sports fanatic. [story of five true champions]
navigation

Üdv, kedves idegen! Szeretettel köszöntelek a Sports Fanatic Sportblog nevű oldalamon. Te is rajongásig szereted a snookert, a teniszt, az országúti kerékpárt, a biathlont vagy esetleg a síugrást? Ha igen, akkor a legjobb helyen jársz! Itt ezekkel a sportágakkal kapcsolatos cikkeket olvashatsz a főoldalon és a sportblogban egyaránt. Az 5 kedvenc sportolómmal is megismerkedhetsz egy kicsit közelebbről. Remélem, jössz máskor is! Kellemes időtöltést!

INFORMÁCIÓK
ajánlott felbontás | 1920 x 1080
ajánlott böngésző | chrome, 80%

 
Chatbox

 
articles

SPORTBLOG AJÁNLÓ

  2018. 08. 23. Kettőt előre, egyet hátra
  2018. 07. 06. A visszatérés rajtkövén
  2018. 05. 13. Still waiting
  2018. 04. 04. Winter's epilogue
  2018. 03. 03. Pyeongchang dreams

 
schedule

Kedvet kaptál, de nem tudod, mikor és hol tudod nézni? Kíváncsi vagy, mikor láthatod újra kedvenceidet és a jelenkor legnagyobb sztárjait versenyezni? Itt van egy kis segítség a sportszerető közönségnek! Összeállítottam egy egyszerű, folyamatosan frissülő versenynaptárat a kedvenc sportágaimmal, hogy senki ne maradjon le a történelmi pillanatokról. Jó szurkolást mindenkinek!

SNOOKER
dátum esemény neve közvetítés
szept. 24-30. China Championship Eurosport

TENISZ
dátum esemény neve közvetítés
szept. 24-30. Shenzhen 250 [SportTV]
okt. 1-7. Peking 500 SportTV
okt. 1-7. Tokió 500 SportTV

ORSZÁGÚTI KERÉKPÁR
dátum esemény neve közvetítés
szept. 23-30. Világbajnokság, Innsbruck Eurosport

SÍUGRÁS
dátum esemény neve közvetítés
szept. 29-30. Hinzenbach, SGP Eurosport

BIATHLON

nincs aktuális esemény

*televíziós közvetítés Magyarországról nem elérhető

 
tweets

 
Trophies

ELITE SITES
Jelentkezésedet elfogadom, amennyiben...
      × rendszeresen frissíted oldaladat
  × igényes tartalmakat töltesz fel
  × látható módon viszonzod a cserét


 
infobox
Szerkesztő bettina.
Elérhetőség email
Nyitás 2013. júl. 17.
Tárhely G-Portál
Kategória   sport
Facebook Sports Fanatic
Köszönet LindaDesign  
 
crowd
Indulás: 2013-07-17
 

homepage

nyerő taktika - újragondolva

ez volt a 2018-as spanyol körverseny

Ha esetleg, véletlenül valaki találkozott volna az idei Giro d'Italiáról szóló, egyébként több kilométer hosszú bejegyzéssel, az tisztán kitapinthatta a sorok között azt a belső vívódást, amit az őszinte érzéseim és a száraz tények ellentmondásossága idézett elő. Akkor sem csináltam belőle titkot, Simon Yates teljesen a bűvkörébe vont: ha létezik a kerékpársportban rock 'n' roll, ő két héten keresztül, megállás nélkül azt játszotta. Aztán váratlanul lekeverték a lemezt, miután napokig nem tudtam napirendre térni. Fájt... Az a nyers, kissé talán önpusztító rock 'n' roll, amivel Yates az olasz körön berobbant, némileg finomításra szorult. Igen, lehet, hogy így elveszett belőle a wow-faktor, amivel a bűvkörébe vonta a tömegeket, de az előrelépéshez kénytelen volt moderálni magát. A Vueltán debütáló soft-rock verzió pedig meghozta számára az igazi áttörést.

Mielőtt beleásnám magam a részletekbe, tartozom egy vallomással. Ugyan alapvetően brit drukker vagyok, az országúti kerépár mindig is kivételt képezett ebben a tekintetben. És ennek nem kizárólag Alberto Contador az oka, bár az ő munkássága lenne a kézenfekvő magyarázat arra, hogy miért alakultak úgy a preferenciáim, ahogy alakultak. Az sem utolsó szempont, hogy Contador azzal a Sky csapattal vívott szélmalomharcot karrierje utolsó harmadában, akik éppen a brit országúti szakág felvirágoztatásának céljával érkeztek a mezőnybe. Azonban az általuk meghonosított robotikus, száraz racionalitáson alapuló felfogás sosem imponált számomra. Inkább taszított, így hiába a sorozatos sikerek, egyre távolabb éreztem magamtól a brit kerékpársportot, képtelen voltam azonosulni a főhősökkel. Aztán a fülembe jutott, hogy egy tehetséges észak-angliai ikerpár nemet mondott a Sky-nak. Nemet mondtak a pénzre, és ami még ennél is fontosabb, nemet mondtak a korábban emlegetett robotikus, száraz racionalitáson alapuló felfogásra. Innentől kezdve másképp tekintettem a Yates-testvérekre. Minden tiszteletem az övéké.

Továbbá minden tiszteletem Simon Yates-é, amiért képes volt megőrizni a hitét a Giro d'Italia kudarca után. Úgy hiszem, ezzel alapozta meg a Vuelta-győzelmet: önbizalom nélkül egyik taktika sem lehet nyerő. Ami még ennél is nagyobb sportolói erény, hogy képes volt tanulni a hibáiból és úgy meríteni az Olaszországban szerzett tapasztalatokból, hogy ne kövesse el őket mégegyszer. Képes volt megszelidülni. Nem adta fel az elveit, nem változott meg, nem lett másik versenyző - habár hallani ilyesféle véleményeket is. Meggyőződésem, hogy Simon Yates hű maradt önmagához, hiszen csak így érvényesülhetett, számára ez volt az egyetlen járható út a sikerhez. Mindössze három hónap leforgása alatt rendezte gondolatait, új célokat tűzött ki maga elé és ezeket szem előtt tartva kialakította a saját nyerő taktikáját. Az ösztöneire támaszkodott, semmit sem tervezett meg előre, nem a wattmérőjétől várta a megváltást. Nem volt szükség arra, hogy megváltozzon. Egy feladata volt: hogy megtalálja az egészséges egyensúlyt támadás és védekezés között, agresszivitás és passzivitás között. Bizonyos szituációkban kompromisszumot kellett kötnie önmagával a végső cél elérése érdekében. Akármekkora szíve van, ezúttal nem hagyhatta, hogy elvigye a hév. Józanul vívta meg belső harcait, kontroll alatt tartva forró vérét. Ezért nem omlott össze a harmadik héten és ezért ölthette végül magára a piros trikót Madridban.

Háromhetest háromhetessel összevetni badarság, az ellenfelek és a körülmények merőben különbözhetnek, az útvonalról nem is beszélve. Mégis mindig megkíséreljük elkövetni ezt a badarságot. Ilyen formán az sem teljesen jogos, hogy Yates Giro d'Italián forszírozott stratégiáját elhibázottnak bélyegezzük. Időfutamspecialisták sora lihegett a nyakában, így érthető, hogy minden adandó alkalommal az agresszivitást választotta, amikor csak a lábai engedték. Kamikaze akciónak tűnhetett, mégsem volt más esélye Tom Dumoulinnel és Chris Froome-mal szemben. Nem volt tere a taktikázásra, nem spórolhatott az energiájával a hegyeken. Gyönyörködtető ámokfutásával előidézte a kerékpársport hőskorát, felcsillantva a reményt, hogy az ösztönösség és a szív még a mai mezőnyben is diadalra vezethet, de belehalt a szépségbe és a tündérmese elillant. No regrets...

Giro d'Italia 2018, 15. szakasz Vuelta a Espana 2018, 14. szakasz

A Vuelta, ahogy a klasszikus tartja, egy más kávéház. Más, mert a verseny profilja és a mindenkori útvonal általában nem az időfutamspecialistákat favorizálja. Más, mert a harmadik, egyben utolsó háromhetes a naptárban, így a versenyzők formája kifürkészhetetlen, olykor csapongó és rapszódikus lehet - ne feledjük, senki sem az első csúcsformájával érkezik a rajtvonalhoz. Más, mert kevesebb feszültség és pátosz veszi körül. Más, mert sokak számára gyógyírrel szolgál a szezon korábbi szakaszaiban elszenvedett kudarcokra, azaz felkínál egyfajta javítási lehetőséget. Ez a lehetőség lebegett Yates szemei előtt is. Eljött az idő, hogy saját kezébe vegye a sorsát. Nem hajtotta a tatár, nem kényszerült menekülésre, beoszthatta az erejét. Rövid pórázon tartotta azokat, akik potenciálisan veszélyt jelenthettek volna rá összetettben, és egyből reagált, amint az események kontrollálhatóságát kétesnek ítélte. A legjobb védekezés a támadás, nemdebár?

