Az imádott-utált kockakövek ünnepélyes koptatása után az országúti mezőny elhagyja az elcsendesedő Flandriát és az erdős-hegyvidékes dél felé veszi az irányt: a tavaszi klasszikus szezon utolsó felvonására tradícionálisan - egy hollandiai kitérővel - az Ardennekben kerül sor. Az enyhe, mégis jelentős terepviszony-változás felülírja, átrendezi az esélyesek listáját: a keménykötésú rouleurök és a robosztus sprinterek némileg háttérbe szorulnak, miként a robbanékony puncheurök, illetve a háromhetes körversenyek kipróbált hegymászói újból rivaldafénybe kerülnek. Azok az arcok, akik március elején a Strade Bianche murvadombjain villogtak, ismét feltűntek a szigorúan vett élbolyban és készségesen animálták a történéseket, így keretbe foglalva a rangos egynaposok által fémjelzett időszakot. Az ardenneki küzdelemsorozat idei mérlege egy sokáig emlékezetes húsvéti feltámadás, egy, a papírformát maximálisan beteljesítő hegyi befutó és egy győzedelmes szólószökés, amit a nemezisétől megszabaduló majdnem-ember mutatott be.

Az Észak Poklából csak felfelé vezet az út, a kockakövek keltette hisztérikus hype azonban érezhetően lecsillapodik, amint a testileg-lelkileg elnyűtt kerekesek kigurulnak az ikonikus roubaix-i velodrome-ból. Ezzel valóban lezárul egy fejezet az országúti versenynaptárban. Ráadásul egy olyan kitüntetett fejezet, amelyet minden kerékpárfanatikus áhitattal, tűkön ülve és kézdörzsölgetve várt, akárcsak a Trónok Harca-fandom az adott évad utolsó epizódját. Megkaptuk azt a drámát, amire vágytunk, a por leülepedett, így érthető, hogy a Szent Hét után valamelyest alábbhagy a szurkolók lelkesedése. De a kockaköveken túl is van élet a tavaszi klasszikus szezonban: kétségtelen, hogy az egy teljes hetet és három eltérő karakterisztikájú viadalt magába foglaló, kevésbé misztifikált ardenneki epilógus nem kelt akkora visszhangot, mint egy Flandriai Körverseny vagy egy Párizs-Roubaix, ellenben egyfajta békés átmenetet biztosít, amire - úgy vélem - szükség van, mielőtt fejest ugranánk a rózsaszín keretes Giro-őrületbe.

Való igaz, hogy amikor a tél beköszöntével visszaidézzük az aktuális év leglátványosabb futamait, a best-of felsorolásokból általában kimarad a Cauberggel variáló Amstel Gold Race, nem is beszélve a Mur de Huy-vel riogató Flèche Wallonne-ról - nem csoda, hisz' utóbbi az egyik legkiszámíthatóbb verseny a World Tour-palettán -, ám biztos vagyok benne, hogy idén ez másképp lesz. Na, nem feltétlenül a Flèche Wallonne kivárásra intő befutója, hanem elsősorban az Amstel Gold Race észveszejtő fináléja miatt, ami, bátran állíthatom, a legvadabb álmainkat is felülmúlta és homlokegyenest szembement a sportági trendekkel. Továbbá garantáltan emlékezni fogunk az elégtételt szolgáltató Liège-Bastogne-Liège-re is, ami szintén tartalmazott egy szívinfarktus-közeli momentumot, de nem annyira a verseny menete, mint inkább a győztes személye tölthetett el minket, nézőket elégedettséggel. Ugyan tisztában vagyunk a ténnyel, miszerint az egyetemes sport nem így működik, gyakran játszunk el azzal a gondolattal, hogy XY igazán megérdemelné a sikert, mert ő a legerősebb, vagy mert ő a legkitartóbb mind közül, ám ez csak a legritkább esetben valósul meg. A Liège-Bastogne-Liège idei kiírása viszont kivételt képez e tekintetben.

Bizonyára sokakat meglep a tény, miszerint a dimbes-dombos Limburg tartományban kacskaringózó Amstel Gold Race - ami valójában tehát nem is érinti az Ardennek vallóniai vonulatait - a gazdag kerékpáros kultúrával büszkélkedő Hollandia egyetlen World Tour-szintű egynapos viadala. A világhírű sörfőzde által szponzorált (és tulajdonolt) kerékpárversenyt a '60-as évek második felében hívták életre, azzal a nem titkolt szervezői szándékkal, hogy kreáljanak egy hamisítatlanul holland klasszikust, amely méltó kihívója lehet akár a legnagyobb presztízzsel rendelkező Monumentumoknak is, mint amilyen a Ronde van Vlaanderen vagy a Milánó-Sanremo. A kalandos történelmű Amstel Gold Race az utóbbi évtizedek folyamán csakugyan betagozódott a piros betűkkel szedett tavaszi klasszikusok közé, végérvényesen stabilizálva a helyét a mindenkori versenynaptárban az ardenneki hét nyitányaként, ám továbbra is keresi identitását.

Az izgalomfaktor növelését célzó identitáskeresés keretében az útvonalat állandó kísérletezésnek vetik alá: hol a célváros, hol a rettegett Cauberg pozíciója változik. A befutó újrarajzolása által a szervezők gyakorlatilag kényükre-kedvükre bővítik vagy éppen szűkítik az esélyesek táborát: a Cauberget ezúttal két további emelkedő követte a programban, a célvonalat pedig - az előző hat kiíráshoz hasonlóan - Berg en Terblijtben festették fel, bő 6 kilométerre az utolsó kihívást jelentő Bemelerberg csúcsától. Az idei útvonal nem kevesebb, mint 35 (!) rövid, ámde annál intenzívebb erőkifejtést rejtett magában, amivel az Amstel Gold Race bőven túltesz Monumentum-státuszú rokonain, szigorúan a mennyiségi adatokat tekintve.

A szűkös, kanyargós limburgi utakon elnyúló mezőnyből a Brabant Nyíl-győzelemmel hangoló Mathieu van der Poel - akit Julian Alaphilippe egyenesen 'jelenség'-nek titulált - dobbantott először: az interdiszciplináris tehetség a céltól tekintélyes távolságra fekvő Gulpenbergen vetett véget a látszólagos amerikázásnak, a Gorka Izagirrével köttetett együttműködés azonban tiszavirág-életűnek bizonyult. Az országútra csupán kirándulni járó van der Poel átmenetileg mellékszereplővé alacsonyodott, amikor az Eyserbosweg tövében a Dries Devenyns szélárnyékából előbújó Julian Alaphilippe megindította a sorsdöntő(nek hitt) offenzívát. Az élete szezonját futó franciával csupán Jakob Fuglsang tudta tartani a lépést, újabb fejezetet nyitva ezzel kettejük kiegyenlíthetetlennek tűnő párharcában. Az eleinte hatékonyan összedolgozó sztárpáros elsőszámú üldözője, Michał Kwiatkowski hol Matteo Trentin társaságában, hol magányosan igyekezett csökkenésre bírni a különbséget, reménykedve abban, hogy a két éllovas között húzódó képességbeli szakadék előbb-utóbb érdekellentéteket szül és a kooperáció összeomlik. A közelgő taktikai patthelyzet első jelei a Bemelerberg lábánál mutatkoztak meg: a biztos vereség elkerülése érdekében Jakob Fuglsang több kísérletet is tett arra, hogy leválassza a hátsó kerekéről a végsebességében bízó Julian Alaphilippe-et, mindhiába, a francia rivális ugyanis árnyékként követte.

Az ígéretes akció halálos ítéletét az Astana sportigazgatója suttogta Fuglsang fülébe, világos utasítást adva a dán versenyzőnek arra, hogy e perctől kezdve egy centit se tekerjen az élen. A görcsökre hivatkozó Alaphilippe ugyancsak vonakodott a vezetéstől, így az a tetemes előny, amit együttes erővel harcoltak ki, és amit a tévéképernyők előtt ülve behozhatatlannak kiáltottunk ki, egyik pillanatról a másikra olvadt el. Egy filmvászonra kívánkozó sportdráma elevenedett meg a szemeink előtt, ahogy a félperces hátrányból visszakapaszkodó Michał Kwiatkowski a flamme rouge alatt elcsípte a döbbenettől sújtott szökevényeket, akik csupán a célegyenesben eszméltek rá, hogy a versenyrádióban fals számadatokat közöltek velük: bizonyára meghűlt a vér az ereikben, amikor a távolban kirajzolódott Mathieu van der Poel sziluettje, nyomában az üldözőboly foszlányaival.

Az Alaphilippe-Fuglsang kettős egy csapásra elvesztette az irányítást az események felett és a Strade Bianchével ellentétben az Amstel Gold Race-en megfizettek kockázatos játszmáikért. A célvonal látványától megvaduló van der Poel irtózatos sebességgel száguldott el mellettük és csodaszámba menő feltámadásával - amit történetesen Húsvét vasárnapján mutatott be - valóságos hangrobbanást idézett elő a helyszíni szurkolók körében. Szinte felfoghatatlan, amit a holland fenomén művelt azon az áprilisi délutánon. Ne felejtsük el, hogy az édesapja nyomdokaiba lépő Mathieu van der Poel jelentős, közel 50 másodperces hendikepet tűntetett el a hajrában, mielőtt megrajzolta volna a klasszikus mezőny krémjét. Mindezt egyes-egyedül, pusztán nyers erejére támaszkodva, stratégiai baklövések tucatját elkövetve. Aki látta, sosem felejti el, aki nem, annak ajánlom megtekintésre az alábbi felvételt a verseny utolsó kilométeréről.

A Flèche Wallonne neve röpke három évtized alatt egybeforrt az 1982-ben felfedezett Mur de Huy-vel, azaz a Kápolnák Ösvényével (franciául: Chemin des chapelles, utalva ezzel az út mentén elhelyezkedő hat kegyhelyre). „Csupán 1300 méter hosszú, de mintha sohasem érne véget” - öntötte szavakba tapasztalatait a 2002-ben diadalmaskodó Mario Aerts. A könyörtelen meredekségű fal - a legendás S-kanyar belső íve a 30%-ot súrolja, ahol már az ima sem segíthet - megtorolja a türelmetlenséget, kivárásra intve a mindenkori bajnok-aspiránsokat: nem véletlen, hogy a hegytetőn bevégződő ardenneki klasszikuson utoljára 2003-ban született szökevénygyőzelem, akkor a baszk Igor Astarloa törte fel a kódot. A Mur de Huy egyedi identitást kölcsönzött a Flèche Wallonne-nak, igaz, egyben az egyik legkiszámíthatóbb forgatókönyv alapján zajló World Tour-viadallá alacsonyította. Kiszámítható abban a tekintetben, hogy a fájdalomosztó finis gyakorlatilag halálra ítéli a távoli próbálkozásokat, amelyek ennél fogva legfeljebb energiaelvonó funkciót tölthetnek be. A siker kulcsa tehát a hidegvér és az időzítés. Mindettől függetlenül az eleve kódolt kudarc az idei, 83. kiírás alkalmával sem riasztotta vissza a kísérletezni vágyókat, és ez valahol jól is van így - jobb, mintha a favoritokat tömörítő főmezőny ölbetett kézzel várná az utolsó kilométert.

