A tavaszi klasszikus szezon a szokásoknak megfelelően - a tiszteletbeli és valódi - ardenneki viadalokkal zárult. A változó terepviszonyok módosították a mezőny összetételét és értelemszerűen újraírták az esélyesek listáját. Ha a kockaköveken - kimondva-kimondatlanul - mindenki Peter Sagan ellen tekert, akkor az Ardennekben Alejandro Valverde hátsó kereke került a célkeresztbe, a kiemelt médiafigyelem pedig csak tetézte a veterán spanyolra helyezedő nyomást. Valverde uralmának megdöntése érdekében hogy, hogy nem egyedül a Quick-Step tudott előrukkolni működőképes megoldásokkal - legalábbis csapatszinten, hiszen az egyéni ambíciókból természetesen nem volt hiány. A győzeleméhes farkasfalka összehangolt taktikája ezennel sem maradt koronázatlanul...

A kockakövek pora tovaszállt, az Ardennekbe érve ugyan egyenletesebbé vált az útfelület, azonban egyre sűrűbben követték egymást az igénybevevő erdei emelkedők, melyek már kevésbé kedveztek a Flandria körversenyen és a Paris-Roubaix-n vitézkedőknek. Ennek megfelelően új ellenfelet kapott az elsöprő szériában lévő Quick-Step csapata: az immáron 38 éves Alejandro Valverde uralta az elmúlt években ezt a régiót, legyőzhetetlenségének mítosza felhatalmazta a mezőnyt az összefogásra. A spanyol tavalyi súlyos sérülése (a Tour de France düsseldorfi időfutamán bukott és törte el a térdkalácsát) még a további karrierjét is veszélybe sodorhatta volna, ám Bala - ahogyan versenyzőtársai nevezik - nem volt hajlandó feladni a nyerést. Alig néhány hónap elteltével újra kerékpárra ült és idén elképesztő formában tért vissza, sorozatban szállította a szakaszgyőzelmeket hazája egyhetes körversenyein, így semmi jel nem mutatott arra, hogy megszakadhat az ardenneki dominanciája. Viszont az idő nem neki dolgozik, ráadásul annyira felpaprikázta a mezőnyt a látszólagos érinthetetlensége, hogy gyakorlatilag csapattársain kívül mindenki ellene tekert. Érthető, hiszen mindnyájan tisztában voltak azzal, ha elviszik Valverdét a célig, aligha verhetik meg, így a csapatok mindent megtettek annak érdekében, hogy izolálják vagy legalábbis gyengítsék a spanyolt. Erre a feladatra pedig egyértelműen a Quick-Step tűnt a legalkalmasabbnak: a belga bejegyzésű együttes soha nem látott egységet és versenyintelligenciát mutat ebben a szezonban. A farkasfalka tagjai között nincs bebetonozott hierarchia, bármikor képesek feláldozni magukat egymásért és félretenni személyes ambícióikat - pontosan azért, mert tudják, hogy fordított esetben a többiek is megtennék értük. És ettől a versenyzői rugalmasságtól és önzetlenségtől válhat gazdagon gyümölcsözővé az előre kidolgozott taktika.

Valverde zsinórban négyszer nyerte meg a Flèche-Wallonne-t 2014 és 2017 között

Nem véletlenül írtam a bevezetőben, hogy tiszteletbeli és valódi ardenneki viadalok, ugyanis az 53. alkalommal megrendezésre kerülő Amstel Gold Race-nek semmi köze a belga hegyvonulathoz, lévén Hollandiában zajlik, profilja mégis illeszkedik az ardenneki klasszikusok kategóriájába. Egyfajta átmenetet képez tehát a kockakövek és a vallon emelkedők között. Az Amstelen még rajthoz álltak a Saganhoz és Van Avermaethoz hasonló kockaköves specialisták is, hiszen amióta - konkrétan tavaly óta - nem közvetlenül Cauberg után van a befutó, mutatkozik némi sansz egy redukált létszámú mezőnyhajrára. Attól függetlenül, hogy ez a verseny 'csupán' felvezetőként, vagy ha úgy tetszik előételként funkcionál a törzsgyökeres ardenneki klasszikusok előtt, útvonala 35 kategorizált emelkedőt tartalmaz, azaz többet, mint a Flèche Wallonne és a Liège-Bastogne-Liège programja együttvéve (!). Persze, ezek a limburgi hegyecskék messze nem olyan félelmetesek, mint az előbb említett két egynapost fémjelző társaik (pl. Mur de Huy, Côte de la Redoute, Roche-aux-Faucons...stb.). Az Amstel Gold Race igazi esszenciáját - a Caubergen kívül - a szeszélyesen kanyargó, szűk szervízutak adják, melyek megbosszulják a túlzott passzivitást és a taktikai figyelmetlenségeket (nem megfelelő helyezkedés, pillanatnyi kihagyások).

