× Tegnap véget ért a világbajnokság, ez lesz az utolsó bejegyzésem ebben a témában. Összegezve a történéseket, nem történt meglepetés, de mégis borult a papírforma a döntőben. A Ronnie-fanatikusok szinte biztosak voltak abban, hogy kedvencük átgázol majd Mark Selby-n, de a bíztató kezdet után csalódniuk kellett. Én egyáltalán nem vagyok csalódott  - és Ronnie-fanatikus sem -, mert szerintem nagyon jó helyre került az a világbajnoki cím.

× THE IMPORTANCE OF MENTAL STRENGTH - LAST ACT
Miután Trump kiesett a negyeddöntőben, gyorsan mérlegeltem a dolgokat, végigfutottam a versenyben lévő játékosokon és 'átpártoltam' Selby-hez. Ennek egészen egyszerű okai vannak: először is - ha tetszik, ha nem - én szerettem volna látni azt, hogy valaki legyőzi a legyőzhetetlennek vélt Ronnie O'Sullivant, és erre Mark Selby-t tartottam a legesélyesebbnek. Hawkinsban nem láttam túl sok fantáziát - simán ki is kapott az ötszörös bajnoktól, Robertsonra pedig még kicsit mérges voltam a negyeddöntő miatt, és már ő egyszer megtapasztalhatta, milyen világbajnoknak lenni... A felső ági elődöntőre nem érdemes sok szót fecsérelni, egyértelműek voltak az erőviszonyok. Barry Hawkins olyan mélységekben járt, hogy már kínjában nevetett magán, miközben Ronnie szárnyalhatott. A végén még egy teljes szakaszt is megspóroltak, mert a Rakéta 17-7-re nyert, ezzel pedig kiharcolt egy pihenőnapot is, ami a döntő elején rendkívül jól jött neki. Selby és Robertson sokkal szorosabb csatába bonyolódott, mindketten bravúros lökéseket mutattak be és végig magas színvonalon játszottak. Az exvilágelső a mérkőzés után azt nyilatkozta, hogyha ő előre tudta volna, hogy ilyen jó formában lesz, biztos lett volna abban, hogy nyer. De ez a Selby most még neki is túl nagy falatnak bizonyult: az ausztrál hiába lökött egy százast a 31. frame-ben, mert angol riválisa egy 74-es breakkel megakadályozta azt, hogy kiegyenlítsen és 17-15-re diadalmaskodott. Kialakult tehát a finálé párosítása: Ronnie O'Sullivan és Mark Selby.

Ahogyan azt már a bevezetésben is írtam, a legtöbben a 38 éves zseni győzelmét várták, aki az utóbbi két évben kicsit szerencsésebb volt döntős ellenfeleit tekintve, mint idén. Ali Carter és Barry Hawkins egyáltalán nem hasonlítható Selby-hez, főleg, ha a mentális képességeiket nézzük, ami egy olyan játékban, mint a snooker, a legfontosabb elem véleményen szerint. Lehet valaki borzasztóan tehetséges, lehet valaki zseni vagy varázsló, ha fejben nincs ott és nem tud megfelelően koncentrálni, akkor nem fog fontos tornákat nyerni. Trumpnak is pontosan ez a problémája, nem véletlenül nincs 3-nál több pontszerző győzelme 24 évesen. O'Sullivan sokkal többre vihette volna karrierje során, ha mentálisan erősebb... A döntőre visszatérve, Selby alig volt az asztalnál az első szakasz elején, ha pedig véletlenül odakerült, egyből hibázott. Ez a gyenge kezdés a késő estig húzódó elődöntőnek volt köszönhető, látszott rajta a fáradtság. 3-0 után elcsitult a Ronnie-féle vihar, Selby is feliratkozott az eredményjelzőre. 5-3-mal fordultak az esti etapra, ami nem hozott parádés snookert, de a címvédő megőrizte előnyét és az első nap végén 10-7-re vezetett. Hétfőn a 'leicesteri bohóc' 4-0-val indított, villámgyorsan megfordította az állást. Újult erővel tért vissza a Crucible-be, nagy eltökéltséggel és önbizalommal vágott neki az utolsó napnak. O'Sullivan valósággal állva maradt, vagyis ülve, mert ellenfele folyamatosan jegelte őt. Mindössze 1 frame-et tudott bezsebelni ebben a szakaszban, míg Selby ötöt, de ami a legfontosabb, egy könnyű rózsát hibázott el a 23. frame-ben, emiatt pedig hátrányból várhatta a folytatást (11-12). Talán ez a momentum döntötte el a mérkőzést, vagy talán az, hogy nem akarta eléggé azt a bizonyos 6. világbajnoki címet. Este úgy tűnt, hogy Ronnie mélyrepülése véget érhet, hiszen bekezdett egy százassal, de ez csak vaklárma volt, mert ezután újra visszaesett a formája. Kapkodott, gyenge biztonságikat lökött, nem tudott élni az adódó lehetőségekkel. Mark Selby sem nyújtotta élete snookerét, mégis ő volt fölényben és a végén egy gyönyörű clearence-szel 18-14-re nyert, első világbajnoki címét szerezve ezzel. Megérdemelte.

