× Ha tavaly volt Décima, akkor idén ennek mintájára bevezethetjük a Zwanzigstét is. Roger Federer ugyanis 20. Grand Slam-győzelmét aratta vasárnap az Ausztrál Openen. Az igazat megvallva, ez a siker korántsem volt annyira meglepő, mint a tavalyi, sőt kifejezetten erre a forgatókönyvre mutatkozott a legnagyobb esély. Az álomdöntő nem ismétlődött meg: Nadal kiesése teremtett tiszta ziccerhelyzetet Federer számára, akit nem hátráltatott semmiféle sérülés és szettveszteség nélkül, művészi könnyedséggel jutott el a fináléig. Menetelése során több meglepetésemberrel is összecsapott - köztük egy bizonyos Fucsovics Mártonnal -, de az újszerű feladatok sem hozták zavarba, a legfontosabb pillanatokat mesterien menedzselte. Pártatlan nézőként szemlélve az eseményeket, kétség sem férhetett ahhoz, hogy idén is ő fogja a magasba emelni Normant, azaz a melbourne-i trófeát.

A tavalyi Ausztrál Openről alkotott véleményemcikkemből is kiderült, hogy sosem voltam a federeri tenisz megszállotja - még mielőtt bárki bármivel vádolna, ez ugyanígy igaz a nadali teniszre is. Én egy alternatív, kevesek által járt utat választottam a sportágon belül azzal, hogy Murray táborában vertem sátrat. Ezt a döntésemet egy pillanatra sem bántam, dacára a kudarcoknak és a jelenlegi helyzetnek. Nem árulok zsákbamacskát azzal, ha kijelentem, nem az idei Ausztrál Open volt életem legkedvesebb teniszélménye. Esetenként kifejezetten mardosott a tudat, hogy az a játékos, aki miatt szívesen megcsapolnám az amúgy is kevés alvásidőmet, nincs ott a főtáblán. Ez főleg az első hét során töltött el keserűséggel: akkor úgy éreztem, mindenről lemaradok és alig tudok majd összekaparni egy bejegyzésre való gondolatot a torna kapcsán. Később aztán beletörődtem szurkolói balsorsomba, és a második hétre fordulva belevetettem magam a melbourne-i teniszdömpingbe. Megtehettem, hiszen betegen feküdtem otthon és ha akartam se tudtam volna 6 óránál többet aludni, így inkább együtt keltem a nappal és állapotomhoz mérten a lehető legtöbb időt töltöttem meccsnézéssel. Még ha pártatlan is az ember, a sportág rajongójaként óhatatlan, hogy a küzdelmek hevében egy-egy játékossal jobban szimpatizáljon, mint a másikkal. Nekem például kifejezetten tetszett Hyeon Chung produkciója, akit ezelőtt legfeljebb hébe-hóba láttam teniszezni. De brit fanatikus lévén Kyle Edmund teljesítménye ugyancsak kellemes meglepetésként ért - bár róla eddig is tudtam, hogy sokra hivatott.

Ami pedig Federert illeti... mit is mondhatnék még róla, ami tavaly nem hangzott el? A szuperlatívuszokat már mind elsütöttük vele kapcsolatban. Még feljebb helyezte a rekordokokat szimbolizáló lécet: olyan magasra, hogy a belátható jövőben senki se tudja azt átugrani a férfi mezőnyből. Persze még számára is maradt elérendő cél, és talán pont ez az oka annak, hogy a kerek szám ellenére sem jelentette be - csúcson való - visszavonulását. Serena Williams 23-as rekordja például Roger aktuális formájában és a sportág jelen helyzetében abszolút nem tűnik elérhetetlennek, bár ehhez szüksége lenne még az idein kívül 1-2 jó évre, amit családját előtérbe helyezvén egyáltalán nem biztos, hogy elvállal. Egyelőre nem nyilatkozott ez ügyben semmi konkrétumot. Idén tölti a 37-et, de a kora nem lehet akadály, amíg egészséges. Ellentétben ellenfeleivel, akikről az Ausztrál Openen kiderült, elhamarkodták a visszatérést. Murray még két héttel a torna kezdete előtt hőkölt vissza és a melbourne-i szereplés helyett a csípőműtétet vállalta el - azt hiszem, helyesen tette. Wawrinka az utolsó pillanatban tette le voksát az indulás mellett, de utólag már valószínűleg ő is bánja. Egész egyszerűen nem állt még készen a feladatra, és ez a 2. fordulóban, a jónevű Tennys Sangren ellen bizonyosodott be. Novak Djokovic a vártnál gördülékenyebben haladt előre és jutott egyre messzebb az év első Grand Slamén, ám amikor már úgy tűnt, megcáfolván jóslatomat elverekszi magát a végjátékig, a nyolcaddöntőben Hyeon Chung és a fájós könyöke megpecsételte sorsát. Hiába alakították át a szerváját és hiába érkezett a maximálishoz közeli erőnléti állapotban a tornára, a sérülése és koreai tükörképe végül térdre kényszerítette. 

