× Néhány hónapja még úgy gondoltam, különösen fájó lesz a búcsú szeretett kerékpáros csapatomtól, ám egy bizonyos ember megkönnyítette ezt a folyamatot. Utolsó nyilvános interjúja után alig vártam a tőle való teljes függetlenedést, ámbár sajnáltam a csapategység felbomlását. Azaz egyszer voltam megkönnyebbült - szinte boldog - és szomorú, mikor utoljára láttam versenykörülmények között azt a neonsárga-szürke mezt. Megkönnyebbültem, mert végre nincs hatalma, döntő és befolyásoló szava kedvenceim felett. Szomorú lettem, hiszen az általám szeretett, tisztelt és megbecsült csapattagok ezerfelé széledtek szét a kerékpározás világában. Lehet, hogy az a bizonyos embernek időnként akadtak működőképes ötletei és rengeteg pénzét fektetette be ebbe az együttesbe, de ahogyan bánt a versenyzőivel, amikor épp nem jöttek az eredmények, számomra elfogadhatatlan. Sajnálom, hogy így lett vége. Ez a 18 éves múltra visszatekintő csapat talán nem ilyen búcsút érdemelt.

Már hetek óta azon gondolkodom, mit írjak ebbe a bejegyzésbe. Cikáztak a fejemben a jó és a rossz emlékek, miközben próbátam felidézni a számomra meghatározó pillanatokat a csapat életéből. Igaz, abból 18 évből nekem mindössze 5 jutott, de ezidő alatt keresztülmentem mindenen, amin egy szurkoló keresztül mehet. Volt, hogy napokig sírtam, mit sírtam, zokogtam. Volt, hogy csak rezignáltan ültem és a miérteket kerestem. Volt, hogy felbőszülten ordítottam a tv előtt. És volt olyan is, hogy a boldogság miatt szöktek könnyek a szemembe. Együtt örültem és szomorkodtam a versenyzőkkel. Haragudni rájuk nem igazán tudtam, egy-két kivételtől eltekintve. Akire viszont őszintén haragszom, hiába békéltem meg vele úgy-ahogy az elmúlt években, az a csapat tulajdonosa. Nem szeretném, ha ő lenne a bejegyzés főszereplője, de nem tudom kikerülni a személyét, ha a Tinkoff csapatról van szó... De még mielőtt eljutnék Oleg Tinkovig, érdemes kicsit visszatekinteni. A most megszűnő orosz bejegyzésű együttes elődje 1998-ban alakult dán licensz alatt. 2000-ben jutottak fel World Tour-szintre, MemoryCard - Jack&Jones néven, Bjaarne Riis irányításával. A következő szezonban CSC ProTeam - Tiscaliként tettek szert nemzetközi hírnévre, miután leigazolták Laurent Jalabert-t, Tyler Hamiltont és Carlos Sastrét, de ekkor jelent meg a porondon Fränk Schleck is. A Tiscali 2002 végén kiszállt, a büdzsé lecsökkent, a csapat Team CSC néven futott tovább. 2004-ben került hozzájuk a másik Schleck-testvér, Ivan Basso és Jens Voigt, így nem csoda, hogy elkezdtek jönni a jobbnál-jobb eredmények, ráadául csőstül. 2005 és 2007 között ők nyerték az UCI ProTour sorozatot, köszönhetően például Bobby Julich, Basso, Voigt és később Fabian Cancellara fényes győzelmeinek. 2008-ban szállt be a Saxo Bank a szponzorációba - ebben az évben Sastre 'kisebb' meglepetésre megnyerte a Tourt - és úgy tervezték, 2010-ben ki is szállnak, ám végül a SunGarddal kiegészülve maradtak