× 'Ha már elkezdtem, be is fejezem' alapon megírom a snooker világbajnokságról szóló sorozat második, utolsó előtti részét. Az az igazság, hogy számomra tegnap véget ért a verseny, nincs kiért izgulnom, úgyhogy hátradőlhetek és élvezhetem a játékot - miután feldolgoztam a szerdán történteket. Négyen maradtak és közülük valaki hétfőn felemelheti a világbajnoki trófeát.

× WHO WILL BE THE CRUCIBLE KING? - SECOND ACT
Jelenleg a fenti kérdés tartja lázban a snooker szerelmeseit, kivéve talán engem. Illetve érdekel, hogy ki lesz a világbajnok, de számomra inkább az a fontos, hogy lesz-e valaki, aki megveri Ronnie O'Sullivant. Csak reménykedni tudok abban, hogy a döntőben vagy Robertson vagy pedig Selby megnehezítik a dolgát. Hawkins szerintem kevés lesz ahhoz mentálisan, hogy legyőzze: Dale-lel szemben 11-5-ös előnyt adott el, és csak döntő frame-ben jutott tovább. Nagyon nehéz végig jól játszani egy 17-nyertes meccsen, sőt szinte lehetetlen. Főleg Ronnie ellen... De még mielőtt itt belemerülnénk az esélylatolgatásba, pörgessük kicsit vissza az időt. A második fordulónál hagytam abba legutóbb, ahol igazán nagy meglepetések nem történtek, tulajdonképpen minden a papírforma szerint alakult. A legnagyobb sokkot okozó Wasley simán kapott ki Dominc Dale-től, az ötszörös bajnok O'Sullivannek küzdenie kellett a negyeddöntőbe jutásért Perry ellen, de 9-11-ről fordított és stílszerűen zárta le a mérkőzést 2 százassal. Murphy és Fu mérkőzése szorosan indult, később viszont az angol elhúzott és 13-8-ra nyert. Hawkins és Walden szenvedett a legtöbbet, hosszú csatát vívtak, amiből végül a tavalyi döntős került ki győztesen - 13-11 lett a végeredmény. Ali Carter nem tudott mit kezdeni az egyre jobb formába kerülő Selby-vel, míg a tartán mintás nadrágjával divatot teremtő Alan McManus 13-8-ra verte Ken Doherty-t. Judd javuló tendenciát mutatott Ryan Day ellen, aki a meccsen összesen négyszer hagyott ki frame ballt, ebből 3 alkalommal az angol büntetett és 13-7-re diadalmaskodott. A Robertson-Allen párosítás is izgalmasnak ígérkezett, de az észak-ír a második szakasz végén elvesztette a kontrollt, és a világelső hibatlan játákkal könnyedén zárta le az összecsapást 13-7-tel - csak a 100. százas nem jött össze neki, pedig kétszer is volt rá esélye...