Korántsem volt annyira egyértelmű, hogy Simon Yates-ről fog szólni az idei Vuelta. Sőt, tulajdonképpen másfél hétig ötletünk sem volt arról, kiről fog szólni az idei Vuelta. Félreértés ne essék, egy háromhetes viadal esetében sosem baj, ha másfél hét után még nem tudjuk megmondani, ki lehet a befutó, sőt. Épp ellenkezőleg, egy ennyire nyitott verseny üdítően hat a wattmérő-szuggerálás és a vonatozás virágkorában. Azonban azt látni kell, hogy a szokásosnál kicsit lassabban körvonalazódott a kép az esélyeket illetően. Nemhogy azt nem tudtuk, ki lesz a befutó, a második heti hegyi trilógia magasságában még arra is nehéz lett volna tippelni, kik végeznek a legjobb 5-ben. Ez talán az útvonal bírálata is - az első másfél hét kissé ellaposodott -, de inkább egy domináns, minden kilométert kontrolláló csapat 'hiánya'. Mindenki kitalálhatta, hogy a Sky-ra vonatkozik a célzás, akik ugyan ott voltak a mezőnyben, tehát a szó fizikai értelmében nem hiányoztak, de egy olyan összeállítású kerettel érkeztek, ami képtelen volt magára ölteni a dominátor szerepet. Mivel helyettük senki sem vállalta fel ezt a megterhelő feladatot, szeszélyesen nyílttá, néha már-már kaotikussá váltak a viszonyok, amit mi sem mutat jobban, hogy sorra születtek a szökevény-győzelmek és a maillot rojo vállról-vállra vándorolt. Egy minden szempontból sterilizált Tour de France-on mindez elképzelhetetlen lenne, ám a spanyol körversenyt éppen a kiszámíthatatlansága, a fordulatokban való gazdagsága, kontrollálhatatlansága teszi különlegessé. 

Amint azonban a mezőny végérvényesen belépett a hegyek birodalmába, akadt egy legény a gáton, akinek sikerült megálljt parancsolnia a hetek óta gyűrűző káosznak. Ugyan a 9. szakaszon, a Covatilla tetején némileg váratlanul Simon Yates ölébe hullott a piros trikó, ekkor még nem érezte magáénak az olcsón szerzett mezt, nem érezte megérdemeltnek a vezető pozíciót, így nem is ragaszkodott hozzá túlságosan, szívélyesen továbbajándékozta azt. Viszont öt nappal később, a Les Praeres rámpáin all-in-t kiáltott, egy határozott mozdulattal rámarkolt a gyeplőre és nem volt az az isten, hogy elengedje Madridig. Megragadta a kínálkozó lehetőséget, hiszen a Colle delle Finestrén való összeomlása óta duzzadt a bizonyítási vágytól. Egy jól időzített kései támadással kiharcolt magának egy szusszanásnyi előnyt tanácstalankodó riválisai előtt, amit megőrzött a célig. Nem döntötte el ezzel az összetettért zajló csatát, de kiosztotta a szerepeket. Innentől kezdve őt kellett megverni, ő kontrollálta az eseményeket, ő határozott arról, milyen versenyt fussanak. Az ellenfelek térfelén pattogott a labda, nekik kellett megoldást találni erre a helyzetre. Ott hibáztak nagyot, hogy a Giro d'Italián látott Yates-ből indultak ki. Abban reménykedtek néhányan - élükön a kétkapitányos felállással újra lebőgő Movistarral -, hogy előbb-utóbb megrogyik a brit és dögkeselyűkként fölészállhatnak, lerángatva róla a piros trikót. Nem számoltak azzal, hogy Simon Yates néhány hónap alatt újragondolta a nyerő taktikát. 

Lagos de Covadonga, 15. szakasz

Egyedül talán Miguel Ángel López és az Astana lépéseiben lehetett felfedezni igazi koncepciót. Superman Lópeznek ugyanis annyira gyenge az időfutama, hogy nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy kerekeken utazzon. Menekülésre kényszerült, nem hagyhatott veszni egyetlen apró lehetőséget sem. Mérlegelésre nem volt ideje, így ha érzett erőt a lábaiban, mennie kellett. Ment is. A példa okáért a rettegett Covadongán korait indított, meghálálva csapata munkáját, akik előkészítették számára a terepet, diktálták a tempót egészen a hegy lábáig. Próbálkozását nem koronázta valódi siker: a Movistar Yates-szel a nyomukban hamar levadászta a kolumbiait, míg Thibaut Pinot a farvizet meglovagolva szinte észrevétlenül távolodott el tőlük. Miután lecsendesedett a López-keltette vihar, a ködben lassan kirajzolódott a kép, hogy kik pályázhatnak reális eséllyel a végső győzelemre. A piros trikós kézben tartotta az eseményeket, folyamatosan tesztelgette talpon maradt kihívóit, Alejandro Valverde pedig Nairo Quintana kívánságait leste és lefülelve a kisebb-nagyobb akciókat, oroszlánrészt vállalt a vezetésből. Quintanának esze ágában sem volt kooperálni, aljas módon végig tette a kereket, amiért kapta is az ívet Yates-től, hozzáteszem jogosan. Ez az elit csoport a spanyol utánpótlás legfényesebb üdvöskéjével, Enric Mas-szal és a saját tempóra szavazó Steven Kruijswijkkel egészült ki. A szakaszgyőzelmet megkaparintó Pinot-t is beleszámítva ők heten váltak az ezévi Vuelta főszereplőivé, csupán Rigoberto Urán tudott közéjük beékelődni a későbbiek folyamán.

A harmadik hét elején egy 32 kilométeres, a csalóka szintrajzzal ellentétben egyáltalán nem palacsintasütőhöz hasonlító terepviszinyú egyéni időfutam, ami ugyan borzolta a kedélyeket, de nem borította fel teljességgel az erősorrendet. Égbekiáltó meglepetés - talán Enric Mas menetét kivéve -, nem született: akitől gyenge időt lehetett várni, azt utolérte a végzete és valóban gyengén szerepelt. Lópeznek és Quintanának kiosztották a másodperceket, Kruijswijk tett egy határozott lépést előre, míg Yates hozta a kötelezőt és ikszelt Valverdével. A két kérdéses figura, Pinot és Urán végül betlizett, de az utóbbi évek tapasztalai alapján erre már fel se kaptuk a fejünket. Arra viszont annál inkább felkaptuk a fejünket, ami a másnapi hegyi etapon történt, hiszen válaszúthoz érkezett a Movistar: a Balcón de Bizkaia nevű emelkedőn egy Valverde-féle offenzíva nyomán Quintana megrogyott, így a kapitányi kérdések bezáródtak. Nairo Quintanának fejet kellett hajtania a veterán spanyol előtt és be kellett állnia a segítők sorába. Más kérdés, hogy ez az újfajta felállás korántsem bizonyult gyümölcsözőnek...

Két nappal később Andorrába látogatott a mezőny, hogy utolsó erőtartalékaikat mozgósítva részt vegyenek egy kétnapos, non-fakultatív túlélőtúrán. Andorrában tudniillik egy centi sík sincs: a határon túl színtiszta szenvedés várt a fásult versenyzőkre. Az ártalmatlannak tűnő Col de la Rabassán végződő 19. szakaszon kibontakozásnak indult a Movistar rémálma. A sors fintora, hogy pont Nairo Quintana ösztökélte a Valverde vesztét okozó akciót: a kolumbiai ugrasztotta előbb a Kruijswijk-Pinot kettőst, majd maga a piros trikós Yates is csatlakozott az egyébként fantáziadús offenzívához. Mindeközben a 38 éves Valverde győzelmi reményei egy szempillantás alatt illantak tova, hisz' a csapat által visszavezényelt Quintana sem tudta kozmetikázni az egyre aggasztóbb helyzetet. A repedő üveget nem tartja össze egy mezei ragtapasz: számukra ez volt a vég kezdete. Simon Yates számára pedig kinyílt a világ, ott állt élete legnagyobb sikerének küszöbén. Mindössze egyetlen nap választotta el attól, hogy örökre lemossa magáról a Corsa Rosa kudarcát, de nem bízhatta el magát...

a 19. szakasz összefoglalója - Col de la Rabassa

A rövidre szabott 20. etap hat kategorizált emelkedőt rejtett magában, ami ideális terepet biztosított a merész támadásoknak. Miguel Ángel López nem is késlekedett, az utolsó előtti hegyecske lábához érve beletaposott a pedálba, magával rántva honfitársát, Nairo Quintanát. Még mielőtt azonban a két ambíciózus kolumbiai látóhatáron kívül kerülhetett volna, Yates a nyomukba eredt, hogy eloszlassa az esetleges kételyeket. Andorrai lakosként úgy ismeri a helyi utakat, akár a tenyerét: olyan bátran vetette bele magát a Coll de la Comella lejtmenetének hajtűkanyarjaiba, hogy Enric Mas alig győzött kapaszkodni mögötte. Mire újból emelkedni kezdett volna az út, nyakoncsípték a szökevényeket, ám az egység hamar megbomlott közöttük, sőt talán ki sem alakulhatott. Quintana fülében ott harsogott a sportigazgatói parancs, kénytelen volt visszamaradni a kétségbeesetten a dobogó aljába kapaszkodó Valverdéhez. Simon Yates pedig vett egy mély levegőt és lazított a gyeplőn: hagyta, hogy López és Mas kissé eltempózzon tőle a Coll de la Gallinán. Egy pillanatra sem forgott veszélyben a végső győzelme, egy pillanatra sem vesztette el a kontrollt, nem volt oka a pánikra. Csupán egyedül maradt szerteágazó gondolataival, cikázó érzéseivel, hogy minden idegszálával a célja elérésére koncentrálhasson. Senki sem zökkenthette ki. Ezennel tényleg érinthetetlen volt. Amikor átgurult a célvonalon, sokat mondóan lehajtotta a fejét: megcsinálta. Megcsinálta, igazolva cirka 5 évvel ezelőtti döntését, miszerint széttépve a Sky-os ajánlatot, a Mitchelton-Scotthoz szerződött. Megcsinálta, igazolva, hogy így is lehet. Igazi rocksztár, tekerjen akármilyen stílusban...

