× Ahogyan az a bemutatkozó szövegemben is olvasható, nekem az olimpia a legnagyobb ünnep a világon. Ilyenkor jövök csak rá igazán, hogy mennyire szeretem, úgy általánosságban a sportot, bármiről is legyen szó. Látván a szeretett sportolóimat  versenyezni, helytállni, érmeket nyerni, nevetni vagy éppen sírni az ötkarikás játékokon, rengeteg érzelmet vált ki belőlem. Ők azok a sportolók, akiknek évek óta figyelemmel kísérem a karrierjüket, illetve azok, akik mindig is közel álltak a szívemhez valami miatt és kivívták minden tiszteletemet. Egyik szemem sír, másik nevet, hiszen két kedvencem is ott lehetett volna Rióban, végül csak az egyikük utazott el, igaz, ő nem akármilyen feladatot kapott. De a többiek sikereinek is szívből tudok örülni, akikről eddig még szó sem esett a blogban vagy olyan sportágak képviselői, amelyekről még sosem írtam. Most szó esik róluk is, ezt megígérhetem.

Megőrülök az olimpia miatt, ezt nem is tudnám tagadni. Ahogyan telnek a versenynapok, úgy szippant be egyre jobban a hangulat és hogy ne maradjak le semmiről, hajlandó vagyok felkelni az éjszaka kellős közepén is. Már napok óta ezt csinálom, menthetetlen vagyok. Hol a tenisz miatt, hol az úszódöntők kedvéért, hol a vívás okán virrasztok, ami például egy olyan sportág, amit én gyakorlatilag az olimpián kívül sosem nézek. De most érdekel és ha már mondjuk az elődöntőt végigizgultam, nem hagyom ki a döntőt sem, hiszen pont az a lényeg, ott osztják a medálokat. Megnézhetném másnap, felvételről, de higgyétek el, az nem ugyanaz. Egyrészt azért, mert úgy is eljut az emberhez addigra a hír a végeredményről, másrészt az élő közvetítésnek van egy különleges hangulata, egy magával ragadó ereje, amit az ismétlés nem adhat vissza. Nos, ezért maradok inkább fent... Az első olimpiai emlékeim 2006-ra datálódnak vissza. Akkor még közel nem voltam ennyire fertőzött a sport által, nem voltak kedvenceim, nem rajongtam senkiért, mégis néztem valamiért. Bizonyítékom is van róla. De most komolyan, egyszer pakolás közben a kezembe akadt egy rajz: egy műkorcsolyázónőt örökítettem meg, ahogyan elsiklik a jeget szegélyező 'Torino 2006' feliratú palánk előtt. Annyira azért nem jól sikerült mű, hogy mutogassam, dehát istenem, sosem tudtam embert rajzolni. Konkrét emlékképem, szurkolói élményem persze nincs arról a téli olmpiáról, de annyi bizonyos, hogy már akkor is érdekelt a sport, mint olyan.

A pekingi játékokról talán a megnyitó maradt meg a legjobban, ahogyan megnyújtották a lángot és ahogyan a kínaiak megpróbálták lenyűgúzni az egész világot. Azt hiszem, engem sikerült is nekik, hiszen magam előtt látom a grandiózus jeleneteket. Az úszókról van még egy-két emlékfoszlányom, például Phelps söprése kapcsán. A 2010-es vancouveri volt az első olyan olimpiám, ahol már rajongói öntudatomra ébredvén szívből szorítottam Ammann sikeréért. A svájci szerzett is 2 aranyat, akkoriban őt tartották a legjobb síugrónak a világon, úgyhogy érvényesült a papírforma, bár mindkét sáncon nyerni fantasztikus teljesítmény.. London pedig maga volt a csoda számomra. Négy évvel ezelőtt is már mindenkinek a kedvenc sportolóimmal büszkélkedtem és ez azóta sem változott. Kitartottam mellettük győzelemben és vereségben egyaránt és egy percre sem bántam meg. Murray aranya az egyik legnagyszerűbb szurkolói emlékem valaha, ami ugródeszkaként funkcionált a skótnak: az az érem kovácsolt belőle igazi, nagy bajnokot. Most címvédőként bizonyíthat Rióban. És vihette a brit zászlót a megnyitón!  Naná, hogy végignéztem az egész ceremóniát, semmi pénzért nem hagytam volna ki. Azért ez nem akármilyen megtiszteltetés, ha belegondol az ember. Vinni hazád lobogóját és bevezetni a nemzeti olimpiai válogatottat a stadionba... Ha már a zászlóvívőknél tartunk, megemlíteném, hogy mind Ammann, mind pedig Fourcade részesült már hasonló elismerésben, ami sokat elmond sportolói nagyságukról. Büszke vagyok rájuk, na.