Mindeközben az ujjatlan viseletét felújító Rafael Nadalnál nem mutatkoztak még csak nyomai sem a sérülésnek. Ennek ellenére valahogy nem volt benne a levegőben az újabb Fedal döntő, legalábbis nekem efféle megérzéseim támadtak a második hét hajnalán. Pedig Rafa még a Marin Cilic-csel vívott negyeddöntője során is sokáig nyerésre állt: a 4. szettben azonban fordult a kocka egy combizomsérülés következtében. A spanyol a tavaly Wimbledonban látott Murray-hez hasonló módon, sebzett vadként sántikált a pályán, hirtelen teljesen kilátástalan helyzetbe került. Korábban még sosem láttam ennyire fájdalmas arccal teniszezni, kishíján elsírta magát a labdamenetek között. Miután elbukta a szerváját a döntő játszma elején, kezet nyújtott horvát ellenfelének, ami aztán végképp nem jellemző rá. Ez volt az a momentum, ami megágyazott Roger Federer 20. Grand Slam-győzelmének. Félreértés ne essék, a világért sem akarom lebecsülni Cilic-et, de nehezemre esett elképzelni, hogy majd pont ő fogja keresztülhúzni a svájci számításait. És ha róla nem tudtam elképzelni, nyilván Edmundról és Chungról sem, akármennyire is kedvelem őket. A britek reménysége az aznap érthetetlenül alulteljesítő Dimitrovot (pedig Kyrgiosszal a torna meccsét játszották) búcsúztatta a legjobb 8 között, míg az új közösségkedvenc koreai a szenzációt szenzációra halmozó Sandgrent (aki begyűjtötte Thiem skalpját is) múlta felül az elődöntőért.

Igazság szerint se Federernek, se Cilicnek nem kellett vért izzadnia a döntő bebiztosításáért. Hyeon Chung kevesebb, mint 2 szettnyi játék után feladásra kényszerült a talpán lévő vízhólyagok miatt (akinek a vízhólyag nem elég indok a visszalépésre, annak érdemes megnézni a Chung lábáról készült képet), míg Edmund csak egy játszma errejéig tudta felvenni a versenyt a horváttal. Létrejött tehát a tavalyi wimbledoni döntő visszavágója... Még el sem kezdődött a finálé, Cilic koporsójába beütötték az első szöget azzal, hogy behúzták a tetőt a Rod Laveren a hőségre hivatkozva. Rendben, ettől még éppen nyerhetett is volna, de amit az első szettben mutatott, mindenkire sokkolóan hatott. Federer sem lehetett valami nyugodt legbelül a misztikus 20-as szám fényében, ám Marin Cilic görcsössége egyértelműen kiült a pályára. A 2. szettre aztán sikerült lehiggadnia és ekkor kezdődött csak a valódi meccs kettejük között: mindketten tartották a szerváikat, a tiebreakben pedig a horvát kerekedett felül, bizonyítván, hogy nem véletlenül jutott el idáig. Az erőviszonyok ettől még nem fordultak át, Roger egy gyors 6-3-mal lehűtötte a kedélyeket, viszont ezután váratlanul megremegett. A svájci maestrónak labdája volt a 3-0-ához a 4. játszmában, amit ha megcsinál, karnyújtásnyira került volna a trófeától. Még ha a dupla breakelőny nem is jött össze, a 3-1-es állás is kecsegtetőnek tűnt Roger szempontjából. Ki gondolta volna, hogy 4 Cilic-nyerte game következik zsinórban?! Az oka az lehetett, hogy a mérkőzés ezen szakaszában Marin Cilic valójában elhitte, hogy van keresnivalója. Ez azonban csupán egy múló állapot volt: amint Federerből előtört a gyilkos ösztön a döntő szett elején, elillantak a horvát reményei...

Szóval, valahogy így valósult meg a Zwanzigste. És nem hinném, hogy ez lenne a végállomás a Fed-expressz számára.

utóirat
Nem felejtkeztem el a magyar vonatkozású sikerekről sem, bár be kell vallanom, Babos Timi egyetlen meccsét se láttam élőben (kövezzetek meg, de se a péntek, se a vasárnap hajnali 6 óra nem éppen barátságos időpont egy középiskolás diák szempontjából), ettől függetlenül abszolút megérdemeltnek tartom a Mladenovic-csal aratott GS-győzelmet, hiszen már régóta ott kopogtatott az ajtón. Fucsót csak Federer ellen láttam teniszezni, és azt hiszem nem lehet vitás, hogy tisztességgel helytállt. Marci az utóbbi néhány évben sorra elvérzett a Grand Slam-tornák selejtezőiben, minekután itthon sokan leírták, ám a Davis Kupa-szereplés új lendületet adott karrierjének. Én, személy szerint örülök, hogy érdemben sikerült előre lépnie Sávolt Attila vezényletével és egészen a top 50 küszöbéig tornázta fel magát a világranglistán. Ezen a hétvégén pedig újból a Davis Kupában bizonyíthat: a világcsoportban a tavalyi döntős belgákkal találkoznak a magyarok.