Az idei kiadás a tavalyi mintájára készült, azaz ahogyan arra az imént utaltam, a Cauberg és a befutó közé további két emelkedő zsúfolódott; a jónevű Guelhemmerberg és a Bemelerberg. A maastrichti rajtot egyperces néma csönd előzte meg a Paris-Roubaix teljesítése közben életét vesztő Goolaertsra emlékezve. Mintha maga a verseny is átvette volna ezt a kissé gyászos alaphangulatot, hiszen egészen az utolsó 35 kilométerig kellett várni az első életerős támadásokra. Az Eyserboswegen Gorka Izagirre szaggatta szét a sort, majd testvére, Jon szólója tovább tetézte a károkat. A Cauberg harmadik, egyben utolsó megmászása előtt Roman Kreuziger dobbantott az egyre fogyatkozó élbolyból, akit az Amstel-specialistának tekinthető, korábbi kétszeres bajnok Enrico Gasparotto követett. Az átmenetileg eredményes együttmükődés keretein belül utolérték a nap eleji szökevénycsoport maradékát és maximálisan fél perc körüli előnyt alakítottak ki. A Caubergen felfelé megindult a mozgolódás az üldözők körében, ám ezek a kontrák meglehetősen rövid életűeknek bizonyultak - igaz, a különbség az akcióláncnak köszönhetően rohamosan csökkent.

Alejandro Valverde a Geulhemmerbergre tartogatta a maga offenzíváját, minek következtében egyrészt jelentősen leredukálódott az esélyesek csoportja, másrészt az utólag felzárkózó Jakob Fuglsang munkájának eredményeképp hátbacsapták a szökevényeket. Az Astana kiválóan használta ki létszámfölényét: Fuglsang folyamatosan puhította az ellenfeleket, ezzel előkészítve a terepet Michael Valgrennek. Az Omloop győztese az utolsó emelkedőn, a Bemelerbergen próbálkozott először, majd miután nem járt sikerrel - Sagan és Wellens levadászta -, 2.5 km-re a befutótól újabb támadást indított és ezennel megragadt az élen. A 2016-ban másodikként végző dánt Kreuziger és kisvártatva Gasparotto vette üldözőbe, miközben hátul Saganék egy látványos megtorpanásba fojtották egymás győzrlmi esélyeit. Kreuziger végül elkapta Valgren hátsó kerekét, ám alulmaradt a kétszemélyes sprintben: a cseh készségesen felvezette a hajrát egykori csapattársának, aki újabb sikerével bizonyította rátermettségét és feliratkozott az egynapos menők legszűkebb elitjébe.

Ha Flèche Wallonne, akkor Mur de Huy. És ha Mur de Huy, akkor Alejandro Valverde. Mintha az utóbbi években beakadt volna a lemez, ugyanazt a kottát fújja a mezőny: hiába munkálkodik minden csapat elkeseredetten azon, hogy leszakítsa a főellenségnek kikiáltott spanyolt, végül kudarcot vallannak és bénultan nézik, ahogyan Bala elszáguld mellettük és szórja nyilait a célban. Mindez zsinórban négyszer játszódott le és Valverde szezonbéli eredménysorát tekintve senki sem merte valóban elhinni, hogy idén másképp lehet. Kivéve a Quick-Stepet, ahol nem csak 'az egyszer minden sorozatnak végeszakad' és a 'senki sem verhetetlen' klisékbe kapaszkodhattak, hanem az általuk képviselt űrbéli erődimenzióba, no meg persze taktikai zsenialitásukba, melynek sikerre viteléről a korábbiakban már esett szó. Ardenneki kapitányuk, Julian Alaphilippe kapta a legnagyobb bizalmat a kerékpáros szaksajtó részéről, egyhangúan őt kiáltották ki Valverde elsőszámú kihívójának, miután az elmúlt 3 évben kétszer is másodikként zárt mögötte. A 2018-ban 82. alkalommal kiírt Flèche Wallonne - a várakozásoknak megfelelően - valóban kettejük párharcát hozta.

Az események a Mur de Huy első teljesítésekor kezdtek felforrósodni, mikor a megszokott forgatókönyvet követve, a legerősebb csapatok az offenzivitás mezejére léptek: Michal Kwiatkowski, Rui Costa és Jelle Vanendert akcióját Mikel Landa kontrollálta, aki egész nap a villámhárító szerepében tetszelgett és oroszlánrészt vállalt a mezőny esélyeinek életben tartásához szükséges munkából. A befutótól nagyjából 45 kilométerre lévő Côte d'Ereffe nevezetű emelkedő többeknek is meghozta a kedvét a támadáshoz: Michael Gogl és Enric Mas tempónövelése ágyazott meg Vincenzo Nibali fellépésének. A három monumentum-győzelmet jegyző olasz forrásba hozta a kedélyeket, fantáziadús kísérletéhez volt csapattársa Tanel Kangert, Jack Haig és Maximilian Schachmann csatlakozott, csak hogy a Quick-Step is képviseltetve legyen. Nibaliék bekebelezték a szökevénycsoport romjait és bíztató ütemben növelték előnyüket, amely 1 perc környékén kulminált a cél előtt 15 kilométerrel. Egyre szorult a hurok a mezőnyben ülő favoritok nyaka körül, így a Lotto-Soudal és a Bora-hansgrohe is mozgosította utolsó erőtartalékait.

