tökéletes pillanatot. Miután hármasban átbuktak a hegytetőn, Nibali, a műfaj egyik legjobbjaként levezényelte a tópartig tartó ereszkedést. Az éllovasok fórja minden kanyarral egyre nőtt a Valverde-féle elit csoporttal szemben, bár a síkon a sérülésből visszatérő Egan Bernalnak még sikerült kiharcolnia a kontaktot velük.

A civigliói kaptatón manifesztálódott a klasszikus adok-kapok a két főfavorit, Pinot és Nibali között: az élete formáját meglovagoló francia valódi támadáscunamit zúdított a címvédő nyakába, aki ugyan ideg-óráig állta a sarat, a csúcs közelében megadta magát. Szinte exponenciális léptekben növekedett a különbség kettejük között. Pinot a győzelem mellett az életéért is küzdött a lefelében, de sikerült megőriznie az emelkedőn kialakított előnyének zömét. Mindeközben a hoppon maradt Nibalit hátbacsapta egy illusztris felhozatalú üldözősor - benne Dan Martinnal, Uránnal, Wellensszel, Majkával, Teunsszel és két csapattárssal, Pozzovivóval és Ion Izagirrével -, ám ahelyett, hogy fehér zászlót lengetett volna, egy második hullámos kontrával újból faképnél hagyta őket, ragaszkodva a 2. helyhez. A comói cél felé repülő Thibaut Pinot, „a profi kerékpározás leghalandóbb sztárja”, szívből tekerve végül beteljesítette a lombard körversenyhez fűződő románcát. The End.

2018.10.19. 15:17, bettina.

Alejandro el Grande

gondolatok az országúti világbajnokságról

Végre, gondolhattuk mi, pártatlan, nyílt sisakos küzdelemre éhező nézők, akik az innsbrucki világbajnokság útvonalának nyilvánosságra kerülése óta dörzsöltük a tenyerünket. Végre, gondolhatták a vérbeli hegyimenők, akik éveken keresztül mellőzöttnek érezhették magukat a világbajnoki mezőnyversenyeken és most lehetőséghez jutottak. Végre, gondolhatja a korát újra és újra meghazudtoló Alejandro Valverde, aki egész karrierje során a szivárványt üldözte és idén magára ölthette. Azt hiszem, ha a győztes személyével nincs is mindenki kibékülve, maga a verseny minden szurkolói igényt kielégített. Végy egy izzasztó alpesi körpályát, fűszerezd meg egy - szó szerint - pokoli emelkedővel és adj hozzá egy lejtmenetes finálét: az osztrákok rátaláltak az intenzív, ösztönök irányította csatározás receptjére. Még több ilyet!

Tavaly hosszasan méltattam a pazar norvég rendezést (igaz, a színvonaltalan dohai bohóckodást nem volt nehéz felülmúlni), véleményem szerint azonban Innsbruck minimum annyira volt jó választás, mint annak idején Bergen. Sőt, szakmailag még lehet, hogy jobb választásnak is bizonyult az osztrák helyszín. Ami a hivatalos nézőszámokat illeti, Bergen tömött utcáit aligha lehet felülmúlni, de így utólag ki merem jelenteni, abba a pályába többet láttunk bele, mint amit valójában nyújtani tudott. Pontosan azért, mert az utóbbi évek klasszikus mezőnyhajrái után ki voltunk éhezve egy hegyes világbajnoki pályára. De nem, egy olyan pályát nem címkézhetünk hegyesnek, ahol Peter Sagan egész napos bujkálást követően nyerni tud, Alexander Kristoffot lehajrázva - ettől függetlenül nagyszerű versenyt láthattunk, csak abban hibáztunk, hogy a szintrajz alapján túlbecsültük az útvonalat színesítő emelkedő nehézségét. Ha az ismert földrajzi fogalmakat a profi kerékpársport kontextusába helyezzünk, azt mondhatnánk, hogy amit még Sagan kibír, ott ér véget a dombság, és amit már nem bír ki, ott kezdődik a hegyvidék. Nem tudom, ki mennyire emlékszik, de amikor a bergeni pályarajz nyilvánosságra került, benne a Höttinger Höllhöz képest kispályás Lazac-heggyel, a sajtó sietve írta le a szlovákot, mondván ez a szintkülönbség bőven sok lesz neki. Tévedtek. Ám akkor még csak nem is sejtettük, mit tartogat számunkra Innsbruck. És igen, amit az osztrákok tűztek, az volt az igazi hegyes pálya, amihez a kétszeres címvédő hozzá sem szagolhatott. Nemcsak a Höttinger Höll 28%-os rámpái mondatták ezt velünk, a hétszer teljesítendő igls-i kaptató is nyomós érvnek tűnt, hiszen kiválóan alkalmas arra, hogy elvégezze a szelekciót a mezőnyben, kiszórva a flandriai falakon vigéckedő tagokat. Akármekkora klasszis Peter Sagan, ezt már nem bírhatta ki, így három év után érzékeny búcsút kellett vennie a szivárványszínű trikótól...

Még mielőtt elmélyednénk a főesemény, a vasárnapi mezőnyverseny részleteiben, megvizsgálnánk Sagan trónfosztásának körülményeit és felavatnánk az új világbajnokot, ugorjunk vissza az időben és koncentráljunk az óra elleni küzdelmekre. Az országúti világbajnokság programja a hagyományoknak megfelelően a csapatidőfutamokkal vette kezdetét. Az idei volt az utolsó olyan év, hogy ebben a viszonylag fiatal versenyszámban, a futball nyelvén szólva 'klubcsapatok' mérik össze tudásukat, hiszen jövőre már a nemzeti válogatottaké lesz a főszerep. Ha már klubcsapatok, a 2012-ben életre hívott speciális műfaj a Quickstep-Floors, a BMC, a Mitchelton-Scott és a Sunweb váltógazdaságát hozta, ezek azok az együttesek, amelyek állandó jelleggel képviseltették magukat a világbajnoki dobogón. Ami a 2018-as kiírást illeti, az Ötztal és Innsbruck között megrajzolt, összességében 63 kilométer hosszú pálya legkritikusabb szakasza az axams-i mászás volt, ami a táv utolsó harmadában várt a versenyzőkre. Az erőteljes kezdés ennek fényében nem volt célravezető, a Mitchelton-Scott bele is bukott, ám az emelkedőre való energiaösszpontosítás sem hozott aranyat a konyhára a Tom Dumoulinnel felálló Sunwebnek. A legkiegyensúlyozottabb teljesítményt a Quickstep-Floors hatosfogata produkálta: közepesen erős kezdés, egyenletes iram a hegymenetben és egy zseniális hajrá. Ez a taktikai képlet hozta meg a sikert a Niki Terpstra, Maximilian Schachmann, Yves Lampaert, Bob Jungels, Laurens De Plus, Kasper Asgreen összeállítású belga csapat számára. Az elsőszámú favoritnak kikiáltott BMC kishíján elorozta az ezüstöt a Sunweb elől, végül azonban Rohan Denniséknek be kellett érniük a pódium legalsó fokával.

