× Őszintén fogalmam sincs, hogyan és miként kezdjek hozzá ehhez a bejegyzéshez, ami eredetileg csupán négy egynapos versenyről szólt volna a maga száraz objektivitásában, hiszen arra tettem ígéretet, hogy a főoldalon kerülöm az elfogultságot. Már amennyiben ez lehetséges. És most nem az, úgyhogy azon felül, hogy beszámolok az elmúlt hetek eredményeiről, természetesen nem hagyhatom és nem is akarom szó nélkül hagyni azt a tragédiát, ami mélységesen megrendítette a kerékpáros társadalmat, köztük engem is. Ennek fényében nehéz lelkesedni a tavaszi klasszikus szezon fináléjáért, úgyhogy elképzelhető, hogy nem sikerül majd kellően patetikusra ez a cikk.

A minden szempontból zseniális Flandria után egy héttel az 'Észak Pokla' felé vette az irányt a mezőny, következhetett tehát az év legjobban várt és legkegyetlenebbnek tartott klasszikus egynapos viadala, a Paris-Roubaix, ami 115. alkalommal került kiírásra. A hátszél érkeztével rendkívül gyors versenyre lehetett számítani, így az eredetileg tervezettnél negyed órával később lőtték el a rajtot. A rettegett Roubaix első 100 kilométerén nem tudott kialakulni szökés, köszönhetően a talán még a vártnál is brutálisabb tempónak. Az első kockaköves szektor előtt aztán három veszélytelennek ítélhető embert hagytak meglógni, miközben a bolyban is zajlottak az események. Míg Naesen, Gallopin és Durbridge a földre került, az egyik legnagyobb favoritnak kikiáltott Greg Van Avermaet mechanikai gondokkal küszdködött. A hír persze eljutott a karrierje utolsó versenyét teljesítő Tom Boonen fülébe is, aki rögtön a sor élére állt és megkísérelte megnehezítteni honfitársa dolgát, aki ugyan visszaért, de megpróbáltatásai ezzel nem értek véget. Az ötcsillagos Trouée d'Arenbergre érve Van Avermaet bukásba keveredett és kerékpárt kellet cserélnie, mire a Quickstep újabb tempónöveléssel reagált. Az első monumentumát hajszoló belga közel 40 másodperces hátrányt volt kénytelen ledolgozni, és csak 20 km-rel később vegyülhetett el újra a mezőnyben. Az hornaingi szektor után Peter Sagan indult meg, Maciej Bodnarral karöltve, ám nem jutottak messzire, hiszen a kétszeres világbajnok defektet kapott. A Borás akciót lekövető Daniel Oss és Jasper Stuyven egy ideig még tartotta magát elöl, őket egy 30 fős csoport üldözte, benne az esélyesekkel. De Sagan nem adta fel ilyen könnyen, a Mons-en-Pévele-en újra próbálkozott, minek nyomán egyrészt az élboly megfeleződött - a legnagyobb favoritok közül gyakorlatilag senki sem hiányzott -, másrészt utolérték a két szökevényt.

A 9-es számú szektor megtétele során Oss megint meglépett és ez a későbbi események szempontjából is fontos mozzanatnak bizonyult. Az egyébként nem túl vészes Templeuve-ön (30 km-re a céltól) ugyanis kialakult a nyerő szökés Langeveld és Roelandts közreműködésével: hozzájuk Van Avermaet, Moscon, Stuyven és Stybar csatlakozott, miközben Peter Sagan második defektjét szenvedte el és ezzel búcsút is inthetett a Roubaix-győzelemnek, a búcsúzó Boonen pedig a hátsó sorban ragadt. Az utolsó kiemelt nehézségű szektorban, azaz a Carrefour de l'Arbre-on az olimpiai bajnok tovább növelte a tempót, amivel sikerült leszakítania Moscont és Stuyvent, így csak hárman maradtak elöl (GVA, Stybar ésLangeveld). A két üldözővel szemben fél perc környéki előnyt építettek ki, aminek tudatában az utolsó kilométereken csak egymás arcát fürkészték. A vélodrome-ba Van Avermaet vezetésével érkeztek meg, de annyira lelassultak a nagy taktikázás közepette, hogy a háttérben váratlanul felbukkant Moscon és Stuyven. A Sky olasz fiatalja nem is habozott sokat, az utolérésen felbátorodva egyből megindította a hajrát, de a nála jóval frissebb korábbi éllovasok hamar eloszlatták minden reményét. Stybar igazán bánhatja, hogy elvitte a szíve és a kelleténél hamarabb kezdte meg a sprintjét, mert ezzel csak Van Avermaet malmára hajtotta a vizet, aki a szélárnyékot kihasználva megelőzte a csehet. Az üldözőcsoport végül 12 mp hátránnyal érkezett célba, ahonnan a visszavonuló Tom Boonen a 13. helyet szerezte meg. Érdekesség, hogy az idei volt minden idők leggyorsabb Roubaix-ja, miután a győztes Van Avermaet 45.2 km/h-ás átlagot tekert, megdöntve ezzel az 1946-os Peter Prost-féle rekordot.