A negyeddöntőkben is kivétel nélkül az esélyesebbnek tartott játékosok jutottak tovább, egyedül talán Trump okozhatott volna felfordulást. Ronnie megalázóan simán, 13-3-ra győzte le a végtelenül szerencsétlen Shaun Murphy-t, Selby 13-5-tel búcsúztatta McManust, akinek személyében a legeredményesebb skótot tisztelhetjük az idei világbajnokságon. Dominic Dale 5-11 után zsinórban 7 frame-et nyert meg Barry Hawkins ellen, de ezután nem kapott több lehetőséget honfitársától és 12-13-ra kikapott. Robertson pocsékul kezdett, Judd az első szakasz után 6-2-re vezetett és másnap délután se tudott fordítani az ausztrál, 9-6-os angol vezetésnél intették le a második etapot. A befejezés drámaira sikeredett: 11-8 után nem sokan gondolták, hogy Neil még labdába rúghat ezen a mérkőzésen, de miután meglökte a 100. százasát és kiegyenlített 11-11-nél, hozzá került a mentális fölény. Trump összeomlott, egy órán keresztül golyót sem lökött be. A 24. frame-ben kapott egy utolsó utáni esélyt, de elrontott egy kissé negatív feketét és ezen elúszott a világbajnoki elődöntője... Erről az összecsapásról bővebben is írok majd a sportblogban (valószínűleg holnap vagy holnapután kerül fel az új bejegyzés), plusz tervezek egy szezon-összefogalót is. Mostantól pedig hajrá Selby!

× Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy ide a főoldalra is írok a snooker világbajnokságról. Április 19-én kezdődött az ünnep a Crucible Színházban, most pedig az első hét történéseiről szeretnék beszmolni, még mielőtt Trump asztalhoz állna a második fordulóban. Akadtak meglepetések - és majdnem-meglepetések - szép számmal Sheffieldben, vegyük is sorra őket!

× THE THEATRE OF DREAMS - FIRST ACT
A 8. napjára virradtunk a snooker világbajnokságnak, már javában zajlanak a második körös mérkőzések, 16-an maradtak a mezőnyben. Múlthét szombaton délelőtt - a hagyománynak megfelelően - a címvédő kezdte meg szereplését. Ronnie O'Sullivanről van szó, aki éppen Joe Perry ellen küzd a negyeddöntőbe jutásért. A modern snooker legendája, vagy zsenije, kinek hogy tetszik, a finn Robin Hullt győzte le a 32 között, méghozzá simán, 10-4-re. Szurkolóinak egy percig se kellett izgulnia, nem úgy, mint most. Mindenesetre a torna legnagyobb meglepetése lenne az, ha a 'Gentleman' hazaküldené a Rakétát. Ha már meglepetések, akkor kezdeném is az eddigi legmeglepőbb eredménnyel: Ding Junhui, az idei szezonban nem kevesebb, mint 5 pontszerzőt nyert meg, kikapott a debütáló Michael Wasley-től. Az első szakasz után még 6-3 volt az állás a kínai javára, de a fiatal angol visszazárkózott, majd kiharcolta a döntő frame-et, amit egy fordulatos küzdelemben végül a maga javára tudott fordítani. Dramatikus végjátékot láthattunk, mindkettejüknek megvoltak az esélyei a győzelemre, Ding pedig tényleg mindent megpróbált, de kiváló snookerekkel sem sikerült kizökkentenie Wasleyt. Az első forduló tartogatott még izgalmakat, hiszen a skótok csatájában Alan McManus diadalmaskodott a négyszeres bajnok John Higgins felett.