Az egyéni időfutam egy pikáns Dumoulin-Dennis párharcot ígért: ugyan csapatszinten egyikük sem ért fel a csúcsra, egy az egy ellen lemeccselhették egymás között az aranyérmet. A valamivel több, mint 52 kilométernyi tömény monotonitást a mezőnyverseny útvonalában is visszaköszönő gnadenwaldi emelkedő törte meg, amely 14%-os meredekségű szakaszokat is tartalmaz. A pályának ezen eleme egyértelműen azoknak az időfutammenőknek kedvezett, akik nem riadnak vissza a jelentősebb szintkülönbségektől sem, ellenben a síkra specializálódott lokomotívok - a kategória mintapéldánya a négyszeres bajnok, Tony Martin - sorsát megpecsélte. Az előbbi csoportba tartozó Rohan Dennis önbizalomnövelő győzelmekkel hangolt a Dumoulin elleni összecsapásra: az ausztrál kétségkívül uralta a Vueltát kronó-fronton, tekintélyt parancsoló, mondhatni, üzenetértékű fölénnyel nyerte a harmadik hét elején lebonyolított időfutamot. Mégsem vettük őt kellően komolyan. Pedig ő a lehető legkomolyabban állt hozzá ehhez a világbajnoki futamhoz. Ezt tükrözte a végeredmény is. Pusztán a helyezési számokat tekintve gondolhatnánk, papírforma született, azonban ha a különbségekre pillantunk, egyből más megvilágításba kerül Dennis teljesítménye. Tom Dumoulin hiába hajtotta ki magát, a nyomába sem érthetett, sőt, még az emelkedőn is kapott eltökélt ausztrál riválisától. Erre aztán végképp nem számított senki. Dumoulin arca is árulkodó volt: 2. hely és egy perc, 21 másodperc hátrány?! Mégis, mit csinált Dennis? Döbbenet. Azt hiszem, valahogy így definiálható az erődemonstráció fogalma a sportban. Kérem, nem volt itt semmiféle párharc az aranyért. A hollandnak leginkább hátrafelé kellett kacsingatnia, mert csak egy hajszálon múlott - konkrétan öt tizedmásodpercen -, hogy nem Victor Campanaerts lett az ezüstérmes. Dennis győzelmét az égvilágon senki és semmi nem fenyegette. Érinthetetlen volt.

Ilyen előzmények után kanyarodtunk rá a várva várt mezőnyversenyre. A Kufsteint Innsbruckkal összekötő, 258 kilométeres pályába 4670 kilométernyi szintkülönbség szorult, ami ugyan a sokrésztvevős sprintbefutókhoz szokott közönség számára szokatlan látvány, a világbajnokságok történetében korántsem példátlan adat - ebben a tekintetben a 1966-ban, a Nürburgringen megrendezett futam a csúcstartó, a maga 5844 méterével. A jelenlegi mezőny tagjai még nem tekerhettek ilyen jellegű útvonalon, így egy merőben új megközelítés szükségeltetett a sikerhez. Az esélyeket illetően egybehangzottak a vélemények: Julian Alaphilippe és Alejandro Valverde neve kivétel nélkül minden előzetesben szerepelt. Az ardenneki egynaposok dominátorai nemcsak robbanékonyságukkal érdemelték ki az ötcsillagos favorit-státuszt, a háromheteseken bizonyított szívósságuk is felhatalmazta őket erre a címre. A spanyol körversenyen edződő Peter Sagan szereplése két táborra osztotta a kerépáros társadalmat: egyesek a bergeni tévedésből kiindulva nem merték leírni, míg mások egyenesen kizártnak tartották, hogy éremközelbe érjen. Azt hiszem, Sagan legbelül érezte, hogy az utóbbi tábornak lesz igaza, de megbirkózott a lehetlennel. A szivárványszínű trikó szinte már a második bőrévé vált, érthető, hogy nehezen mondott le róla...

A konkrétumok mezejére lépve, nagyjából 20 kilométer megtétele után alakult ki a nap szökése, ami hemzsegett az úgynevezett rouleur típusú, robosztus termetű versenyzőktől, mint például Ryan Mullen vagy Tobias Ludvigsson. A mezőny olyannyira elégedett volt a 11 fős élboly összetételével, hogy boldogan húzták be a kéziféket, 19 percnyi egérutat biztosítva az elvetemült próbálkozóknak. Az igls-i emelkedőt tartalmazó olimpiai körpályára érve egyre fogyatkozott a szökevénycsoport létszáma, viszont a különbség csak akkor indult rohamos csökkenésnek, amikor a győzelemben érdekelt válogatottak (spanyolok, franciák, olaszok) véget vetettek a henyélésnek és kézbe vették a gyeplőt. Az utolsó 100 kilométerre fordulva megkezdődött a valódi szelekció: ahogyan arra számítani lehetett, a fokozatosan növekvő, hegyi segítők által diktált tempó kiszórta a nehezékeket a főmezőnyből. Ennek az iramváltásnak esett áldozatul Peter Sagan is, aki mosollyal az arcán viselte a trónfoszott bajnok szerepét - a rendezők gondoskodtak arról, hogy a későbbiekben még reflekterfénybe kerülhessen. Az újabb címvédés tehát elmaradt, de az események csak ezután forrósodtak fel igazán. Az utolsó előtti körben egy Greg Van Avermaet-féle támadás borzolta a kedélyeket, ám az olaszok és a spanyolok egy-egy előretolt ék segítségével lefülelték az akciót. A szállingózó kontrák eredményeképp alaposan megnyúlt a sor és látványos csillaghullás következett be: a leszakadók közt felfedezhettünk a friss Vuelta-győztes Simon Yates-et, az újdonsült apuka Dan Martint, és a korábbi világbajnok Michal Kwiatkowskit is.

