× Megint egy kis kerékpár. A szezon lassan zárul, az utolsó alsóbb kategóriás versenyeket rendezik országúton. A mezőnyből sokan búcsúznak csapataikból, míg mások megkezdik megérdemelt pihenőjüket, következik a holtszezon. Idén a világbajnokságot a dohai klímára való tekintettel a megszokottnál csaknem egy hónappal később rendezték, és még így szinte kibírhatatlan volt a hőség. Véleményem szerint nem túl okos dolog ilyen helyekre vinni a VB-t, de mint tudjuk, a pénz beszél, az UCI pedig megvehető... Ami a győzteseket illeti, azt hiszem nem történt meglepetés, még akkor is, ha lehet, előzetesen talán nem ezt a két embert neveztük volna meg főfavoritként ilyen-olyan okból.

Szóval, idén nem éppen a kerékpársportjáról híres-nevezetes Katarban rendezték az országúti világbajnokságot. Azon sokáig lehetne vitatkozni, hogy miért itt és miért nem egy olyan országban, ahol majd' megőrülnek a bringáért és tolonganak az utak mellett, illetve a befutó környékén. Persze nem az érdeklődők száma az elsődleges probléma, az csak a verseny hangulatát öli meg, ha 5-en lézengenek a pálya mentén. A klíma viszont korántsem volt kerékpárosbarát. Hiába a folyamatos frissítés és a különböző hűtési technikák, 35-40 fokban végigtekerni 250 kilométert nem emberi dolog. Sajnos többen is megfőttek a hőségben és félájultan rogytak a földre, a segítők alig bírták őket összekaparni. És ez nagyon nem oké, sőt egyenesen nonszensz. Én értem, hogy a globalizáció és új piacok felé való nyitás fontos, na de minden áron? És a kerékpárosok véleményét megkérdezték erről, vagy talán ők nem számítanak? Akárki, akármit mond, ilyen országokra nem szabadna rábízni v VB-t, azért ez annál komolyabb verseny. Legyen katari, ománi meg Abu-Dhabi kör, ezzel nincs semmi baj, legfeljebb ha valaki nagyon nem bírja a hőséget meg a sivatagos környezetet, nem megy el. De egy világbajnokságot senki sem akar kihagyni, pláne ha történetesen még esélyesnek is számít. Ha pedig már Dohában kell tekerni, a 250 km-es távot is átgondolhatták volna, vagy a start időpontjával variáltak volna el egy kicsit. Az szerintem sem megoldás, hogy 100 km-re rövidítjük, de egy 50-est minimum lekaphattak volna belőle. Mindegy, ez van, ezt kell szeretni, a versenyzők sem tudtak ezzel mit kezdeni, a feladatukra kellett összepontosítaniuk, még akkkor is, ha legszívesebben hazamenekültek volna a tikkasztó melegből. Na, de ennyit erről, az UCI nem először és valószínűleg nem is utoljára hozott ehhez hasonló elhibázott döntést.

Az időfutamban a legtöbben talán Tom Dumoulintől várták a győzelmet, hiszen az olimpián betlizett és ebben a szezonban mindent alárendelt a kronónak. Nos, a Touron a kezét törő holland Dohában sem tudta megváltani a világot, sőt, mondhatni leszerepelt. Az egyértelmű, hogy nincs élete formájában az utóbbi hónapokban, de valószínűleg a hőség is befolyásolta a teljesítményét, mert nem nézett ki valami jól szegény. Végül 2 perc hátrányban érkezett meg és a csalódást keltő 11. helyezést érte el. Olyanok előzték meg, mint például Hollenstein, Lampaert, Mullen vagy honfitársa, Van Emden, akik ha pusztán a képességeket nézzük, aligha sorolandók Dumoulin elé. Apropó Ryan Mullen, ebben a számban egyértelműen ő okozta a legnagyobb meglepetést. A 22 éves ír srác sokáig vezetett a versenyben, hozzá mérték a legjobbak idejét is és mindössze 21 másodperccel maradt le a dobogóról. Figyelembevéve azt, hogy Mullen még bőven nevezhetett volna az U-23-sok közé is, ez ígéretes eredmény, a jövőben biztosan találkozhatunk majd az ő nevével az időfutamokon. Akit viszont ezen a napon nem lehetett megverni az Tony Martin, aki ugyan ebben az évben magához mérten alulteljesített, a VB-re alaposan összekapta magát és ment egy bombasztikus időt, amivel senki sem tudott konkurálni. Még a címvédő Kiryenka került hozzá a legközelebb, akiről ugyancsak elmondható, hogy ebben a szezonban nem villogott, így ő is elégedett lehet az ezüstjével. A bronzérmet kiélezett csatában az a Castroviejo kaparintotta meg, aki az olimpián éppen csak lecsúszott a dobogóról. A táv második felében megtáltosodó Maciej Bodnarnak végül be kellett érnie a 4. hellyel, 6 másodpercen múlott a bronza. Tony Martin egyéniben 4. világbajnoki aranyát gyűjtötte be, emellett az Etixxel megnyerte a kissé foghíjas mezőnyő csapatidőfutamot is.

