× Az a helyzet, hogy amikor nekivágtam ennek a bejegyzésnek, nem állt még össze a fejemben, hogy az országúti kerékpáron kívül miről fogok írni. A főoldalra nehezebb tervezni, mint a sportblogba, itt nincsenek határidők vagy előre elhatározott tartalom. Két dolog befolyásol: az egyik az, hogy semmi esetre sem akarom elhanyagolni az oldalt, a másik a hatás, ami egy-egy-egy versennyel jár. Az egynaposok pedig hatnak rám és most leginkább ezek inspirálnak az írásra. Éppen ezért az lesz a legjobb, ha minden mást, amivel kapcsolatban nem tudok pártatlan lenni - ezek azok a sportesemények, amelyek talán túlságosan is hatottak rám -, a következő sportblogbejegyzésre tartogatom.

Engem mindig is lázba hoztak az egynaposok - legfőkébb persze a monumentumok, azok közül is a Roubaix az örök kedvenc -, még akkor is, ha egészen tavalyig nem volt olyan versenyző, akinek tiszta szívemből szurkoltam. De így, félig pártatlanként is szívesen ültem le megnézni a tavaszi klasszikusokat, mert imádtam az őket övező hangulatot és feszültséget. Vajon ki indul meg először a favoritok közül? Kit kell igazán komolyan venni? Mikor jön el a tökéletes pillanat a támadásra? És mi az a különbség, amit már nem lehet behozni? Aztán amióta Sagan a Tinkoffban teker, szóval tavaly óta nem lehet kérdés, kiért szorítok, így egy teljesen új perspektívából szemlélem az eseményeket, ez nem titok. Miatta talán még jobban érdekelnek az egynaposok, mint azelőtt és minden egyes versenyt az elejétől a végéig figyelemmel követek, mert véletlenül sem szeretnék lemaradni egyetlen akcióról sem. 

A klasszikusok sorát a jónevű Omloop Het Nieuwsblad nyitotta február 27-én, ahol impozáns mezőny gyűlt össze. Rajthoz állt - a teljesség igénye nélkül - Tom Boonen, Niki Terpstra, Alexander Kristoff, Philippe Gilbert, Greg Van Avermaet és természetesen a világbajnok is. Amikor a szökevények 1 percen belül értek a főmezőnyhöz képest, megindult a taktikázás, ekkor körülbelül 60 km-re lehettek a céltól. Az első nagyobb horderejű Van Avermaet és Rowe indította, őket érthető módon nem akarták elengedni a riválisok. Néhány pillanaton belül csatlakozott hozzájuk Sagan és Benoot, illetve a szökésből Gougeard próbálta velük tartani a tempót, bár a francia nem tudott érdemben besegíteni a munkába. Ők öten 50 másodperces előnyt építettek fel, amit gyakorlatilag az utolsó 10 km-ig stabilan tartottak a főmezőnnyel szemben, így az már korábban eldőlt, hogy közülük kerül majd ki a végső győztes. Viszont ezután rohamosan csökkeni kezdett a különbség: kevesebb, mint 5 km lezajlása alatt a fórjuk felét elvesztették, de végül sikerült 6 mp-t megőrizniük. Van Avermaet a 300 méteres táblánál indította a sprintet és Sagan hiába nézett ki jól a befutót megelőzően, a belga közelébe se tudott érni, nemhogy megelőzze őt. Be kellett érnie egy újabb 2. hellyel, amivel már ugyan tele a padlás, de kezdésnek nem rossz eredmény. A dobogóra még a Lotto fiatal tehetsége, Tiesj Benoot állhatott fel, a többieknem nem igazán volt esélyük arra, hogy beleszóljanak a küzdelembe, lévén nem sprinterek. A mezőnyhajrát alig mögöttük Jens Debusschere nyerte és a hazaiak legnagyobb örömére az első tizenötben összesen 9 belgát lehetett felfedezni.