A Szilágyi Liliánáéhoz hasonló őszinteségi roham után rátérnék a riói olimpián eddig, engem ért élményekhez, amelyekről valójában írni akartam. Először is a megnyitó: érthető okokból a sportolók bevonulását vártam a legjobban, mégis csak az az egész esemény fénypontja, de nekem a felvezetés is tetszett. A pillanat, amikor megláttam Murray-t, ahogyan a brit csapat élén belép az arénába, felbecsülhetetlen. Mintha minimum érmet nyert volna, úgy ugráltam a nappaliban örömömben hajnali 4 környékén... Az első nap főeseménye számomra a férfi országúti mezőnyverseny volt, amiből fantasztikusan izgalmas egynapos viadal kerekedett a végére. És igen, az egyik szemem azért sírt, mert Contador is ott lehetett volna abban a mezőnyben, és vezethette volna a bivalyerős spanyol válogatottat, de a sors elvette tőle ezt a lehetőséget, amit azért sajnálok különösen, mert neki már valószínűleg nem lesz következő olimpiája... A magyar közvetítési szokásokról inkább nem is ejtek szót, én mindenesetre meg tudtam oldani, hogy végignézzem a versenyt, méghozzá olasz kommentárral. Ezt csak azért hangsúlyozom ki, mert az olasz csapat taktikája és teljesítménye kalaplengetést érdemelt, viszont pechjükre a siker elmaradt.

Hárman tekertek elöl közülük, Caruso és Aru is Nibali aranyáért dolgozott. A spanyolok kicsit elaludtak, Valverde tűzoltása nem járt sikerrel, Puritónak egyedül kellett felküzdenie magát az élcsoportra, csakúgy, mint Froome-nak. Előbbi fel is ért, utóbbi nem és egészen a befutóig légüres térben kellett tekernie. Mindeközben legelöl Nibali támadott, vele tartott Henao és Majka, majd az utolsó emelkedő lejtmenetében következett az igazi dráma. Az egyik kanyarban a Giro-győztes olasz és a kolumbiai bukott, egyedül a lengyel tudott sértetlenül továbbmenni. Nibali aranyérmes reményeinek tehát lőttek, pedig azt kell mondjam, most megérdemelte volna a sikert, mert megcsinálta a versenyt. Majka 20-25 másodperces előnnyel rendelkezett az üldözőkkel szemben, amikor megérkezett a Copacabanára. A szivem majd kiugrott a helyéről, nagyon lassan teltek a kilométerek a síkon. Aztán hátul megindult Van Avermaet és Fuglsang és rohamosan elkezdett csökkeni a különbség. Kb. másfél kilométer lehetett hátra, amikor utolérték és akkor már tudtam, hogy ki fog nyerni. Nem volt nehéz megtippelni, hármójuk közül egyértelműen Van Avermaet a leggyorsabb. És igen, lehajrázta őket. Fuglsangé lett az ezüst, Majkáé a bronz. Végtelenül sajnáltam a befutó pillanatában a lengyelt, nagyon szerettem volna az ő nyakában látni az aranyat, de a női mezőnyverseny fényében már máshogy látom a dolgokat. Abbottot az utolsó 500 méteren érték utol hárman, így neki végül érem se jutott, nem is beszélve a lejtmenetben élen tekerő, majd félelmeteset bukó Van Vleutenről...

