× Tavaly nem szenteltem egy külön bejegyzést az év összefoglalására, aminek egyrészt az volt az oka, hogy 2015 számomra nem hagyott maradandó nyomokat, főleg pozitív nyomokat nem, a rosszat meg célszerűbb minél hamarabb elfelejteni, vagy legalábbis túllépni rajta. Idén viszont szerencsére jobbra fordultak a dolgok, és ha azt nem is állíthatom, hogy mind az 5 kedvencem éve szenzációsan alakult, de összességében nem panaszkodhatok. A sport szerelmesei számára rengeteg kiemelkedő eseményt kínált a 2016-os esztendő, elég csak az olimpiát vagy a foci EB-t mondani, szóval mindenki talált valami kedvére valót. De nem csak az események presztízse volt kiemelkedő, hanem időnként a drámaisága is, erre ugyancsak számtalan példát lehetne felhozni.

A saját kedvenceimmel kezdeném a cikket, aztán jön a globális kitekintés. Ha valaki azt kérdezné, mi volt az év pillanata számomra, hirtelen nem is tudnék mit felelni. Ugyanis inkább egy folyamatot emelnék ki, nem csupán egy momentumot. Ez a folyamat pedig egyértelműen Murray útja a világelsőségig. Persze, az a pillanat meghatározó, felemelő és megható volt, amikor kiderült, hogy át fogja venni az első helyet Djokovictól, de ugye az nem a pályán történt, hanem egy visszalépés nyomán az öltözőben. A világbajnoki cím pedig már csak a bónusz volt, illetve a rögös út utáni diadalmas, hősi célbaérkezés, a szinte megismételhetetlen folyamat méltó megünneplése. De ha nagyon muszáj lenne valamit felelnem a fenti kérdésre, talán az olimpiai bajnoki címét mondanám. Mert akkor még szóba sem került a világelsőség és az ahhoz vezető út, vagyis ez az egész folyamat még elméletben sem létezett. Csak egy valami számított: az olimpiai aranyérem. Mindenkinek ez a medál lebegett a szemei előtt, és valóban harcba szállt mindenki azért, hogy megszerezze, kivéve a sérüléssel küzdő Federert. Nem mindig volt ez így, ez az aranyláz a teniszberkekben az utóbbi évtizedek hozadéka. A címvédés még senkinek sem sikerült egyesben, ami további motivációt jelentett Murray-nek, aki jelképesen egy wimbledoni trófeával a zsebében érkezett Brazíliába. Az olimpiai tenisztorna történtetét pedig már nagyon jól ismerjük: azóta is emlegetjük azt a drámát, ami egészen az első fordulótól az utolsó pontig övezte. Szóval, amikor augusztus 14-én éjjel a döntő 4. szettjében egy Del Potro-hiba okán Andy le tudta zárni a meccset, hatalmas kő esett le a szívemről és a bajnokkal együtt én is elmorzsoltam néhány könnycseppet. De még nem is ez a momentum vált a legemlékezetesebbé számomra ebben az évben, hanem az, amikor megszólalt a győztes tiszteletére a brit himnusz. Akkor kívántam azt, hogy bárcsak ez a pillanat örökké tartana... 

Idén először volt lehetőségem élőben látni Ammannt Planicán, miután tavaly legnagyobb bánatomra nem jött össze, és ugyancsak először láthattam volna Contadort is. Egy konkrét tervvel álltam elő: a családi nyaralást szerettem volna összefűzni szurkolói vágyaimmal. Az volt a célom, hogy a Tour de France 9. szakaszára kilátogathassak, ami Andorrába vezetett, ezért Katalóniában, Barcelona közelében nézegettem szállásokat. Kezdett összeállni a kép, kishíján megvalósult a terv, de így, utólag már hálás vagyok azoknak, akik visszautasítottak minket. Hiszen az a szakasz számomra rémálomszerűen alakult - nem mintha az első kettő álomszerű lett volna. Hasonlóan a 2015-ös Tourhoz, most is végig kellett néznem, ahogyan a kedvencem leszáll a bringáról és beül a csapatkocsiba, ráadásul az utolsó, andorrai emelkedőn - ahova ugye ki szerettem volna menni - becsapott a ménkő, azaz eleredt a jégeső. Nos, ennél rosszabb már aligha lehetett volna a helyzetem, esetleg ha ott ázok és arra várok, hogy Contador eltekerjen mellettem... Szerencsémre pont aznap, a csapatkocsis jelenet után néhány órával rendezték a wimbledoni döntőt, ami valódi lélekmentőnek bizonyult. Jövőre pedig teszek egy újabb próbát, méghozzá a düsseldorfi rajtot szeretném megcélozni. Ezzel szemben Murray-t idén novemberben, a londoni világbajnokságon már negyedjére buzdíthattam élőben, ami hatalmas élmény, pláne, hogy a brit közönséggel együtt örülhettem a sikerének. De nem titkoltan az a legnagyobb álmom, hogy mind az ötüket láthassam egyszer versenyezni...

