× Nem álmodhattam volna ennél szebb olimpiát magamnak. Az általam favorizált és idolizált sportolók, akiket a felvezető cikkben bemutattam Nektek, legmerészebb várakozásaimat is felülmúlták. Azokat az érmeket is megszerezték, amikre én legfeljebb titkon vágyhattam. Egy fikarcnyi hiányérzet sincs bennem: a kezdeti bizonytalanságok és kétségek mintegy varázsütésre illantak el és végül minden a helyére került - stílszerűen, dramatikus események kíséretében, amelyek valódi hősökké avatják az olimpikonokat. A pyeongchangi emlékek örökre velem maradnak és azon élményeim listáját gazdagítják majd, amelyek képesek felsegíteni bármilyen lelki mélységből, ennyi bizonyos.

Elkötelezett szurkolóként nincs annál zseniálisabb élmény, amikor kedvenceid arcán egy pillanatra felfedezed a tökéletes boldogságot. Ez megjelenhet örömkönnyek formájában vagy egy mély, őszinte mosolyban, amelyből visszatükröződik az elmúlt évek, akár évtizedek áldozatos, mélypontokon átívelő munkája. Hogy valójában mit jelenthet számukra az elért siker, kívülállóként sosem tudhatjuk pontosan: nincs az a jelző, amivel lefedhető és felcímkézhető ez az állapot, ez meggyőződésem. De nekünk, szurkolóknak elég ennek a mámoros érzésnek a megsejtése is. Hiszen aki képes legalább megsejteni, mit érezhet egy olimpiai bajnok győzelme pillanatában, az érti és értékeli az aranyéremig tartó utat. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy osztozhassunk ebben a tökéletes boldogságban. Én pedig rendkívül szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy több ilyen tökéletes boldogságnak is a részese lehetettem, amikor azt kívántam, bárcsak a végtelenségig nyújthatnám a pillanatot. A szurkolói lét netovábbjai ezek, amelyek egyre csak megerősítenek abban, hogy a sportújságírói karriert üldözzem.

Minden a február 9-ei megnyitóünnepséggel kezdődött. Természetesen nem maradhattam le arról, ahogyan Martin Fourcade bevezeti a népes francia küldöttséget, így erős késztetést éreztem arra, hogy az előírtnál korábban lelépjek a suliból. Ez egy vissza nem térő alkalom volt, ennek szellemében cselekedtem. Mondanom sem kell, a sportrajongót különleges melegséggel tölti el a mondat: „Az olimpiai játékokat hivatalosan megnyitom”, illetve az a momentum, amikor fellobban az olimpiai láng. Ekkor lehetőségek tárháza villan fel előttünk és átlényegülten várjuk, hogy megkezdődjön a valódi küzdelem. A legjobbakat remélve hiszünk pártfogoltjaink sikerében. Minimális elvárásaink kimondva-kimondatlanul vannak, de azért nem árt a realitások talaján maradni, vagy ahogy az elferdített klasszikus szól, „nem a győzelem részvétel, hanem a fontos”. Bennem 3+1 kívánság fogalmazódott meg a játékok előtt: egyrészt szerettem volna, ha a feljebb már emlegetett Martin Fourcade (biathlon) egy újabb arannyal gazdagítaná gyűjteményét, másrészt szorítottam Javier Fernandeznek (műkorcsolya), hogy megszerezze a maga olimpiai érmét, megkoronázva ezzel páratlan pályafutását. A jeges sportokhoz kötődött harmadik vágyálmom is, miszerint a Tessa Virtue-Scott Moir jégtáncos kettős újra felérjen a csúcsra, hiszen ők köztudottan ezért tértek vissza, miután Szocsiban egy ellentmondásos pontozás során alulmaradtak. A plusz egy pedig a magyar rövidpályás gyorskorcsolyás srácokra vonatkozott: titkon talán mindnyájan reménykedtünk egy egyéni éremben - elsősorban Liu Shaolin Sándor részéről...