Az idei Vuelta bebizonyította a post-Froome éra rátermettségét és megkongatta a generációváltás harangjait. 1965 óta (!) nem volt ilyen fiatal Grand Tour-dobogó: Simon Yates a korelnök a maga 26 évével, a 2. helyen végző Enric Mas 1995-ös születésű, a bronzérmes Miguel Ángel López csak egy évvel idősebb nála, a 24-et töltötte februárban. Hogy lehessen mihez viszonyítani, Alberto Contador 24 évesen nyerte az első sárga trikóját. Ezek a srácok sehonnan se késtek még el! A másik szembetűnő tendencia, amit ezen a spanyol körversenyen megfigyelhettünk, hogy világbajnoki időfutamképességek nélkül is lehet háromhetest nyerni. A favoritok közötti egyetlen igazi specialista, Steven Kruijswijk végül a csalódást keltő 4. helyre csúszott vissza, igaz, mielőtt megmérettette magát spanyol földön, végigtekerte a Tour de France-ot is (ötödikként zárt). Lényeg, hogy ez a verseny nem az időfutam császárairól szólt. Szurkoljunk akárkinek, azt hiszem az mindannyiunk számára felvillanyozó, hogy a siker több irányból is megközelíthető. Valakinek az válik be, hogy a wattmérőjét követi, valakinek az, hogy a szíve után megy és az ösztöneire támaszkodik. Nem létezik egyetlen bevált recept, az évek során minden versenyzőnek meg kell találnia a saját nyerő taktikáját és azt a csapatot, amelyik teljes mellszélességgel támogatja ennek megvalósításában. Tanulni kell a hibákból, tudni kell továbblépni. Merni kell változtatni. De nem feltétlenül kell megváltozni.

ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
 1.    Simon Yates [26 éves]   Mitchelton-Scott 82:05:58
 2.    Enric Mas [23 éves]   Quickstep-Floors +1:46
 3.    Miguel Ángel López [24 éves]   Team Astana +2:04
 4.    Steven Kruijswijk [31 éves]   LottoNL-Jumbo +2:54
 5.    Alejandro Valverde [38 éves]   Movistar Team +4:28
2018.09.20. 14:42, bettina.

back to the top

a 2018-as US Open összefoglalója

Az idei US Openen nem feltétlenül azok kerültek a figyelem középpontjába, akiknek ez kijárt volna. A médiában persze nem újkeletű jelenség, miszerint egy-egy mélyfészkű botrány - pláne, ha olyan kifejezésekkel dobálózik, mint a szexizmus vagy a feminizmus  - hamarabb kerül a címoldalakra, mint egy kimagasló sportolói teljesítmény. Ilyen világban élünk. Ha egyszer kiborul a bili, nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna. Órákig lehetne fejtegetni, hogy ki miért és miben hibázott vagy nem hibázott például a női döntő során, de ebben a bejegyzésben egyáltalán nem kívánok ezzel foglalkozni, megtették ezt nálam bölcsebb és kevésbé bölcsebb emberek is az elmúlt napokban. A drámai sárdobálás horizontján ugyanis szinte észrevétlen módon eltűnnek a torna sportszakmai vitapontjai - nem csak női vonalon. Igazán szomorú lenne, ha jövőre csupán szexista székbírók és az önmagából kiforduló Serena Williams jutna eszünkbe a 2018-as US Openről. 

No, akkor negyedóra és néhány bekezdés erejéig próbáljunk meg elvonatkoztatni a 'kócsingolástól', tolvajozástól, kivillanó sportmelltartóktól, szerepköri zavaroktól, túlkapásoktól és minden egyéb etikai vagy szabálykönyvi vétségtől, ami idén végigsöpört és pusztított a Flushing Meadows-ban. Kétségtelen, a show 'el lett lopva'. Nemcsak Naomi Osakától, Novak Djokovictól is, sőt tulajdonképpen az egész férfi versenytől. Maga a sportág szenvedte el a legnagyobb rablást, persze ez a szervezőket nem kellett, hogy különösebben zavarja: így is grandiózus hírverést kapott a torna, a mai napig jelennek meg újabb cikkek a témában és kommentelők hada foglalkozik a történtekkel különböző fórumokon. Az okozott médiahisztéria miatt nyilvánvalóan lehetetlen elhallgatni ezt a kínos fejezetet az aktuális US Open-összefoglalókból, mint ahogy - akármennyire szeretném - én sem tussolhattam el. De nem kívánok rajta tovább lovagolni. Én tényleg csak azt sajnálom, hogy a reflektorfény nem a valódi főszereplőkre irányult, és ezt az egyensúlyeltolódást utólag sem lehet korrigálni, hiába születnek színvonalas értekezések a döntők szakmai oldaláról is. The damage was done.

Már csak azért sem gondolom, hogy a kezemben lenne az az eszköz, amivel kozmetikázni tudnám a helyzetet, mert külföldi tartózkodás okán legfeljebb a kivonatát láttam az idei tornának. Jó, ez nem a teljes igazság. Szurkolóként egy rendkívül aggodalmas időszakon megyek át. Tele vagyok kétségekkel Murray jövőjével kapcsolatban. És bevallom, szívfájdító látni azt, hogy miközben ő azért küzd, hogy egy vállalható szinten folytathassa a karrierjét a csipőműtéte után, a legnagyobb ellenfelei szárnyalnak, felváltva nyerik a major versenyeket és uralják a ranglista elejét. Nem tudhatom biztosan, hogy Murray valaha visszatérhet-e ebbe a kasztba, pedig mindennél jobban szeretném és hiszek abban, hogy így lehet. Végtére is, ilyen legendás visszatérések csak ritkán történnek egyik napról a másikra, megtorpanások és visszaesések nélkül. Általában ezek a folyamatok nem képezhetőek le egyetlen lineárisan felfelé haladó, égbetörő vonallal. És erre a frissen koronázott US Open-bajnok Novak Djokovic esete a legjobb példa, ami reménysugarat ébreszthet a Murray-hez hasonló helyzetben lévő játékosokban. A szerb elmúlt két szezonja sem volt éppen fenékig tejfel: miután a 2016-ban elhódította Párizsban a Muskétások Kupáját, beteljesítve ezzel a nem-naptári és karrier Grand Slamet, a rekordok magaslatáról pillanatok alatt zuhant egy megtippelhetetlen mélységű, sötét verembe. Igaz, ennek elsősorban mentális okai voltak, élén a teljes motivációhiánnyal, de hamarosan képbe került egy makacs könyöksérülés is, amelyre csak a műtét jelentett megoldást. Becker és Vajda ment, Pepe Imaz és Radek Stepanek jött, ám Djokovic az ad hoc jellegű stábcserével csak még mélyebbre ásta magát...

A sorozatos kudarcok szükségszerűen magukkal vonzották a sorozatos kritikákat is: a Djokovic-féle passió legaggasztóbb eleme mégsem az volt, hogy kikapott nála alacsonyabban rangsorolt játékosoktól, hanem ahogyan lereagálta ezeket a vereségeket. Nem volt önmaga, elvakította a béke és a szeretet pátosza. Egy sikeréhes, céltudatos, elkötelezett élsportoló nem nyilatkozik úgy, ahogyan egy szépségverseny nyertese. Egy igazi bajnok semmiképp sem hajlandó megbékélni a lúzer szereppel. Ha ez mégis bekövetkezik, azon nyomban elveszti bajnoki státuszát. Djokovic talán az utolsó pillanatban eszmélt és hívta vissza azokat az embereket maga köré, akik megakadályozhatták abban, hogy végleg beszippantsa az Imaz-mantra és meggyőzhették arról, hogy a pacifista közhelyek helyett a tenyereseit durrogtassa. Ahogyan azt már a wimbledoni összefoglalóban kifejtettem, Marian Vajda volt a csúcsra való visszatérésének katalizátora. Nem véletlen, hogy a tapasztalt szakember csak azzal a feltétellel szegődött újra Djokovic mellé, ha régi-új tanítványa azonnali hatállyal meneszti a spanyol gurut és félreteszi a globális problémákat, hogy végre a sajátjaival foglalkozzon. Nole elismervén, hogy hónapok óta csak bolyongott a tenisz univerzumának határán, eleget tett Vajda kérésének és újra Föld körüli pályára állt. De még ezután sem vezetett egyenes út a világ elitjébe: az idei Garros negyeddöntőjében ugyanis Marco Cecchinato kiosztott neki egy újabb pofont. A jó hír, hogy ez a pofon lángra lobbantotta benne a győzni akarás szikráját. 

A visszanyert motiváció fékezhetetlen tűzvészt generált, amint Djokovic visszatalált önmagához: a fényes wimbledoni diadalt egy mérföldkőnek számító siker követte Cincinnatiben - a tenisztörténelemben először a szerb gyűjtötte be az összes megszerezhető Masters-trófeát. 'He was on fire', ahogy az angol mondja az ilyen és ehhez hasonló győzelmi sorozatok láttán. A lendülete pedig New Yorkba érve sem tört meg. Novak Djokovic mindössze 2 szettet bukott el a torna folyamán (az egyiket pont Fucsovics Marci csente el tőle), és bár megküzdött a perzselő hőséggel, valós veszélybe sosem került. Amíg ő kizökkenthetetlenül menetelt a végső célja felé, legfőbb riválisai sorra hullottak el. Roger Federer vesztét például - saját elmondása szerint - a magas páratartalom okozta, folyamatosan levegő után kapkodott, így az idei US Open ügyeletes meglepetésembere, John Millman átrobogott rajta. Körvonalazódni látszott egy popcorn-gyanús Djokovic-Nadal döntő, ám a (pillanatnyi) világelső kicsúszott az utolsó kanyarban: Rafa jobb térde végleg felmondta a szolgálatot a Del Potro elleni mérkőzésen. A fájdalom fegyvertelenné és kiszolgáltatottá tette a spanyolt, akinek nem volt más választása, mint fájó szívvel feladni a küzdelmet. Előremutató döntést hozott, amiből kiderül, hosszútávra tervez.