A háromszor teljesítendő Meuse-parti körpálya hegyi trilógiája többek fantáziáját is megmozgatta: Cesare Benedetti, Damiano Caruso és Pierre-Luc Périchon a Côte de Cherave-on próbált szerencsét, akikhez a következő körben Nathan Haas, Tom-Jelte Slagter, Tomas Marczynski és Michael Gogl csatlakozott, segédkezve a nap eleji szökevénycsoport tagjainak levadászásában. A vadászat ugyan sikerrel zárult, ám a heteket rövidesen elsöpörte egy újabb akció, amit Bjorg Lambrecht és Giulio Ciccone kezdeményezett a Mur de Huy tetején. A rekordbajnok Alejandro Valverdével felálló Movistar önként vállalta a piszkos munkát és alig kevesebb mint 10 kilométer leforgása alatt újraegyesítették a kettészakított mezőnyt. Az utolérést követő átmeneti nyugalmat kihasználva Marczynski ismét elszivárgott, Matej Mohoric kisvártatva követte, amint viszont a hajrá közeledtével a Deceuninck-Quick Step kézbe vette a gyeplőt, kettejük sorsa megpecsételődött.

A Julian Alaphilippe sikeréért dolgozó Dries Devenyns és Enric Mas a hagyományos forgatókönyvnek megfelelően hatástalanította a kései támadást, ezzel előkészítve a terepet a végső összecsapáshoz. Azáltal, hogy a Mur de Huy-ön szembeszél uralkodott, tovább nőtt az időzítés jelentősége, a bombaformában érkező Jakob Fuglsang viszont mit sem törődött a nehezítő körülményekkel, bátran vetette bele magát a sokak álmát derékba törő S-kanyarba, némi egérutat nyerve mumusa, Alaphilippe előtt, aki a nagyon is valós fenyegetés ellenére nem esett pánikba, józanul osztotta be erejét és az utolsó pillanatig kivárt a sprint megindításával. Az újgenerációs francia szupersztár keserves küzdelem árán végül megvédte a címét - a tavalyival ellentétben ezúttal tudatában volt a győzelmének. Ugye-ugye, a türelem rózsát terem.

„Nem utálom őt. Csupán különböző versenyzői kvalitásokkal rendelkezünk - míg ő az egynapos viadalokon tarol, én a szakaszversenyeken. Nem vagyunk egyenlőek, de legalább megharcolhatunk egymással. Verseny nélkül kevésbé lenne szórakoztató.”

Jakob Fuglsang a Julian Alaphilippe-pel folytatott tavaszi rivalizálásáról

Az Öreg Hölgy 27 évnyi távollét után hazatért: a Liège-Bastogne-Liège szervezősége szakított Ans városával és a verseny nevéhez hűen Liège szívébe, a Meuse-menti Boulevard d'Anvoy-ra helyezte vissza a befutót. Ha nincs Ans, nincs dombtetei finis és nincs a Côte de Saint-Nicolas sem, amit a célhelyszín módosításával egy időben kiradíroztak a szintrajzból. A patinás szakportálok szerzői szinte kivétel nélkül egyetértettek abban, hogy a történelmi jelentőségű költöztetés megbolygathatja a vallon Monumentum dinamikáját, agresszivitásba lovallva a hegymenetre specializálódott kerekeseket, akik attól tartanak, hogy egy tömeges sprint esetén kudarcot vallanának gyorslábú ellenfeleikkel szemben. Az újragondolt, ereszkedős finálé azonban önmagában nem garantálja a vélt-remélt extra izgalmakat, sőt, a jószándékkal eszközölt útvonal-változtatás akár balul is elsülhetett volna.

Ahhoz, hogy boruljon a papírforma, mindenekelőtt kellett, hogy legyen valaki, aki vállalja a kockázatot és megakadályozza a szakírók által predesztinált kiscsoportos hajrát. Erre a szerepre keresve sem lehetett volna alkalmasabb figurát találni a jelenlegi mezőnyben, mint Jakob Fuglsang. Az egynapos versenyzés ízére ráérző dán all-rounder ugyanis túl sokszor kapott ki az idei tavasz során ahhoz, hogy legalább egyszer ne nyerjen. Már csak ezért sem tehette meg, hogy ne fusson neki még egyszer, utoljára, vállalva a kockázatot. Az erő vele volt, no meg a szerencse is. A sors tartozott neki egy klasszikus győzelemmel és végül a Liège-Bastogne-Liège-en törlesztett. A majdnem-embert azon a zimankós vasárnapon nem lehetett megállítani, legyen a befutó akár sík, akár dombtetei.

Április utolsó napjaiban Vallóniába visszalopódzott a lucskos tél: a fagypont közeli hőmérsékleten didergő versenyzők lehelletfelhőket fújtattak az Ardennek erdeiben. Az anyatermészet voltaképp megkönyörült a Liège-Bastogne-Liège mezőnyén, hiszen a csapadékot ezúttal sűrű eső formájában mérte rájuk, nem úgy, mint a három évvel ezelőtti, behavazott futamon. A nyomorúságos időjárás ettől függetlenül számos neves áldozatot szedett, egyetemben az erőtpróbáló hegy-völgyes útvonallal: a szivárványszínű trikó átkával sújtott Alejandro Valverde, aki a legendás Eddy Merckx győzelmi rekordját üldözte, a táv kétharmadánál határozott úgy, hogy beszáll a csapatkocsiba, véget vetve ardenneki vesszőfutásának. Hasonló döntésre szánta el magát a Flandriai Körverseny idei meglepetésbajnoka, Alberto Bettiol és a hullámvölgyből kikecmeregni képtelen Dan Martin is. Mindeközben a főmezőny élén táncoló Greg Van Avermaet más jellegű terveket szövögetett: a CCC magányos farkasa a Côte de la Haute-Levée csúcsa közelében kapta szét az elemekkel küzdő sort, magával rántva egy illusztris társaságot, melyben ott tömörült Vincenzo Nibali, Philippe Gilbert, Enric Mas, Max Schachmann, Ilnur Zakarin, Gorka Izagirre és jónéhány felszabadult Movistar-segítő is, ám a Col du Rosier lábához érve a csoportos offenzívának befellegzett. A megadásra nem hajlandó Tanel Kangert Omar Fraile személyében cinkostársra talált, akivel eredményes kontratámadást szerveztek, melyet a sokcsillagos esélyesek testőrei felügyeltek, mígnem Kangert szólóban folytatta.

Noha a Philippe Gilbert keresztnevével telepingált Côte de la Redoute felett kiderült az ég, a keskeny aszfaltcsíkon felkapaszkodó bolyban vihar előtti csend honolt. Az első vészjósló mennydörgéseket a Côte des Forges lejtmenetében előretörekedő Astana csapat hatfős delegációja keltette - igaz, Gorka Izagirre besokallt egy éles balosban. Az ugródeszkaként funkcionáló Roche-aux-Faucons középső szakaszán Michael Woods szöktette meg Davide Formolót, illetve Jakob Fuglsangot, aki megkönnyebbülten lélegezhetett fel, miután az idei tavasz folyamán először sikerült leráznia magáról az ősellenséget, Julian Alaphilippe-et. Eme felettébb pozitív fejlemény olyannyira felbátorította a sikerre szomjazó dánt, hogy a liège-i befutótól tizenöt kilométerre egyéni akcióra adta a fejét. A babaarcú gyilkos eszeveszett száguldása kishíján katasztrófába torkollott: kommentátor és szurkoló világszerte egy emberként sikoltott fel, ahogy a cél felé igyekvő Fuglsang hátsó kereke megbicsaklott abban az ominózus balkanyarban. De nem, egy csúszós felfestés sem állhatott a siker útjába. Jakob Fuglsang elképesztő lélekjelenlétről tanúbizonyságot téve, két keréken hordta ki a szívrohamot, hogy aztán kezeit a magasba emelve ünnepelhesse, hogy majdnem-emberből Monumentum-győztessé avanzsált. Minden jó, ha vége jó, nem igaz?

„Pillanatokkal azelőtt, hogy megkezdtük volna a Redoute lábához vezető gyors lejtmenetet, figyeltem az arcát, hátha sikerül leolvasnom róla valami jelet azzal kapcsolatban, hogyan érzi magát, mire ő visszanézett rám, és azt mondta: 'remélem, ma te nyersz'”

- idézi vissza Julian Alaphilippe fairplay-díjas gesztusát a későbbi győztes, Jakob Fuglsang.

A (kocka)kövek játéka kegyetlen játék. Egy olyan játék, ahol erő és szerencse kéz a kézben jár - e két faktor szétválaszthatatlanul fonódik össze. Ha valamelyiknek híján vagy, üres kézzel távozol. Nincs olyan kerékpárverseny, melynek megnyeréséhez ne lenne szükség néminemű szerencsére, legyen az akár a Tour de France, akár a Párizs-Nizza, akár a Párizs-Roubaix maga. Utóbbi azonban, kiegészülve az összes, kockakövekkel ékeskedő északi rokonával, egy külön kasztot képez a kerékpársport berkein belül. Nemcsak azért, mert ezekről a kitüntetett viadalokról általánosságban elmondható, hogy legalább annyi mázlit igényelnek, mint amennyi kraftot. Hanem elsősorban azért, mert az északi klasszikusok minden szent kilométerét áthatja egyfajta vallásos fanatizmus, különösképp Belgium flamand régiójában, a sportág bölcsőjében. A kerékpáros társadalom a keresztény hagyomány áhitatából táplálkozva megalkotta a saját Szent Hetét, melyet egy böjt-hosszúságú előkészületi időszak előz meg, tele jeles eseményekkel. A különbség csupán az, hogy a kerekesek Szent Hete a Pokolban végződik. Igaz, aki a Pokolban nyer, az a Mennybe jut.