Megszédít a tudat, hogy az iménti listáról valamilyen formán mindegyik kívánság teljesült. És még több is.

Vigyázó szemeimet először a biathlonpályára és a lőtérre vetettem, hiszen a 3. versenynapon került sor a férfiak sprintfutamára. A világkupa-eredményekből kiindulva az alábbi két szcenárió tűnt a legvalószínűbbnek: Johannes Boe hibátlanul lő és fölényes győzelmet arat avagy bekrepál a lövészetben és tálcán nyújtja a lehetőséget a félelmetesen stabil, ám a pályán valamivel lassabb Fourcade számára. Gyakorlatilag erre a párharcra volt kihegyezve az egész olimpia biathlonfronton. Ehhez képest aztán mindketten csalódást keltően szerepeltek ebben a versenyszámban: Boe mindössze a 31. legjobb időt produkálta, míg Fourcade a gyenge lövőteljesítmény ellenére tovább küzdött és a 8. helyen zárt. Ami ennél jóval fontosabb, hogy csupán 22 másodperc hátrány szedett össze az aranyérmes Peifferrel szemben. Ez pedig kulcsfontosságúnak bizonyult a későbbiek szempontjából, hiszen az üldözéses viadal során a versenyzők tovább viszik az sprintben összegyűjtőtt különbségeket. A legveszélyesebb ellenfél tehát elszállt, vele abszolút nem kellett számolnia a franciának. Viszont ez a gondolat az adott helyzetben aligha csillapította csalódottságát (ugyanis a sprintverseny megnyerését tűzte ki elsőszámú célul), így mindenekelőtt saját lelkének darabjait kellett összegereblyéznie. És sikerült egy éjszaka alatt túltennie magát a kudarcon. Az üldözéses Fourcade kedvenc versenyszáma: ebben a műfajban aratta legtöbb győzelmét karrierje során. Pyeongchangban címvédőként állhatott rajthoz, hiszen 4 éve ebben a számban szerezte első olimpiai bajnoki címét - akkor a 6. helyről indulva. Ugyan az első lövészetben elkövetett egy hibát, de ezután makulátlan tudott maradni és a riválisok mindeközben egytől-egytig eltűntek a közeléből. Abban a pillanatban, ahogy lelőtte az utolsó korongot, már a nyakában érezhette az aranyérmet, így a célig vezető útját diadalmenetként fogta fel. Az előzetes elvárását tehát beteljesítette.

A 20 kilométeres egyéni szám újabb hullámvölgyet hozott, pedig egészen a 18. lövéséig ő irányította az eseményeket. Ennek a versenytípusnak az a különlegessége, hogy aki elvét egy korongot, nem büntetőkört kénytelen futni, hanem automatikusan hozzáadnak 1 percet az idejéhez, tehát a precizitás elengedhetetlen a sikerhez. Johannes Boe rögtön egy büntetőperccel kezdett, így megnyílt az út Fourcade előtt, aki ellenfele hibájának tudatában nem kapkodta el a lövészeteket, ami jóideig nyerő taktikának tűnt. A norvég ráadásul újabb hibát követett el, ami még kedvezőbb helyzetbe hozta a franciát, ám mindezen fölény egy csapásra elillant, mikor két utolsó töltényével nem talált célba. Dráma és teljes értetlenség. Fourcade nemcsak az aranyat, a dobogót is elbukta. Az újabb pofon viszont csak még elszántabbá és megszállottabbá tette a további érmek üldözésében. Ez az, amiről a felvezető cikkben értekeztem korábbi edzőjét idézve: 'issza a nyomást'.