Az álomdöntő tehát elmaradt, de ha valakinek őszintén tudott örülni a komplett tenisztársadalom - félretéve a személyes preferációkat -, az Juan Martín Del Potro. A barátságos óriás többszörösen kitaposta már a visszatérés rögös útját: kilenc hosszú esztendő telt el azóta, hogy Del Potro ötszettes csatában legyűrte Roger Federert a 2009-es US Open döntőjében (20 évesen Grand Slamet nyerni, gondoljunk bele, mennyire szürreális lenne ez manapság), ám arra már nem volt lehetősége, hogy megvédje a címét, hiszen a jobb csuklója megakadályozta ebben. Innentől kezdve futószalagon követték egymást a csuklóműtétek - számszerint 4, ráadásul egy ötéves időintervallumba sűrítve. Az argentin épphogy összekaparta magát a földről, lelke újra darabokra hullott. 2016-ban még egyszer, utoljára vette elő a kényszerűségből rongyosra játszott visszatérés-lemezt: a szezon elején a világranglista 1045. helyén jegyezték, gyakorlatilag a nulláról indult. És hová jutott! A riói olimpián Djokovic és Nadal skalpját begyűjtve ezüstérmet szerzett, az év végén pedig győzelemhez segítette hazája válogatottját a Davis Kupában. Mint mindig, a szíve vitte előre... A tehetségét sosem vonta kétségbe senki, a tenyerese szuperszónikus, a küzdeni tudása tiszteletre méltó, az akaratereje világbajnok, a szíve hatalmas. Többek között ezért játszhatott újból Grand Slam-döntőt az idei US Openen.

Józan ésszel mindannyian tudtuk, hogy ennek a döntőnek Novak Djokovic a favoritja, de talán még maga a szerb sem bánta volna *annyira*, ha végül Del Potro emelheti magasba a trófeát. Persze, egy igazi bajnok számára csak a győzelem az elfogadható eredmény, nem sétálhat feltartott kezekkel a pályára. Még akkor sem, ha történetesen egy jóbarát áll a háló másik oldalán. A gyilkos ösztönnek mindig, minden körülmények között működnie kell. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy Djokovic örömmel gratulált volna az argentinnak, ha úgy alakul... Ám Delpo sorsa eleve megpecsételődött azzal, hogy a US Open történetében először tető alatt játszották a finálét. Olyan mértékben lassult le a pálya, hogy képtelen volt kellő mennyiségű nyerőt gyártani tenyeres oldalról. A nagyobb erőbedobás látványosan a precizitás rovására ment Del Potro esetében, ráadásul Djokovic gumifal-üzemmódba kapcsolt és mindent visszaadott, amit fizikailag lehetséges visszaadni. A tandili óriást az adogatásai sem húzták ki a csávából, igaz, ebben ugyancsak meghatározó szerepe volt a szerbnek, aki kivételes fogadónapot fogott ki. Az első szett hamar elszállt, Delpo a játék képe alapján egyre kilátástalanabb helyzetbe került, de véletlenül sem adta fel a küzdelmet. Már csak az érte szorító rajongók miatt sem. Breakhátrányból visszakapaszkodva harcolta ki a rövidítést a 2. játszmában, amit ha sikerül elcsípnie, ki tudja meddig gyűrik még egymást a New York-i éjszakában... Azonban Nole máshogy tervezte az estéjét és nem engedte ki a kezéből a gyeplőt. Tovább robogott a dicsőség felé, zsinórban második Grand Slam-bajnoki címe felé, karrierje 14. major tornagyőzelme felé.

Ki gondolta volna év elején, hogy Djokovic újból ilyen magasságokba juthat, csupán néhány hónap leforgása alatt? Most pedig jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy ki szabhat határt a szárnyalásának?

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Before I share with you my deepest thoughts, I wanted to THANK YOU for your love and support during the hard times, and also during these good times. It means the world to me and I know it wasn’t easy to stick around when things were uncertain. So thank you! _ UnBELIEVEable is usually the most common way to explain extraordinary success.. To me, that expression negates the most powerful emotion that one can have - BELIEF. All this time, belief is what pushed me through moments of doubt, pain, uncertainty. I was stuck at some point and overwhelmed by a plethora of information. And the results were not showing. Everybody offered their opinions and advice on what to do and what was happening to me, and I can’t say I didn’t hear any of it. I did. I got confused at times. But there was one thing that kept me up, kept me going: Belief in myself, my abilities, my skills and talent, and my resilience. Belief that I am meant to do this. _ The biggest takeaway from these fantastic past few months is that UNBELIEVABLE doesn’t exist. Limits do not exist. When you see it in your mind, you can achieve it in life. When you show up with your courage, confidence and belief, you are already a winner despite the actual result. Your character prevails and you build your habits and your habits bring you one step closer to your goals. So my friends, embrace adversity and trust in the power of belief.. it can take you anywhere 💪 Love to all. Idemooo #USOpen

Novak Djokovic (@djokernole) által megosztott bejegyzés,

2018.09.11. 12:57, bettina.

A középső szakasz

Címkék: cycling tdh personal
élménybeszámoló a Tour de Hongrie-ról

Adhattam volna akár szenzációhajhász címet is ennek a bejegyzésnek, de azokat már elpuffogtatta előttem a sajtó - amúgy sem az én kenyerem az ilyesmi. Ettől függetlenül lehettem volna valamivel lényegretörőbb, ezt aláírom. Persze nem véletlen ez a titokzatosság: eleinte mindössze ezt az információfoszlányt bocsátották a rajongók rendelkezésére a Tour de Hongrie szervezői azzal kapcsolatban, hol lehet majd összefutni Alberto Contadorral. Tudjátok, hány napig töprengtem azon, hogy egy hatnapos versenyen melyik a középső szakasz?

Augusztus 6-án délelőtt robbant a bomba: Ivan Basso és Alberto Contador a Tour de Hongrie-n! A sportággal foglalkozó hírportálok sorra vették át a kézzel fogható információkat mellőző cikket, ráadásul szóról-szóra - kontroll C, kontroll V és mehet is az éterbe. Mindenekelőtt végigböngészhettük a hazánkba érkező spanyol világsztár részben cenzúrázott eredménylistáját, ami kétségtelenül hasznos, bár aki ismeri Contador munkásságát, az aligha lelt benne újdonságot, aki pedig nem, az aligha kattintott rá a tovább gombra. A cenzúrázás csupán azért problémás, mert az a laikus, aki mégis rákattint a tovább gombra, valóban elhiszi, hogy Alberto Contador hétszeres Grand Tour-győztes, hiszen nem rendelkezik mélyebb tudással a karrierjéről, nem látja a teljes képet, csak a felszínt kapargatja. Messzire vezet ez a téma, mindenesetre én foggal-körömmel ragaszkodom a saját megingathatatlan meggyőződésemhez és kedvencemhez igazodva kilenc győzelmet számlálok. Ha már itt tartunk, azt is kissé meredeknek érzem, hogy a Giro d'Italia kétszeres bajnokának, Ivan Bassónak a bemutatását letudták egy 'jóbarát' jelzővel, ami igaznak igaz, mégis keveset árul el róla sportszakmai szempontból. De ez csak egy mellékszál. Az M4Sport közvetítései során Jenci és Dávid az utóbbi esetben pótolta a hiányosságokat.

Visszatérve a középső szakasz misztériumához, valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki ennél valamelyest bővebb tájékoztatásra vágyott, lévén ez egy kihagyhatatlan ziccernek mutatkozott minden magyarországi Contador-fanatikus számára. Oké, tegyük fel, sikerült megfejteni, mire gondolt a szerző. Tekintsünk el az első napi prológtól és nevezzük ki a 3. szakaszt középsőnek. De korántsem mindegy, hogy az aznapi rajtvárosban, Cegléden vagy célállomáson, Hajdúszoboszlón lesz a találka - végtére is, a két település között nagyjából 150 kilométernyi távolság húzódik. Majd' megőrültem, hogy elintézték ennyivel a sajtóközleményt, idézem: „A spanyol csillag várhatóan a helyszínen tekinti majd meg a Tour de Hongrie középső szakaszát”. Ez tényleg nagyszerű hír, sőt, első olvasatra kissé talán szürreális is, de az embert forrni hagyja a kétségek levében. Ezért nem szeretem a szenzációhajhász címeket. Konkrétum egy szál se. Egy elkötelezett rajongó érthető módon MINDENT tudni akar egy ilyen lehetőségről, így nyomozni kezd, hogy csillapítsa információéhségét.