A szökevénycsoport martalékait a céltól 23 kilométerre kebelezte be a mezőny, és szinte ezzel egyidőben Peter Kennaugh lépett a tettek mezejére, Michael Valgrennel a hátsó kerekén. A vakmerő dán saját kezébe vette a sorsát, a kaptatón faképnél hagyta üldözőit és félperces előnnyel suhant át az innsbrucki óvároson. Közeledett az igazság pillanata. Welcome to Höll! - hirdette a felirat a völgyben. És valóban, ami a talpon maradt harcosokra várt, az maga volt a Pokol. Az idei világbajnokság szenzációja, a Thomas Rohregger (ex-profi) által felfedezett, megközelítőleg 3 kilométer hosszú Höttinger Höll középső szakasza 28%-os meredékséggel fenyegetett. Amint Valgren szembetalálta magát a rettegett fallal, reményei azon nyomban szertefoszlottak: az esélyeseket tömörítő, francia armada vezette csoport csakhamar elszáguldott mellette. A gallok Julian Alaphilippe-et igyekeztek helyzetbe hozni, azonban kiemelt versenyzőjük váratlanul megrogyott, így életbe lépett a B-terv. Romain Bardet nem késlekedett sokáig, élt az adódó lehetőséggel és felvette a kesztyűt. A jelenlétével kellemes meglepetést okozó Michael Woods-szal felváltva vezették végig a pokoli hegyet, míg a toronymagas favorit, Alejandro Valverde megpihent mögöttük, rendezve gondolatait a finálé előtt. Az azúrkékeket képviselő Gianni Moscon egy rossz mozdulat miatt vesztette el a kontaktot: a mezőny ügyeletes rosszfiúja elmért egy kanyart és lecsúszott az útról, miután kiesett a ritmusból. A küszködő olasz árnyékában felbukkant egy narancssárga mez: a helyenként halszálkázva közlekedő Tom Dumoulin lépésről-lépésre közeledett az éllovasokhoz.

A lejtmenetben a szivárványos lázban égő Valverde vette át az irányítást, ám még ő sem tudta megakadályozni, hogy a kiváló tempómenő hírében álló holland felérjen a síkon. Egy riválissal több, vagy kevesebb, oda se neki. Valverdének egyiküktől sem volt félnivalója, csak hinnie kellett magában. Ezzel pedig sosem volt problémája. A többiek is érezték, hogy ezt csak ő ronthatja el. A veterán spanyol rákényszerült arra, hogy az élről kezdje meg a sprintet, de egy pillanatra sem jött zavarba. Korait nyitott, 300 méterre a céltól indította meg élete legfontosabb hajráját. Bardet és Woods kétségbeesetten loholtak utána, Dumoulinnek nem maradt ereje az érmekért való versenyfutásra... Az ember, aki hatszor állhatott világbajnoki dobogón, de egyszer sem a legfelsőbb fokán, most megkaparintotta az aranyat. Az ember, aki egész karrierje során a szivárványt üldözte, most magára ölthette azt. Alejandro Valverdének nincs makulátlan előélete sportolóként, ez tény. Emiatt joggal lehetnek fenntartásaink. De talán szerencsésebb a történet emberi oldalát szemlélni. A múlt harsány felhántorgatása közben ugyanis azt sokan elfelejtik, hogy tavaly Düsseldorfban, a Tour de France nyitószakaszán Valverde eltörte a térdkalácsát. A baleset a visszavonulás szélére sodorta a spanyolt. Alig több mint egy évvel később ez az ember világbajnok lett Innsbruckban. Akárki akármit mond, ez tiszteletreméltó eredmény.

2018.10.03. 16:23, bettina.

nyerő taktika - újragondolva

ez volt a 2018-as spanyol körverseny

Ha esetleg, véletlenül valaki találkozott volna az idei Giro d'Italiáról szóló, egyébként több kilométer hosszú bejegyzéssel, az tisztán kitapinthatta a sorok között azt a belső vívódást, amit az őszinte érzéseim és a száraz tények ellentmondásossága idézett elő. Akkor sem csináltam belőle titkot, Simon Yates teljesen a bűvkörébe vont: ha létezik a kerékpársportban rock 'n' roll, ő két héten keresztül, megállás nélkül azt játszotta. Aztán váratlanul lekeverték a lemezt, miután napokig nem tudtam napirendre térni. Fájt... Az a nyers, kissé talán önpusztító rock 'n' roll, amivel Yates az olasz körön berobbant, némileg finomításra szorult. Igen, lehet, hogy így elveszett belőle a wow-faktor, amivel a bűvkörébe vonta a tömegeket, de az előrelépéshez kénytelen volt moderálni magát. A Vueltán debütáló soft-rock verzió pedig meghozta számára az igazi áttörést.

Mielőtt beleásnám magam a részletekbe, tartozom egy vallomással. Ugyan alapvetően brit drukker vagyok, az országúti kerépár mindig is kivételt képezett ebben a tekintetben. És ennek nem kizárólag Alberto Contador az oka, bár az ő munkássága lenne a kézenfekvő magyarázat arra, hogy miért alakultak úgy a preferenciáim, ahogy alakultak. Az sem utolsó szempont, hogy Contador azzal a Sky csapattal vívott szélmalomharcot karrierje utolsó harmadában, akik éppen a brit országúti szakág felvirágoztatásának céljával érkeztek a mezőnybe. Azonban az általuk meghonosított robotikus, száraz racionalitáson alapuló felfogás sosem imponált számomra. Inkább taszított, így hiába a sorozatos sikerek, egyre távolabb éreztem magamtól a brit kerékpársportot, képtelen voltam azonosulni a főhősökkel. Aztán a fülembe jutott, hogy egy tehetséges észak-angliai ikerpár nemet mondott a Sky-nak. Nemet mondtak a pénzre, és ami még ennél is fontosabb, nemet mondtak a korábban emlegetett robotikus, száraz racionalitáson alapuló felfogásra. Innentől kezdve másképp tekintettem a Yates-testvérekre. Minden tiszteletem az övéké.