Tiesj Benoot egy kategorizálatlan emelkedőn húzta meg a sort, megcsapolva ezzel az élcsoport fórját, ami 15-20 másodperc környékére esett vissza - kezdett kirajzolódni tehát a várva várt Valverde-Alaphilippe összecsapás. Vincenzo Nibali a Côte de Cherave-on még egy utolsót rúgott a pedálba, ám végül feladta az akciót és visszasüllyedt a mezőnybe. Jack Haig és Maximilian Schachmann azonban egészen a Mur-ig kitartott: sarkukban a pelotonnal vághattak neki a rettegett falnak. Miután Haig elfogyott, Schachmann még eljátszotta az űzött vadat, hogy ezzel rákényszerítse a Lotto-Soudalt az üldözésre. Az ő előzetes tervük alapján Jelle Vanendert vezette volna fel a hajrát Tim Wellensnek, viszont az őrült hajsza közben az elsőszámú ember elvesztette segítője kerekét. Vanendert mit sem sejtve levadászta Schachmannt, majd legnagyobb meglepetésére Wellens helyett Julian Alaphilippe lőtt ki mögüle. Alejandro Valverde későn kapcsolt és képtelen volt ledolgozni a rossz helyezkedésból adódó hátrányát, így négy évnyi egyeduralom után meg kellett elégednie a 2. hellyel. Mint utólag kiderült, Alaphilippe azért nem ünnepelt a célban, mert menet közben elromlott a rádiója és meg volt róla győződve, hogy Nibali már beért előttük...

a 2018-as Flèche Wallonne utolsó kilométere - Mur de Huy

La Doyanne, azaz az Öreg Hölgy - így nevezik a klasszikusok klasszikusaként emlegetett Liège-Bastogne-Liège-t, melyet 1892-ben hívtak életre és idén 104. alkalommal tűzték az országúti versenynaptár programjára. Romantikus útvonalát az ardenneki erdők árnyákéban megbújó kegyetlen emelkedők fűszerezik: mióta 1992-ben Ans-ba helyezték át a befutót, tradicionális fináléja érintetlen maradt és a Redoute - Roche-aux-Faucons - Saint-Nicolas szenthármasság lejtőin zajlik. Ugyan a Côte de la Redoute méltán fémjelzi a klasszikus szezon záróviadalát, az utóbbi évtizedekben elvesztette sorsdöntő szerepét a céltól való távolsága okán (közel 40 kilométer), így csak mint potenciális buktató és energiavámpír szerepel az útvonalban. A mezőny csak a legritkább esetben engedélyezi az egyéni akciók érvényre jutását, idén azonban hiba csúszott a mátrixba és a Valverdében bízó Movistar kezéből kirángatták a gyeplőt -  egészen konkrétan a Quick-Step szorította satuba a Flèche-Wallonne-on elszenvedett fiaskó után visszavágni kívánó spanyolt, akinek pályafutása során 4 alkalommal sikerült "megrajzolnia" ellenfeleit az ans-i emelkedőn.

A helyenként 20%-os meredekséggel bíró Redoute idén sem bizonyult kulcsfontosságúnak a végső győzelem szempontjából, noha táptalajt nyújtott a Quick-Step-vonat számára a harmónia megbontására - Enric Mas növelte a tempót a hegymenetben, ezzel megnyújtva a sort és nyomást helyezve a riválisok vállára. A pokol csak a Roche-aux-Faucons-on szabadult el igazán, cirka 20 kilométerre a céltól: előbb Philippe Gilbert, majd Sergio Henao próbálkozott támadással, utóbbi magával húzta Michael Woods és Jakob Fuglsang mellett Bob Jungelst is, aki irgalmatlan iramot diktált a hegytetőig. A luxemburgi bajnok azonban nem elégedett meg ennyivel, és amint lejteni kezdett az út, határozott pedálfordulatokkal hagyta faképnél szökevénytársait - fejsejlik Peter Sagan Paris-Roubaix-n bemutatott manővere. Az üldözők közül jóideig csupán Tim Wellens és Dan Martin erőltette Jungels hajszolását, ám miután az ír versenyző defektet kapott, megcsappant a vállalkozói kedv a Valverde és Alaphilippe nevével felcímkézett csoportban. A hátrányuk alulról nyaldosta az egy percet, mikor a Côte de Saint-Nicolas lábához értek, így nem volt mese, tenni kellett valamit. Jelle Vanendert törte meg a csendet és egymaga lefelezte a különbséget, azonban még mielőtt látótávolságon belülre kerülhetett volna, kifogyott a lóerőkből. Jungels egyenletes erőbeosztása végül kifizetődött, Romain Bardet és Michael Woods kései akciója sem adhatott okot aggodalomra. Győzelemittas kimerültség közepette gurult át a célvonalon, míg a verseny ötcsillagos esélyesei a dobogós helyezésekért csatáztak a messzi távolban. Bob Jungels az Andy Schleck-i taktikát jutatta újra diadalra: 2009-ben honfitársa ugyancsak a Roche-aux-Faucons rámpáin indította nyerő támadását.