Bízva abban, hogy mást sem hagy nyugodni ez a kérdés, a bejelentés után néhány nappal újból fejest ugrottam a magyar sajtóba, és láss csodát, külön kérésre pontosítottak a szervezők: Contador az Alföld kapujában, Cegléden teszi tiszteletét augusztus 17-én. Tökéletes, ennyit szerettem volna tudni, rögtön szervezkedni kezdtem. Budapestről alig egy óra az út kötött pályán, így a MÁV-on kívül senki sem akadályozhatott meg a céljaim megvalósításában. Végső megoldásként egyedül is szívesen elvonatoztam volna Ceglédre, de sikerült megfűznöm édesanyámat, hogy velem tartson. Figyelembe véve, hogy a ballagásomon elájultam a melegtől, megnyugtatott a tudat, hogyha ez mégegyszer megtörténne, például miközben aláirásért állok sorba, lesz valaki, aki nem tapos keresztül rajtam. Péntek reggel tehát vonatra szálltunk és bármilyen meglepő, késés nélkül futottunk be Ceglédre. Szerencsénk volt, éppen akkor indult egy busz a belváros felé, amikor beestünk a pályaudvarra, így perceken belül a rajthelyszínen találtuk magunkat, ahol már javában zajlott a felvezetés. Szépen lassan gyülekezett a nép a Kossuth téren, várva a világsztárt, akinek az ígéret szerint fél 12 magasságában kellett volna megjelennie a színen, ám nagyjából félórás késéssel érkezett a szomszédos Kossuth Múzeumból, ahol csapata, a Polartec-Kometa képviseletében tartott sajtótájékoztatót. Elnéztük neki. 

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Alberto Contador (@acontadoroficial) által megosztott bejegyzés,

Nem vagyok az a rámenős típus, minimalistaként azzal is megelégedtem volna, ha egyáltalán láthatom őt teljes életnagyságban, lévén eddig csak néhány másodperc erejéig sikerült elcsípnem. Az teljesen más élethelyzet volt: az aggodalomtól remegve várakoztam rá az esős düsseldorfi időfutam céljában. Mondhatni, a Tour de France feszültsége rányomta a bélyegét az élményre, de szerencsésnek érzem magam, amiért láthattam őt versenykörülmények között is. A lehető legstílusosabb módon vonult vissza, bár beletelt néhány hónapomba, mire elfogadtam a döntését és feldolgoztam a történteket. Éreztem legbelül, hogy helyesen cselekszik, szurkolóként mégis nehezemre esett beletörődni abba, hogy a kerékpáros cirkusz nélküle dübörög majd tovább. Az általa képviselt mentalitás hiánycikké vált a mezőnyben. No Contador, no party - tartja az egyre gyakrabban ismételt mondás.

Délben a fotósok és a rajongók gyűrűjéből előbukkant Alberto, aki miután a Tour de Hongrie szervezőségével pózolt a színpadon, készségesen állt a közönség rendelkezésére is. Mindenki más-más ereklyét hozott magával az aláirásra, én egy Trek-mezt szorongatva álltam be a kígyózó sorba, remélve, hogy nem ájulok el, mire feljutok a pódiumra. Hogy eltereljem a figyelmem, elhatároztam, hogy bevetem összes spanyol tudásom és saját nyelvén köszöntöm majd. Igen ám, de amikor rám került a sor és átnyújtottam neki a mezt egy ¡Hola! kíséretében, hamar rájöttem, hogy túl magasra tettem a lécet. Kedvencem láthatóan megörült a próbálkozásomnak és reflexből kibuggyant belőle egy ¿Como estás? (Hogy vagy?), de erre már nem tudtam válaszolni, mert szívmelengető mosolyával egy pillanatra blokkolta az agyam azon részét, amely a hézagos spanyol tudásomért felel.

A tavalyi francia körön nem láthattam őt felszabadultan mosolyogni: meggyötört arrcal gurult át a célvonalon. Amikor szemtől-szembe kerülsz egy olyan emberrel, akihez számtalan örökre szóló élményed kötődik, aki miatt megannyi könnycseppet morzsoltál el, és aki nap mint nap visszainteget a telefonod háttérképéről, nem csoda, hogy lefagysz és hirtelen nem találod a szavakat. Pláne egy olyan idegennyelven nem, amit sosem tanultál iskolai keretek között... Egy magabiztosan hangzó 'muchas gracias'-t még sikerült kipréselnem magamból, így legalább méltósággal léphettem le a dobogóról. A közös képhez nem volt elegendő lélekjelenlétem, majd talán jövőre összeszedem hozzá a bátorságom. De van egy dedikált Trek-mezem, ami számomra felbecsülhetetlen értékkel bír. És gazdagabb lettem egy olyan mosollyal is, amit sosem felejtek el.

2018.08.20. 14:01, bettina.

Plan G

Címkék: tdf cycling summary
a 2018-as Tour de France összefoglalója

„Nem tudom, mi történik velem” - nyilatkozta Geraint Thomas talpig sárgában, kissé hitetlenül, könnyeivel küszködve, óvatosan ízlelgetve győzelme tényét a 20. szakaszt követően. Mi sem hittük volna, hogy ez megtörténhet vele. Végtére is, egészen a 17. szakaszig nem ő volt a Sky csapat kitüntetett kapitánya -  a fejlemények fényében egyre kínosabban hangzó Froome-mantra legalábbis ezt akarta elhitetni velünk, nézőkkel és a persze versenytársakkal. Akármennyire falsnak éreztünk a helyzetet, ezt kellett hinnünk, hiszen 2012-ben sem feltétlenül Bradley Wiggins tűnt a legerősebbnek a hegyekben, a merev csapatutasítás mégis az ő győzelmét kódolta, így az akkor luxussegítő szerepben sziporkázó Chris Froome kénytelen volt visszafogni magát. Úgy hiszem, valamennyien tartottunk attól, hogy Thomas is hasonló sorsa jut majd idén, igazságtalanul. Hogy végül mégsem így történt, és a Sky zöld utat adott a walesinek, hogy a saját versenyét fussa, kellemes meglepetésként hatott.

Az idei Tour de France központi kérdését és - valljuk be -, egyben az legfőbb izgalomforrását a Sky kétkapitányos felállása szolgáltatta. Az utolsó pillanatig kétségek között vergődött a sajtó és a közönség, hogy vajon egy elsőosztályú domestique, jelen esetben Geraint Thomas nyerhet-e sárga trikót egy eddig megdönthetetlennek látszó hierarchiával rendelkező, elveihez végletekig ragaszkodó, katonás szabályok által működtetett csapatban? Meggyőződésem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki a csalódás elkerülése végett nem volt hajlandó belelovalni magát abba, hogy ez megtörténhet. Nem tudtam szabadulni attól a bosszantó gondolattól, hogy szerencsétlen Thomast előbb-utóbb visszarendelik, vagy szinte észrevétlen módon veszik ki a győzelemért zajló csatából, csupán azért, mert az eredeti terv az volt, hogy Chris Froome-mal nyeretik meg ezt a versenyt. Sosem akartak megfelelni a nézői elvárásoknak, sosem izgatta őket igazán a pozitÍv megítélés, most sem ematt adták ki az ukázt a szerepcserére. A Sky egy abszolút eredménycentrikus csapat. Győzelem minden áron - ennek a mottónak élnek, amióta csak léteznek...

Geraint Thomas sugárzó magabiztossága válaszút elé állította Nicolas Portalékat, ahol a biztos siker elérése érdekében meg kellett fontolniuk az eredeti terv felülírását és a bevált hierarchia mesterséges ledöntését. Bizonyos szempontból persze érthetó, miért erőltették a Froome kapitányságát alátámasztó kommunikációt: Marco Pantani 1998-as sikeres kísérlete óta senki sem került ennyire közel a Giro-Tour duplához. De ha ebben a helyzetben mégis Froome-ra tesznek és Thomast zsoldos szerepbe süllyesztik vissza (amit egyébként alázattal játszott volna el jóbarátja és a csapat kedvéért), könnyen lehet, hogy két szék között a pad alá esnek. Ez pedig nem fért volna bele a Sky életébe, így bizalmat szavaztak a luxussegítő javára, ezzel kialakítva egy humánusabb képet magukról. Geraint Thomas sárga trikóval hálálta meg a bizalmat és ha okosan tárgyal, akár örökre kitörhet a zsoldos szerepből.

A legerősebb nyert - avagy nyerhetett -, éppen ettől lett szép és kerek ez a történet, de ne felejtkezzünk el az előzményekről, és hogy egyáltalán miért alakulhatott ki a Sky-féle kétkapitányos felállás, ami három héten keresztül lázban tartotta a közvéleményt. Ugyanis egy héttel a Tour de France vendée-i rajtja előtt még a levegőben lógott Chris Froome részvétele a rétestésztaként nyúló, ellentmondásos szalbutamol-ügy kapcsán. A csapat akármilyen mélyre nyúlt a zsebében, hogy a lehető legjobb szakembereket alkalmazhassa versenyzője védelmében, egy esetleges szankció Damoklész kardjaként lebegett a fejük felett. Ezért kellett egy tudatosan felépített B-terv, amire bátran támaszkodhatnak, hiszen mégsem indulhattak neki a Tour de France-nak ütőképes kapitány nélkül. Ő lett Geraint Thomas, azaz G, ahogyan versenytársai és a sajtó emlegeti. Nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget, de az egyszerre bennfentes és kívülálló magatartást tanúsító walesi a tavaszi felkészülési időszak során többször is lenyilatkozta, hogy júliusra hegyezi a formáját, nem törődve azzal, hogy mi zajlik a háttérben. Tegyük fel, ha Froome-ot elmeszelik, akkor nincs semmiféle vita arról, hogy ki legyen a Sky kapitánya. Thomas mind fizikálisan, mind mentálisan készen állt arra, hogy betöltse ezt a pozíciót: gondoljunk csak a Critérium du Dauphiné alatt mutatott erődemonstrációra. Így viszont, hogy egyrészt még épp időben felmentették (az ASO kitiltási szándékára misztikus gyorsasággal reagált a híres-hírhedt UCI/WADA duó), másrészt a tárgyalási fázis alatt hagyták versenyezni a négyszeres Tour-győztest, aki epikus comeback nyomán megszerezte a rózsaszín trikót, Thomasnak átmenetileg be kellett érnie egy afféle névleges társkapitányi címmel. Pontosan tudta, hogy amíg Chris Froome-nak egy fikarcnyi esélye is lesz arra, hogy megnyerje a francia kört és véghezvigye a duplát, addig nem kaphat szabad kezet...