A szokásoknak megfelelően az Amstel Gold Race nyitotta az ardenneki egynaposok sorát, amiről köztudott, hogy nincs túl sok köze az Ardennekhez, lévén Hollandiában rendezik, de vitathatatlanul beleillik a sorba paraméterei alapján. Az idei kiírás különlegességét a verseny ikonikus hegyének, a Caubergnek a hátrébb helyezése jelentette. Háromszor is szerepelt a programban, de azzal, hogy nagyságrendileg 20 km-re került a céltól, nem bizonyult sorsdöntőnek. A szervezők annak reményében változtattak, hogy így valamivel hamarabb beindul a csatározás, mint a korábbi években. És ez be is igazolódott, ugyanis a valkenburgi befutótól 40 km-re, a Kruisbergen Tiesj Benoot lepte meg a mezőnyt, akit Sergio Henao kontrázott meg. A Flandria-győztes Philippe Gilbert egyből átvette ezt a támadást, őt még 5-en követték - köztük Albasini és Ion Izagirre -, mögöttük pedig egy patináns üldözőcsoport formálódott, benne Gilbert legkomolyabb kihívóival. 10 km-rel később, a Keutenbergen a Valverde, Van Avermaet és Kwiatkowski fémjelezte sor rendkívül közel, 10 mp-en belül került az élbolyhoz, ám meglepő módon nem tudtak kollektívan fölérni, ami egyértelműen az együttműködés hiányának tudható be. Az év 1. monumentumát nyerő lengyel is érezte, hogy ebből így nem lesz utolérés, úgyhogy egyedül indult Gilberték után és néhány percen belül csatlakozott is hozzájuk. Ezután az üldözők hátránya folyamatosan nőtt és mivel a Cauberg utolsó megmászása után sem tudtak számottevőleg faragni belőle, 6 főre csökkent a győzelemre esélyesek névsora. De Kwiat és Gilbert nem várt a hajráig, hamarabb dűlőre akartak vinni a dolgot: az utolsó emelkedőn, a Bemelerbergen felválta támadták az élcsoportot, míg minden ellenfelet sikerült leszakítani. A flamme rouge-hoz érve Kwiatkowski bebetonozta magát a 2. helyre, rápihenve ezzel a sprintre, amit néhány kerékpárhossz hátrányból indított meg, ám rosszul mérte fel a helyzetet a szembeszélben. Philippe Gilbert megkerülte őt az utolsó 50 méteren és 4. Amstel-győzelmét aratta. Mindezt sérült vesével tette, ami egy féltávnál elszenvedett bukás következménye lehetett és emiatt ki kellett hagynia a következő két ardenneki futamot.

A Fleche Wallonne, azaz a vallon nyíl már Alejandro Valverde felségterületét képezi, szóval a mezőny akkor tett volna jót magával, legalábbis akkor lett volna reális esélyük az elsőségre, ha valahogyan sikerül leszakítaniuk a spanyolt az utolsó emelkedőig, azaz a Mur de Huy-ig. Nos, ez nem valósult meg, de nem is igazán erőlködtek rajta. Alessandro De Marchi kísérletezett szóló szökésekkel, és ha eleinte nem is reagáltak rá, a mezőnyben érezhetően megnőtt a tempó. A Huy másodszori megmászása során aztán Bob Jungelssel egyesítették erőiket, bár a lejtmenetben a fiatal luxemburgi faképnél hagyta olasz riválisát, aki szinte észrevétlenül tűnt el mögüle. Egyedül tekerve Jungels kisebb meglepetésre tovább növelte előnyét a bollyal szemben, egészen 50 másodpercig, viszont a Cote de Cherave-on Rafał Majka megindulása nyomán a felére csökkent a fór, a Mur lábánál pedig már bőven látótávolságon belülre került. A Diego Rosa által vezetett mezőny az utolsó kilométeren belül végül bekebelezte a magányos harcost, miután kivárás következett. A 20 éves Gaudu törte meg a csendet 250 m-rel a cél előtt, akire Valverde azonnal reagált, és amikor indított, még ott volt a hátsó kerekén Dylan Teuns is, de néhány pedálfordulattal később be kellett látnia, hogy a győzelem elúszott számára. Dan Martin kicsit hátrébbról érkezett és már ő sem tudta felvenni a versenyt a spanyol klasszissal, aki zsinórban negyedszerre ünnepelhetett a Mur tetején, összességében pedig 5. alkalommal nyerte ezt az ardenneki viadalt. 

