2018.09.11. 12:57, bettina.
Az idei US Openen nem feltétlenül azok kerültek a figyelem középpontjába, akiknek ez kijárt volna. A médiában persze nem újkeletű jelenség, miszerint egy-egy mélyfészkű botrány - pláne, ha olyan kifejezésekkel dobálózik, mint a szexizmus vagy a feminizmus - hamarabb kerül a címoldalakra, mint egy kimagasló sportolói teljesítmény. Ilyen világban élünk. Ha egyszer kiborul a bili, nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna. Órákig lehetne fejtegetni, hogy ki miért és miben hibázott vagy nem hibázott például a női döntő során, de ebben a bejegyzésben egyáltalán nem kívánok ezzel foglalkozni, megtették ezt nálam bölcsebb és kevésbé bölcsebb emberek is az elmúlt napokban. A drámai sárdobálás horizontján ugyanis szinte észrevétlen módon eltűnnek a torna sportszakmai vitapontjai - nem csak női vonalon. Igazán szomorú lenne, ha jövőre csupán szexista székbírók és az önmagából kiforduló Serena Williams jutna eszünkbe a 2018-as US Openről.
No, akkor negyedóra és néhány bekezdés erejéig próbáljunk meg elvonatkoztatni a 'kócsingolástól', tolvajozástól, kivillanó sportmelltartóktól, szerepköri zavaroktól, túlkapásoktól és minden egyéb etikai vagy szabálykönyvi vétségtől, ami idén végigsöpört és pusztított a Flushing Meadows-ban. Kétségtelen, a show 'el lett lopva'. Nemcsak Naomi Osakától, Novak Djokovictól is, sőt tulajdonképpen az egész férfi versenytől. Maga a sportág szenvedte el a legnagyobb rablást, persze ez a szervezőket nem kellett, hogy különösebben zavarja: így is grandiózus hírverést kapott a torna, a mai napig jelennek meg újabb cikkek a témában és kommentelők hada foglalkozik a történtekkel különböző fórumokon. Az okozott médiahisztéria miatt nyilvánvalóan lehetetlen elhallgatni ezt a kínos fejezetet az aktuális US Open-összefoglalókból, mint ahogy - akármennyire szeretném - én sem tussolhattam el. De nem kívánok rajta tovább lovagolni. Én tényleg csak azt sajnálom, hogy a reflektorfény nem a valódi főszereplőkre irányult, és ezt az egyensúlyeltolódást utólag sem lehet korrigálni, hiába születnek színvonalas értekezések a döntők szakmai oldaláról is. The damage was done.
Már csak azért sem gondolom, hogy a kezemben lenne az az eszköz, amivel kozmetikázni tudnám a helyzetet, mert külföldi tartózkodás okán legfeljebb a kivonatát láttam az idei tornának. Jó, ez nem a teljes igazság. Szurkolóként egy rendkívül aggodalmas időszakon megyek át. Tele vagyok kétségekkel Murray jövőjével kapcsolatban. És bevallom, szívfájdító látni azt, hogy miközben ő azért küzd, hogy egy vállalható szinten folytathassa a karrierjét a csipőműtéte után, a legnagyobb ellenfelei szárnyalnak, felváltva nyerik a major versenyeket és uralják a ranglista elejét. Nem tudhatom biztosan, hogy Murray valaha visszatérhet-e ebbe a kasztba, pedig mindennél jobban szeretném és hiszek abban, hogy így lehet. Végtére is, ilyen legendás visszatérések csak ritkán történnek egyik napról a másikra, megtorpanások és visszaesések nélkül. Általában ezek a folyamatok nem képezhetőek le egyetlen lineárisan felfelé haladó, égbetörő vonallal. És erre a frissen koronázott US Open-bajnok Novak Djokovic esete a legjobb példa, ami reménysugarat ébreszthet a Murray-hez hasonló helyzetben lévő játékosokban. A szerb elmúlt két szezonja sem volt éppen fenékig tejfel: miután a 2016-ban elhódította Párizsban a Muskétások Kupáját, beteljesítve ezzel a nem-naptári és karrier Grand Slamet, a rekordok magaslatáról pillanatok alatt zuhant egy megtippelhetetlen mélységű, sötét verembe. Igaz, ennek elsősorban mentális okai voltak, élén a teljes motivációhiánnyal, de hamarosan képbe került egy makacs könyöksérülés is, amelyre csak a műtét jelentett megoldást. Becker és Vajda ment, Pepe Imaz és Radek Stepanek jött, ám Djokovic az ad hoc jellegű stábcserével csak még mélyebbre ásta magát...