Rögtön másnap, tulajdonképpen ugyanazzal a mezőnnyel rendezték a Kuurne-Brüsszel-Kuurne nevű versenyt. Az igazi izgalmak a cél előtt 40 kilométerrel kezdődtek - bár addig sem panaszkodhattunk -, amikor is egy 16 fős csoport lépett mep, soraiban az előző napi hősökkel, Van Avermaettal és Luke Rowe-val, illetve a legendának számító Tom Boonennel. Az előnyük lassacskán 40 másodpercre duzzadt, és jóideig az összehangolt munkának köszönhetően nem is került hozzájuk közelebb a főmezőny, amiben ott ragadt Sagan és Kristoff is. Az elöl lévők ettől függetlenül nem érezhettek túl nagy biztonságban magukat, mert a vonatok kezdtek összeállni hátul és a különbség csökkenésnek indult. A Trekesek semmiképpen sem akartak megvárni azt, amíg a többiek látótávolságon belül kerülnek, ezért Boy Van Poppel kisebb támadásokkal próbálta felrázni a szökést, ami később két részre szakadt. A csapattárs, Jasper Stuyven kb. 17 km-re a befutótól elgurult az élcsoporttól és mikor látta, hogy nem követi senki, időfutam üzemmódba kapcsolt. Fél perc körüli előnyt tudott kiharcolni, amiből az utolsó kilométerekre alig 20 mp maradt, de egy pillanatig sem lehetett kérdés, hogy hazaér. Mindeközben a többi szökevényt bekebelezte a mezőny, így a második helyért küzdhettek meg a legjobb sprinterek. Stuyven ebből mitsem érzékelt, ellentmondás nem tűrően ment előre és erőfeszítései végül kifizetődtek, 17 másodpercet vert a hajrá győztesére, Kristoffra, aki Bouhannit előzte meg. A versenyen történt egy sajnálatos baleset is, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül: a Lotto-Soudal kerekesét, Stig Broeckx-ot elütötte egy figyelmetlenül manőverező motoros, aki ahelyett, hogy megállt volna segíteni, ha már egyszer felborította szerencsétlent, hátra sem nézett és száguldott tovább. A pórul járt belga törött kulcscsonttal és bordákkal távozott.

Múlt szombaton, azaz március 5-én került sor az egyik legkülönlegesebb egynaposra, a Strade Bianchéra, ami mindössze 10. alkalommal szerepelt a naptárban, mégis már sokan igazi klasszikusként kezeljük. Nem véletlenül, hiszen a csodálatos toszkán tájon zajló verseny 9 murvás szakasza rendkívüli izgalmakat kínál. A startlista pedig magáért beszélt, a legjobb csapatok legnagyobb sztárjai álltak rajthoz: Nibalival kezdve Valverdén, Saganon és Van Avermaeton át egészen Cancellaráig mindenki elindult, aki csak számít. Azt hiszem, nem kell csodálkoznunk azon, ha a Strade Bianche akár már jövőre a World Tour-szezon részét fogja képezni, mert minden adott ehhez: az útvonal, a környék szépsége, a mezőny összetétele és a viadalt övező felhajtás. Az idei jubileumi kiírásban a nemzetközi helyzet akkor kezdett fokozódni, amikor az előretolt ékként működő segítők előnye fél perc alá csökkent. Ekkor szivárogtak előre a favoritok és jelentősen megnövekedett a tempó. A 20 kilométeres kapu után nem sokkal a szivárványszinű trikó büszke tulajdonosa, Peter Sagan gyújtotta be a rakétákat, ám rá aztán tényleg mindenki odafigyel, és az ellenfelek egyből tapadtak rá. A szlovák azt azonban elérte ezzel a támadással, hogy csak négyen maradjanak elöl: rajta kívül a Trek klasszisa, Fabian Cancellara és két Etixxes kerekes, Gianluca Brambilla, nomeg a tavalyi győztes Zdenek Stybar maradt harban a győzelemért. Közülük Brambilla volt a legharciasabb, aki négyszer-ötször is probálkozott, mire végre sikerült ellépnie a társaktól. Az olasz közel 10 másodperces fórt csikart ki, amit egészen az utolsó kilométerig megőrzött, akkor viszont szó szerint falba ütközött. Annyi erő már nem maradt a lábaiban, hogy a sienai főtérre vezető emelkedőn tartani tudja a hátulról vészesen közeledő Cancellarát és Stybart, akik 200 méterrel a cél előtt úgy mentek el mellette, mintha szembe jöttek volna. A közönségkedvenc svájci brutális hajrát produkált, amivel előbb a világbajnokot, majd a címvédőt is leszakította és pályafutása harmadik sikerét aratta a toszkán egynaposon.