Mark Selby is megszenvedett az első körben Michael White ellen, hiszen Dinghez hasonlóan döntő frame-re kényszerült. Az egyetlen momentum, ami nekem megmaradt ebből a nem túl magas színvonalú meccsből az, amikor Selby azt hitte, hogy free ballt kapott, és be is lökte a rózsát, mire a bíró bemondta a hibát és közölte az egykori világbajnoki döntőssel, hogy itt nem volt szó semmiféle free ballról. Mindezt az egyik frame végjátékában művelte a mérkőzés favoritjának számító angol, és jól meg is zavarta riválisát, aki ezután annyit rontott, hogy elbukta a partit. A végeredmény 10-9 lett Selby-nek, aki azóta bejutott a negyeddöntőbe Ali Cartert legyőzve 12-9-re. Az idén szintén esélyesnek számító Neil Robertson könnyedén gázolt át az újonc Robbie Williamsen, aki csak árnyéka volt önmagának. A jónevű angol játékost talán a Crucible hangulata bénította meg, mert csak 2 frame-et tudott megnyerni. Robertson bravúros teljesítményt produkált, 96%-os golyóbelökési statisztikával fejezte be a mérkőzést és már 97 százas breaknél jár, szóval ha minden jól megy, Mark Allen ellen akár elérheti a 100-at is, ami történelmi tett lenne. Említést érdemelnek még a Shaun Murphy-Jamie Cope és a Ryan Day-Stephen Maguire mérkőzések, hiszen mindkettő döntő frame-esre sikeredett. Murphy lehet az, aki a felső ágon megnehezítheti még Ronnie dolgát, Ryan Day pedig Trump ellenfele lesz a második körben. Juddról csak annyit, hogy Tom Forddal látványosan szenvedtek, alacsony színvonalon játszottak végig, és 10-8 lett a végeredmény a 2011-es döntősnek. Még nézni is borzasztó volt ezt a küzdelmet, és őszintén remélem, hogy a 24 éves angol fel tud javulni a ma délután kezdődő nyolcaddöntőjére...

C'MON JUDD!

× Ritkán fordul elő, hogy olyan kerékpárversenyről írok összefoglalót a főoldalon, ahol Contador nem indult el, de most úgy éreztem, hogy ez a tavaszi klasszikus megér egy misét. A Paris-Roubaix-t nem véletlenül nevezik a klasszikusok királynőjének és az észak poklának. Kockaköves szakaszai teszik igazán nehezzé és legendássá ezt a versenyt. Idén egy meglepetés-győztest ünnepelhettünk a roubaix-i velodromban.

× THE COMPETITION, WHICH EVERYBODY LOVES... TO WATCH ON TV
A cím mindent elárul. A Paris-Roubaix a létező legnehezebb egynapos verseny az év során. Sokan mondják azt, hogy a Tour de France után ez a 2. legnagyobb presztízzsel rendelkelző viadal, amiben van némi igazság, főleg ha egy francia kerékpáros vagy egy specialista fejével gondolkodunk. Minden tisztelem azoké, akik ezt a versenyt egyátalán be tudják fejezni, a győztesek pedig egyenesen hősökké válnak a sportágban és a többiek szemében. Múlt vasárnap, vagyis április 13-án rendezték meg 112. alkalommal a Roubaix-t (idősebb, mint a Tour!). 257 kilométer volt a táv, 28 pavés szakasz (51 km) nehezítette a 199 fős peloton dolgát, ebből három 5 csillagos (kiemelt nehézségű). A futam elején kialakult egy szökés, amiben eredetileg 8-an tekertek (az Arenberg után csak 4-en maradtak), előnyük 10 perc fölé is kúszott, de 60 km-re a céltól befogták őket, amiben Tom Boonennek óriási szerepe volt, hiszen ő indult meg először a favoritok közül és húzta magával a mezőnyt is. Ezzel az akcióval beindultak az események, megkezdődött az igazi verseny és a taktikázás. A belgát természetesen nem hagyták meglógni az esélyesek, gyorsan utolérték, majd formálódott egy 11 fős csoport az élen, benne mindenkivel, aki számít. Sagan húsz kilométerrel a befutó előtt támadott, de 15 mp-nél nem tudott nagyobb előnyt kiharcolni. Vanmarcke és az előbb említett Boonen több ízben megpróbálkozott a szökéssel, de nem jártak sikerrel. Cancellara, a legnagyobb favorit pedig meglepő módon egyszer sem indult meg, csak 'tette a kereket'. A kerékpár szerelmesei dörzsölhették a tenyereiket, mivel túl a nehezén, 10 km-re a velodromtól még mindig 11-en tempóztak elöl. Ha ez így maradt volna, fantasztikus hajrát láthattunk volna, de egy bizonyos Niki Terpstra úgy gondolta, hogy nem kéne a véletlenre bízni a győzelem sorsát és 6.2 km-rel a vége előtt meglépett. Pillanatok alatt 20 másodpercre nőtt az előnye, az élbolyban mindenki megtorpant, mintha nem is vették volna észre, hogy valaki megszökött.