Mindemellett a kövek játéka egy igencsak addiktív játék is, ami előbb-utóbb minden résztvevőt kizsigerel, egyeseket össze is roppant - mind fizikálisan, mind lelkileg. Nincs olyan év, amikor valaki bele ne sérülne ebbe a játékba - a csonttörés és az agyrázkódás a kockaköveken való vetélkedés velejárója (lásd Niki Terpstra). De a legelhivatottabb versenyzők fel fognak állni a földről és jövőre újrakezdik - hiába, a misztikum beszippant. Vagy gondoljunk azokra az elátkozott kerekesekre, akik szezonról-szezonra állhatatosan próbálkoznak a tavaszi időszakban, versenyről-versenyre tűzközelbe tornázzák magukat a pavén, a csúcsra viszont szerencse híján sosem érnek fel - mintha a győzelem sorsszerűen elkerülné őket (lásd Sep Vanmarcke). Ennek ellenére az utóbbi évszázadban mindig akadt egy mezőnyrevaló - pozitív értelemben vett - őrült, akinek megérte kockáztatni és a megváltás reményében letekerte a keresztutat Genttől (tradicionálisan innen rajtolt a Nyitó Hétvége szombati viadala, az Omloop) a roubaix-i velodrome-ig.

És mindig akadt néhány millió, ámulatba ejtett szurkoló is, aki mindezt figyelemmel kísérte, akár élőben az utak mellől, akár lélekben a televíziók elől, buzdítva az elemekkel küzdő hősöket, akik a sportág legszentebb helyszínein csatáznak. Az elismerés nemcsak a bajnokoknak, minden célbaérkezőnek kijár, így a vesztesek is hősöknek érezhetik magukat - hozzáteszem, teljes joggal. A limitidő a Szent Héten a kutyát sem érdekli: aki teljesíteni akarja a zarándoklatot, az teljesíteni is fogja. A célbaérés morális paranccsá minősül a tárgyalt versenyeken, erről árulkodnak a meggyötört arcok, a kisemmizett testek, az elfeslett mezek és a távolba révedő, üveges tekintetek. Néhány órával és párszáz kilométerrel ezelőtt ezek az arcok őszinte lelkesedést tükröztek, ezek a testek az erőtől és energiától duzzadtak, ezek a mezek élénk valójukban pompáztak és ezek a tekintetek céltudatosságot sugároztak. Nos, igen, ezt műveli a pelotonnal a kockakövek játéka.

A két bejegyzéssel ezelőtt tárgyalt belga Nyitó Hétvége, amely az Omloop Het Nieuwsbladot és a Kuurne-Brüsszel-Kuurnét foglalja magában, meghozta versenyző és néző étvágyát egyaránt, ám az igazi csemegékre további heteket kellett várni: március végnapjain forrósodtak fel újra a rettegett flamand hellingek kockakövei. A szabados, provokatív plakátkampányairól elhíresült E3 Harelbeke BinckBank Classic néven debütált a versenynaptárban - a botrány középpontjában ezúttal két meztelen, ámde testfestett női modell állt, akik egymást átfonva formáltak meg egy békaalakot. 'Ki koronázhatja magát herceggé Harelbekében?' - hangzott a világszerte ismert gyerekmesét megidéző reklámszöveg. A túláradó kreativitás nem nyűgözte le a nemzetközi szövetséget, így az UCI egy helytelenítő ejnye-benyje kiséretében betiltotta a művészi ihletésű, vitatott létjogosultságú hirdetéseket, elmarasztalva a határokat feszegető szervezőket, akik ezután az internetes közönséghez fordultak újabb ötletekért az üresen meredező fehér háttér kitöltésére. A varázserejű csók tehát elmaradt, a Flandriai Körverseny ösvényeit bebarangoló fél-klasszikus azonban a szenzációhajhász poszterek nélkül is eladja magát. Kwaremont és Paterberg - egy kerékpárrajongó számára ez a két szócska is bőven megteszi...

Bob Jungels, felbuzdulva a KBK hajrájában bemutatott diadalmas szólóján, az E3 Harelbekén (a szponzorszagú BinckBank Classic elnevezést aligha lehet lenyomni a hagyományokhoz konokul ragaszkodó szakma torkán) is magányos szökésre adta a fejét, csak éppen kétszer olyan messziről indult - nem csoda, hogy idejekorán kifogyott a munícióból. A luxemburgi bajnok a pavés burkolatú, indokolatlanul sok 'e' betűt tartalmazó Steenbeeekdries nevű emelkedőn zárkózott fel a korábbi szökevénycsoport hátsó traktusához, és noha néhány kalandos kilométeren keresztül elviselte a társaságukat, a fináléhoz közeledve igyekezett tőlük megszabadulni. A Kemmelbeekstraat, vagy, ha úgy jobban tetszik, a Varjúhegy (Helling van Kraai) kiváló táptalajt nyújtott az efféle tervek megvalósításához: a burjánzó erdő által szegélyezett útszakaszon Jungels beletaposott a pedálba és faképnél hagyta a fásult szökevénytársakat - ekkor kerek 30 kilométer volt hátra a versenyből.

A mezőnyben lapuló favoritok ilyformán lépéskényszerbe kerültek. Greg Van Avermaet reagált elsőként a fenyegetésre, aki felvállalta a végleges szelekció beindítását és az épkézláb üldözőmunka megszervezését: a CCC kapitánya az utolsó kaptatón, a Tiegembergen gyújtotta be a rakétákat, lefelezve Bob Jungels fórját. A Van Avermaet keltette vihart csupán Wout Van Aert, Alberto Bettiol és Zdenek Stybar élte túl - utóbbi a nehezék szerepét töltötte be. Dacára annak, hogy Stybar stratégiai megfontolásból vonakodott a kooperációtól, negyedórányi lánctalpazást követően nyakon csípték a saját kardjába dőlő Jungelst, aki félretéve személyes céljait, feláldozta magát a csapatsiker oltárán. A Deceuninck-Quick Step színeit képviselő sztárpáros egy taktikai macska-egér játékkal készült a hajrára, állandó éberséget követelve az ellenfelektől, akik ugyan sikeresen neutralizálták a lószokat, elsavasodott lábakkal labdába sem rúghattak a sprintben: Zdenek Stybar feltette a pontot az i-re, tovább szaporítva a Patrick Lefevere által irányított szupercsapat győzelmeinek számát.

Flandria, a kerékpársport bölcsője [kattints a nagyobb méretért]

A nyugat-flandriai Westhoek régióban keringő Gent-Wevelgem az első világháború legvéresebb ütközeteinek helyszíneit járja be: a mezőny katonai emlékhelyek tucatjai mellett halad el, így tisztelegve a lövészárkok hősei előtt - nem véletlen, hogy az 1934-ben életre hívott viadal logóján újabban egy vérvörös pipacs díszeleg. A legenda szerint a harcok elültével a flandriai mezőket pipacstenger borította be - az elesett katonák sírjai fölött nyíló virág szimbólum-státuszát egy 'In Flanders Fields' (Flandria mezején) című költemény alapozta meg, melyet egy kanadai katonaorvos, John McCrae vetett papírra 1915-ben, miután jóbarátja és tanítványa életét vesztette a második ypres-i csatában. A Gent-Wevelgem szervezősége az első világháború kitörésének centenáriumának alkalmából, 2014-ben határozott az arculatváltásról. A verseny ebben az évben vette fel az 'In Flanders Fields' nevet és tűzte ki a zászlajára a feljebb említett vérvörös pipacsot... Az (oldal)szeles klasszikus útvonala magában hordozza a totális káosz lehetőségét: a keménykötésú sprintereket favorizáló futam első fele gyakorlatilag a tengerszinten zajlik. Az időjárás viszontagságainak kitett szakaszon nem lehet más a cél, mint a túlélés.

Az idei 81. kiírás tökéletesen illeszkedett a felvázolt sémába: a káosz enyhe kifejezés arra, ami a verseny első órájában történt. Az oldalszél ugyanis atomjaira szaggatta a főmezőnyt, a kerekesek kétségbeesetten kapaszkodtak az aszfaltcsík peremébe, miközben igyekeztek felvenni az ilyenkor szokványos echelon-formációt - mindez madártávlatból elképesztő látványt nyújtott. A fejetlenséget a rombolásra kész Jumbo-Visma lovagolta meg: csapatszintű offenzívájuk nyomán kialakult egy hallatlanul erős szökevénycsoport, melyben olyan nevek bújtak meg, mint Peter Sagan, Wout Van Aert, Mathieu van der Poel, Matteo Trentin, John Degenkolb, Jasper Stuyven és Fernando Gaviria. A Deceuninck-Quick Step mindössze 1 embert delegált a nagyjából 20 fős élbolyba, így önként és dalolva vállaltak oroszlánrészt az üldözésből. Amint az oldalszél lecsillapodott, a szökevények előnye is csökkenésnek indult - nyilvánvalóva vált, hogy egy süllyedő hajón utaznak.

Mike Teunissen még azelőtt dobbantott, hogy a farkasfalka becserkészhette volna a fuldoklókat: Sagan, Theuns és Trentin vele együtt menekült a királykék veszedelem elől. A kvartett csakhamar kvintetté bővült, miként Luke Rowe áthidalta a mezőny és az éllovasok közti távolságot. Alexander Kristoff is hasonló terveket szövögetett, mikor a Baneberg lábánál támadásba lendült, ám a Wout Van Aerttal és Zdenek Stybarral való összefogás nem vezetett sikerre. Ahogy a széltépázta sereg keresztülrobogott Ypres történelmi főutcáján, kétség sem férhetett ahhoz, hogy a tömeges hajrát vizionáló peloton bekebelezi a Sagan-féle csoportot. Így is történt, csakhogy az utolérést követően a szabad vegyértékek ficánkolni kezdtek: Mads Pedersen és Jasper Stuyven nem fért a bőrébe az utolsó 10 kilométeren, újabb feladat elé állítva ezzel a felvezető vonatokat, akik azonban úrrá lettek a lószparádén. A wevelgemi sprintben Alexander Kristoff ragadta magához a kezdeményezést, aki a 300 méteres tábla árnyékában indította meg a végső rohamot. A dörzsölt csapattárs, Fernando Gaviria könyökkel szorított helyet magának a termetes norvég hátsó kereke mögött és egy jól időzített fékezéssel leválasztotta Kristoffról a szélárnyékra éhező konkurenciát, akár egy mozdonyról a szerelvényt. 

Dwars door Vlaanderen, azaz keresztül-kasul Flandrián: a Waregem-központú, kissé alulértékelt egynapos viadal, amely eredetileg két napot ölelt fel és Dwars door België néven futott, a kétezres évek elején indult hódító útjára - a nemzetközi kerékpáros szövetség 2017-ben illesztette be a World Tour-naptárba, megkoronázva a 15 éve tartó dinamikus fejlődést. A hétközi töltelékfutam tehát teljes értékű flamand (fél-)klasszikussá avanzsált. Az időpontváltoztatáson áttesett Dwars door Vlaanderen a Flandriai Körversenyre való közvetlen ráhangolódást szolgálja, hiszen immáron a Ronde hetében kerül megrendezésre. Az ezévi kiírás egy zűrzavaros neutralizáció, no meg persze a cyclocross szakágból átnyergelő fiatal generáció újabb diadala nyomán maradhat emlékezetes. Egy, a női mezőnyt megtizedelő bukás miatt a zsűri kénytelen volt feltartóztatni a később startoló férfiversenyt, ám az elégtelen információáramlás kisebb káoszt eredményezett, mert a piros zászló ellenére tovább folytatódott a lökdösődés a pozíciókért. A felfordulás közepette az egyik szökevény, Lukas Pöstlberger elmulasztotta az újraindítás mozzanatát - a figyelmetlen osztrák a Sporza kísérőmotorjába kapaszkodva nyerhette vissza a neutralizációt megelőzően kiharcolt kétperces egérutat.

