× Nem latolgattam az esélyeket a richmondi VB előtt, mert az időfutamnál a szokásos nevek jönnének elő, a mezőnyverseny pedig gyakorlatilag megtippelhetetlen, felsorolhattam volna akár 20-30 embert is, de minek. Az útvonal alapján egyértelmű volt, hogy a legjobb egynapos menők és az erősebb sprinterek küzdenek majd meg a szivárványszínű trikóért. A cím pedig arra utal, hogy szerintem az elit kategóriás férfi versenyeket két olyan kerékpáros nyerte meg, akiket mindenki szeret és óriási közönségkedvencek világszerte. A lényeg az, hogy a lehető legjobb kezekbe kerültek az aranyérmek.

Szeptember 21-27 között rendezték meg az országúti világbajnokságot a Virginia állambeli Richmondban, az Egyesült Államokban. A férfi elit időfutamra 23-án, szerdán került sor és mindenki egy Tony Martin-Tom Dumoulin csatában reménykedett, a többiekkel nagyjából senki sem foglalkozott. Tévesen, csőlátásban láttuk az esélyeket, az első két helyet gondolkodás nélkül kiosztottuk volna az előbb említett klasszisoknak, csak a sorrend volt köztük a kérdéses. Pedig minden adott volt ahhoz, hogy egy meglepetés-dobogó szülessen: Martinnak nem sikerült túl jól az idei szezonja, egyáltalán nem dominálta úgy a kronókat, mint az utóbbi években. Dumoulin az utolsó pillanatig harcolt a Vuelta-összetettért, és hiába nyerte meg eszméletlen fölénnyel az egyéni időfutamot Burgosban, a harc a hegyekben rettentő sokat kivett belőle - pláne, hogy elvesztette azt. Pontosan ezért nem értem, miért voltunk ennyire biztosak abban, hogy kettejük közül kerül ki a bajnok. Aztán akiket mi a második vonalba soroltunk volna - a 'top 5-re esélyes' kategóriába - , azok vitték el az érmeket, kivétel nélkül. Ugyanis se Tony Martin, se Tom Dumoulin nem lett dobogós: előbbi 7., utóbbi 5. helyet szerzett. És ami a lefurcsább: egy pillanatig sem voltak harcban a győzelemért. Már az első ellenőrzőpontnál is jelentős hátrányt szedtek össze egy bizonyos Vasil Kiriyenkával szemben, aki brutálisan kezdett és bár a végére kissé elfogytak a lábai, meg tudta őrizni vezető helyét. Az utolsó hivatalos időmérésnél nagyon közel jött hozzá Adriano Malori, és a GPS alapján folyamatosan csökkent közöttük a különbség, de a jobb hajrájának köszönhetően a Sky-os fehérorosz lett a világbajnok, 9 másodperccel megelőzve a Movistaros olaszt. A bronzot az ugyancsak meglepően jól kezdő Jerome Coppel kaparintotta meg - őt sem hiszem, hogy sokan várták a legjobbak közé. Jonathan Castroviejo mindössze 3 mp-cel csúszott le a dobogóról, mögötte nagy űr, majd Dumoulin, már perc fölötti lemaradással. Rohan Dennisnek lehetett volna még keresnivalója a pódiumon, csakhát körülbelül a táv felénél kerékpárt kellett cserélnie, amivel párhuzamosan el is szálltak az esélyei az éremre. Érdemes még kiemelni a két lengyel teljesítményét: Bodnar nyolcadikként zárt, míg a számunkra ismeretlenebb Bialoblocki a 9. helyen végzett. A korábbi egyórás világcsúcstartók is egymás mögött érkeztek meg a 16-17. helyen: Brändle 7 másodperccel múlta felül Dowsettet.