Amikor beértek Roubaix-ba, egyértelművé vált, hogy már csak a 2. helyért lehet harc a pályán, mert az Omega holland versenyzője magabiztosan tudta tartani a különbséget, a végén még az ünneplésre is maradt ideje. Ő lett tehát idén a Paris-Roubaix bajnoka, Degenkolb nyerte a sprintet az ezüstért, Cancellarának pedig be kellett érnie a 3. hellyel címvédőként. Mögötte Vanmarcke érkezett meg, akárcsak tavaly, de a fiatal belga ezennel lecsúszott a dobogórol. A Tinkoff-Saxo szempontjából nem alakult túl jól a verseny, ha a végeredményt nézzük, de Kolar (az első szökésben mutatta magát), Kump és Nicki Sörensen teljesítménye dicséretet érdemel. Visszatérve a dobogósokra és a véleményekre, Fabian Cancellara annyira csalódott volt a helyezése miatt, hogy a kötelező sajtótájékoztatóra sem ment el, amiért később pénzbüntetést kapott. Boonen lehet még hasonlóan csalódott, hiszen dacára annak, hogy az Omega elsőszámú embereként és főfavoritként áll rajthoz, nem ő, hanem a csapattársa Terpstra diadalmaskodott... Végezetül még annyit, hogy az idei Tour de France-on is találkozhatunk majd a Paris-Roubaix-ről ismerős kockakövekkel, mivel az 5. etapon 9 pavés szektort (összesen 15.4 km) kell teljesíteniük a kerekeseknek, csak akkor ellentétes irányba fog haladni a mezőny. Nagy közhely, de ezen a szakaszon nem lehet megnyerni a Tourt, de elveszíteni igen, úgyhogy az esélyeseknek minimalizálni kell a veszteségeiket. Kis szerencsével megúszhatják defekt vagy bukás nélkül, de egy pillanatra sem veszíthetik majd el a koncentrációjukat és végig elöl kell helyezkedniük... A következő fontos verseny az Amstel Gold Race, ahol Roman Kreuziger a címvédő. Vasárnap délután tehát érdemes lesz az Eurosportra kapcsolni az országúti kerékpár kedvelőinek!

× Úgy döntöttem, hogy most nem folytatom a kedvenceim felsorolását, mert kezd unalmas lenni, helyette inkább egy egyszerű bejegyzéssel készültem, aktuális témákkal. Elsőként szeretném megosztani a véleményemet a megújult F1-ről, másrészt április elsején rengeteg szivatós bejelentéssel/üzenettel találkoztam, a legjobbakat gyűjtöttem össze Nektek egy csokorba.