Az ardenneki sorozatot a monumentumok közé tartozó a Liege-Bastogne-Liege koronázta meg, ami a legrégebb óta megrendezésre kerülő egynapos a naptárban. Emlékezhetünk, hogy tavaly az időjárás milyen szinten befolyásolta a versenyt, de idén szerencsére nem kellett a fagypont körüli hőmérséklettel és hóeséssel is megküzdeniük a kerekeseknek. A nap eleji szökés 13 perc körüli előnyt szerzett és a mezőny nem siette el az utolérést, meglehetősen nyugodt hangulat uralkodott - vagy talán inkább gyászos. A Col de Maquisard-on az Amstelen kiválóan teljesítő Nathan Haas rángatta meg a sort, de a Movistar Betancuron keresztül kontrollálni tudta ezt az akciót. Az LBL legemblematikusabb hegyén, a Redoute-on Sebastian Henao és Laurens De Plus növelte a tempót, majd érte utol a 2. számú csoportot. Az élen ekkor már csak a Cofidises Perez tekert, 4 perc előnnyel, de egyre keretesebbé vált a mozgása, úgyhogy csak idő kérdése volt, mikor száguldanak el mellette. Csapattársa, Rossetto egyedül vette üldözőbe és amint elkapta a hátsó kerekét, már ment is tovább, mert érezte, hogy Perez nem tud hasznára lenni. 10 km-re a céltól a mezőny már ott toporgott Rossetto nyomában, akire Tim Wellens ugrott fel, de nem jutottak messzire, a sorozatos megindulások nyomán az összes szökevényt hatástalanították. A Cote de Saint-Nicolas-n Davide Formolo rukkolt elő egy igencsak erőteljes és fantáziadús támadással, ám az utolsó kilométerre érkezvén nem kegyelmezett neki a peloton: 800 métere a céltól Dan Martin nyitott egy hosszút, megadva ezzel az alaphangot a hajrában. Az ír versenyzőt az Orica próbálta levadászni sikertelenül, viszont Valverde hamarosan ott termett Martin hátsó kerekén és ahogyan arra számítani lehetett, könnyedén kerülte ki ellenfelét. 4. győzelmét szerezte a La Doyenne-en, de ez a győzelem más volt, mint a többi...

2017. április 17-én Michele Scarponi megnyerte az alpesi körverseny (volt trentinói kör) 1. szakaszát Innsbruckban. 5 nappal később, szombaton, immáron otthonról korán reggel edzeni indult. De sosem tért haza... Amiint kinyitottam a szemeimet, szokásomhoz hívem kezembe vettem a telefonomat, hogy ránézzek az idővonalamra, legelőször egy Contador-féle spanyol nyelvű üzenetet pillantottam meg. Bevallom, sosem tanultam spanyolul, de sajnos pont annyit érettem belőle, amennyit kellett. Felesleges mondani, a döbbenettől egyből felébredtem, ez a néhány búcsúzásul írt sor valódi hidegzuhanyként hatott. Elolvastam még kétszer, bízva abban, hogy hátha valamit félreértettem. De aztán megláttam Jesus Hernandez hasonló hangvételű posztját és a kezdeti döbbenet bénító sokká alakult át. Teljesen ledermedtem, attól a gondolattól végképp, hogy néhány napja még ünnepelni láttam... Azóta minden részletet megtudhattunk a tragikus kimenetelű közúti balesetről. Ma volt Scarponi temetése. Még mindig a hideg futkos a hátamon, ha belegondolok a történtekbe. Előző este még az ikerfiaival játszott... Nem tudom, találkoztatok-e azzal a képet, amelyen a számára oly' kedves papagáj, Frankie látható, ahogyan türelmesen várja őt annál a kereszteződésnél. Szívbemarkoló. A mezőny tagjai, a korábbi csapattársak és barátai mind a pótolhatatlan mosolyát emelték ki, kifogyhatatlan humora mellett. Mindenkinek van minimum egy közös sztorija Scarponival, aki azon felül, hogy bárkit, bármikor képes volt megnevettetni, végtelenül profi versenyző és aranyat érő segítő volt... A Liege-re visszatérve pedig Valverde amellett, hogy könnyeivel küszködve Scarponinak dedikálta győzelmét, a pénznyeremény egészét a gyászoló család javára ajánlotta fel. A 10 nap múlva kezdődő Girón ő vezethette volna az Astanát Aru kényszerű visszalépése után és biztos vagyok benne, hogy nem okozott volna csalódást... Nyugodjék békében.