A sorozatos kudarcok szükségszerűen magukkal vonzották a sorozatos kritikákat is: a Djokovic-féle passió legaggasztóbb eleme mégsem az volt, hogy kikapott nála alacsonyabban rangsorolt játékosoktól, hanem ahogyan lereagálta ezeket a vereségeket. Nem volt önmaga, elvakította a béke és a szeretet pátosza. Egy sikeréhes, céltudatos, elkötelezett élsportoló nem nyilatkozik úgy, ahogyan egy szépségverseny nyertese. Egy igazi bajnok semmiképp sem hajlandó megbékélni a lúzer szereppel. Ha ez mégis bekövetkezik, azon nyomban elveszti bajnoki státuszát. Djokovic talán az utolsó pillanatban eszmélt és hívta vissza azokat az embereket maga köré, akik megakadályozhatták abban, hogy végleg beszippantsa az Imaz-mantra és meggyőzhették arról, hogy a pacifista közhelyek helyett a tenyereseit durrogtassa. Ahogyan azt már a wimbledoni összefoglalóban kifejtettem, Marian Vajda volt a csúcsra való visszatérésének katalizátora. Nem véletlen, hogy a tapasztalt szakember csak azzal a feltétellel szegődött újra Djokovic mellé, ha régi-új tanítványa azonnali hatállyal meneszti a spanyol gurut és félreteszi a globális problémákat, hogy végre a sajátjaival foglalkozzon. Nole elismervén, hogy hónapok óta csak bolyongott a tenisz univerzumának határán, eleget tett Vajda kérésének és újra Föld körüli pályára állt. De még ezután sem vezetett egyenes út a világ elitjébe: az idei Garros negyeddöntőjében ugyanis Marco Cecchinato kiosztott neki egy újabb pofont. A jó hír, hogy ez a pofon lángra lobbantotta benne a győzni akarás szikráját.
A visszanyert motiváció fékezhetetlen tűzvészt generált, amint Djokovic visszatalált önmagához: a fényes wimbledoni diadalt egy mérföldkőnek számító siker követte Cincinnatiben - a tenisztörténelemben először a szerb gyűjtötte be az összes megszerezhető Masters-trófeát. 'He was on fire', ahogy az angol mondja az ilyen és ehhez hasonló győzelmi sorozatok láttán. A lendülete pedig New Yorkba érve sem tört meg. Novak Djokovic mindössze 2 szettet bukott el a torna folyamán (az egyiket pont Fucsovics Marci csente el tőle), és bár megküzdött a perzselő hőséggel, valós veszélybe sosem került. Amíg ő kizökkenthetetlenül menetelt a végső célja felé, legfőbb riválisai sorra hullottak el. Roger Federer vesztét például - saját elmondása szerint - a magas páratartalom okozta, folyamatosan levegő után kapkodott, így az idei US Open ügyeletes meglepetésembere, John Millman átrobogott rajta. Körvonalazódni látszott egy popcorn-gyanús Djokovic-Nadal döntő, ám a (pillanatnyi) világelső kicsúszott az utolsó kanyarban: Rafa jobb térde végleg felmondta a szolgálatot a Del Potro elleni mérkőzésen. A fájdalom fegyvertelenné és kiszolgáltatottá tette a spanyolt, akinek nem volt más választása, mint fájó szívvel feladni a küzdelmet. Előremutató döntést hozott, amiből kiderül, hosszútávra tervez.