A vasárnapi mezőnyversenyen ezzel szemben teljes mértékben beigazolódott a papírforma, ami a győztes és talán az ezüstérmes személyét illeti. A durván 16 km-es körpályát három kisebb emelkedő tarkította, ebből kettő ráadásul kockaköves volt, ami mindenképp a jó egynapos menőknek kedvezett, mint ahogy a 260 km-es össztáv is. A befutó se nem volt sík - ami a klasszikus sprinterek sorsát pecsételte meg -, se nem volt meredek - amit talán a Rodriguez és Valverde-féle versenyzők bánhattak. A verseny elején a mezőny elengedett egy 10 fő alatti szökevénycsoportot, amiben nem volt igazán veszélyes ember. Kaptak körülbelül 5 perc előnyt, amit egy ideig tartani tudtak, de 100 km-re a céltól megindult hátul a fárasztás és villámgyorsan utolérték őket. A hollandok feltűnően sokat vezettek, közülük Van Emden végezte a legtöbb munkát - mint utólag kiderült, Dumoulin volt az elsőszámú emberük, akinek viszont nem jött össze a top 10. Jelentősen megnőtt az átlag, ha jól emlékszem, tekertek egy 45 km/h-ás kört is, így elvették mindenki kedvét arra, hogy akciózzon, aki pedig mindezek ellenére szökni próbált, azt perceken belül hatástalanították.

Az utolsó 10 kilométerre egyesült a mezőny, az olaszok álltak az élre és egészen a második kockaköves emelkedőig nem is volt komoly akció. Stybar indított először, de nem tudott néhány másodpercnél több előnyt kialakítani, őt már nem engedték el. 3 km-re a befutótól a belgák legnagyobb reménysége, Greg Van Avermaet gondolta úgy, hogy ez lehet a legjobb pillanat a támadásra, amiben teljesen igaza volt, csakhogy akadt nála erősebb és bátrabb is. Méghozzá Peter Sagan, aki nem sokat teketóriázott, ahogyan utolérte őt, egyből ment is tovább. Egy kisebb lejtmenet következett, ami egyértelműen neki kedvezett üldözőivel - Van Avermaet-tal és Boasson Hagennel - szemben, akiktől elég volt egy picinyke megtorpanás, és máris 100 méteres hátrányban találták magukat. A mezőnyben is megkongatták a vészharangot, a sprinterek csapatai begyújtották hátul a rakétákat, mindhiába. Sagannak még arra is volt ideje, hogy ünnepeljen, a többiek már csak a további érmekért, helyezésekért harcolhattak. Az ezüstöt végül az ausztrál Michael Matthews, a bronzot nem kis meglepetésre a litván Ramunas Navardauskas gyűjtötte be. 

A világbajnokság rendszerét és és lebonyolítását sokan szokták kritizálni és bevallom, még a mezőnyverseny előtt azt terveztem, én is így teszek. Kedvenc kommentátoraim ötletei és gondolatai inspiráltak erre, de miután kiderült, ki fogja viselni jövőre a szivárványszínű trikót, minden kétségem elillant - valószínűleg nekik is. Azt hiszem, most nem lenne helytálló az érvelésem, mivel olyasvalaki nyert vasárnap, akit tényleg mindenki szeret és aki az idén mutatott teljesítménye okán abszolút megérdemelte a világbajnoki címet. Szerintem nyugodtan kimondhatjuk, ha szavazással dőlt volna el, ki kapja a mezt, akkor is Sagannak ítélik oda. Amennyit ez az ember küzdött a sikerért ebben a szezonban, az valami eszméletlen. És igen, nagyon sok kudarc is érte, borzalmas, mennyi második helyet szerzett és hogy hányszor maradt le milliméterekkel a győzelemtől, de hihetetlenül stabilan versenyzett. Ahol elindult, komoly esélyesnek számított, és talán a tavaszi klasszikusok kivételével mindenhol hozni tudta a jó eredményt. Semmi sem tudta őt megtörni, nem volt hajlandó beletörődni a lúzer szerepbe, addig-addig kapart, amíg elkezdtek jönni az első helyek. Túlélte Tinkov kirohanását, ami megintcsak azt igazolja, mennyire erős mentálisan is. Bebizonyította a morcos főnöknek, hogy igenis megérdemli azt a magas fizetést, és kivívta csapattársai, sőt riválisait tiszteletét is. Lehet róla mondani bármit, lehet őt bántani, bele lehet kötni abba, amit csinál, de azt látni kell, hogy egy rendkívül meghatározó személyiség és jelenség a jelenkor mezőnyében, akárcsak Contador. Én pedig nem is tudom szavakba önteni, mennyire boldog és büszke vagyok amiatt, hogy két ilyen formátumú kerékpáros teker egymást segítve a kedvenc csapatomban, ami így számomra a világ legjobb csapata is egyben.