Amint lecsillapodtak a kedélyek és kigyulladtak a képzetletbeli zöld fények, ölremenő harc kezdődött a végső győzelemért. A kétszeres cyclocross-világbajnok Mathieu van der Poel kapva-kapott az alkalmon és két cinkostársával karöltve üldözőbe vette a verseny elejét. A friss tagokkal kiegészülő szökevénycsoport hellingről-hellingre veszített a fórjából és a Knokteberg utolsó megmászásakor olyan közel sodródott a főmezőnyhöz, hogy aki érzett magában némi erőt és ambíciót, felugorhatott hozzájuk - ezt a közelséget használta ki Bob Jungels és Tiejs Benoot. Az élre törő soklóerős ötösfogat  - Van der Poel, Turgis, Pöstlberger, illetve Jungels és Benoot - együttműködése gyümölcsözőnek bizonyult, tetemes előnyt talpaltak össze, ezzel egyértelműsítve, hogy a nyerőember az ő társaságukból kerülhet ki: a szűk körű sprintet a kilométerek óta a sor végén sunnyogó Anthony Turgis robbantotta be, ám a munkában aktívan résztvevő Mathieu van der Poel ellentmondást nem tűrő módon száguldott el mellette.

„Csak azok mondhatják, hogy a Ronde nem olyan nehéz, akik csúcsformában érkeznek ide. Mindenki másnak a Keresztúttal ér fel” - fogalmazott a Flandriai Körverseny 2002. évi bajnoka, Andrea Tafi, a Gladiátor maga. Egy bizonyos Alberto Bettiol két tavasszal ezelőtt egy, a CyclingTips-nek adott interjújában a következőképpen visszhangozta ezeket a szavakat: „A Flandriai Körversenyt rendkívül nehéz megnyerni, de ha jól érzed magad, a futam nem tűnik olyan nehéznek. [...] Miután végbemegy a szelekció, minden a lábaidon múlik. Nincs semmi dolgod, csupán elölmaradni és tekerni.” Az akkor 23 éves Bettiol nem lódított. Tudta, mit beszél és miért beszéli azt. A szakma még csak ízlelgette a nevét, amikor ő már tudta, hogy ez az a klasszikus, ami a versenyzői kvalitásait tekintve a leginkább kedvez neki és ahol igazán nagyot alkothat. A fellengzős nyilatkozat azonban elkallódott az éterben, mivel a hitelét alátámasztani képes, világraszóló sikerek hiányoztak a fiatal olasz karrier-lajtsromából: Alberto Bettiol egészen addig a szent vasárnapig nem jegyzett egyetlen profi győzelmet sem.

Miért is kellett volna számolnunk vele idén Flandriában? A felvetés jogos, hiszen egy nyeretlen versenylótól sem feltétlenül várjuk el, hogy besöpörje a legrangosabb derbit. Mégis észre kellett volna vennünk, hogy Bettiol ott kopogtat az ajtón. Ki is volt az a srác, aki kiugrasztotta a nyulat - konkrétan a későbbi győztes Julian Alaphilippe-et - a bokorból a Milánó-Sanremo végjátékában? Na, ugye. Ha ez önmagában nem indokolná a favorit címkét, vessünk egy pillantást a néhány bekezdéssel feljebb tárgyalt E3 Harelbeke eredménylistájára. Igen, ez a srác kivette a részét egy másik nyerő megmozdulásból is, ezúttal a kockakövek és a hellingek birodalmában - Bettiol centiméterekkel szorult le a dobogóról a Ronde jelmezes főpróbáján. A premieren pedig berúgta az ajtót. 

'It's the most wonderful time of the year' - a nyugati keresztény kultúrkörben minden kétséget kizáróan a karácsony közeledtével köszönt be az év legcsodálatosabb időszaka. Az országúti kerékpározás saját világában a Szent Hét feleltethető meg a karácsonyi ünnepcsokornak. Igaz, közel sem olyan békés és szeretetcentrikus, de szentebb mindennél, amit a sportág valaha látott. Az az átszellemült embertömeg, amely április első hetében kitódul a Flamand Ardennekbe és csodaváró hangulatban lesi a két keréken suhanó messiásokat, többet mond minden szónál. A kerékpárszerető néző szíve világszerte együtt dobban a szenvedélyes házigazdákéval. A Flandriai Körversenyt övező szelíd őrületből a mindenkori rajtvárosban is ízelítőt kaphatunk: az ünnepélyes startlista-aláírás aprorójából ezúttal is több ezer lelkes rajongó gyülekezett az antwerpeni vásártéren.

A harcrakész kerekeseket szívmelengető fogadtatás mellett bocsátották útjukra. A legtekintélyesebb, egyben leghangosabb szurkolóbázis az Oude Kwaremont mentén helyezkedett, ám hiába keltettek hangorkánt a kordonok tövében, az első áthaladáskor vihar előtti csend honolt a résztvevők soraiban. A Sky klasszikusokra specializálódott kontingense a Kortekeer lábánál a szó legszorosabb értelmében behúzta a kéziféket - a hátsó traktus kénytelen volt kivenni a lábát a pedálból. Amennyiben az országúti kerékpározás egy vallás - márpedig Belgium-szerte nem csupán világszínvonalon művelik, fanatikusan vallják is a kerékpársportot -, úgy a Kapelmuur a szentélye. Ugyan az áldott kövekkel kirakott emelkedő kellően messze található a befutótól ahhoz, hogy ne szólhasson bele a győzelem sorsába, arra nagyon is alkalmas, hogy szétzilálja a bolyt. A Deceuninck-Quick Step opportunista módon ugrott fel a megnyúló mezőny bakjára, hogy előidézze a szakadást, ez a momentum viszont nem bizonyult vízválasztónak a verseny kimenetelére vonatkozóan.

Az idei Rondén nyújtott fergeteges alakításáért a kerékpáros társadalom egyhangúlag ítélte oda Mathieu van der Poel részére a legjobb mellékszereplőnek járó díját. A generációváltás szelét felkorbácsoló holland kálváriája azzal kezdődött, hogy hely szűkében felugratott egy útszéli virágágyásra, minek következtében eltört az elülső kereke. A gyors cserére előkészülve félrehúzódott a térköves járdára, ám addig-addig egyensúlyozott féllábon, mígnem belehajtott egy kisebb kátyúba és szándékán kívül bemutatott egy tízpontos előreszaltót. A történetben az az igazán fergeteges, hogy az ominózus talajfogás után kevesebb, mint fél órával van der Poel már az élbolyban tekert. Mindeközben az előretolt ékek új szökevénybandát alapítottak: Sep Vanmarcke és Stijn Vandenbergh a Kwaremont kockaköves rámpáit használta ugródeszkának a támadásra, Casper Asgreen a Paterbergen indított offenzívát, míg Dylan van Baarle közvetlenül a Taaienberg előtt csatlakozott fel a vonatra. A gyenge láncszemek áldozatul estek a verseny brutalitásának, a Ronde saját kezűleg végezte el a szelekciót az elcsigázott főmezőnyben: a végeredmény egy megközelítőleg 20 lelket számláló bivalyerős üldözőcsoport, melyben csúcskategóriás sprinterek (Kristoff, Matthews), rouleurök (Politt, Jungels) és puncheurök (Sagan, Van Avermaet, Valverde, Benoot) egyaránt tömörültek. Ez a sokrétű potenciál okozta a vesztüket - nem mutattak hajlandóságot arra, hogy kikaparják egymásnak a gesztenyét.

A legszembeötlőbb fejlemény mégis az EF-Education First felülreprezentáltsága volt - és nem csupán a neonrózsaszín mez miatt -, hiszen háromfős különítményük a Deceuninck-Quick Step képviseletével vetekedett. Ebből a pinkben feszítő háromfős különítményből a bevezetésben idézett Alberto Bettiol próbált szerencsét az Oude Kwaremont harmadszori teljesítése során: kiválóan ütemezett akcióját hátul Langeveld fedezte, aki szerény termete ellenére ott és akkor kellemetlenkedett, ahol és amikor csak tudott. Mialatt a hitehagyott favoritok dühödten lóbálták a könyöküket, Bettiol felvette a légellenállás szempontjából legelőnyösebb aero-pozíciót és kitempózott a lesújtott ellenfelek látóköréből. Az oudenaardei célvonalon átgurulva egy igazi győztes válhatott belőle: a Flandriai Körverseny győztese. Tett arról, hogy figyeljünk rá.

Philippe Gilbert nem az a versenyző, aki egyszer volt. Kiteljesedett. A 'Gilbert-típusú versenyző' mint olyan, kinőtte azt a beszűkült jelentést, amit annak idején a magyar nyelvű szakzsargon kölcsönzött neki. Sokkal több, sokkal összetettebb annál. Mostmár nem egy hegymenetre specializálódott, robbanékony sprintert értünk alatta, hanem egy minden hájjal megkent, fineszes all-roundert, aki a legkülönbözőbb terepviszonyok között is képes ellopni a show-t. A varázslatos átalakulás hátterében egy monumentálisra duzzasztott álom és egy precízen előkészített terv húzódik meg: Project Roubaix. „Ez nem pénz, csupán ambíció kérdése volt a részéről. Meg akarta nyerni a Flandriai Körversenyt és a Paris-Roubaix-t, és azt mondta, hogy mi vagyunk az egyetlen csapat, amely segíthet abban, hogy ezt véghez vigye” - árulta el a két évvel ezelőtti szerződéskötés részleteivel kapcsolatban Patrick Lefevere, a Deceuninck-Quick Step tulajdonosa. Gilbert tudta, mit akar és tudta, hogy kik azok az emberek, akik által ezt elérheti, így tehát az önmegvalósítás reményében alárendelte magát a szakértelmüknek. És íme, itt az eredménye, a Project Roubaix bevégeztetett és a kör majdhogynem bezárult. A lombard hegyvidék, a dél-ardenneki dombság és a kelet-flandriai falak bevétele után Philippe Gilbert az Észak Poklára is kiterjesztette vadászterületét. Egy, a Via Román aratott győzelem választja el a halhatatlanságtól: egyetlen egy trófea hiányzik a gyűjteményéből, a Milánó-Sanremo. „Nem lehet olyan nehéz megnyerni, hiszen Eddy Merckxnek hétszer is sikerült” - vette le a terhet saját vállairól a Roubaix-ban diadalmaskodó 36 éves belga, aki jövőre a legszeszélyesebb Monumentum megszelídítésére készül à la Philippe.

