× Azt találtam írni kínomban a Garros-előzetesben, hogy ez a verseny eredetileg nem egy egyszemélyes show. A fenéket nem! Igaz, legalább hozzátettem, hogy még válhat azzá, hiszen én is éreztem a sorsolás után, hogy a mondatom első fele csak affajta illedelmes eufemizáció a mezőny többi tagjára nézve. Mentségemre legyen mondva, azokban a napokban a Giro d'Italia (sokk)hatása kissé elhomályosította az elmém és ilyen állapotban hajlamos vagyok fellengzősen fogalmazni. Egy percig sem gondoltam komolyan, hogy bárki megverheti Rafael Nadalt a Philippe Chatrier pályán, 3 nyert szettre menő mérkőzésen, pláne nem a döntőben. Utóbbira eddig soha senki nem volt képes. Az más kérdés, hogy szeretek hinni a csodákban. Ha nem így lenne, aligha néztem volna végig a döntőt.

Igazság szerint piszok nehéz elkerülni, hogy ne a tavalyi önmagamat ismételjem. Tulajdonképp csak a trófeák száma lett egyel több. Nincs különbség az erőviszonyok alakulásában, a papírforma jóslatában, az érinthetetlenség tényében és az ellenfelek virtuális szintekre korlátozódó esélyeiben sem. Rafael Nadal idén is saját maga legfőbb kihívója volt. És Rafael Nadal sosem veri meg önmagát. A salakos borítás, a Roland Garros és a Chatrier légköre együttesen olyannyira felerősítik az őt körülvevő aurát, hogy meggyőződésem, a legtöbben eleve vesztesként állnak ki ellene a pályára. Nem kell szépíteni, Nadal puszta jelenléte a frászt hozza a mezőnyre. Ez persze nem újkeletű jelenség, és nem csak a salakkirály esetében figyelhető meg, de úgy hiszem, nála a legmeghatározóbb, már-már ijesztő méreteket ölt. És ez mind a mentális erejében gyökerezik, nem is annyira a teniszében. Ezt a gondolatmenetet támasztja alá, hogy Dominic Thiem kizárólag teniszjátékosi minőségében, azaz szakmailag fel tudta vele venni a versenyt salakon az elmúlt években, ám csupán a Roland Garros kapuin kívül. Párizsban akárcsak tavaly, idén is érvényesült Nadal fölénye a versenyzői képességek terén. Az őt övező aurát még az osztrák sem tudta lebontani, legalábbis a Chatrier stadionban nem. Benne van a pakliban, hogy sosem fogja tudni... Még mindig előrébb jár etekintetben, mint Roger Federer, aki évekkel ezelőtt feladta ezt a harcot - helyette türelmesen kivárja, hogy az ő számára lejtsen a pálya.

Elkanyarodva Nadaltól és az aurájától, érdemes kitekinteni az idei Roland Garros statisztáira is, akiknek ugyan a végső győzelem szempontjából jelentéktelen szerep jutott, jelenlétükkel kétségtelenül színesebbé tették a torna történetét. Alig kezdődtek meg a főtáblás küzdelmek, rögtön belecsöppenhettünk egy filmbe illő, szürreális versenyfutásba: Nick Kyrgios utolsó utáni pillanatban történt visszalépése óriási lehetőséget kínált a selejzetőben elvérzettek számára, viszont egyik illetékes lucky loser sem írta alá aznap reggel a jelenléti ívet. A jónevű Prajnesh Gunneswaran lehetett volna az elsőszámú jelölt Kyrgios helyének betöltésére, ám őt a vicenzai challengeren való részvétel lekötelezte, sorsa tehát megpecsételődött. Így a sorban utána következő Marco Trungellitire terelődött a figyelem, aki a kvalifikáció utolsó körében elszenvedett veresége után egészen Barcelonáig vonult vissza, ami Párizstól cirka 1000 kilométerre található. Az argentin a fejlemények hallattán nem vesztegette az időt, azonnal kocsiba pattant a családdal és még a késő esti órákban megérkezett a francia fővárosba. Másnap reggel a többi opportunistával egyetemben aláírta a jelenléti ívet - milyen érdekes, hirtelen megemelkedett a jelentkezők száma - és kihasználva az ölébe hulló lehetőséget, a délelőtt folyamán megmérkőzött a botrányairól híres-hírhedt Bernard Tomiccsal. A hollywoodi happy end egy 4 játszmás győzelem formájában valósult meg... Trungellitit a második fordulóban a torna meglepetésembere, Marco Cecchinato búcsúztatta, akinek a szereplése ugyancsak megér egy misét.