Visszatérve a 2016-os eseményekhez, kiemelném még azt is, hogy úgy álltam neki ennek az évnek, hogy akár két kedvencemet is el kell majd engednem. Ammannál már Szocsi óta benne volt a pakliban, hogy befejezi, de sosem mondott semmi konkrétat - nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy a következő olimpiáig folytatja. Contador pedig azt vette a fejébe még tavaly, hogy a csúcson szeretné abbahagyni, és egy Tour-Olimpia duplával búcsúzna. A sárga trikó volt az elsőszámű célja idén, de fel kellett adni a francia háromhetest, miután az olimpiára sem utazhatott el. Eredetileg az volt a kitétele, hogy csak akkor folytatja 2017-ben is, ha esetleg bukás, sérülés vagy betegség miatt nem tud 100%-osan helytállni. Nos, borzasztó pechére ebből mindhárom alopció megvalósult, de még mielőtt ez megtörtént volna, a baszk körverseny megnyerése után meggondolta magát, mondván bármi lesz is, megy tovább. Én hiszek abban, hogy jó döntést hozott. Azóta Contador új csapathoz igazolt, és jelenleg is gőzerővel készül a Tour de France-ra... Nem szóltam még Trumpról és Fourcade-ról, úgyhogy most ők következnek. Előbbinek felemásan alakult ez a naptári év, de mégiscsak nyert két pontszerzőt, úgyhogy elégedett lehet a teljesítményével, pláne azzal, amit most összel produkált. Mindenki világbajnoki alapanyagnak tartja, egyértelműen benne van a potenciál és mentálisan is megérett egy bajnoki címre. Talán jövőre összejön... Fourcade pedig továbbra is elképesztő. Eddig is az volt, hiszen sorra hódította el az összetetteket, de ahogyan idén kezdte a szezont, az valami csoda. Megingathatatlan az ember, elvétve ad csak lehetőséget a kiéhezett ellenfeleknek. Csak így tovább!

És akkor egy kis kitekintés az idei kiemelt sporteseményekre. Nálam egyértelműen az olimpia volt az év fénypontja, végig tülkön ültem az alatt a 2 hét alatt, egészen az első pillanattól az utolsóig. Élőben néztem a nyitó- és záróceremóniákat és nem sajnáltam magamtól az alvásidőt sem, ha zajlott éppen valami olyan sportág, ami egy kicsit is érdekelt, fennmaradtam éjjel és szurkoltam. És nem csak a teniszmeccsekről vagy a kerékpáros versenyszámokról beszélek, hanem úszó- és atlétikai döntőkről is. Murray sikerén felül óriási élményként éltem meg például Mo Farah vagy Usain Bolt futamait, a műugró versenyeket, Adam Peaty világcsúcsait, azt a bizonyos 100 pillangó finálét, ahol hármas holtverseny alakult ki a 2. helyen, az országúti mezőnyversenyt, illetve Fabian Cancellara győzelmét az időfutamban, Jason Kenny és - mostmár - Laura Kenny tarolását a pályán... reggelig sorolhatnám. Az egyetlen csalódás számomra talán a rúdugró finálé volt, ahol az a brazil srác meglepetésre elorozta az aranyat Renaud Lavillenie elől. A közönség minősítetlenül viselkedett a franciával szemben... Egy valamit sajnálok nagyon, mégpedig azt, hogy nem láttam élőben azt a bizonyos Del Potro-Djokovic összecsapást, mert mindenkitől azt hallottam, hogy őrülten magas színvonalú teniszmérkőzés volt. Az év másik főeseménye, a franciaországi foci EB nekem az izlandiak vastapsa miatt marad emlékezetes, amivel szinte hátborzongató hatást értek és azóta világszerte rengetegen átvették ezt a szurkolási formát. Tetszett az is, hogy kisebb csapatoknak is sikerült sokáig eljutni a tornán - például Izland vagy Wales -, ami megmutatta, hogy nem feltétlenül attól lesz világverő egy nemzeti válogatott, hogy méregdrága játékosok töltik meg. Az egység és a csapatszellem igenis fontos... Azért az idei Giro d'Italia is elég ütősre sikeredett, még kívülállóként is majd' szívrohamot kaptam a 19. szakaszon, amikor a holland Steven Kruijswijk beleütközött a hófalba. Szegény búcsút is inthetett a rózsaszín trikónak, sőt még a dobogónak is.