Továbbá minden tiszteletem Simon Yates-é, amiért képes volt megőrizni a hitét a Giro d'Italia kudarca után. Úgy hiszem, ezzel alapozta meg a Vuelta-győzelmet: önbizalom nélkül egyik taktika sem lehet nyerő. Ami még ennél is nagyobb sportolói erény, hogy képes volt tanulni a hibáiból és úgy meríteni az Olaszországban szerzett tapasztalatokból, hogy ne kövesse el őket mégegyszer. Képes volt megszelidülni. Nem adta fel az elveit, nem változott meg, nem lett másik versenyző - habár hallani ilyesféle véleményeket is. Meggyőződésem, hogy Simon Yates hű maradt önmagához, hiszen csak így érvényesülhetett, számára ez volt az egyetlen járható út a sikerhez. Mindössze három hónap leforgása alatt rendezte gondolatait, új célokat tűzött ki maga elé és ezeket szem előtt tartva kialakította a saját nyerő taktikáját. Az ösztöneire támaszkodott, semmit sem tervezett meg előre, nem a wattmérőjétől várta a megváltást. Nem volt szükség arra, hogy megváltozzon. Egy feladata volt: hogy megtalálja az egészséges egyensúlyt támadás és védekezés között, agresszivitás és passzivitás között. Bizonyos szituációkban kompromisszumot kellett kötnie önmagával a végső cél elérése érdekében. Akármekkora szíve van, ezúttal nem hagyhatta, hogy elvigye a hév. Józanul vívta meg belső harcait, kontroll alatt tartva forró vérét. Ezért nem omlott össze a harmadik héten és ezért ölthette végül magára a piros trikót Madridban.

Háromhetest háromhetessel összevetni badarság, az ellenfelek és a körülmények merőben különbözhetnek, az útvonalról nem is beszélve. Mégis mindig megkíséreljük elkövetni ezt a badarságot. Ilyen formán az sem teljesen jogos, hogy Yates Giro d'Italián forszírozott stratégiáját elhibázottnak bélyegezzük. Időfutamspecialisták sora lihegett a nyakában, így érthető, hogy minden adandó alkalommal az agresszivitást választotta, amikor csak a lábai engedték. Kamikaze akciónak tűnhetett, mégsem volt más esélye Tom Dumoulinnel és Chris Froome-mal szemben. Nem volt tere a taktikázásra, nem spórolhatott az energiájával a hegyeken. Gyönyörködtető ámokfutásával előidézte a kerékpársport hőskorát, felcsillantva a reményt, hogy az ösztönösség és a szív még a mai mezőnyben is diadalra vezethet, de belehalt a szépségbe és a tündérmese elillant. No regrets...

Giro d'Italia 2018, 15. szakasz Vuelta a Espana 2018, 14. szakasz

A Vuelta, ahogy a klasszikus tartja, egy más kávéház. Más, mert a verseny profilja és a mindenkori útvonal általában nem az időfutamspecialistákat favorizálja. Más, mert a harmadik, egyben utolsó háromhetes a naptárban, így a versenyzők formája kifürkészhetetlen, olykor csapongó és rapszódikus lehet - ne feledjük, senki sem az első csúcsformájával érkezik a rajtvonalhoz. Más, mert kevesebb feszültség és pátosz veszi körül. Más, mert sokak számára gyógyírrel szolgál a szezon korábbi szakaszaiban elszenvedett kudarcokra, azaz felkínál egyfajta javítási lehetőséget. Ez a lehetőség lebegett Yates szemei előtt is. Eljött az idő, hogy saját kezébe vegye a sorsát. Nem hajtotta a tatár, nem kényszerült menekülésre, beoszthatta az erejét. Rövid pórázon tartotta azokat, akik potenciálisan veszélyt jelenthettek volna rá összetettben, és egyből reagált, amint az események kontrollálhatóságát kétesnek ítélte. A legjobb védekezés a támadás, nemdebár?

Korántsem volt annyira egyértelmű, hogy Simon Yates-ről fog szólni az idei Vuelta. Sőt, tulajdonképpen másfél hétig ötletünk sem volt arról, kiről fog szólni az idei Vuelta. Félreértés ne essék, egy háromhetes viadal esetében sosem baj, ha másfél hét után még nem tudjuk megmondani, ki lehet a befutó, sőt. Épp ellenkezőleg, egy ennyire nyitott verseny üdítően hat a wattmérő-szuggerálás és a vonatozás virágkorában. Azonban azt látni kell, hogy a szokásosnál kicsit lassabban körvonalazódott a kép az esélyeket illetően. Nemhogy azt nem tudtuk, ki lesz a befutó, a második heti hegyi trilógia magasságában még arra is nehéz lett volna tippelni, kik végeznek a legjobb 5-ben. Ez talán az útvonal bírálata is - az első másfél hét kissé ellaposodott -, de inkább egy domináns, minden kilométert kontrolláló csapat 'hiánya'. Mindenki kitalálhatta, hogy a Sky-ra vonatkozik a célzás, akik ugyan ott voltak a mezőnyben, tehát a szó fizikai értelmében nem hiányoztak, de egy olyan összeállítású kerettel érkeztek, ami képtelen volt magára ölteni a dominátor szerepet. Mivel helyettük senki sem vállalta fel ezt a megterhelő feladatot, szeszélyesen nyílttá, néha már-már kaotikussá váltak a viszonyok, amit mi sem mutat jobban, hogy sorra születtek a szökevény-győzelmek és a maillot rojo vállról-vállra vándorolt. Egy minden szempontból sterilizált Tour de France-on mindez elképzelhetetlen lenne, ám a spanyol körversenyt éppen a kiszámíthatatlansága, a fordulatokban való gazdagsága, kontrollálhatatlansága teszi különlegessé. 