„Mindenki egy történettel fejezi be” - véli a rutinos öregróka, Heinrich Haussler, aki 173 (sors)társával együtt idén is felsorakozott a compiègne-i rajtvonalnál. Ő már csak tudja, hiszen pályafutása alatt nem kevesebb, mint 13 alkalommal szelte át a Poklot és tizenegyszer célba is ért. Noha megannyiszor megégette magát, a viszontagságok ellenére sem nem hagyná ki a legkönyörtelenebb klasszikust. A Paris-Roubaix egy külön állatfaj: a fájdalom nyelvén folytat párbeszédet a kockaköveken bukdácsoló kerekesekkel. Apropó kockakövek, egyes információk szerint 6 millió 76 ezer darab lapul az útvonalban, ami összesen 55 kilométernyi zötykölödést jelent 29 kategorizált szektoron keresztül. Fel van adva a lecke. De, ahogy azt a felvezetőben megpedzettem, egy évszázad óta mindig akad egy mezőnyrevaló őrült, aki megpróbálja megfejteni. Ez a bravúr azonban évente csak egy bátor jelentkezőnek sikerülhet.

A Paris-Roubaix elveszi a kerékpárversenyzők józan eszét, de mi, nézők ezt egy percig sem bánjuk. Káoszt, drámát és csodákat szeretnénk látni, ezért tapadunk a televízióképernyőkre minden áldott esztendőben, amikor a jónevű peloton alászáll a Pokol legmélyebb bugyraiba... A Klasszikusok Királynője élénk északi széllel köszöntötte a szerencsejátékosokat és a természeti erőkkel szövetkezve összeterelt egy izgalmas kompozíciójú szökevény-nyájat, amely két későbbi főszereplőt is tartalmazott - Nils Polittot és Yves Lampaertot. Az üldözőverseny egészen az arenbergi erdőig folytatódott: a rettegett kockaköves átkelő bejárata előtt egyesült a mezőny. Az emblematikus szektor kishíján két nagynevű áldozatot is követelt, hiszen a cyclocross-zseni Wout van Aert lesodródott a göröngyös útról és magával rántotta a címvédő Peter Sagant is. A szlovák számottevő veszteség nélkül úszta meg a kalandot, és szinte azonnal visszasorolt, ám a reflektorfényben fürdő belgát feltartóztatta egy makacs mechanikai probléma. Pascal Eenkhoorn személyében érkezett hozzá a segítség, aki a saját kerékpárját ajánlotta fel pórul járt csapattársa számára.

Van Aert a cserebringával visszatornázta magát közvetlen riválisai társaságába, majd átnyergelt egy méretre szabott biciklire. A feje fölött gomolygó aggodalmakat tetézte az a fájdalmas pillanat, amikor a kocsik között lavírozva váratlanul elterült egy jobbkanyarban. A benne munkálkodó adrenalinnak köszönhetően néhány kilométer múltán újból megjelent a döbbent arcokat vágó élmezőnyben - Wout van Aert zárkózása minimum annyira volt impresszív, mint Mathieu van der Poelé a Flandriai Körversenyen. Ha már felzárkózott, nem maradhatott ki a sorsdöntő akcióból: Nils Politt két kockaköves blokk között, a céltól 67 kilométerre lévő frissítőzónában sunnyogott el a bajnoki cím várományosai mellől. A potenciális veszélyt jelentő németet Peter Sagan vette üldözőbe Orchies határában, a címvédő szélárnyékában pedig ott lapult Philippe Gilbert, Yves Lampaert, Sep Vanmarcke és természetesen Wout van Aert is. Aki bújt, aki nem, a végső győzelem lehetősége eme 6 szökevény lábaiban összpontosult. A küldetéstudattal felvértezett Deceuninck-Quick Step kiválóan játszotta ki a létszámfölény-kártyát a hajrában: Gilbert és Lampaert felváltva húzgálta a versenyban maradt kihívók bajszát, felbosszantva ezzel Polittot, aki a Gruson nevezetű szektorban megkontrázta a farkasokat.

Egyedül Gilbert tudott megkapaszkodni a német agresszor hátsó kerekében és a sikeréhes duó csakhamar nyerő különbségre tett szert. Az utolsó energiatartalékait is felélő Wout van Aert már percekkel korábban meglobogtatta a fehér zászlót, míg az őrmester szerepében tetszelgő Yves Lampaert szándékosan akadályozta Vanmarcke és Sagan előrejutását - előbbi egy last-minute kerékpárcsere okán intett búcsút a dobogónak, utóbbit pedig újfent cserben hagyta elégtelen erőnléte. A közönség izgatottságteli morajlása vad szurkolásba csapott át, amikor az André-Pétrieux velodrome kapujában felbukkant a tétova Nils Politt, aki kénytelen-kelletlen felvezette az egy-az-egy elleni sprintet a mindenre elszánt ex-világbajnok előtt. Ahogy arra számítani lehetett, Philippe Gilbert megragadta a soha vissza nem térő alkalmat, körbetáncolta Polittot és beteljesítette régóta dédelgetett álmát: egy év leforgása alatt realizálta a Flandria-Roubaix duplát. Szóval, milyen is az a 'Gilbert-típusú versenyző'? 

Milánó-Sanremo, avagy a klasszikus, amit a legkönnyebb befejezni, ámde a legnehezebb megnyerni - véli Greg Van Avermaet, az idei verseny főbb esélyeseinek egyike. Amilyen sablonosnak hallatszik ez a megállapítás, olyannyira magas az igazságtartalma. Noha a Classicissima egyetlen hétszeres győztese, Eddy Merckx egykoron meglelte a titok nyitját, a jelenlegi mezőnyben olyan nagyformátumú kerekesek, mint például a világbajnoki triplával büszkélkedő Peter Sagan, vagy éppen a fenti idézet olimpiai aranyérmes szerzője, évek óta a sötétben tapogatóznak, keresve a kulcsot a sikerhez. A támadási felület a 300 kilométert alulról nyaldosó össztáv ellenére csekély: míg a klasszikus sprinterek számára a túlélés a tét a Poggio szerpentinjén, a mezőnyhajrát elkerülni kívánó, puncheur alkatú aspiránsok ezen az emelkedőn kelnek igazán életre. Akárcsak tavaly, ezúttal is az ész diadalmaskodott az erő felett: az egynapos viadalokra specializálódó Deceuninck-Quick Step - ahogyan mondani szokás - befűzte az oktatófilmet, Julian Alaphilippe pedig Siena után bevette Sanremót is.

Ha létezik kerékpárverseny, amelynek megbocsájtjuk, hogy fennhéjázva fittyet hány rohanó, ingertelített világunk elvárásáira, az a Milánó-Sanremo. A pökhendi Classicissima ugyanis nem köt kompromisszumot a spektákulum-központú médiával és meg sem próbál a tévé előtt ásítozó, türelmetlen szurkolók kedvére tenni. De mi, akik ismerjük, nem is várjuk el tőle, hogy megváltozzon. Fejet hajtunk a tradíció előtt, mert ez tartja életben a varázslatot, ami évről-évre odaszegez minket a képernyők elé, akár szeretjük ezt a versenyt, akár nem. Kifelé persze nem ezt kommunikáljuk, alkalomadtán harsányan kritizáljuk a kísérletezéstől elzárkózó szervezők maradiságát. Valamifajta külső kényszernek engedelmeskedve újra és újra megkérdőjelezzük a Milánó-Sanremo létjogosultságát, miközben a szívünk mélyén tudjuk, ez az útvonal úgy jó, ahogy van, badarság lenne belenyúlni. A monumentalitás a hosszúságában rejlik: a feleslegesnek ítélt extra pedálfordulatok teszik kifürkészhetetlenné a végjátékot, sokismeretlenessé bővítve az egyenletet. Ha megnyírbálnánk a versenytávot, a Milánó-Sanremo, mint olyan, megszűnne létezni, lévén nincs rövidebb út e két város között. Ha a szintrajzba szeretnénk további izgalmakat csempészni, azzal egyrészt az identitásától fosztanánk meg a Classicissimát, másrészt végérvényesen kiradíroznánk a sprintereket az egyenletből - nem véletlen, hogy az ilyen és ehhez hasonló reformtörekvések kivétel nélkül elvetéltek. Osztom azt a véleményt, miszerint a szóban forgó futam első 280 kilométere végtelenül unalmas tud lenni (és ezt maguk, a résztvevők is elismerik), de ha valódi szelekciót szeretnénk látni egy átlagban 4%-os meredekségű, nagyjából öt perc alatt teljesíthető emelkedőn - hozzátenném, a rettegett Poggio a Giro d'Italia keretei között aligha érdemelne említést -, akkor bizony szemet kell hunynunk a 6 órányi kvázi eseménytelenség felett, melynek csupán a harmada kerül adásba. Valamit valamiért.

A szerény házigazdák által a tavasz klasszikusaként emlegetett Milánó-Sanremo története a XX. század elejére nyúlik vissza: 1907 óta megannyi döbbenetes forgatókönyv elevenedett meg a Riviera di Ponente napcsókolta domboldalain, mielőtt a peloton - egyben vagy darabokban - bevonult volna a Via Romára, elszáguldva az ikonikus sanremói szökőkút mellett. Hol egy hősies szóló, hol egy gatyaszaggató támadás, hol egy vakmerő lejtmenet, hol egy célfotóba torkolló mezőnyhajrá. Nincs egyetlen jól bevált recept a győzelemre. A verseny kimenetele a fáradtság-faktor okán közel megtippelhetetlen, ennek megfelelően a korábbi bajnokok adottságai rendkívül szerteágazóak: nincs még egy olyan egynapos, ahol egyenlő esélyek mellett rúghat labdába egy Mark Cavendish-szintű sprinter, egy Michał Kwiatkowski-szintű puncheur és egy Vincenzo Nibali-szintű all-rounder. A Milánó-Sanremo hagyományosan a Szent József-ünnephez (március 19.) igazodik, néhány kivételtől eltekintve az ahhoz legközelebb eső szombaton kerül megrendezésre: a sokszínű mezőny ezennel március 23-a reggelén sorakozott fel a milánói Sforzesco-kastély impozáns óratornyának árnyékában. A messzi úticél a Ligúr-tengerpart egyik turisztikai központja, a pálmafákkal övezett korzóival hódító Sanremo, avagy a virágok városa (Città dei Fiori). Hét óra a nyeregben, amit egy intenzív finálé koronáz meg - célszerű tehát feltankolni a szénhidrát-tartályokat, hiszen az energiatakarékosság kulcsfontosságú a maratoni tekerés során.