A tömegrajtos futamban a legjobb 30 versenyző vehet részt korábban - jelen esetben az olimpián - elért eredményeik alapján. Martin csak a győzelemben gondolkodott, ennek megfelelő mentalitással vágott neki a 15 kilométeres távnak. Viszont eleinte nem éppen úgy alakultak az események, ahogyan azt elképzelte: az első fekvő lövészet során rontott, majd a büntetőkörből kifele jövet megbotlott, így jelentős hátrányt szedett össze az élmezőnnyel szemben. Alig telt el 10 perc, máris elcsípte a sor végét és miután a következő két lövősorozatot hibátlanul abszolválta, egy csapásra az élen találta magát és csak ketten tudták tartani a tempóját. Az érem tehát félig-meddig garantálható volt, de a csavar nem maradhatott el, ami meghatározta annak színét. A 4. lövészetet követően egyetlen ellenfele maradt: Simon Schempp. A német hozzá hasonlóan kiváló sífutó, így arra nem mutatkozott valós esély, hogy az emelkedőn leszakítsa. A végső hajrára hagyták a döntést: a célegyenes bejáratánál még egyértelműen Fourcade volt előrébb, ám Schempp fenyegetően közeledett mellette. Ahogyan szinte tökéletes szinkronban bevetődtek a célba, minden különbség elolvadt kettejük között. Fourcade úgy érezte, megismétlődik a történelem... Aztán néhány pillanattal később a célfotó alapján a franciát hozták ki győztesnek, aki percekig el se merte hinni, amit lát. Szocsiban 3 centivel lecsúszott az aranyról, most 14 centivel (átszámítva 18 milliszekundummal) az ő kötése volt előrébb. Örömmámor.

És akkor ebben az emelkedett lélekállapotban következhetett a vegyesváltó. A váltó minden egyéni sportoló számára különleges élmény és mivel nem csak saját magukért küzdenek, megsokszorozódik bennük a bizonyítási vágy és a motiváció. A franciák az egyik legerősebb összeállításukat küldték harcba az érinthetetlennek tűnő norvégokkal és az olimpián remeklő németekkel szemben. Bízhattak egy éremben, de talán az aranyban nem mertek reménykedni. Első emberük, Marie Dorin-Habert kitűnő kört futott és a 3. helyen adta át a stafétát a váltó második női tagjának, Anais Bescond-nak, aki viszont elrontotta az álló lövészetét és kishíján büntetőkörre kényszerült (a váltók esetében rendelkezésre áll 3 tartaléktöltény is, tehát csak annak kell büntetőkört futnia, aki 4-et vagy annál többet ront a lőtéren). Simon Desthieux csaknem 50 másodperces hátrányt örökölt, ám bravúros lövőteljesítményének köszönhetően újra dobogós pozícióba kerültek. A befutóember nem lehetett más, mint Martin Fourcade, akinek indulásakor a francia csapat 32 másodperccel maradt el az éllovas németektől. A 32 másodperc pedig nem kevés. Ennek eltűntetéséhez szükség volt egyfajta csodára Fourcade-tól és némi bizonytalanságra az ellenfelek részéről. Végül mindkét feltétel teljesült: Arnd Peiffer rettenetes álló lövészetet produkált és elhullajtotta az aranyérmet, amivel a franciák tovább robogtak, hiszen Martin céltáblái mind becsukódtak. Ha egy üzlet beindul...

Szóval, így lett Martin Fourcade minden idők legeredményesebb francia olimpikonja.

Elérni az elérhetetlent. Javier Fernandez pályafutása eleinte szélmalomharcnak tűnhetett, hiszen egy olyan országból indult, ahol egyhén szólva sem népszerűek a jeges sportok. Az őstehetség viszont utat tört magának. Előadói képességével és tanulékonyságával hamar felhívta magára a szakma figyelmét, így még junior korában megkapta a lehetőséget arra, hogy Észak-Amerikában, az őt megillető körülmények között, világklasszis edzők vezényletével készülhessen. A korábbi kiváló egyéni korcsolyázó Brian Orser faragott belőle világbajnokot. Aki pedig világbajnokságot tud nyerni, annak akár az olimpián is kijöhet a lépés, hiszen ugyanazzal a mezőnnyel méri össze tudását. Azt hiszem, ha 2 évvel ezelőtt téli ötkarikás játékokat rendeztek volna, Fernandeznek kiváló esélye lett volna egy aranyéremre. Akkor volt ugyanis karrierje csúcsán és akkoriban vált igazi világsztárrá. Viszont azok után, hogy Szocsiban mindössze 1 ponttal maradt le a dobogóról, talán érthető, hogy nem mindenáron az aranyra hajtott Pyeongchangban. Ő csak az elvesztett olimpiai érmét szerette volna megszerezni. Szerette volna egyszer s mindenkorra feledni és feledtetni a 4 évvel ezelőtt történteket...