Az időfutamot 4 nappal később rendezték, ahol mindenki egy Dumoulin-Froome párharcra számított. Cancellaráról bántóan kevés szó esett előzetesen, ami egyrészt érthető, hiszen mégiscsak hegyes volt az útvonal, másrészt érthetetlen, mert miért másért állt volna rajthoz élete utolsó olimpiáján, minthogy nyerjen. És így is tett. Szépen csöndben készült fel erre a kronóra, tudta, hogy nem őt tartják a legfőbb esélyesnek és előnyt kovácsolt ebből a helyzetből. Eddig mindig, mindenhol, ahol rajthoz állt, mindenki rá figyelt, és ha nem is ő volt a legnagyobb favorit, sosem feledkeztek el félkövérrel szedni a nevét a felvezető cikkekben. Idén, az olimpián ez másképpen alakult, mert a legtöbben Tom Dumoulin sikerét várták, még akkor is, ha a Touron bukott és egy ideig még a részvétele sem volt biztos. Én, őszintén szólva alaposan meglepődtem volna, ha Chris Froome megcsinálja azt, amit négy éve Londonban megcsinált Wiggins, de mindenképp odavártam a dobogóra, pontosan a szintrajz miatt. Aztán, látván Cancellara részidejeit tátva maradt a szám. Sosem voltam elvakult Spartacus-rajongó, de mindig is nagyra tartottam a svájcit, és igen, megkönnyeztem a sikerét. Elképesztő pályafutás az övé, amit nem is lehetne tökéletesebben lezárni, mint egy második olimpiai arannyal. Még az emelkedőn is rávert a többiekre, amit pedig a 2. és a 3. ellenőrzőpont között művelt, az valami embertelen. Dennist sajnáltam egy kicsit, hogy a majdnem biztos érmét el kellett cserélnie egy új kerékpárra. Az ausztrál ezzel megteremtette a lehetőséget Dumoulinnek és Froome-nak, hogy előrébblépjen, akik éltek is ezzel, övék lett az ezüst és a bronz, bár a Tour-győztesnek nagyot kellett hajráznia, mert Castroviejo kishíján elhalászta előle a 3. helyet. Cancellara teljesítményére pedig tényleg nincsenek szavak.

Néhány szó essen a férfi tenisztornáról is, ami sajnálatos módon csak elvétve kerül műsorra - nemcsak itthon egyébként -, ami egyáltalán nem méltó ehhez a sportághoz, sőt kifejezetten degradáló. Pedig micsoda meccset vívott egymással Del Potro és Djokovic az első fordulóban! Megmondom őszintén, én nem láttam belőle egyetlen pillanatot sem élőben, utólag találtam szembe magam egy rövidke videóval a meccslabdáról, de ennyi, semmi több. Viszont láttam a képeket Djokovic-ról, ahogyan könnyek között hagyja el a pályát és olvastam jónéhány nézői, szakértői véleményt, miszerint ez egy végtelenül magas színvonalú mérkőzés volt, egy igazi öldöklő harc és én ezt vakon elhiszem. Pontosan azért, mert Novak Djokovic nem véletlenül sírt. Meg akarta nyerni az aranyat a hazájának, Szerbiának. Mondhat bárki bármit, szerintem az olimpiai bajnoki cím minden sportban a csúcsot jelenti. Még a teniszben is. Hiába van ott Wimbledon, vagy az összes többi Grand Slam torna, az olimpiai arany egy teljesen más szint. És tudom, hogy a tenisz hosszú-hosszú évtizedeken keresztül még csak nem szerepelt az ötkarikás játékok programjában, de mostmár jóideje visszakerült a palettára és világsztárok is visszatértek a mezőnybe, nem csak mutatóba vagy muszájból. Azért mentek ki, hogy képviselhessék saját országukat és olimpiai bajnokok legyenek. Teljesen más a nemzeti színeket képviselve játszani, annak súlya van. Djokovic pedig azért könnyezte meg a búcsút, mert úgy érezte, cserbenhagyta a hazáját és ezt a csorbát csak újabb 4 év elteltével tudja kijavítani. Londonban épphogy lemaradt az éremről, Rióban nagyon messze volt tőle.