× WHAT THE HELL IS GOING ON HERE? IS IT SERIOUS? WHY?
A fenti három mondat elég sokszor hagyhatta el a forma-1 rajongók száját az utóbbi 1 hónapban. Őszintén szólva én sem értem, miért kellett a száguldó cirkuszból hétvégi komédiát csinálni, borzasztóan elrontották az egészet. Oké, hogy válság van és spórolni kell, meg fontos a környezettudatosság, de pont a lényeget, a versenyautók fülsüketítő (jó értelemben), jellegzetes hangját sikerült viccessé, komolytalan duruzsolássá tenni. Még a fékcsikorgásokat is tisztán lehet hallani, amire eddig nem volt példa. Maguk az autók pedig felettébb érdekes dizájt kaptak (magyarul csúnyábbak lettek) az ideji szezonra, gondolok itt az elejükre. Most komolyan, hogy néznek már ki? Ez kinek tetszik? Tényleg ennyit számítana az aerodinamika? Szerintem a technikának nem kéne felülírnia a jó ízlés határait. Továbbá az üzemanyagfogasztást is korlátozták, ami előreláthatólag sok kizárást eredményezhet majd az év során. Szegény Ricciardot már az első futamon diszkvalikiálták a limit átlépése miatt, ráadásul hazai pályán egy második helytől fosztották meg. A Red Bull fellebbezett, de az indoklásukat csak az április közepén esedékes FIA-konferencián hallgatják meg. Ha a szívemre teszem, azt kell mondjam, hogy örültem Ricciardo kizárásának, hiszen így Button felállhatott a dobogóra csapattársa, az újonc Magnussen mellé. Apropó, Kevin Magnussen, nekem nagyon szimpatikus az új dán fiú, remélem hamar megszerzi majd első futamgyőzelmét. Van benne fantázia. Zárásként megjegyezném, hogy úgy tűnik, idén megtörhet a Red Bull Vettel fölénye, hiszen a Mercedes eddig kilométerekkel a mezőny előtt jár és 2/2-vel állnak. Ámen.

× APRIL FOOLS' DAY, AVAGY HOGYAN SZIVASSUK MEG AZ EGÉSZ VILÁGOT
Ha április elseje, akkor bolondok napja - helyesebb lenne talán a trollkodás világnapjának hívni. A sport világában ilyenkor számtalan első olvasásra igaznak tűnő, többnyire megdöbbentő bejelentés lát napvilágot. Aztán az ember gyorsan észbekap, és beugrik neki, hogy 'hoppá, április 1 van, ez baromság'. De azért minimum fél percig elhitted azt a baromságot, és pont ez a lényeg... Kezdeném is Murray-vel, aki kedden azt írta ki a twitter-oldalára, hogy másnap megnevezi az új edzőjét. A BBC és több brit híroldal egyből felkapta a hírt, elkezdődtek a találgatások. Agassi? Navratilova? Leon Smith? Wilander? Néhány óra múlva Andy menedzsmentje megerősítette, hogy ez az egész kamu volt, szó sincs még új főedzőről. A brit világelsőnek úgy sikerült behúznia a csőbe a sajtót és a rajongókat, hogy korábban azt mondta, csak a Davis Kupa negyeddőntő után lesz előrehaladás az ügyben, előtte semmiképp... A franciák azzal sokkolták a Fourcade-szurkolókat, hogy kedvencük jövőre elindul a nemzeti válogatón északi összetettben. Még a sífutás stimmelne is, de a síugrás nem nagyon. Mindenesetre szép cikket szerkesztettek hihető, őszintének vélhető nyilatkozatokkal. De azért valljuk be, ez a híresztelés elég meredek volt ebben a formában... Harmadikként az alpesi síző Felix Neureuther bejelentéséről tennék említést. Ő azt írta ki a Facebookra, hogy hosszú gondolkodás után úgy határozott, hogy jövőre csatlakozik a osztrák válogatotthoz és megértést kért rajongóitól, honfitársaitól. Gondoljunk bele, miért is igazolna legnagyobb ellenfele, Marcel Hirscher csapatába? Elég logikátlan, nemde? Még mielőtt bárki komolyan vehette volna a keddi kommentet, Felix nevetve cáfolta meg azt.