Amint azonban a mezőny végérvényesen belépett a hegyek birodalmába, akadt egy legény a gáton, akinek sikerült megálljt parancsolnia a hetek óta gyűrűző káosznak. Ugyan a 9. szakaszon, a Covatilla tetején némileg váratlanul Simon Yates ölébe hullott a piros trikó, ekkor még nem érezte magáénak az olcsón szerzett mezt, nem érezte megérdemeltnek a vezető pozíciót, így nem is ragaszkodott hozzá túlságosan, szívélyesen továbbajándékozta azt. Viszont öt nappal később, a Les Praeres rámpáin all-in-t kiáltott, egy határozott mozdulattal rámarkolt a gyeplőre és nem volt az az isten, hogy elengedje Madridig. Megragadta a kínálkozó lehetőséget, hiszen a Colle delle Finestrén való összeomlása óta duzzadt a bizonyítási vágytól. Egy jól időzített kései támadással kiharcolt magának egy szusszanásnyi előnyt tanácstalankodó riválisai előtt, amit megőrzött a célig. Nem döntötte el ezzel az összetettért zajló csatát, de kiosztotta a szerepeket. Innentől kezdve őt kellett megverni, ő kontrollálta az eseményeket, ő határozott arról, milyen versenyt fussanak. Az ellenfelek térfelén pattogott a labda, nekik kellett megoldást találni erre a helyzetre. Ott hibáztak nagyot, hogy a Giro d'Italián látott Yates-ből indultak ki. Abban reménykedtek néhányan - élükön a kétkapitányos felállással újra lebőgő Movistarral -, hogy előbb-utóbb megrogyik a brit és dögkeselyűkként fölészállhatnak, lerángatva róla a piros trikót. Nem számoltak azzal, hogy Simon Yates néhány hónap alatt újragondolta a nyerő taktikát. 

Lagos de Covadonga, 15. szakasz

Egyedül talán Miguel Ángel López és az Astana lépéseiben lehetett felfedezni igazi koncepciót. Superman Lópeznek ugyanis annyira gyenge az időfutama, hogy nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy kerekeken utazzon. Menekülésre kényszerült, nem hagyhatott veszni egyetlen apró lehetőséget sem. Mérlegelésre nem volt ideje, így ha érzett erőt a lábaiban, mennie kellett. Ment is. A példa okáért a rettegett Covadongán korait indított, meghálálva csapata munkáját, akik előkészítették számára a terepet, diktálták a tempót egészen a hegy lábáig. Próbálkozását nem koronázta valódi siker: a Movistar Yates-szel a nyomukban hamar levadászta a kolumbiait, míg Thibaut Pinot a farvizet meglovagolva szinte észrevétlenül távolodott el tőlük. Miután lecsendesedett a López-keltette vihar, a ködben lassan kirajzolódott a kép, hogy kik pályázhatnak reális eséllyel a végső győzelemre. A piros trikós kézben tartotta az eseményeket, folyamatosan tesztelgette talpon maradt kihívóit, Alejandro Valverde pedig Nairo Quintana kívánságait leste és lefülelve a kisebb-nagyobb akciókat, oroszlánrészt vállalt a vezetésből. Quintanának esze ágában sem volt kooperálni, aljas módon végig tette a kereket, amiért kapta is az ívet Yates-től, hozzáteszem jogosan. Ez az elit csoport a spanyol utánpótlás legfényesebb üdvöskéjével, Enric Mas-szal és a saját tempóra szavazó Steven Kruijswijkkel egészült ki. A szakaszgyőzelmet megkaparintó Pinot-t is beleszámítva ők heten váltak az ezévi Vuelta főszereplőivé, csupán Rigoberto Urán tudott közéjük beékelődni a későbbiek folyamán.

A harmadik hét elején egy 32 kilométeres, a csalóka szintrajzzal ellentétben egyáltalán nem palacsintasütőhöz hasonlító terepviszonyú egyéni időfutam, ami ugyan borzolta a kedélyeket, de nem borította fel teljességgel az erősorrendet. Égbekiáltó meglepetés - talán Enric Mas menetét kivéve -, nem született: akitől gyenge időt lehetett várni, azt utolérte a végzete és valóban gyengén szerepelt. Lópeznek és Quintanának kiosztották a másodperceket, Kruijswijk tett egy határozott lépést előre, míg Yates hozta a kötelezőt és ikszelt Valverdével. A két kérdéses figura, Pinot és Urán végül betlizett, de az utóbbi évek tapasztalai alapján erre már fel se kaptuk a fejünket. Arra viszont annál inkább felkaptuk a fejünket, ami a másnapi hegyi etapon történt, hiszen válaszúthoz érkezett a Movistar: a Balcón de Bizkaia nevű emelkedőn egy Valverde-féle offenzíva nyomán Quintana megrogyott, így a kapitányi kérdések bezáródtak. Nairo Quintanának fejet kellett hajtania a veterán spanyol előtt és be kellett állnia a segítők sorába. Más kérdés, hogy ez az újfajta felállás korántsem bizonyult gyümölcsözőnek...

Két nappal később Andorrába látogatott a mezőny, hogy utolsó erőtartalékaikat mozgósítva részt vegyenek egy kétnapos, non-fakultatív túlélőtúrán. Andorrában tudniillik egy centi sík sincs: a határon túl színtiszta szenvedés várt a fásult versenyzőkre. Az ártalmatlannak tűnő Col de la Rabassán végződő 19. szakaszon kibontakozásnak indult a Movistar rémálma. A sors fintora, hogy pont Nairo Quintana ösztökélte a Valverde vesztét okozó akciót: a kolumbiai ugrasztotta előbb a Kruijswijk-Pinot kettőst, majd maga a piros trikós Yates is csatlakozott az egyébként fantáziadús offenzívához. Mindeközben a 38 éves Valverde győzelmi reményei egy szempillantás alatt illantak tova, hisz' a csapat által visszavezényelt Quintana sem tudta kozmetikázni az egyre aggasztóbb helyzetet. A repedő üveget nem tartja össze egy mezei ragtapasz: számukra ez volt a vég kezdete. Simon Yates számára pedig kinyílt a világ, ott állt élete legnagyobb sikerének küszöbén. Mindössze egyetlen nap választotta el attól, hogy örökre lemossa magáról a Corsa Rosa kudarcát, de nem bízhatta el magát...

