× Sokat gondolkodtam azon, hogy miről írjak cikket, mert ugyan rengeteg izgalmat és fordulatot tartogatott a sportvilág az elmúlt hetekben, de ezek vagy olyan sportágakban történtek, amelyekkel nem szoktam foglalkozni itt, a blogban (pl. F1), vagy olyan témájúak, amelyekről egész egyszerűen nem szeretnék értekezni (dopping). Ezért inkább úgy döntöttem - pedig Rosberg visszavonulása valóban érdekes alapnak tűnt egy bejegyzéshez és lehet, hogy később még utalok rá -, hogy az idei teniszszezont foglalom össze. Hiszen a tavalyi évvel ellentétben most nem elég néhány szó ahhoz, hogy jellemezzük ezt az évet. Bár egészen júniusig úgy tűnt, ez a szezon sem lesz éppen izgalomdús, később aztán több meglepő fordulat következett be és novemberre némileg átalakultak az erőviszonyok.

Ha még emlékszünk - megvallom őszintén, nekem olyan, mintha évekkel ezelőtt lett volna - 2016 egy papírformaszerű Djokovic-Murray döntővel indult Melbourne-ben, az idény első Grand Slam tornáján és ugyancsak a papírformának megfelelően a szerb nyerte meg. Akkor még ő volt fölényben fizikális és mentális fronton is, utóbbi pedig együtt járt egyfajta érintethetlenséggel. Bár azt pontosan tudta mindenki, hogy ennek a történelmi jelentűségű menetelésnek egyszer vége szakad majd, de azt senki sem tudhatta, hogy mikor. Mert akkor még csak nem is sejtette senki a végét: Djokovic 3 Masters-győzelmet kaparintott meg a soron következő Grand Slamig, és mindössze egy olyan veresége volt, ami aggodalomra adhatott okot. Monte-Carlóban ugyanis szokatlanul korán, a 2. körben Vesely búcsúztatta. Ezt csak azért emlegetem fel, mert ez volt az a meccs, amiután először nyilatkozott olyasféléket, hogy mennyire fontos a család, a béke meg a szeretet az életében. Ezeken a kissé - legalábbis egy élsportoló szájából - furcsa mondatokon gyorsan túltette magát a teniszvilág, szerintem senki se tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, főleg, hogy továbbra is jöttek az eredmények a világelsőtől. A Roland Garroson aztán feltette a pontot az i-re, teljessé tette pályafutását: Murray legyőzésével a döntőben megszerezte a számára még hiányzó GS-trófeát és megcsinálta a non-calendar Slamet is. Valóban megállíthatatlannak tűnt, de ezek után a sajtóban mégis felvetették a kérdést: hogyan tovább? Ami ennél is rosszabb, Djokovic maga is ezen filózott, hiszen elfogytak előle a célok. És igen, ez a céltalanság a pályán is visszaköszönt, sorra kapott ki olyan teniszezőktől a tornák korai szakaszaiban, akiktől előtte sosem. Ami pedig különösen fájhatott neki az az olimpia, ahol szembekerült egy újra éhes és egészséges Del Potróval az első körben. Könnyek között kényszerült elhagyni Riót, és ez biztos, hogy nem javított a mentális állapotán, ami alapból sem volt éppen rózsás.