Az ominózus mezőnyversenyre október 16-án került sor, és a közvélemény túlnyomó része egy klasszikus sprintre számított, az esélyeseket is ennek fényében nevezték meg. A Tour de France-on nem kevesebb, mint 4 szakaszt nyerő Mark Cavendish, a német duó, Greipel és Kittel, esetleg az olaszoktól Viviani, a franciáktól Bouhanni, norvég részről Kristoff és a címvédő szlovák, Peter Sagan neve a legtöbb felsorolásban szerepelt, ám közülük is talán Cavendisht és Greipelt hozták ki a legnagyobb favoritnak. Ha valóban összejön egy problémamentes mezőnyhajrá, nem kizárt, hogy ők végeztek volna a dobogó felső két fokán. De ez nem teremsport és a legkevésbé sem kiszámítható a végeredmény, főleg egy olyan, 257 kilométer hosszú egynapos viadalon, amit a sivatag kellős közepén rendeznek. Mert ott van a közel negyven fokos hőség, a bosszúságot okozó homok és legfőképp az oldalszél, ami bizony alaposan megkavarhatja a lapokat. És ez így is történt, azaz búcsút mondhattunk a tökéletes felvezetésről szóló sprintnek. 170 km lehetett hátra, amikor az oldalszelet meglovagolva a belga, az olasz és a brit válogatott meghúzta a mezőnyt. Az akció sikeresnek bizonyult, hiszen olyan nevek szakadoztak le, mint például Greipel, Kittel, Degenkolb - a németek össznépileg elvaxolták ezt a versenyt - és Bouhanni. Az élbolyra utolsóként zárkózott fel Sagan, aki ezután szépen megbújt a sorban, végig a befutóra tartalékolt. A 30 fős szökés fokozatosan növelte az előnyét, ám egy ideig 1 perc környékén stagnált a különbség. A hátsó csoportban ekkor még leledzett némi akarat és elszántság, de hamarosan eluralkodott a káosz, senki nem volt hajlandó dolgozni, így újra nőni kezdett a hátrányuk.

Innentől kezdve nem lehetett számukra visszaút, bele kellett törődniük a vereségbe. Azoknak, akik még náluk is jobban le voltak maradva (8-10 perc körüli hátrányban), a versenybírók nem kegyelmeztek, előbb-utóbb kizárásra kerültek. Így történhetett meg az, hogy az egyéb okokból feladásra kényszerülő emberekkel együtt, a 199 kerékpárost számláló mezőnyből mindössze 53-an értek célba... A élen tekerők közül természetesen akadtak olyanok is, akik nem a sprintre bazíroztak. 6 km-re a céltól Van Avermaet és Terpstra próbálkozott, de őket érthető módon nem hagyták meglógni. 2,5 km-rel a vége előtt Tom Leezer bátorkodott megindulni és szerzett is némi előnyt (5-6 másodperc), végül az 500 méteres tábla környékén fogták meg. Jöhetett tehát a hajrá, ami jóideig Cavendishnek állt, ám Sagan kibújt - szemből nézve - a bal oldalon Nizzolo mögül és meglepte a riválisokat. Olyan szempontból szerencséje volt, hogy Giacomo Nizzolo nem borított ki oldalra, elzárva ezzel előtte az utat, de szimplán szerencsével nem tudott volna nyerni. Kellett hozzá a jó helyzetfelismerés, némi lélekjelenlét, kitartás, megfelelő erőbeosztás és persze az a mentalitás, amivel Peter Sagan versenyez az utóbbi időben. A lehető legjobban állt hozzá ehhez a világbajnoksághoz: nem volt semmiféle vesztenivalója és egy pillanatig sem görcsölt rá erre a napra. Jól tette. Megérdemelten védte meg a címét, mintegy a szezon megkoronázásaként. Mark Cavendish nyakába került az ezüst, míg a nagyöreg Tom Boonen bronzérmet szerzett. Három korábbi világbajnok állhatott fel tehát a dohai dobogóra.