a 19. szakasz összefoglalója - Col de la Rabassa

A rövidre szabott 20. etap hat kategorizált emelkedőt rejtett magában, ami ideális terepet biztosított a merész támadásoknak. Miguel Ángel López nem is késlekedett, az utolsó előtti hegyecske lábához érve beletaposott a pedálba, magával rántva honfitársát, Nairo Quintanát. Még mielőtt azonban a két ambíciózus kolumbiai látóhatáron kívül kerülhetett volna, Yates a nyomukba eredt, hogy eloszlassa az esetleges kételyeket. Andorrai lakosként úgy ismeri a helyi utakat, akár a tenyerét: olyan bátran vetette bele magát a Coll de la Comella lejtmenetének hajtűkanyarjaiba, hogy Enric Mas alig győzött kapaszkodni mögötte. Mire újból emelkedni kezdett volna az út, nyakoncsípték a szökevényeket, ám az egység hamar megbomlott közöttük, sőt talán ki sem alakulhatott. Quintana fülében ott harsogott a sportigazgatói parancs, kénytelen volt visszamaradni a kétségbeesetten a dobogó aljába kapaszkodó Valverdéhez. Simon Yates pedig vett egy mély levegőt és lazított a gyeplőn: hagyta, hogy López és Mas kissé eltempózzon tőle a Coll de la Gallinán. Egy pillanatra sem forgott veszélyben a végső győzelme, egy pillanatra sem vesztette el a kontrollt, nem volt oka a pánikra. Csupán egyedül maradt szerteágazó gondolataival, cikázó érzéseivel, hogy minden idegszálával a célja elérésére koncentrálhasson. Senki sem zökkenthette ki. Ezennel tényleg érinthetetlen volt. Amikor átgurult a célvonalon, sokat mondóan lehajtotta a fejét: megcsinálta. Megcsinálta, igazolva cirka 5 évvel ezelőtti döntését, miszerint széttépve a Sky-os ajánlatot, a Mitchelton-Scotthoz szerződött. Megcsinálta, igazolva, hogy így is lehet. Igazi rocksztár, tekerjen akármilyen stílusban...

Az idei Vuelta bebizonyította a post-Froome éra rátermettségét és megkongatta a generációváltás harangjait. 1965 óta (!) nem volt ilyen fiatal Grand Tour-dobogó: Simon Yates a korelnök a maga 26 évével, a 2. helyen végző Enric Mas 1995-ös születésű, a bronzérmes Miguel Ángel López csak egy évvel idősebb nála, a 24-et töltötte februárban. Hogy lehessen mihez viszonyítani, Alberto Contador 24 évesen nyerte az első sárga trikóját. Ezek a srácok sehonnan se késtek még el! A másik szembetűnő tendencia, amit ezen a spanyol körversenyen megfigyelhettünk, hogy világbajnoki időfutamképességek nélkül is lehet háromhetest nyerni. A favoritok közötti egyetlen igazi specialista, Steven Kruijswijk végül a csalódást keltő 4. helyre csúszott vissza, igaz, mielőtt megmérettette magát spanyol földön, végigtekerte a Tour de France-ot is (ötödikként zárt). Lényeg, hogy ez a verseny nem az időfutam császárairól szólt. Szurkoljunk akárkinek, azt hiszem az mindannyiunk számára felvillanyozó, hogy a siker több irányból is megközelíthető. Valakinek az válik be, hogy a wattmérőjét követi, valakinek az, hogy a szíve után megy és az ösztöneire támaszkodik. Nem létezik egyetlen bevált recept, az évek során minden versenyzőnek meg kell találnia a saját nyerő taktikáját és azt a csapatot, amelyik teljes mellszélességgel támogatja ennek megvalósításában. Tanulni kell a hibákból, tudni kell továbblépni. Merni kell változtatni. De nem feltétlenül kell megváltozni.

ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
 1.    Simon Yates [26 éves]   Mitchelton-Scott 82:05:58
 2.    Enric Mas [23 éves]   Quickstep-Floors +1:46
 3.    Miguel Ángel López [24 éves]   Team Astana +2:04
 4.    Steven Kruijswijk [31 éves]   LottoNL-Jumbo +2:54
 5.    Alejandro Valverde [38 éves]   Movistar Team +4:28
2018.09.20. 14:42, bettina.

back to the top

a 2018-as US Open összefoglalója

Az idei US Openen nem feltétlenül azok kerültek a figyelem középpontjába, akiknek ez kijárt volna. A médiában persze nem újkeletű jelenség, miszerint egy-egy mélyfészkű botrány - pláne, ha olyan kifejezésekkel dobálózik, mint a szexizmus vagy a feminizmus  - hamarabb kerül a címoldalakra, mint egy kimagasló sportolói teljesítmény. Ilyen világban élünk. Ha egyszer kiborul a bili, nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna. Órákig lehetne fejtegetni, hogy ki miért és miben hibázott vagy nem hibázott például a női döntő során, de ebben a bejegyzésben egyáltalán nem kívánok ezzel foglalkozni, megtették ezt nálam bölcsebb és kevésbé bölcsebb emberek is az elmúlt napokban. A drámai sárdobálás horizontján ugyanis szinte észrevétlen módon eltűnnek a torna sportszakmai vitapontjai - nem csak női vonalon. Igazán szomorú lenne, ha jövőre csupán szexista székbírók és az önmagából kiforduló Serena Williams jutna eszünkbe a 2018-as US Openről. 