Véleményem szerint a műkorcsolyázás rossz irányba halad. Elcsúszni látszik a technika és az előadás egyensúlya. Manapság két különböző négyfordulatos ugrás nélkül a férfi mezőnyben lehetetlen dobogóra kerülni világversenyen. Fernandez pont kettőt tud, viszont egyike a legjobb előadóknak, hacsak nem ő maga a legjobb. Ezzel pedig tudja valamelyest kompenzálni a technikai 'lemaradását' a feltörekvő, tinédzser ugróbajnokokkal szemben, akik futószalagon szállítják a 'kvadrákat' - persze a művészi komponensek rovására. De nekik ez abszolút megéri, ebben rejlik a pontozási rendszer hibája. Pontosan ezért tartottam attól, hogy mi lesz akkor, ha Javi elront akár egyet is a tervezett négyfordulatos ugrásai közül. Nehogy már ezen múljon az érme! Nos, a rövid programban nem volt okom az aggodalomra: a chaplini figurát megidéző spanyol minden ugráselemét tökéletesen kivitelezte, így edzéstársa, Yuzuru Hanyu mögött a 2. helyen állt a sorsdöntő kűr előtt. Mögötte viszont ott sorakoztak a fiatalok, akik eszméletlen technikai pontszámokat képesek produkálni, ha kifognak egy jobb napot. Fernandez Cervantes regényhősét, Don Quijotét, azaz La Mancha lovagját idézte meg kűrje során és ennél testhezállóbb témát nem is választhatott volna ehhez a történelmi tetthez. Nem futott teljesen hibátlanul, ez tény - például egyik négyfordulatosát leduplázta, ami pontszámban nagyságrendileg tizedannyit ér -, de az eszményített célt elérte.

Ő lett Spanyolország első olimpiai érmes műkorcsolyázója - egy bronz medállal lett gazdagabb Pyeongchangban.
És tetejébe amit a gálán művelt... Javier Fernandez egy igazi gyöngyszeme ennek a sportágnak.

Ahogyan Tessa Virtue és Scott Moir egymásra néznek, attól megolvad a jég és valósággal izzik a levegő. Ők az égi harmónia földi megtestesülése, hivatalosan mégsem alkotnak egy párt a való életben. Scott, amikor annak idején arról kérdezték, miért döntött a visszatérés mellett, azt válaszolta: azért, hogy Tessa közelében lehessen. Kifogyhatatlan inspirációval szolgálnak egymás számára és elsöprő szenvedéllyel közvetítik a sportág iránt érzett szeretetüket, elhivatottságukat. Minden egyes előadásukkal elvarázsolják és egy másik dimenzióba kalauzolják a nézőket. Ez a fajta zseniálitás már a vancouveri olimpián is megmutatkozott, de csak mostanra forrott ki igazán. Szüntelen új érzelmi világokat teremtenek, amelyekbe ha egyszer betekintést nyerhetett az ember, sosem tud tőlük szabadulni: a hatás örökre szól... Az elmúlt években nem bénította őket a megfelelési kényszer vagy az ellenfelek által gyakorolt nyomás. Senki sem vonta kétségbe techikai tudásukat és előadói képességeiket: a szurkolók számára sosem lehetett kérdés, hogy ők viszik a prímet, korcsolyázzanak bárhol, bármikor.