A Classicissima idei, 110. kiírása ragyogó tavaszi napsütés mellett, a megszokott mederben zajlott: elsőként a hétperces egérutat nyerő szökevénycsoport csodálhatta meg az azúrkék ruháját felöltő Földközi-tengert, miután kényelmes iramban átbuktak a féltávnál magasodó Turchino zöldellő ormán. Amint a rejtőzködő favoritok csapatai rákanyarodnak az olasz riviéra mentén végigfutó Via Aureliára, csak úgy kattognak a fényképezőgépek: a sziklás hegyoldalakba vájt panorámaút, háttérben a végeláthatatlan kékséggel hálás témát szolgáltat a lesben álló fotósok számára. Mihelyt versenyző és néző egyaránt kigyönyörködhette magát a képeslapra kívánkozó tájban, ideje volt rálépni a gázpedálra, ugyanis a kilométerszámláló kérlelhetetlenül pörgött visszafelé és a horizonton felbukkant a hajrá közelségét jelző három dombtető (tre capi). A helyi szurkolói klub által gyújtott görögtüzek narancsszín füstködébe burkolózó Capo Bertán ez alkalommal a bozót is lángra kapott: noha az így keletkező látvány kívülről szemlélve kétségtelenül pazar, a levegő után kapkodó kerekesek aligha örvendeztek ennek, miközben az aszfaltcsík körvonalait keresve keresztülhaladtak rajta. Az utolsó szökevény, Fausto Masnada kitisztult tüdővel vághatott neki a Milánó-Sanremo fináléjának első próbatételét szimbolizáló Cipressának, a magányos harcos azonban nem kerülhette el végzetét, a vörös posztót megpillantó peloton a hegy lábánál bekebelezte. A kacskaringós lejtmenetben Niccolo Bonifazio vágott az élre, aki lévén úgy ismeri a Sanremo környéki utakat, mint a saját tenyerét, versenyre kelt a kísérőmotorosokkal: a tévé előtt lélegzetvisszafojtva figyelhettük halálmegvető ereszkedését, minek során egy papírlap, annyi se fért volna el a pedálja és a kőfal között. Az ámokfutásszerű akció szusszanásnyi előnyhöz jutatta a Direct Energie színeit viselő olaszt, ám a mögötte felsorakozó Deceuninck-armada hamar a sarkára lépett.

A feszültség a tetőfokára hágott, ahogyan a mezőny talpa alatt újból emelkedni kezdett az út: elérkezett az igazság pillanata, a Poggión fel kellett fedni a kártyákat. A klasszikus sprintereknek idén sem osztottak lapot, így ők csalódottan csorogtak hátra, kénytelen-kelletlenül átengedve a terepet robbanékonyabb riválisaiknak. Julian Alaphilippe-et, a verseny ötcsillagos favoritját tankönyvbe illő felvezetésben részesítették falkatársai, nem csoda, hogy Sagan és Van Avermaet között ádáz küzdelem zajlott a francia hátsó kerekéért: Zdenek Stybar és Philippe Gilbert irdatlan tempót diktáltak az emelkedő alsó szakaszán, megágyazva egy sorsdöntő attaknak. Ezúttal az EF neonrózsaszín mezében feszítő Alberto Bettiol töltötte be azt a hálatlan, ámbár vitathatatlanul hasznos szerepet, amelyet tavaly a Nibalit mozgósító Krists Neilands, azaz kiugratta a nyulat a bokorból: érzékelvén, hogy Gilbert utolsó erőtartalékait is felélte, Alaphilippe maga eredt a valós fenyegetést jelentő Bettiol nyomába, folytatva az ígéretes offenzívát, melyhez tétovázás nélkül csatlakozott Kwiatkowski, Sagan, Valverde, Naesen, Trentin és Van Aert is. A Sanremo szívébe vezető hajtűkanyarokat szelve tovább duzzadt az élcsoport létszáma, többek között a címvédésre bazírozó Nibali és a Matthews segítségére siető Dumoulin is felbukkant a sztárparádéban. Ahogyan végigmasíroztak a főutcán, Matteo Trentin intézett újabb támadást a lélekben már a hajrára hangolódó kihívói ellen. Alighogy levadászták a regnáló Európa-bajnokot, az ugyancsak a második hullámmal érkező Matej Mohoric gyújtotta be a rakétákat. Miután őt is visszalasszózták a bolyba, a taktikai hibák tömkelegét elkövető Peter Sagan hirtelen az élen találta magát: tizenegy szempár szegeződött rá, amint kínjában keresztbe-kasul cikázott a célegyenesben. Míg a tanácstalan szlovák a szivárványszinű trikót megöröklő, tőle jobbra helyezkedő Valverde szándékait firtatta, Mohoric kapva-kapott az alkalmon és elsuhant a bal válla mellett. Alaphilippe megelégelte Sagan tétlenségét és kihasználva a Bahrein-Merida robosztus rouleurjének szélárnyékát, elsöprő győzelmet aratott a Via Román. A Deceuninck-Quick Step újfent tanítani való munkát végzett.

Vannak, akik a perzselő ausztrál nyárba menekülnek, míg mások az enyhe spanyol télben merészkednek újra az országútra, hogy begyűjtsék az év első versenykilométereit, egyben azonban mindenki egyetért: az igazi szenvedély március elején, a nagymúltú egynapos viadalok startvonalán állva költözik vissza a peloton küllői közé. A bizonyítási vágytól égő specialisták izgatottsága az idők során átragadt a hősies küzdelmekre éhező szurkolókra is, akik emelkedett hangulatban vágják a centit a belga Nyitó Hétvége előtt - nem csoda, hiszen a tavaszi klasszikusok sosem okoznak csalódást, nem ejtenek sebeket az őszinte lelkesedésünkön, amit előzetesen táplálunk velük kapcsolatban. Mit szeretnénk látni? Improvizatív versenyzést. Epikus csatákat. Tűzijátékot. Káoszt. Kockaköveket. Kockaköves emelkedőket. Murvát. Murvás emelkedőket. Sarat. Oldalszelet. Egyszóval: drámát. A tavaszi klasszikusoktól mindezt egy csomagban, ömlesztve kapjuk meg. Ebben a kitüntetett időszakban az ösztönösség, a ravaszság és a bátorság vezet diadalra - ezért is imponálóak számunkra ezek a tradicionális versenyek.

A belga szezonnyitó, a 74. alkalommal kiírt Omloop Het Nieuwsblad legfőbb tanulsága, hogy a történelem ismétli önmagát, csak észre kell venni a vissza-visszatérő mintákat: ha összevetjük a tavalyi eseménysort az ideivel, megfigyelhetjük, hogy kísértetiesen hasonló forgatókönyv mellett zajlott a két verseny, különös tekintettel a végjátékra. A tavasz újfent szomorkás orcáját fordította a Gentben gyülekező mezőny felé, az időnként pityergő szürke felhőtömeg elnyelte a gyengéd márciusi napsugarakat. Akárcsak egy évvel ezelőtt, a kissé talán álmoskás peloton lagymatag iramban közelített a nap első nehézségét tartogató Leberghez, ám még mielőtt felkapaszkodott volna a Haaghoek nevezetű emelkedőre, amelyet ébresztő jelleggel egy kockaköves szektor vezetett fel, kishíján hátba csapta őket a hölgyek versenyében élen tekerő Nicole Hanselmann - a zsűri kénytelen volt átmenetileg neutralizálni a női futamot, egérutat biztosítva ezzel a vártnál komotósabban haladó férfiaknak. Amint kitisztult az idő, visszatért a harci kedv és az egyre fokozódó tempó előcsalogatta a kísérletezni vágyókat: a Leberg másodszori megmászásakor Vanbilsen prokoválta a végső sikerre pályázó specialistákat. A Greg Van Avermaet-vezette CCC elszalasztotta ezt a korai akciót, így a narancsmezes alakulat eszeveszett üldözésre kényszerült, hogy lehetőleg a valkenbergi rámpáig felzárkóztassa kapitányát a Zdenek Stybar nevével fémjelzett szökevénycsoporthoz. A következő ütést Philippe Gilbert vitte be, aki a Kerkgate pavéján taposott a pedálba: a támadásba lendülő ex-világbajnokot van Aert, Van Avermaet és Daniel Oss vadászta le.

A sorsdöntő akceleráció ötlete Danny Van Poppel fejéből pattant ki, aki a céltól nagyjából 40 kilométerre, a Molenbergen felfelé szaggatta szét a főmezőnyt, kialakítva egy, az esélyeseket tömörítő szelektív bolyt. A patinás társaság létszáma Tiesj Benoot kicsúszásával alaposan megcsappant, az emblematikus Kapelmuur-Bosberg kombinációnak mindössze hatan vághattak neki az élről, ám egy pillanatra sem pihenhettek meg a nyeregben, hiszen a nyakukon érezhették az üldözők lehelletét. Észlelvén a közeledő veszélyt, az elszántan harcoló Stybar-Van Avermaet kettős valósággal nekirontott a geraardsbergeni falnak, együttes erővel felduzzasztva a különbséget, egyúttal kiszórva a sorból a leggyengébb láncszemet, Daniel Osst. Öten maradtak tehát versenyben, kiegészülve Tim Wellensszel, Alexey Lutsenkóval és Dylan Teunsszel. A hatékonyan kooperáló kvintett lóhalálában gyűrte le az utolsó előtte magasodó akadályt, a Bosberget, ezáltal tetemes előnyre tett szert a darabjaira hulló mezőny elejével szemben. Mindeközben a Deceuninck-Quick Step szinte észrevétlenül, már-már szemtelen módon akadályozta az üldözőmunkát, bízva abban, hogy a hajrában Stybar túljárhat társai eszén. Ami a végsebességet illeti, Greg Van Avermaet fölényét senki sem vonhatta kétségbe: az erőviszonyok ismerete korai offenzívára késztette a győzelemre apelláló ellenfeleket - a négy kivívó saját érdekében nem cipelhette magával az olimpiai bajnokot a célig. Amint az ötösfogat elsuhant a három kilométeres kapu alatt, a sor végén leskelődő Tim Wellens a tettek mezejére lépett, a nyerő megmozdulást azonban nem ő, hanem a farvizén előretörő Zdenek Stybar mutatta be. Egy tizedmásodpercnyi tétovázás Van Avermaet részéről és bottal üthették a ravaszdi cseh nyomát, aki gyakorlatilag lemásolta a tavaly Michael Valgren által sikerre járatott taktikát, kiszagolva a tökéletes momentumot.