No, akkor negyedóra és néhány bekezdés erejéig próbáljunk meg elvonatkoztatni a 'kócsingolástól', tolvajozástól, kivillanó sportmelltartóktól, szerepköri zavaroktól, túlkapásoktól és minden egyéb etikai vagy szabálykönyvi vétségtől, ami idén végigsöpört és pusztított a Flushing Meadows-ban. Kétségtelen, a show 'el lett lopva'. Nemcsak Naomi Osakától, Novak Djokovictól is, sőt tulajdonképpen az egész férfi versenytől. Maga a sportág szenvedte el a legnagyobb rablást, persze ez a szervezőket nem kellett, hogy különösebben zavarja: így is grandiózus hírverést kapott a torna, a mai napig jelennek meg újabb cikkek a témában és kommentelők hada foglalkozik a történtekkel különböző fórumokon. Az okozott médiahisztéria miatt nyilvánvalóan lehetetlen elhallgatni ezt a kínos fejezetet az aktuális US Open-összefoglalókból, mint ahogy - akármennyire szeretném - én sem tussolhattam el. De nem kívánok rajta tovább lovagolni. Én tényleg csak azt sajnálom, hogy a reflektorfény nem a valódi főszereplőkre irányult, és ezt az egyensúlyeltolódást utólag sem lehet korrigálni, hiába születnek színvonalas értekezések a döntők szakmai oldaláról is. The damage was done.

Már csak azért sem gondolom, hogy a kezemben lenne az az eszköz, amivel kozmetikázni tudnám a helyzetet, mert külföldi tartózkodás okán legfeljebb a kivonatát láttam az idei tornának. Jó, ez nem a teljes igazság. Szurkolóként egy rendkívül aggodalmas időszakon megyek át. Tele vagyok kétségekkel Murray jövőjével kapcsolatban. És bevallom, szívfájdító látni azt, hogy miközben ő azért küzd, hogy egy vállalható szinten folytathassa a karrierjét a csipőműtéte után, a legnagyobb ellenfelei szárnyalnak, felváltva nyerik a major versenyeket és uralják a ranglista elejét. Nem tudhatom biztosan, hogy Murray valaha visszatérhet-e ebbe a kasztba, pedig mindennél jobban szeretném és hiszek abban, hogy így lehet. Végtére is, ilyen legendás visszatérések csak ritkán történnek egyik napról a másikra, megtorpanások és visszaesések nélkül. Általában ezek a folyamatok nem képezhetőek le egyetlen lineárisan felfelé haladó, égbetörő vonallal. És erre a frissen koronázott US Open-bajnok Novak Djokovic esete a legjobb példa, ami reménysugarat ébreszthet a Murray-hez hasonló helyzetben lévő játékosokban. A szerb elmúlt két szezonja sem volt éppen fenékig tejfel: miután a 2016-ban elhódította Párizsban a Muskétások Kupáját, beteljesítve ezzel a nem-naptári és karrier Grand Slamet, a rekordok magaslatáról pillanatok alatt zuhant egy megtippelhetetlen mélységű, sötét verembe. Igaz, ennek elsősorban mentális okai voltak, élén a teljes motivációhiánnyal, de hamarosan képbe került egy makacs könyöksérülés is, amelyre csak a műtét jelentett megoldást. Becker és Vajda ment, Pepe Imaz és Radek Stepanek jött, ám Djokovic az ad hoc jellegű stábcserével csak még mélyebbre ásta magát...

A sorozatos kudarcok szükségszerűen magukkal vonzották a sorozatos kritikákat is: a Djokovic-féle passió legaggasztóbb eleme mégsem az volt, hogy kikapott nála alacsonyabban rangsorolt játékosoktól, hanem ahogyan lereagálta ezeket a vereségeket. Nem volt önmaga, elvakította a béke és a szeretet pátosza. Egy sikeréhes, céltudatos, elkötelezett élsportoló nem nyilatkozik úgy, ahogyan egy szépségverseny nyertese. Egy igazi bajnok semmiképp sem hajlandó megbékélni a lúzer szereppel. Ha ez mégis bekövetkezik, azon nyomban elveszti bajnoki státuszát. Djokovic talán az utolsó pillanatban eszmélt és hívta vissza azokat az embereket maga köré, akik megakadályozhatták abban, hogy végleg beszippantsa az Imaz-mantra és meggyőzhették arról, hogy a pacifista közhelyek helyett a tenyereseit durrogtassa. Ahogyan azt már a wimbledoni összefoglalóban kifejtettem, Marian Vajda volt a csúcsra való visszatérésének katalizátora. Nem véletlen, hogy a tapasztalt szakember csak azzal a feltétellel szegődött újra Djokovic mellé, ha régi-új tanítványa azonnali hatállyal meneszti a spanyol gurut és félreteszi a globális problémákat, hogy végre a sajátjaival foglalkozzon. Nole elismervén, hogy hónapok óta csak bolyongott a tenisz univerzumának határán, eleget tett Vajda kérésének és újra Föld körüli pályára állt. De még ezután sem vezetett egyenes út a világ elitjébe: az idei Garros negyeddöntőjében ugyanis Marco Cecchinato kiosztott neki egy újabb pofont. A jó hír, hogy ez a pofon lángra lobbantotta benne a győzni akarás szikráját. 

A visszanyert motiváció fékezhetetlen tűzvészt generált, amint Djokovic visszatalált önmagához: a fényes wimbledoni diadalt egy mérföldkőnek számító siker követte Cincinnatiben - a tenisztörténelemben először a szerb gyűjtötte be az összes megszerezhető Masters-trófeát. 'He was on fire', ahogy az angol mondja az ilyen és ehhez hasonló győzelmi sorozatok láttán. A lendülete pedig New Yorkba érve sem tört meg. Novak Djokovic mindössze 2 szettet bukott el a torna folyamán (az egyiket pont Fucsovics Marci csente el tőle), és bár megküzdött a perzselő hőséggel, valós veszélybe sosem került. Amíg ő kizökkenthetetlenül menetelt a végső célja felé, legfőbb riválisai sorra hullottak el. Roger Federer vesztét például - saját elmondása szerint - a magas páratartalom okozta, folyamatosan levegő után kapkodott, így az idei US Open ügyeletes meglepetésembere, John Millman átrobogott rajta. Körvonalazódni látszott egy popcorn-gyanús Djokovic-Nadal döntő, ám a (pillanatnyi) világelső kicsúszott az utolsó kanyarban: Rafa jobb térde végleg felmondta a szolgálatot a Del Potro elleni mérkőzésen. A fájdalom fegyvertelenné és kiszolgáltatottá tette a spanyolt, akinek nem volt más választása, mint fájó szívvel feladni a küzdelmet. Előremutató döntést hozott, amiből kiderül, hosszútávra tervez.