Mindeközben az ellenfél és legfőbb rivális, Andy Murray szárnyakat kapott és megkezdte elképesztő sorozatát. A füves szezon előtt újraegyesültek Lendllel és ez a borítás meg is hozta az áttörést a szezonjában, habár addig sem szerepelt éppen gyengén. Egy újabb wimbledoni és olimpiai bajnoki cím után pedig hosszú idő után először szóba került a helycsere a világranglista élén. Persze ehhez még hiányzott néhányezer pont. A US Openen Djokovic elbukdácsolt a döntőig (sérülések és visszalépések segítették), ahol azonban kikapott Wawrinkától, aki kissé váratlanul nyerte meg a maga 3. Grand Slamét. Murray már a negyeddötőben búcsúzni kényszerült: ötszettes csatában maradt alul Nishikorival szemben. Egy héttel később egy ugyancsak ötszettes csatát bukott el Del Potro ellen, immáron a Davis Kupa keretein belül. Kicsit messzebb került tehát az elsőségtől, de ezek a fájó vereségek csak mégjobban feltüzelték. Novak folytatta mélyrepülését Ázsiában, míg ő megemberelte magát és mindenkit elsöpört, aki az útjába került. Sorra nyerte a versenyeket, egyszerűen képtelen volt kikapni. Európába visszatérve is folytatta a menetelését. A bécsi diadal után Párizsban összetalálkozott volna Djokoviccsal, de Cilic megakadályozta ezt, Raonic visszalépésével az elődöntőben pedig hivatalossá vált az előzés. A világbajnokságon már ő számított favoritnak és igazolta a hozzáfűzött várakozásokat: minden egyes mérkőzését megnyerte és tovább növelte az előnyét a szerbbel szemben. Ebben a szezonzáró fináléban minden tekintetben Murray kerekedett felül: Djokovic vesztes mentalitással lépett pályára, így esélyt sem kapott. Szakított Beckerrel, aminek az egyik oka bizonyosan az az ember, aki belenevelte ezt a 'szeretet és béke' című hókuszpókot... Mekkorát fordult a világ fél él alatt. Persze ez az év nemcsak kettejükről szólt, a többiekről is illik szólni néhány szót, még ha az élharcból ki is maradtak. 

Aki talán a legtöbbet lépett előre és a leglátványosabb feljődést produkálta ebben a szezonban az Milos Raonic volt, aki Wimbledonban bejutott élete 1. GS-döntőjébe és csak Murray tudta megállítani. Ugyan McEnroe-val viszonylag hamar véget ért az együttműködésük összeférhetetlenség miatt, Moya és Piatti vezényletével egészen a 3. helyig jött előre a világranglistán, még úgy is, hogy csak egy tornagyőzelmet jegyzett. Egyre sokoldalúbb a játéka, nem csak a szerváira támaszkodhat, és még az is elképzelhető, hogy a következő években egyszer-kétszer kijön neki a lépés egy-egy Grand Slamen is. Dominic Thiem bombaformában kezdte 2016-ot, néhány hónap alatt 4 trófeát is bezsebelt, de ezután fokozatosan elfogyott és rengeteg indokolatlan vereséget szenvedett el a szezon második felében. Hiába fiatal és bírja a strapát, ez a túlzsúfolt versenynaptár még neki is betett, úgyhogy a jövőben bölcsebben kell megválasztania neki és edzőjének, Bresniknek, hogy hol induljon el. Az idei év nagy visszatérője, sokak kedvence, Juan Martin Del Potro volt, akinek a nevéhez minimum 3 fergeteges mérkőzés fűződik. Például a Murray elleni olimpiai döntő, vagy a Davis Kupa elődöntője, na meg persze a Cilic elleni 0-2-es fordítás Zágrábban. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, akinek hiányzott az ő karaktere a mezőnyből. Annyi megpróbáltatás és küzdelem után abszolút megérdemelten lett Davis Kupa bajnok novemberben az argentin csapattal. Remélhetőleg jövőre is egészséges tud maradni és felzárkózik a legjobbakhoz. Stan Wawrinka 2016-ban sem hazudtolta meg magát, rendkívül kiegyensúlyozatlanul versenyzett és továbbra sem tud kilépni a sötét ló szerepéből, aki mindig, mindenkire veszélyes, de egyáltalán nem biztos, hogy képes a legjobbját nyújtani. Azért 4 tornagyőzelmet idén is begyűjtött, ezek közül az egyik a US Open volt, úgyhogy folytatódik a tendencia, miszerint minden évben megnyeri valamelyik Slamet - már csak Wimbledon hiányzik neki. 2017 egyik legfontosabb kérdése, hogy mi lesz Federerrel és Nadallal, akiknek idő előtt véget ért ez az idény sérülés miatt. Kíváncsian várom, hogy vissza tudnak-e térni a szűk elitbe és milyen esélyekkel indulnak el a kiemelt versenyeken.