A Garrost a világranglista 72. helyéről kezdő Cecchinato egy budapesti tornagyőzelemmel vétette észre magát a salakszezon során, ám neve nem csak ezen okból csenghet ismerősen a teniszrajongók körében. A szicíliai teniszező 2 éve még azzal próbált meg pénzt keresni, hogy elveszít meccseket - meggyőző bizonyítékok hiányában végül az olasz szövetség felmentette -, de ő az élő példa rá, hogy a megnyert meccsekkel sokkal nagyobbat lehet kaszálni. Marco Cecchinato impozáns névsoron át verekedte el magát a párizsi negyeddöntőig: Carreno Busta és Goffin búcsúztatása után Novak Djokoviccsal nézett farkasszemet. Az olasz nem rettent meg a feladattól és önbizalommal felvértezve lépett pályára a korábbi önmagát hajszoló szerb ellen: pozitív játékfelfogása 2-0-ás vezetésig repítette, ami a szetteket illeti, viszont ezután meglehetősen mély hullámvölgybe került és úgy tűnt, Djokovic lassacskán bedarálja. Cecchinato azonban a 4. játszma közepén, még épp időben feltámadt hamvaiból és ledolgozta breakátrányát, kikényszerítve ezzel a rövidítést, ami bődületes színvonalú teniszt hozott mindkét oldalról. Azt hiszem, utólag nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a 15-20 perc jelentette a torna fénypontját - a döntő összességében sem tartalmazott annyi izgalmat és fordulatot, mint ez a tiebreak. Végül borult a papírforma, a gigászi csatát hozó rövidített játék 13-11 arányban Cecchinato javára dőlt el - nem akármilyen returnt ütött lezárás gyanánt -, így ő jutott a legjobb 4 közé, ahol a salakherceg Dominic Thiem állta útját. 

Mindeközben a NextGen korcsoport vezető egyénisége, egyben a torna 2. kiemeltje, Alexander Zverev az idei Roland Garroson végre átlépte árnyékát és mentális szintlépésről tanúbizonyságot téve, ötszettes küzdelmei megnyerésével egészen a negyeddöntős fázisig menetelt, ahol még sosem járt Grand Slam-szintű események alkalmával. Azt hiszem, ahhoz nem férhet kétség, hogy a német predesztinálva van a legnagyobb presztízzsel rendelkező trófeák elhódítására, mindössze idő kérdése, mikor váltja valóra a hozzá fűzött reményeket. Ilyen szempontból a karrierje első GS-döntőjét jegyző Dominic Thiemnél is valamivel kedvezőbb a helyzete, aki egyrészt 3 évvel idősebb nála - és így hidat képez két generáció között, másrészt az osztrák habitusában kevéssé érzékelhető az a gyilkos ösztön, ami Zverevnél egyre gyakrabban megmutatkozik. Ettől függetlenül Thiem abszolút alkamas lehet a salakon történő tartós uralkodásra, csupán egyetlen, megkerülhetetlennek látszó akadály tornyosul előtte: Rafael Nadal. Ez az az akadály, amit a Masters-tornákon időnként képes megugrani az osztrák, ám Párizsban méterekkel magasabbra helyezi a lécet a salakkirály. És itt kanyarodhatunk vissza arra a bizonyos aura képezte erőtérre, ami Rafa Nadal kihívóit valósággal megbénítja - lásd például a Del Potróval vított elődöntőt, melynek során a spanyol áttételesen a vörös földbe döngölte a barátságos argentin óriást. Dominic Thiemnél aligha lehetett volna ütőképesebb ellenfelet kiállítani a döntőre, de azt a fényévnyi távolságot, ami a koncentrációs készség terén mérhető közte és Nadal között (az 1. szett végjátéka árulkodó), még ő sem tudta kisebbnek láttatni.

Rafael Nadal még azelőtt bevarrta a tizenegyest, hogy először pályára lépett volna ezen a Garroson.

fun fact
Az utolsó 6 - azaz hat - Grand Slam-tornán Roger Federer (36) és Rafael Nadal (32) osztozott.
No offence, csak jelezném, hogy elvileg 2018 van, nem 2006.
#GOATs