Eltelt egy hét a versenyből, és ugyan a sárga trikót ekkor még Greg Van Avermaet viselte, Geraint Thomas cirka egy perces előnnyel rendelkezett minden más potenciális összetett aspiránssal szemben, élükön Chris Froome-mal. Nem volt ebben semmi rendkívüli, hiszen valódi hegyekkel egészen a 10. szakaszig nem találkozott a mezőny - leszámítva a Mur de Bretagne néven futó falacskát, ahol mindössze mechanikai problémák szülhettek különbségeket az esélyesek között (lásd Dumoulin és Bardet incidense). Ha a szívünkre tesszük a kezünket, Thomas nevét az alpesi blokkig zárójelesen kezeltük: a korábbi évek tapasztalatai alapján mindenki arra számított, hogy előbb-utóbb utoléri a végzete és lesz egy rossz napja - jour sans, ahogy a francia mondja -, amikor kiradírozza magát összetettért zajló csatából és menetrendszerűen átadja a stafétát csapattársának. Egy olyan versenyzőtől, aki mindenekelőtt Froome fegyverhordozójaként érkezett, és karrierje során még sosem zárt a legjobb 10 között a Grand Tourokon, nem vártunk csodát.

Ehhez képest, amint százalékokban mérhető módon emelkedni kezdett az út a lábai alatt, Thomas szárnyakat kapott. Tulajdonképpen leuralta az Alpokat: miután a La Rosière-en szinte észrevetlenül tempózott el a kizárólag egymásra koncentráló Dumoulin-Froome sztárpárostól, a 21 ikonikus hajtúkanyarból összefonódő Alpe d'Huezen a maillot jaune-nal a vállain diadalmaskodott, további jóváírás másodperceket bezsebelve. Kár lenne tagadni, mi, fanyalgó, kishitű nézők mindezek ellenére sem vettük őt kellően komolyan - látni véltük lelki szemeink előtt, ahogyan G hátán fehérré fakul a mez a Pireneusok csúcsain. A sajtó persze azonnal ráharapott a Sky berkein belül kialakuló konfliktushelyzetre: Most akkor ki a kapitány? - hangzott az égető kérdés újra meg újra, amint másfél perc fölé kúszott Thomas előnye. Froome - hangzott a minden kétséget kizáró válasz a sportigazgató és maga, a sárga trikós szájából. Ki-ki eldönthette bizalmi alapon, hogy a szemének hisz vagy a fülének.

És akkor a minden szempontból rendhagyó, és ennek megfelelően médiahisztériától övezett 17. etapon lehullott a lánc Geraint Thomas lábairól: a Col du Portet nevű emelkedőn végérvényesen eldőlt a kapitányi cím sorsa. Az esélyesek csokrából Tom Dumoulinnek szúrt szemet legelőször Froome jojózása, ám mivel a pofavizitek alkalmával nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy riválisa csupán altat avagy valóban a vörös zóna kapujába érkezett, ahonnan nincs visszaút, a tettek mezejére lépett. A Sky vezetése egy csapásra döntéskényszerbe került: végre felszabadították a walesit a gályarabságból, vízre bocsátották a B-tervet - ha úgy tetszik, G-tervet. Chris Froome pedálfordulatai egyre szögletesebbé váltak, így kénytelen volt érzékeny búcsút venni a duplától, amitől karnyújtásnyira érezhette magát, mégis súlyos percek választották el tőle. Akármennyire antipatikus számomra, el kell ismernem, úriember módjára bírkózott meg az előtte tornyosuló akadályokkal: megannyi személyes krízisen tekert keretesztül a három hét során (amerre járt, füttyszó kísérte útját), mégsem játszotta el a mártírt, sőt a vereséget is méltósággal viselte. Nem tehetett mást, meg kellett hajolnia csapattársa lehengerlően stabil teljesítménye előtt. Ennek a Geraint Thomasnak még ő sem lehetett ellenfele. Ugyanerre a következtetésre jutott a pánikgombra rátenyerelő Tom Dumoulin is, aki a kiegyensúlyozottság mintaszobraként tündökölt mind a Giro d'Italián, mind a Tour de France-on, mégsem sikerült a dobogó 2. fokánál magasabbra tornáznia magát. Ettől függetlenül maradéktalanul elégedettnek tűnt az újabb ezüsttel - a maximumot nyújtotta mindkét versenyen, így nem volt különösebb oka a csalódottságra. Ha elkerülte volna a Bardet-val való ütközést a Mur de Bretagne lábánál... valószínűleg akkor sem tudta volna megingatni Thomas betonbiztos vezető pozícióját. Az ő példája is további érvényt szerzett azoknak a hangoknak, miszerint a Giro-Tour dupla igenis lehetséges a post-Pantani érában. 

Ha valakinek szintén nincs miért szégyenkeznie, az az elképesztő ütemű fejlődést produkáló egykori síugró, Primoz Roglic, az idei francia kör egyik legígéretesebb revelációja. Minden szezonban új oldaláról ismerhetjük meg a tehetségtől duzzadó szlovént, aki eleinte időfutamképességével hívta fel magára a World Tour-figyelmet, majd több ízben is bizonyította, hogy a lejtmenetekben sem ismer félelmet. Ezalkalommal pedig üstökösként robbant be az nehézsúlyúak küzdelmébe, kishíján leszorítva Chris Froome-ot a dobogóról (meglepő, hogy épp a kronón betlizett). A Pireneusok rámpáin Roglic bizonyult a legaktívabbnak: próbálkozott hegyre fel és hegyről le, állandóan rángatta a favoritok bajszát. Cinkostársával, Steven Kruijswijkkel, akit csak egy hófal tudott megakadályozni abban, hogy megnyerje a 2016-os Giro d'Italiát, felváltva vezették a támadásokat, hol több, hol kevesebb babért aratva. A passzív védekezés számukra nem volt opció, determináltságukkal új színt hoztak a versenybe, amiért mindketten kalaplengetést érdemelnek. A LottoNL-Jumbo csapatszervezési téren is óriási bravúrt vitt véghez, hiszen egyedül nekik sikerült egyensúlyba hozni az összetettbeli célokat (Roglic és Kruijswijk végül a 4-5. helyet kaparintotta meg) a kompetitív sprintvonat felépítésével (Dylan Groenewegen 2 szakaszgyőzelmet ünnepelhetett, igaz, az Alpokban neves kollégáival egyetemben feladta a Tourt).

Noha a józan paraszti logika azt diktálta volna, hogy azok a versenyzők, akik kizárólag a Tour de France-ra koncentrálnak és kvázi frissen érkeznek a startvonalhoz, előnyt élvezhetnek majd a Giro d'Italia brutalitása által megtépázott harcosokkal szemben, előbbi kategória képviselői sorra kudarcot vallottak - ki önhibájából, ki önhibáján kívül. Jóllehet, hogy a későbbi bajnok kivételt képez ezen állítás alól, ám Thomasra előzetesen senki sem tekintett igazi esélyesként, legfőképp segítői besorolása okán nem. Nairo Quintanára annál inkább. A hazájában köztiszteletben álló kolumbiai minden évben győzelmi reményekkel veti bele magát a sárga trikóért zajló csatába, azonban hiába dörömbölt annyiszor az ajtón, továbbra sem találja a kulcsot az áttöréshez. A miértek pedig ezúttal is megválaszolatlanul maradtak, a Movistar szakmai vezetése hallgat, Unzué büntetésből a Vueltára száműzte a háromágú szigony alulteljesítő tagjait. Az összetett 10. helyén záró Quintana a tiszta hegyimenőknek leginkább kedvező 17. szakasz megnyerésével igyekezett kozmetikázni a kozmetikázhatatlant.

Vincenzo Nibalinak nem volt lehetősége arra, hogy bármit is kozmetikázzon. A felkészülési szezonban ugyan ritkán mutatta meg magát a cápa, formája mély tartalékokat sejtetett: szerencsétlenségére, még mielőtt ezek a tartalékok felszínre kerülhettek volna, az Alpe d'Huez rengetegében egy nézői fényképezőgép nyakbaakasztója rácsavarodott a fékkarjára. A jelenet bukással végződött, miután Nibali egyből felpattant, és mint később kiderült, törött csigolyával teljesítette az emelkedő hátralévő részét, limitálva veszteségeit. Másnap nélküle rajtolt a mezőny... És Richie Porte? Ekkor már rég nem képezte a mezőny részét. Mi történt? Csak a szokásos. A tasmán pechszériája a vitatott létjogosultságú kockaköves etapon folytatódott. A diagnózis? Kulcscsontficam. Végeredmény? Feladás.