És akkor egy kis egyveleg. Kezdeném az úszással, amiről itt, a blogon nem szoktam tudósítani, de évek óta nézek miden világversenyt, ismerem az erőviszonyokat, voltak/vannak kedvenceim. A volt kedvenceim közé tartozik Gyurta Dani, akiben idén én rettenetesen nagyon csalódtam és még véletlenül sem azért, mert az olimpián kiesett a 200 mell előfutamai során. Valamiért kifordult magából, már nem azt a végtelenül szerény, alázatos srácot látom, mint Londonban, akiért szívből tudtam szurkolni. Ezt sajnálom, persze ettől függetlenül még óriási sportembernek tartom. Jelenlegi kedvenceim között van viszont egy brit mellúszó, illetve két magyar pillangós. Adam Peaty karrierjét a 2014-es Nemzetközösségi Játékok óta követem figyelemmel, fantasztikus fejlődésen ment keresztül, mostanra a rövidtávú mellúszó mezőny legjobbja lett. Azóta Európa- és világbajnoknak is mondhatja magát, Nagy-Britanniában mindenki a csodájára jár a 21 éves (!) srácnak. Nem tudom, Magyarországon kihez jutott el az infó, hogy Peaty már a 100 méteres előfutamok során is világcsúcsot úszott, majd a döntőben tovább faragott a saját rekordján és toronymagasan nyerte a versenyszámot, akárcsak Katinka 400 méter vegyesen. Pedig csak 100 méter volt a táv, hangsúlyoznám...

Nem panaszkodom amiatt, hogy egy brit úszó nem kerül itthon reflektorfénybe, mert ez így természetes, de nekem ő az egyik szívem csücske ebben a sportágban, úgyhogy nagyon örültem, amikor elsőként csapott a célba. A másik úszószám, ami kifejezetten érdekelt, az a 200 méteres pillangóúszás. A döntője valamikor hajnali fél négykor volt, magyar idő szerint, de felkeltem és megnéztem. Boldog lettem volna, ha Cseh Laci végre behúzza, mert ő aztán tényleg megérdemelné azt az olimpiai aranyat, de arra is kíváncsi voltam, mire megy majd Kenderesi Tamás, aki mind az előfutamban, mind az elődöntőben megverte az úszófenomén Michael Phelps-et. Végül Tamás bronzot szerzett, Laci a csalódást keltő 7. helyen érkezett be, szóval magyar szempontból nem pont úgy alakultak az események, ahogyan azt várni lehetett, de Phelps az Phelps. Nem kevesebb, mint 22, azaz huszonkettő olimpiai aranyéremmel büszkélkedhet, ami páratlan teljesítmény a sportvilágban. Nem szégyen tőle kikapni. Kenderesi sajtbureszes nyilatkozata pedig igazi gyöngyszemmé nőtte ki magát a magyar sajtóban. Csakúgy, mint Adam Peaty, ő is szemtelenül fiatal, úgyhogy az idő az ő oldalukon áll, övék a jövő. 

Még csak 6 nap telt el a riói nyári olimpiából, de ha minden egyes élményemet elmesélném, ennek a bejegyzésnek talán sose lenne vége. Azért még pár dolog belefér. Például a vívás, ami - ahogyan azt már a bevezetőben is megemlítettem - tipikusan egy olyan sportág, amit csak az olimpián nézek, bár lehet, hogy a későbbiekben ez meg fog változni. A tegnapi férfi karddöntő miatt is érdemes volt fennmaradni, Szilágyi Áron előtt le a kalappal, hogy megvédte londoni bajnoki címét. Nem értek hozzá, de szerintem a döntőben bravúrosan vívott, így jóval könnyedébben tudott nyerni, mint az azt megelőző asszóiban. Magyarországon nem túl népszerú sportág a műugrás, amit viszont én nagyon szeretek és szívesen nézek, különösképpen a toronyugrást. Tom Daley a személyes kedvencem, aki Londonban egyéniben szerzett bronzot, most szikronban, Goodfellow-val az oldalán tette ugyanezt, és a fő száma még hátra van. Róla tudni kell, hogy már a 2008-as pekingi játékokon is ott volt 14 évesen, egy évvel később pedig világbajnok lett a fenőtt mezőnyben! A brit műugrás ugyancsak óriási fejlődésen ment keresztül az utóbbi 4-5 évben, aminek Daley volt talán a kulcsszemélyisége, de mostmár jónéhányan felzárkóztak mellé, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a Mears/Laugher páros tegnap 3 méteren legyőzte az egyeduralkodó kínaiakat és így az ő nyakukba került az aranyérem... Folyt. köv.