Az álomdöntő tehát elmaradt, de ha valakinek őszintén tudott örülni a komplett tenisztársadalom - félretéve a személyes preferációkat -, az Juan Martín Del Potro. A barátságos óriás többszörösen kitaposta már a visszatérés rögös útját: kilenc hosszú esztendő telt el azóta, hogy Del Potro ötszettes csatában legyűrte Roger Federert a 2009-es US Open döntőjében (20 évesen Grand Slamet nyerni, gondoljunk bele, mennyire szürreális lenne ez manapság), ám arra már nem volt lehetősége, hogy megvédje a címét, hiszen a jobb csuklója megakadályozta ebben. Innentől kezdve futószalagon követték egymást a csuklóműtétek - számszerint 4, ráadásul egy ötéves időintervallumba sűrítve. Az argentin épphogy összekaparta magát a földről, lelke újra darabokra hullott. 2016-ban még egyszer, utoljára vette elő a kényszerűségből rongyosra játszott visszatérés-lemezt: a szezon elején a világranglista 1045. helyén jegyezték, gyakorlatilag a nulláról indult. És hová jutott! A riói olimpián Djokovic és Nadal skalpját begyűjtve ezüstérmet szerzett, az év végén pedig győzelemhez segítette hazája válogatottját a Davis Kupában. Mint mindig, a szíve vitte előre... A tehetségét sosem vonta kétségbe senki, a tenyerese szuperszónikus, a küzdeni tudása tiszteletre méltó, az akaratereje világbajnok, a szíve hatalmas. Többek között ezért játszhatott újból Grand Slam-döntőt az idei US Openen.

Józan ésszel mindannyian tudtuk, hogy ennek a döntőnek Novak Djokovic a favoritja, de talán még maga a szerb sem bánta volna *annyira*, ha végül Del Potro emelheti magasba a trófeát. Persze, egy igazi bajnok számára csak a győzelem az elfogadható eredmény, nem sétálhat feltartott kezekkel a pályára. Még akkor sem, ha történetesen egy jóbarát áll a háló másik oldalán. A gyilkos ösztönnek mindig, minden körülmények között működnie kell. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy Djokovic örömmel gratulált volna az argentinnak, ha úgy alakul... Ám Delpo sorsa eleve megpecsételődött azzal, hogy a US Open történetében először tető alatt játszották a finálét. Olyan mértékben lassult le a pálya, hogy képtelen volt kellő mennyiségű nyerőt gyártani tenyeres oldalról. A nagyobb erőbedobás látványosan a precizitás rovására ment Del Potro esetében, ráadásul Djokovic gumifal-üzemmódba kapcsolt és mindent visszaadott, amit fizikailag lehetséges visszaadni. A tandili óriást az adogatásai sem húzták ki a csávából, igaz, ebben ugyancsak meghatározó szerepe volt a szerbnek, aki kivételes fogadónapot fogott ki. Az első szett hamar elszállt, Delpo a játék képe alapján egyre kilátástalanabb helyzetbe került, de véletlenül sem adta fel a küzdelmet. Már csak az érte szorító rajongók miatt sem. Breakhátrányból visszakapaszkodva harcolta ki a rövidítést a 2. játszmában, amit ha sikerül elcsípnie, ki tudja meddig gyűrik még egymást a New York-i éjszakában... Azonban Nole máshogy tervezte az estéjét és nem engedte ki a kezéből a gyeplőt. Tovább robogott a dicsőség felé, zsinórban második Grand Slam-bajnoki címe felé, karrierje 14. major tornagyőzelme felé.

Ki gondolta volna év elején, hogy Djokovic újból ilyen magasságokba juthat, csupán néhány hónap leforgása alatt? Most pedig jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy ki szabhat határt a szárnyalásának?

2018.09.11. 12:57, bettina.
Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 

STAR STABLE ONLINE BLOG - Kattints ha te is játszol a játékkal, vagy csak érdekel :) Puszi Daisy    *****    ANEZKABLOG megnyitotta kapuit, ahol a valódi, õszinte életét, véleményét olvashatjátok el!    *****    Duguláselhárítás Debrecen    *****    Visszaszámlálás indul! A popzene 2018-as évét foglaljuk össze. Dalok, albumok, videoklipek.    *****    STAR STABLE ONLINE - R A J O N G Ó I O L D A L - Daisy Doveer - STAR STABLE ONLINE    *****    Aranysárkányok korának 617-edik esztendejében...    *****    If this is the end in fire we should burn together    *****    Keresett karakterek // Szerepjáték // Csatlakozz // Varázslat és Sárkányvér // Aneliath    *****    snowflakes in the wrong place    *****    ♛ ANELIATH ☉ varázslat és sárkányvér    *****    every monster was a (wo)man first    *****    Fedett lovardák,kör karámok, angol lovas bokszok, gép-takarmány tárolók gyártás,szerelését, építését vállaljuk!    *****    Meditációk az okkult életrõl    *****    SZÉP AJÁNDÉK EGY SZEMÉLYES HOROSZKÓP.SZEREZZ ÖRÖMET SZERETTEIDNEK KARÁCSONYRA,EGY SZEMÉLYISÉG ÉS SORS ANALÍZISSEL!VÁRLAK    *****    MINDIG SZÉP AJÁNDÉK EGY SZEMÉLYES HOROSZKÓP. Szerezz örömet SZERETTEIDNEK Karácsonyra egy tartalmas elemzéssel!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek bele kell néznie. Tegyél egy próbát, én segítek az értelmezésben. Várlak!    *****    Rendelj szeretteidnek, asztrológiai elemzéseket, a 20-25 oldalas születési horoszkóp elõrejelzéssel,nagyon szép ajándék!    *****    Hamarosan, karácsony:rendelj, születési, elõrejelzési, párkapcsolati, fogamzási,hold horoszkópot, biotérképet ajándékba!    *****    szekelyhirdeto    *****    Te mit tennél, hogy a legnagyobb titkod, titok is maradjon?