2011-ben igazolták le Alberto Contadort, és én is itt kapcsolódtam be az események menetébe. Contador Astanás éveinek végéről is vannak halvány emlékeim, de igazán a 2011-es Giro d'Italián ébredtem szurkolói öntudatomra és valahol itt kezdtem kötődni a csapathoz is, amiben tekert. A társak alapos megismerése körülbelül 2 szezont vett igénybe (ezalatt derült ki számomra, kinek mi az erőssége és milyen szerepben képes a legjobbját nyújtani és a legtöbbet segíteni), de ezután mindegyikőjük mellett teljes vállszélességgel ki tudtam állni és szorítottam vagy éppen aggódtam értük az 5 év során. Visszatérve a csapat történetére, a 2012-es szezonban jött be a képbe a Tinkoff Bank és ezzel együtt Oleg Tinkov is, aki a következő évben megvásárolta a dán alakulatot. Így lett Saxo-Tinkoffból szinte észrevétlenül Tinkoff-Saxo, majd nem sokkal később Tinkoff Team. Két dudás nem fért meg egy csárdában, hamarosan megromlott a viszonyuk és tavaly robbant a bomba: Tinkov menesztette az elsősorban szakmai szempontból közelítő  és a versenyzők tiszteletét élvező Bjaarne Riist, majd a Saxo Bank is felhagyott a támogatással. Változott a csapatvezetés felépítése és filozófiája, Tinkov erősen üzleti irányból közelítette meg a kerékpársportot és ezzel úgy vélem, fokozatosan tönkretette az együttest és megbomlasztotta az egységet. Egyetlen egy dologban viszont igazat adok neki: a televíziós bevételekből valóban részesülniük kéne a csapatoknak, hogy ne legyen veszteséges a fenntartásuk hosszútávon. Mivel Tinkov nem lelt támogatókra a mezőnyben (hiába értettek vele egyet a csapatvezetők), 2015-ben bejelentette, hogy jövőre, azaz idén kivonul a sportágból. Ő egyfajta szórakozásként tekintett erre az egészre, versenyzőit esetenként versenylovaknak nézte és ha nem hoztak neki eleget a konyhára, gátlástalanul kritizálta őket a nemzetközi sajtóban. Ráunt erre a játékra, nem sikerült a világ legjobb csapatát felépítenie, Contador nem nyert NEKI Tourt, így kiszállt a kerékpározás világából. Hogy hiányozni fog-e? Nekem egyáltalán nem.

A társaság, akiket megszoktam, viszont annál inkább. Én az utolsó pillanatig reménykedtem abban, hogy valaki átveszi a csapatot és nem züllenek szét, de szerintem nem lehetett eleget ajánlani Tinkovnak, legalábbis annyit senki sem kívánt áldozni egy ilyen ügyre, amennyit az orosz elképzelt. Úgyhogy ennyi volt. Mára már a Tinkoffos versenyzők túlnyomó része új csapathoz igazolt, mindenki ment, amerre pénzt és lehetőséget látott... Hogy mi a legkedvesebb emlékem róluk? Őszintén szólva nem tudom eldönteni. A győzelmek számomra egyenrangúak, mindegyik különleges valami miatt - most elsősorban Contador háromhetes diadalaira gondolok - és képtelen vagyok közöttük bármiféle sorrendet felállítani. Akkor jön rá az ember, hogy az országúti kerékpár nem pusztán egyéni sport, amikor a társak, segítők arcán is ugyanolyan széles a mosoly, mint a bajnokén... De például Sagan, Majka vagy éppen Rogers sikereit is kitörő lelkesedéssel fogadtam, nem véletlenül kerültek fel ők is a ruhásszekrényem ajtajára, a kedvenc sportolóim közé. Közvetlenül az ő portréik alatt található egy csapatfotó 2013-ból, amikor a Saxo-Tinkoff megnyerte a csapatversenyt a Tour de France-on. Az a kép azt hivatott szimbolizálni, hogy bármilyen összeállításban és bárhol szelték az utakat. mindig számíthattak a támogatásomra. A szívembe zártam őket, mint csapatot és egységet. Az elsőszámú emberektől kezdve a legutolsó segítőig. Legkedvesebb emlékem tehát nincs velük kapcsolatban, de egy számomra meghatározó történést mégis kiemelnék, ami egyértelműen hozzájárult ahhoz, hogy másképp tekintsek rájuk. 2014. július 14-e, Tour de France, 10. szakasz: Contador lejtmenetben bukott, közel állt ahhoz, hogy feladja a versenyt, de Nicholas Roche rávette a folytatásra. Repedt sípcsonttal feltekert a következő emelkedőre, majd odagurult Michael Rogers mellé. Megköszönte segítőjének a munkát, Rogers pedig átkarolta, támogatásáról bíztosítva az elsőszámú embert, aki ezután félreállt és beszállt a csapatkocsiba.

Na, ez volt az a pillanat, amiután napokig zokogtam...