A szezonnyitó hétvége a Europe Tour részét képező Kuurne-Brüsszel-Kuurnével válik teljessé, melyre a tepsi laposságú fináléval érvelő szakma előszeretettel süti rá a sprinter klasszikus bélyeget. Az utóbbi években kirajzolódó tendencia viszont a szökevények szerencséjét erősíti a gyorslábúak hadával szemben - Dylan Groenewegen tavalyi diadalát egy Peter Sagan győzelmével végződő kiscsoportos hajrá és Jasper Stuyven szólósikere előzte meg. Ezalól az üdítő tendencia alól az idei kiírás sem volt kivétel: az egy mindenki ellen típusú küzdelmet újfent az az egy nyerte, dacolva a sokszoros túlerővel... A színtelen fellegekbe burkolózó belga tavaszba a szivárvány minden árnyalatában pompázó mezőny csempészett vidámságot, ahogyan tovább tekergőztek a hellingek  (arrafelé így nevezik a rövidke, ámde annál intenzívebb kaptatókat) földjén. Az útvonal éke a fényesre kopatott kockakövekkel díszített Oude Kwaremont, amely a klasszikusok sztárjait is megbabonázza. Az ikonikus emelkedőn a csillogásra vágyó Deceuninck-Quick Step ragadta magához a kezdeményezést. Mihelyt a Lampaert-Stybar duó az élre tört, a levegő után kapkodó mezőny libasorba rendeződött, melyet a domináns királykékek mögül előbújó Ian Stannard robbantott szét. Az egykori brit bajnok hátsó kerekébe - a két felbújtó mellett - Naesen, Doull, Ballerini, Asgreen és Küng kapaszkodott bele.

A Kluisberg lejtmenetében egy tucatnyi világklasszis - többek között Trentin, Greipel és Jungels - csatlakozott az agresszorokhoz, ahogyan bekebelezték a nap eleji szökés martalékait. A második hullámmal érkező Bob Jungels, sokallva az élboly létszámát, az esőtől áztatott varenti kockaköveken tesztelte a konkurenciát: a luxemburgi kifejezetten otthonosan mozgott a számára ismeretlen terepen, ritmusához csupán Naesen, Cort, Ballerini és Langeveld tudott igazodni. A hátrahagyott szökevénytársak lassacskán visszatagozódtak a főmezőnybe, melyet a címvédésben bízó Jumbo-Visma kormányzott. Az üldözésben a Bora-Hansgrohe és a Mitchelton-Scott nyújtott segítő kezet, apránként csipegetve az egy perc környékén tetőző különbségből. Amint a lopakodó veszedelem elől menekülő kvintett rákanyarodott a kuurne-i körpályára, Bob Jungels egy hirtelen ötlettől vezérelve időfutam-pozícióba vágta magát és eltempózott a döbbenettől sújtott riválisoktól, akiket csakugyan elnyeltek a vadul törtető sprintervonatok. Az elcsigázott peloton lendülete azonban idejekorán elapadt, a tanácstalan tömegben felütötte a fejét az anarchia, így a mammut áttetelt taposó Jungels révbe érhetett.

Gyengéden hullámzó, tarka táj, filigrán alkatú, smaragdzöld ciprusfák, dombtetőkön csücsülő, ódon-barna villák és fehér porfelhőt köhögő ösvények. Üdvözlet a páratlan szépségű toszkán sivatag, a Crete Senesi dűnéiről. Eme festővászonra kívánkozó vidéken kacskaringózik a vintázs filterrel hódító Strade Bianche, a verseny, amelyet születésétől fogva klasszikusként emlegetnek, sőt mi több, a legelvetemültebb szakírók úgy utalnak rá, mint a nem hivatalos 6. Monumentumra. Egy a bökkenő: noha a kerékpárversenyzés aranykorát felidéző Strade Bianche egyedi karakterisztikája alapján remekül beleillik a képbe, szerény, 13 kiírásra korlátozódó történetével és kevesebb mint százötven kilométeres versenytávjával eltörpül az olyan, évszázados múltra visszatekintő, maratoni hosszúságú őskövületek mellett, mint a Párizs-Roubaix vagy a Liège-Bastogne-Liège. Megkontrázva a történelem mocsarába süllyedő érveket, jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, miszerint csupán ettől lenne Monumentum egy Monumentum? Számít ez egyáltalán, amikor az utolsó porszeméig romantikus toszkán viadalért - kamaszkora ellenére - megbolondul a nép? Úgy vélem, a mezőny szenvedélyes attitűdje elhomályosítja a konzervatív érveket: a Strade Bianche szerelem volt első látásra.

Tavaly márciusban a közönséges dagonyává változó murvaréteg kényeztető agyagpakolás gyanánt hányta a sarat a gladiátorok arcára, ezzel szemben az idei futam csontszáraz körülmények mellett zajlott, így a kerekesek az általuk felkorbácsolt, torokirritáló port kóstólgatták az aprókavicsos szektorokban. Ahogy a szikrázó napsütésben kigurultak a gótika fellegvárából, néhány órára maguk mögött hagyva Siena terrakotta tornyait, egy ambíciózus négyes vágott a mezőny elé, hogy felverje a békésen szunnyadó, lankás vidéket. A szökevényeket összekovácsoló harmónia tovaszállt a toszkán sivatag homokjával: Leo Vincent csakhamar kapitulált, Alexandre Geniez a törmelékes terep áldozatául esett, míg csapattársa, Nico Denz szem elől tévesztette Diego Rosa sziluettjét az ascianói kaptató porködében. Egy legény maradt a gáton, ám pedálfordulatai meg voltak számlálva az élen. A Fabian Cancellara nevét viselő 8. szektor murvadombján, a Monte Sante Marie-n ugyanis Jakob Fuglsang felgyorsította a szelekciót, életre hívva egy bivalyerős üldöző gárdát, melyben - a teljesség igénye nélkül - felfedezhettük Julian Alaphilippe-et, Zdenek Stybart, Greg Van Avermaet-ot, Wout Van Aert-et, Tim Wellenst és a címvédő Tiejs Benoot-ot. A háromhetesek császárai, a számmisztika bűvöletébe kergetett Vincenzo Nibali és az elsőáldozó Geraint Thomas a hátsó csoportban ragadtak, ahonnan nem volt számukra visszaút.

A magányos éllovast, a szufla szűkében lévő Diego Rosát Castelnouvo Berardenga határában érte utol a végzete, elveszett az Yves Lampaert vezette puncheur-kavalkádban. A verseny elsőszámú animátorává avanzsáló Fuglsang a Monteaperti tetejét ostromolva tovább borzolta a kedélyeket - ezúttal mindössze ketten, Alaphilippe és Van Aert tudott ráakaszkodni a ficánkoló dán kerekére, utóbbi azonban vörös zónába sodródott a sorozatterhelés alatt. Ugyan az Astana eltökélt kapitánya tett egy újabb kísérletett arra, hogy megváljon egyedüli vetélytársától, Julian Alaphilippe derekasan állta a sarat (jelen esetben a port) és lefülelte az akciót. Mivel a zúzalékon nem született döntés, Siena aszfaltozott külvárosában egy elhamarkodott macska-egér játék bontakozott ki kettejük között: addig-addig nyújtózkodtak a nyeregben, fürkészve egymás rezdüléseit, mígnem az egyenletes ütemet diktáló Van Aert elszáguldott mellettük, megkongatva a vészharangokat. A március elsején World Tour-szintre lépő, zöldfülű belga gyakorlatilag elvontatta letaglózott ellenfeleit a rámpaszerű Via Santa Catarina lábáig, hogy aztán Fuglsang jobbról, Alaphilippe pedig balról kerülje ki a kegyetlen meredekségű finisben, ahol tavaly - a szó legszorosabb értelmében - lefordult a kerékpárról. A világörökség részévé nyilvánított Piazza del Campo peremére a robbanékony francia kapaszkodott fel elsőként, aki válla fölött hátrapillantva elégedetten konstatálhatta, győzelmét immáron nem veszélyezteti senki, így diadalittasan vonulhatott be a hangorkántól visszhangzó főtérre. 

Akármennyire is unja Roger Federer a generációváltásra vonatkozó kérdéseket, nem szabadulhatunk a minket, teniszrajongókat  lassan egy évtizede lázban tartó gondolattól, miszerint kik töltik be a nagy négyes utáni űrt, ráadásul jobbnál-jobb indokaink mutatkoznak arra, hogy újra és újra napirendre tűzzük az effajta kérdéseket. A sportágnak ugyanis sürgősen szüksége van egy bíztató jövőképre. Az idei Australian Openen belekóstolhattunk egy post-Federer érába, és valljuk be, nem is volt olyan savanyú, amíg ízlelgethettük. Azt hiszem, mindannyian szívesen képzeltük el a tenisz jövőjét Stefanos Tsitsipas és Frances Tiafoe játékán keresztül. Azonban, kár tagadni, a jelent nem a NextGen-vitézek alakítják. Rafael Nadal és Novak Djokovic kijózanító tenisszel vetettek véget az ábrándozásnak és visszarángattak minket az általuk uralt mostba, ám kettejük hype-máztól áztatott összecsapása egyirányú utcába terelődött.

A tomboló nyárba ágyazódó Ausztrál Open újfent fenekestül felforgatta a hóval borított öreg kontinens mindennapjait, különös tekintettel a teniszfanatikusokra, ám a napperzselte, óceánkék pályákon végül nem következett be fordulat a generációk közötti erőviszonyokat illetően. Ugyan a széles körökben anticipált címvédés elmaradt, azaz Federer ez alkalommal nem szaporította tovább Grand Slam-győzelmei számát, ezzel még magasabbra helyezve a lécet rekordjai túlszárnyalására aspiráló riválisai előtt, a melbourne-i finálé párosítása alapján nyugodt szívvel kijelenthető, hogy érvényesült a papírforma. Ám a papírforma érvényesülése mellett felsejlett néhány megkerülhetetlen mellékszál. Rögtön egy ilyen mellékszál adta meg a melankolikus alaphangot az egyébként Happy Slam-címkével illetett Australian Open számára. A hagyományos verseny előtti sajtótájékoztató-dömping során ugyanis a könnyeit elfojtani képtelen Andy Murray ledobta a visszavonulás-bombát a sportági köztudat állóvízébe, ezzel emlékeztetve az elkényeztetett rajongókat egy karrier törékenységére, egyszersmind rávilágítva az élmezőnybe való beékelődéssel járó extrém terhelés lehetséges következményeire. A fizikai limit állandó feszegetése, a megannyi elérhetetlennek hitt álom beteljesítése, a világelsőség fejvesztett hajszolása és a járulékos fájdalmakkal való dacolás Murray esetében egy makacs csípősérülés formájában bosszulta meg magát, amely nemcsak a pályan okozott kellemetlenségeket, hanem azon kívül is, a civil életben. A skót, aki egyedüli halandóként merészkedett az istenek földjére, testileg-lelkileg meggyötörten zárta le másfél éve húzódó, kilátástalan szélmalomharcát. Másképp nem szabadulhatott teste börtönéből, minthogy szívét elhallgattatva kimondja azt, amit minden áron szeretett volna kimondatlanul hagyni: ez így nem mehet tovább.