A Tour de France képzeletbeli Naprendszerének középpontjában a sárga trikó helyezkedik el, amely gravitációs vonzásban tartja a nemzetközi médiafigyelem csaknem egészét, de hiba lenne kitérni a további megkülönböztetett mezeket jelképező kisbolygók elől, hiszen fényükkel ezek is színesítik az égboltot. Visszatérve a Földre, az talán senkit sem ért meglepetésként, hogy Peter Sagan számára kikövezett út vezetett a pontverseny megnyeréséig - a rocksztárosult szlovák nem ütközött semmiféle ellenálásba. Csakhogy diadalmenete váratlan fordulatott vett, amikor a Col de Val Louron-Azet lejtmenetében elmért egy féktávot és az árokban kötött ki. A fájdalomtenger ellenére visszalépésről szó sem lehetett: Sagan jelesre vizsgázott küzdeni tudásból és limitidőn belül érkezett meg a legkegyetlenebb Pireneusokbeli napon, hogy eljuttassa Párizsig a viseltes zöld trikót. Mindeközben Julian Alaphilippe levetkőzte puncheuri mivoltát és a hegyek királyává lépett elő, maga mögé utasítva a bretonok reménységét, Warren Barguilt. A pöttyök elhódítását 2 szakaszgyőzelemmel tette még emlékezetesebbé, ilyen formán hozzájárulva a Quickstep idei sikergyárának működtetéséhez. A legjobb fiatalnak járó fehér trikó Pierre Latour vállait ékesítette, aki ezzel megmentette csapata, az AG2R becsületét - Romain Bardet szereplése ugyanis alulmúlta a hazai közönség várakozásait. A Champs-Élysées Kristoff-i bevételét követő eredményhirdetésen azonban vitathatatlanul a maillot jaune vitte el a show-t: a walesi zászlóba burkolózó Geraint Thomas egy stílszerű mic droppal zárta improvizatív köszönőbeszédét, amit maga Barack Obama is megirigyelhetett volna.

Vive Le Tour!
ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
 1.    Geraint Thomas   Team Sky 83:17:13
 2.    Tom Dumoulin   Team Sunweb +1:51
 3.    Chris Froome   Team Sky +2:24
 4.    Primoz Roglic   LottoNL-Jumbo +3:22
 5.    Steven Kruijswijk       LottoNL-Jumbo +6:08


utóirat
Nem férhet hozzá kétség, a számomra legkedvesebb emlék erről a Tour de France-ról - azaz a legfényesebben ragyogó kisbolgyó az égbolton - John Degenkolb a Paris-Roubaix ihlette 9. szakaszon aratott győzelme. A lesújtó történet közismert: a 2016 telén a spanyolországi Calpe környékén edzőtáborozó Giant-Alpecin csapat (ex-Sunweb) 6 tagját elgázolta egy szabálytalanul közlekedő autós. Degenkolb még a szerencsésebbek közé tartozott, ám kishíján elvesztette a mutatóujját a balesetben. Azóta kereste az utat vissza a csúcsra... És az olyan világklasszisok, mint ő, előbb-utóbb visszatalálnak. Nem is akárhogy! 

 

John DEGE nkolb (@johndegenkolb) által megosztott bejegyzés,

2018.08.01. 16:56, bettina.

comeback: complete

wimbledoni összefoglaló

× Nevezhető-e papírformának Novak Djokovic győzelme? Esetleg meglepetésnek? Azt hiszem, az igazság valahol a két felvetés között keresendő. Nem egészen papírforma, mert ha a szívünkre tesszük a kezünket, Djokovic-ot még nem éreztük készen arra, hogy újra Grand Slam-trófeákért harcoljon - a hangsúly természetesen a 'még nem'-en van. Úgy tűnt, mintha egy felfelé ívelő visszatérési folyamat közepén tartana, melynek betetőzése későbbre prognosztizálható. De meglepetésként sem értékelhető ez a vártnál hamarabb beteljesített siker, pontosan az ő személye, korábbi eredményei okán, különös tekintettel a füves borításon szerzett eredményeire. Példáján újból beigazolódott az állítás, miszerint sosem lehet leírni a nagy négyes tagjait - jóllehet, ettől (is) ők a nagy négyes tagjai...

Az első hét derekán megfordult a fejemben, hogy talán az idei lesz minden idők egyik, ha nem a legérdektelenebb Wimbledonja számomra, amit csak egy vágyott, gigászi küzdelmet garantáló Fedal-döntő menthet meg. A felső ágon ugyanis már-már könyörtelen gyorsasággal és a szokásos svájci pontosággal söpört végig mezőnyön a Fed-expressz. Nem volt ebben semmi meglepő, beigazolódni látszott a papírforma. A wimbledoni centerpályán Roger Federer vonatkozásában ugyanúgy, ugyanolyan mértékben érvényesült az a bénÍtó hatás, amely Rafael Nadalt a Philippe Chatrier stadionban félisteni, legyőzhetetlenséget sugárzó magasságokba emelte. Ám a negyeddöntőben - való igaz, nem a centeren játszatták - a Maestro egy csapásra elvesztette varázserejét. Kevin Anderson kiszagolta ezt a pillanatot és úgy vetkőzte le a nyomást, mintha az sosem létezett volna. Kérdés, hogy egy ilyen végtelenül nyomasztó közegben, két szettes hátrányban, meccslabdával szembesülve Anderson miként tudta a maga javára billenteni a momentumot? Honnan merített önbizalmat és hitet ehhez? Hogyan tudta megfosztani funkciójától a Federert körülvevő pajzsot?

A válasz minden bizonnyal a mentális képességek mezején fekszik. Lehet, hogy Kevin Anderson nem a világ legfifikásabb, legszofisztikáltabb játékosa, ő mégis képes volt arra a bravúrra, hogy önerőből lezárjon egy ötszettes maratoni mérkőzést Wimbledonban egy Federer-szintű klasszissal szemben. Hányszor láttuk megvalósulni azt a szokványos forgatókönyvet, hogy egy esélytelen játékos a vissza nem térő lehetőség kapujában megremeg? Rengetegszer, pláne, ha a bevezetőben felemlegetett nagy négyes egyik tagja állt a háló másik oldalán. Roger Federer kétségkívül alulteljesített a mérkőzés második felében, de arról szó sincs, hogy odaajándékozta volna a győzelmet a dél-afrikai óriásnak. Andersonnak kellett befejeznie. Na, ez az, ami a többségnek nem szokott sikerülni. Más kérdés, hogy a döntő szett tiebreak intézményének mellőzése megpecsételte sorsát a későbbiekben...

„Minden elismerésem a tiéd, Roger.
Megtiszteltetés volt veled megosztani a pályát.”
 

Kevin Anderson (@kandersonatp) által megosztott bejegyzés,

Mindeközben a centeren egy alsó ági negyeddöntőben összecsapott a mezőny két legkiválóbb gladiátora: a Roland Garros regnáló bajnoka, Rafael Nadal és a szívek hivatalos bajnoka, Juan Martín Del Potro. A salakkirály frappáns választ adott a hozzám hasonló hitetlen teniszrajongóknak, hiszen kiválóan sikerült adaptálnia a játékát a füves borításra, ráadásul a svájci nemezis kiesésével megnyílt előtte az út a trófeáig. Sétagaloppról azonban szó sem lehetett. Delpo szokásához hűen otthagyott egy darabot a szívéből a pályán: füstölgött a labda, amint átküldte a háló felett védjegyének számító futtából megütött tenyereseit. Nadalnak szüksége volt tehát az extrára és ahogyan az az alkalomhoz dukált, egy fokozattal feljebb kapcsolt, tövig nyomta a gázt, így egy heroikus küzdelem kerekedett kettejük párharcából, amely végül spanyol diadalt hozott. Novak Djokovic mindezt egy Kei Nishikori felett aratott relatíve magabiztos győzelem, egy frissítő zuhany és egy pihentető masszázs után, egy kényelmes fotelből nézhette végig... A negyeddöntőket megelőző napon a versenytől egy bölcs döntéssel távolmaradó és szakkommentátorként debütáló Andy Murray világított rá arra a BBC stúdiójában, hogy hiába vágyakozik a teniszvilág egy Fedal-döntő után, a harapós kedvét visszaszerző Djokovic akár a bajnoki címet is megkaparinthatja előlük. Miért is ne? Murray, velünk ellentétben, már késznek érezte a szerbet egy újabb nagy dobásra. Utólag végiggondolva, valóban Djokovic bizonyult a legstabilabbnak a két hét során - egészen az elődöntőig nem kényszerült döntő szettre, de még csak tiebreakre sem. A Roland Garros negyeddöntőjében elszenvedett vereség felébresztette benne a gyilkos ösztönt, a mindenáron győzni akarást és alaposan felpiszkálta a szunnyadó egóját. A szívcsakradobálás puszta imidzsformáló pótcselekvéssé süllyedt. He meant business. 