Az álomdöntő tehát elmaradt, de ha valakinek őszintén tudott örülni a komplett tenisztársadalom - félretéve a személyes preferációkat -, az Juan Martín Del Potro. A barátságos óriás többszörösen kitaposta már a visszatérés rögös útját: kilenc hosszú esztendő telt el azóta, hogy Del Potro ötszettes csatában legyűrte Roger Federert a 2009-es US Open döntőjében (20 évesen Grand Slamet nyerni, gondoljunk bele, mennyire szürreális lenne ez manapság), ám arra már nem volt lehetősége, hogy megvédje a címét, hiszen a jobb csuklója megakadályozta ebben. Innentől kezdve futószalagon követték egymást a csuklóműtétek - számszerint 4, ráadásul egy ötéves időintervallumba sűrítve. Az argentin épphogy összekaparta magát a földről, lelke újra darabokra hullott. 2016-ban még egyszer, utoljára vette elő a kényszerűségből rongyosra játszott visszatérés-lemezt: a szezon elején a világranglista 1045. helyén jegyezték, gyakorlatilag a nulláról indult. És hová jutott! A riói olimpián Djokovic és Nadal skalpját begyűjtve ezüstérmet szerzett, az év végén pedig győzelemhez segítette hazája válogatottját a Davis Kupában. Mint mindig, a szíve vitte előre... A tehetségét sosem vonta kétségbe senki, a tenyerese szuperszónikus, a küzdeni tudása tiszteletre méltó, az akaratereje világbajnok, a szíve hatalmas. Többek között ezért játszhatott újból Grand Slam-döntőt az idei US Openen.
Józan ésszel mindannyian tudtuk, hogy ennek a döntőnek Novak Djokovic a favoritja, de talán még maga a szerb sem bánta volna *annyira*, ha végül Del Potro emelheti magasba a trófeát. Persze, egy igazi bajnok számára csak a győzelem az elfogadható eredmény, nem sétálhat feltartott kezekkel a pályára. Még akkor sem, ha történetesen egy jóbarát áll a háló másik oldalán. A gyilkos ösztönnek mindig, minden körülmények között működnie kell. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy Djokovic örömmel gratulált volna az argentinnak, ha úgy alakul... Ám Delpo sorsa eleve megpecsételődött azzal, hogy a US Open történetében először tető alatt játszották a finálét. Olyan mértékben lassult le a pálya, hogy képtelen volt kellő mennyiségű nyerőt gyártani tenyeres oldalról. A nagyobb erőbedobás látványosan a precizitás rovására ment Del Potro esetében, ráadásul Djokovic gumifal-üzemmódba kapcsolt és mindent visszaadott, amit fizikailag lehetséges visszaadni. A tandili óriást az adogatásai sem húzták ki a csávából, igaz, ebben ugyancsak meghatározó szerepe volt a szerbnek, aki kivételes fogadónapot fogott ki. Az első szett hamar elszállt, Delpo a játék képe alapján egyre kilátástalanabb helyzetbe került, de véletlenül sem adta fel a küzdelmet. Már csak az érte szorító rajongók miatt sem. Breakhátrányból visszakapaszkodva harcolta ki a rövidítést a 2. játszmában, amit ha sikerül elcsípnie, ki tudja meddig gyűrik még egymást a New York-i éjszakában... Azonban Nole máshogy tervezte az estéjét és nem engedte ki a kezéből a gyeplőt. Tovább robogott a dicsőség felé, zsinórban második Grand Slam-bajnoki címe felé, karrierje 14. major tornagyőzelme felé.
Ki gondolta volna év elején, hogy Djokovic újból ilyen magasságokba juthat, csupán néhány hónap leforgása alatt? Most pedig jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy ki szabhat határt a szárnyalásának?