Egy sportoló számára - versenyezzen akármilyen szinten - nincs ijesztőbb annál, hogy a kényszer mondatja ki vele a végszót. A bejelentés, mely - az intő jeleket szem előtt tartva - tartalmilag kevésbé, időzítésében viszont annál inkább volt váratlan, a szurkolókat és a versenytársakat egyaránt kővé dermesztette, a tenisztársadalom a megfelelő szavakat keresve, sorra fejezte ki együttérzését. A hajdani nagy négyes hivatalosan is megszűnt létezni, amit lehet akár a vég kezdeteként is értelmezni... Azt hiszem, ennek fényében nem túlzás állítani, hogy a sportági közösség képtelen volt 72 óra alatt kiheverni a sokkot, így a nyitónapot átitatta ez a kissé gyászos, mégis magasztos hangulat. Jobbhíján mindenki a csodában reménykedett, és bár senki sem várhatta el tőle, Murray mégis csodát tett azon a meccsen, ami elképzelhető, hogy számára az utolsó volt, legalábbis a profi pályafutását tekintve: 0-2-es szetthátrányból, nem is a szakadék széléről, hanem a mélybe zuhanás után kapaszkodott vissza Bautista Agut ellen, mielőtt a végzete térdre kényszerítette volna. „Ha ez volt az utolsó mérkőzésem, elégedett vagyok vele” - fogalmazott feltételes módban az egykori világelső, aki ezzel nyitva hagyta a kiskaput, mintha azt üzente volna, hogy ne temesse senki, ő még nem akar meghalni... Akármilyen nehéz is volt elvonatkoztatni ettől az élménytől, az ausztrál teniszexpressz kérlelhetetlenül robogott tovább.

Melbourne-t (újra) elérte a változás szele, amit a sportági jövő formálásával megbízott NextGen-különítmény két újabb üdvöskéje korbácsolt. Ezúttal Stefanos Tsitsipas és Frances Tiafoe mutatott fel egy-egy olyan üdítő alternatívát a sportág kiüresedéstől rettegő szerelmesei számára, amely rajongás tárgyává válthat, miután a Federer-Nadal-Djokovic szentháromság csillaga leáldozott. A megnyerő jelző nem csupán játékukra, személyiségükre is ugyanúgy érvényes: az egyik oldalon ott áll az "öreg lelkű" Tsitsipas, aki Björn Borgra hajazó külsejével, a Roger Federertől kölcsönzött egykezes fonák technikájával és antik görög bölcseket megidéző filozófiájával hívta fel magára a nagyérdemű figyelmét, míg a másik oldalon ott a polgárháború sújtotta Sierra Leonéból menekülő családja életét megváltoztató, elbűvölően őszinte Tiafoe, aki egy felettébb nemes céltól vezérelve beteljesítette az amerikai álmot és most kezdi ízlelgetni az önmegvalósítás gondolatát. A kettejük által táplált őrségváltó-hisztéria a nyolcaddöntőben létrejövő Tsitsipas-Federer mérkőzésen hágott a tetőfokára. A címvédő képtelen volt elrabolni az ihletett tenisszel előrukkoló görög sztárjelölt adogatását (Federer mind a 12 breaklehetőségét eltékozolta, igaz a breaklabda-konvertálás művészete sosem volt az erőssége), ami nem is lett volna akkora tragédia a svájci szempontjából, ha a legalább a sajátját tartja és a szettvégi, rövidített játékokban odateszi magát - akárcsak a Hopman Kupán néhány héttel ezelőtt -, ám részéről se az előbbi, se az utóbbi feltétel sem valósult meg maradéktalanul. Roger Federer ugyan megnyerte az első játszma rövidítését, a továbbiakban azonban teljes csődöt mondott fogadóként a kritikus helyzetekben: két elbukott tiebreak közé becsúszott egy elbukott szervagame is, ami megpecsételte a Maestro sorsát, míg a rajongói szíveket tömegesen elnyerő Tsitsipast a mennyekbe repítette.

De nemcsak Stefanos Tsitsipas bizonyult hatékonynak a rajongó-toborzás terén: az idei Australian Open ideje alatt minden bizonnyal Frances Tiafoe követői bázisa is megsokszorozódott az USA-ban és világszerte. Az egészen a negyeddöntőig merészkedő Tiafoe melbourne-i menetelése során búcsúztatta a tavaly élete szezonját futó Kevin Andersont, illetve a 2017-es világbajnoki címe óta az éterben kóválygó Grigor Dimitrovot is, ezzel pedig kiharcolta az általa idolizált kosárzseni, LeBron James elismerését. A közelgő generációváltáshoz fűzött reményeket azonban Rafael Nadal apró darabokra zúzta szét: előbb Tiafoe-t, majd egy kanyarral később Tsitsipast mosta le a pályáról - vagy lesöpörte őket róla, mindenki döntse el maga, hogy ez esetben mi a találóbb metafora, mindenesetre a spanyol buldózerhez hasonlatos pusztítást végzett a fiatalság körében. Szóval nem, még mindig nem érkezett el az új generáció ideje - amíg a NextGen-vitézek csak egy-egy csata alkalmával képesek legyőzni a regnáló teniszcsászárokat, addig nem jelenthetnek reális veszélyt a trónjukra. Ahhoz a háborút kell megnyerni, amire az ideig még várni kell.

Elsősorban nem is Tsitsipastól vagy Tiafoe-tól lehetett várni az igazi áttörést e téren, hanem Alexander Zverevtől, aki saját generációja előfutáraként szorgosan gyűjtögeti a Masters-trófeákat és tavaly novemberben a világbajnoki serleget is a feje fölé emelhette, ám azt az átkot, amely a Grand Slam-tornákon sújtja, Ivan Lendl segítségével sem képes eloszlatni. A probléma minden bizonnyal Zverev fejben keresendő és minél hamarabbi megoldást kíván, hiszen minden kútba hajított lehetőség exponenciálisan növeli a rá nehezező külső nyomást, és az őt belülről emésztő feszültséget. Erről árulkodott a Marcos Baghdatis ütőaprítási hagyományait felelevenítő dühkitörése is, amelyet a Milos Raonic ellen vívott 4. fordulós mérkőzés egy szünetében produkált - halkan teszem hozzá, hogy talán Tsitsipas előző napi visszhangos sikere is közrejátszhatott a német nyolcaddöntőbeli fiaskójában. Azt a sanszot, amit Sascha Zverev könnyelműen elhullajtott, némi meglepetésre az újonnan Amélie Mauresmo vezényletével készülő Lucas Pouille ragadta meg, aki a surranópályán lopakodott el egészen az elődöntőig - más kérdés, hogy a Djokovic-féle úthenger alaposan kilapította és földbedöngölte, bár Nadal sem volt éppen kíméletes Tsitsipasszal. 

Akár a klasszikus bunyózós filmekben, a két pofozógép, Djokovic és Nadal, miután a babérjaikra törő összes kihívót a padlóra terítette, egymással nézett farkasszemet a fináléban. A sportág szerelmesei bizonyára tisztán még emlékeznek arra, micsoda meccs kerekedett a szerb és a spanyol legutóbbi, egymás ellen vívott melbourne-i döntőjéból, és ugyan a szabályváltoztatások miatt (championship tiebreak bevezetése az 5. szettben) már aligha alakulhatott volna ki egy újabb hatórás gladiátorharc kettejük között, mindannyian egy popcorn bontogatós, fotelből felugrálós gálaszámra helyezkedtünk be - nem mintha vasárnap reggel kilenckor popcornt kívánna az ember, de ettől most a pátosz kedvéért tekintsünk el. Ki gondolta volna, hogy miután mind Nadal, mind Djokovic mészárszéket rendezett a Rod Laver Arénában a maga elődöntőjében, a két hóhér végső összecsapása is hasonlóan asszimetrikus képet fog mutatni? Aktuális forma alapján mindenki egy végletekig kiélezett küzdelemre számított, pedig az ellenkezője is bőven benne volt a pakliban: a többséget elvakította a látszat és nem volt hajlandó tudomást venni a statisztikák által előrejelzett egyenlőtlenségekről. Afelett a tény felett nem szabadott volna elsiklani, hogy Rafael Nadal az előző hét keménypályás mérkőzését elvesztette Novak Djokovic ellen...

A szakma ehelyett azt szajkózta, hogy milyen zseniális Nadal feltunningolt adogatása, és hogy ezt hatékonyan alkalmazva kibabrálhat akár a szerbbel is. Tévedés, vele nem babrálhatott ki: az elmúlt szezonban főnixi feltámadást bemutató Djokovic egyenesen rosszabb fényben tüntette fel a megreformált mozdulatsort, mint a lecserélt formulát - ezt támasztja alá megannyi szakértői elemzés is. A világelső rátapintott az új, agyonajnározott szervatechnika gyengepontjára. Arra az apró, mégis jelentékeny ugrásra, amit Rafa az első adogatása megütése közben tesz a pálya belseje felé. Djokovic mély, vonalközeli returnjeivel szempillantás alatt átvette a kezdeményezést fogadóként és kiszolgáltatott helyzetbe sodorta a spanyolt, aki állandó fáziskésésben találta magát. Ezáltal a szerb kikezdhette ellenfele legendásan stabil alapvonalütéseit is, hatástalanítva a torna korábbi szakaszaiban nyerőket termelő tenyereseket. Nem csoda, hogy Rafael Nadal hamar eltanácstalanodott: ez ellen a Novak Djokovic ellen nem volt fegyvere. Ha ő sem tudta megszorongatni, nem valószínű, hogy bárki más képes lett volna erre. Djokovic ugyanis éhesebb és eltökéltebb mint valaha, útban van a halhatatlanság felé: a következő lépcsőfok a federeri huszas GS-rekord megdöntése, kizárólag ez lebeg most a szemei előtt. Kérdés, ha egyszer valóban megdönti ezt a rekordot, lehet-e ő az egyedüli GOAT a teniszben? Vagy nem csupán ezen múlna? Mi nyom többet a latba: az objektív érvelés alapjául szolgáló statisztika vagy a szubjektíven megítélhető perszóna?

Mint azt az általam elkövetett ábra is mutatja, a GOAT-verseny egyre élesebb: Vajon 5 év múlva is ez lesz a sorrend?