Egyedül a zsűri preferációi rondíthattak volna bele ebbe a tündérmesébe. A latin ritmusokra épülő energikus, szívdöglesztő rövidtáncukkal másfél pontos előnyt harcoltak ki a Papadakis-Cizeron duóval szemben, ami a jégtánc ezen szintjén szignifikánsnak mondható, de semmiképp sem behozhatatlan hátrány. Francia riválisaikkal egy jégen, ugyanazon edzőpárossal készülnek, ám a sportághoz való hozzáállásukban szöges ellentétet tapinthatunk: míg Papadakisék egy lírai, laikus szemmel valamivel elvontabb stílust képviselnek és a pontozóbírókat kívánják megnyerni, addig a kanadaiak minduntalan a közönség bevonására törekednek és mozdulataikon keresztül szinte megszólaltatják az interpretálni kívánt történeteiket. Technikailag azonos teljesítményre képesek, így csak az adott zsűritagok szubjektív véleményén múlik, éppen melyik felfogás érdemel győzelmet. Tessa és Scott Moulin Rouge-programja ezennel is frenetikusra sikeredett, jómagam is elmorzsoltam közben néhány könnycseppet. Túlfűtőtt hangulatot árasztó kűrjük befejeztével a főszereplőket is elöntötték az érzelmek és anélkül, hogy ismerték volna a végső pontszámokat, úrrá lett rajtuk az eufória: ez az a pillanat, amiért visszatértek. Az ítészek jégszívét is felolvasztották ezzel a produkcióval, és végül világcsúcs-pontszámmal hódították el az aranyérmet.

Miután a csapatversenyben is felállhattak a dobogó legfelső fokára, pyeongchangi teljesítményükkel minden idők legdekoráltabb jégtáncos párjává léptek elő - gyűjteményük összesen 5 érmet számlál.

És akkor a plusz egy. Megmondom őszintén, nem szoktam figyelemmel követni a shorttrack, azaz a rövidpályás gyorskorcsolya eseményeit, keveset tudok a sportágról azon kívül, hogy a befutó pillanatában senki sem lehet biztos abban, hogy hányadik lett. Az utólagos bírói döntések tehát sorsfordítóak lehetnek a versenyzők számára. Ennek a rendszernek nyilván megvannak a maga hátulütői, de ez a téma messzire vezetne és jelenleg hazánkban senki sem a negatív aspektusokkal foglalkozik, hiszen megtehetjük, hogy megfeledkezzünk róluk... Liu Shaolin Sándor neve az idei téli olimpiát megelőzően egybeforrott a magyar éremesélyekkel. Nem csoda: személyében egy világ- és Európa-bajnok rövidpályás gyorskorcsolyázót tisztelhetünk, aki nemcsak idehaza, hanem Ázsiában is népes szurkolótáborra tett szert az utóbbi évek során. Viszont Pyeonchangban, az egyéni versenyszámokban mintha átok ült volna rajta: a kizárások és kicsúszászok próbára tették és megtépázhatták önbizalmát. Az utolsó reményt a váltó jelentette, ahol testvérével Liu Shaoanggal, Knoch Viktorral és Burján Csabával kiegészülve álltak rajthoz. Mivel alapesetben négyen futják a döntőt ebben a számban is, az éremhez akár egy aprócska szerencse is elengendő lehet, a győzelem viszont a legritkábban múlik a véletlenen. A magyar csapat a remek start ellenére jóideig a 3-4. helyen közlekedett, majd 2 körrel a vége előtt a befutóember, Liu Shaolin Sándor bemutatott egy bravúros előzést, amivel az élre tört és a célvonailg már nem engedte ki a kezéből az irányítást...

Így született meg Magyarország első olimpiai aranyérme a téli olimpiák történetében és ezzel lett teljes olimpiai élményeim listája.

„Bízzatok álmaitokban, mert bennük rejlik a kapu, mely az örökkévalóságra nyílik.”
(Kahlil Gibran)