És ezen a ponton köszön vissza a döntő szett tiebreak nemlétének problematikája. Az álomdöntő ellehetetlenülése fényében keselyűként csapott le a sajtó az elődöntőben létrejövő Djokovic-Nadal derbire: kipukkadásig fújták a hype-buborékot köréjük, ezzel tovább hergelve a csemegére éhező közönséget. Igenám, de még mielőtt pályára léphettek volna, az ügyeletes 'comeback king', Kevin Anderson és a 33 évesen új távlatokat felfedező John Isner vívták meg a maguk harcát. A két ászgyáros találkozóját könnyed előételnek szánták a szervezők - mintegy megágyazva a pikáns főfogásnak. Ez az előétel azonban a szokásosnál rágósabb falatnak bizonyult. Nem volt abban semmi rendkívüli, hogy egy Anderson-Isner mérkőzés három tiebreaket produkál. Még akkor sem emeltük a csodálkozást jelző magasságig a szemöldökünket, amikor az arra kijelölt mederben csordogáló eseménysor döntő szettbe torkollott. A dél-afrikai irányból érkező sodrás az amerikai folyam elé görgetett néhány breaklabdát jelképező zátonyt, viszont Isner ügyesen kikerülte ezeket, így még messzebbnek tűnt a túlpart, ami a végkifejletet jelképezte. Pörgött a számláló, menetrendszerűen porzott a kréta a lekezelhetetlen adogatások helyén, a szembenálló felek a túlélésért küzdöttek. Djokovic és Nadal pedig már azt se tudta, mihez kezdjen kínjában... 24-24-es állásnál aztán megtört a jég, avagy Isner jéghegybe ütközött az egyre nagyobb hullámokat korbácsoló viharban és elbukta a szerváját. Innen már nem volt számára visszaút. Kevin Anderson 6 óra 36 perc játék után vetett véget az önpusztításnak. Nem maradt ereje az ünneplésre sem, valósággal beesett az öltözőbe. Kiharcolta ugyan a döntőbe jutást, de egy jókora hendikepet cipelt magával. Ennek a meccsnek nem volt igazi haszonélvezője...

Most őszintén, miért kellene ragaszkodunk ehhez a rendszerhez? A győztes csupán a vesztes szerepét nyerte el a következő fordulóra. A helyszíni nézők a döntő játszma derekán az udvariatlanság határát súroló bekiabálásokkal siettették volna a folyamatot: mindenki Djokovicra és Nadalra volt kíváncsi - érthető, hisz' mégsem egy estébe nyúló szervadélutánra vettek jegyet. A szervezők nyaka körül egyre szorult a hurok, hiszen az 5. órába lépve egyértelművé vált, hogy a 2. elődöntőt nem fogják tudni befejezni aznap. Ezzel bizonyára maguk a résztvevők is tisztában voltak: Nadaléknak bele kellett törődniük abba, hogy szombaton nem pihenhetnek. Sőt, lassacskán a női döntő kezdési időpontja is veszélybe került - a sors fintora, hogy mindez Wimbledonban történt, ahol kínosan ügyelnek a hagyományok betar(ta)tására. Ebben a faramuci helyzetben az alkalmazkodás égető kényszere felülírta a hagyományokat. Végső soron a szabályokra ráhatással bíró tornaigazgatóknak, illetve az ITF-nek kell levonni a tanulságokat: ideje megfontolni a döntő szett tiebreak teljeskörű bevezetését a Grand Slameken, követve ezzel a US Open példáját... 

az Anderson-Isner maraton végjátéka szösszenet a Djokovic-Nadal elődöntőből

Este kilenc magasságában, behúzott tető alatt sétálhatott ki a kivilágított pályára Novak Djokovic és Rafael Nadal, hogy lejátsszák az előrehozott döntőt. Ritkán szokott előfordulni, hogy az agyonhype-olt mérkőzések beváltják a hozzájuk fűzött reményeket, ezúttal viszont talán még többet is kaptunk annál, amit ettől a párosítástól vártunk. Egy, az adott borításon tudása legjavát nyújtó Rafael Nadalt és egy újra győzeleméhes, ám teniszében tartalékokat sejtető Novak Djokovicot. Csupán szakmai szempontokat figyelembe véve vitathatatlanul kettejük összecsapása jelölte ki a torna csúcspontját. Különösképp a 3. szett rövidítése, azaz szombati záróakkord sikeredett frenetikusra: a szerb szinte megmagyarázhatatlan körülmények között, űrbéli megoldások közepette került előnybe. Nadal elképesztő nyomással és éllel teniszezett, amit órákon keresztül képest lett volna tartani, ezért őt érezhettük valamelyest közelebb a 2-1-es vezetés megszerzéséhez, mégis úgy gondolom, Djokovic számára volt igazán életbevágó, hogy magához ragadja az előnyt az éjszakára, legfőképp az erőnlétbeli deficit miatt... Szombat délutáni visszatérésükkor, ahogyan arra számítani lehetett, a spanyol csakhamar kikényszerítette a döntő szettet. Az elhúzódó végjáték (nekik sem sikerült 12 lejátszott game alatt dűlőre jutniuk) az előző este tiebreak-jének színvonalát idézte - bár mindketten rengeteg returnt rontottak konfliktushelyzetben -, ám a szűken vett finálé dramatikus fordulatot tartogatott. Az a Nadal, akiről úgy gondoltuk az örökkévalóságig elbírja ezt a tempót, pillanatok alatt esett össze és semmire bukta el az adogatását 8-9-nél, tálcán kínálva a győzelmet ellenfelének... A feltüzelt Novak Djokovicra egy kifacsart Kevin Anderson várt a döntőben.

Számoltunk azzal, hogy mivel az alsó ági elődöntő kétnaposra - és ráadásul ötszettesre - nyúlt, Anderson és a majdani döntőbeli ellenfele közötti fizikális szakadék áthidalhatóvá válhat, de a meggyötört dél-afrikai játékának kulcsa, az adogatások, ebben az elhasználtsági állapotban közel sem ültek annyira, mint amennyire szüksége lett volna rá, hogy szorossá tehesse ezt a meccset. Az első két játszmában tulajdonképpen nem tudott számottevő ellenállást kifejteni, így Djokovicnak nem volt szüksége arra, hogy előhúzza az A-teniszét, kényelmesen kontroll alatt tartotta az eseményeket - tökéletes breaklabda-konvertálási statisztikával operált.  Kevin Anderson fogadóként semmiféle fenyegetést nem jelentett, ám a 3. szettben legalább megőrizte saját szerváját és utolsó erőtartalékait mozgósítva kiharcolta a tiebreaket. Az újabb hősies visszazárkózási folyamatot még csírájában elfojtotta a szerb, aki két évnyi mélyrepülést követően bebizonyította a fanyalgóknak, hogy képes arra, amire Federer és Nadal képes volt: kimászni a gödörből és visszatérni egyenesen a csúcsra. Negyedszer avatták wimbledoni bajnokká és összességében 13. alkalommal emelhetett a magasba Grand Slam-trófeát. És ebben a karrierfordító sikerben, az erőnlétének versenyképessé fejlesztésében, illetve a motivációhiány leküzdésében megkerülhetetlen szerepe van Novak Djokovic régi-új edzőjének, Marian Vajdának.

Innentől kezdve az a kérdés, hogy van-e megállás Djokovic számára? Képes lehet-e arra, hogy a 2015-öshöz hasonló dominanciát építsen ki, avagy - legalább egy rövid időre - élvezhetjük a Federer-Nadal-Djokovic hármas kiegyenlített csatározásait?

2018.07.17. 16:34, bettina.
Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 

ANELIATH - varázslat és sárkányvér- Te ki leszel ebben a csavaroS Történetben? - SZEREPJÁTÉK    *****    ANELIATH - varázslat és sárkányvér- Te ki leszel ebben a csavaroS Történetben? - SZEREPJÁTÉK    *****    Gyere és csatlakozz a -Karstjäger- magyar airsoft csapatába!    *****    Szoba gyerekkel kiadó film meg tekinthetõ gportálon klikk ide!    *****    Simonyi ingatlan Debrecen Eladó luxus lakások, házak, telkek, üzletek, lakóparki ingatlanok. Simonyi ingatlan Debrecen    *****    Ajándékozz Horoszkópot! Lepd meg szeretteidet egy Személyre szóló asztrológiai elemzéssel és 1 éves elõrejelzéssel.    *****    A horoszkóp a lélek tükre,egyszer mindenkinek bele kell néznie, ehhez adok én,sok segítséget. Fordulj hozzám bizalommal!    *****    Az asztrológia sok segítséget ad az élet minden területén, de képzett, tapasztalt asztrológus kell hozzá, keress meg!    *****    Születési horoszkóp,3 év elõrejelzés,párkapcsolati elemzés,konzultáció.Tájékoztatás az oldalon! látogass,meg!!!    *****    | WATTPAD | Egy neves gimnázium, egy gazdag, arrogáns srác és egy ösztöndíjas lány nem mindennapi szerelme | WATTPAD |    *****    Bérkalkulátor    *****    Infrashape Horizontal fitness stúdió Debrecen    *****    Infrashape Horizontal fitness stúdió Debrecen    *****    too young and innocent | an aegyo queen | twice | neo culture technology    *****    LÉGY A MAGAD ASZTROLÓGUSA! Regisztrálj oldalamra és én segítelek elsajátítani az asztrológia tudományát!    *****    Tanuld nálam az asztrológiát teljesen ingyen, vagy kérj részletes asztrológiai elemzést „BECSÜLET KASSZÁS” alapon!    *****    Új lovas szerepjáték! * Új lovas szerepjáték! * Lépj be a lovak csodálatos világába! Nevelj te is nálunk!    *****    Születési horoszkóp,3 év elõrejelzés,párkapcsolati elemzés ingyenes konzultáció,tájékoztatás az oldalon! kattints ide!!!    *****    Bûbájos Boszorkák - Charmed - Hírek - Extrák - Érdekességek - Charmed - Bûbájos boszorkák - Sok - sok infó - Charmed -    *****    Pénzkeresés az Interneten! Csak is kipróbáld, tesztelt módszerekkel, melyek tényleg fizetnek!