× Pontosan egy hete ért véget az idei Tour de France, nem túl nagy meglepetésre Chris Froome és a Sky sikerével. Nem fogok kertelni: nem értek egyet azokkal, akik pusztán a marseille-i időfutam előtti, viszonylag kis különbségek miatt izgalmasnak kiáltották ki ezt a francia kört. És nem csak az összetettért folyó csatára akarok célozni ezzel, hanem arra a rengeteg 200 kilométer hosszú sík szakaszra, amelyeket félálomban vagy félszemmel néztem végig. Az már egyéni ízlés kérdése, hogy kinek mennyire jönnek be ezek a lejtmenetes vagy sík befutós hegyi etapok. Persze, a szervezők mondhatják, hogy ezek miatt alakult szorosabban az összetett a megszokottnál, de nézői szempontból kevésbé voltak látványosak. Szerintem. Szó, mi szó, nem rágtam le nap mint nap mind a 10 körmömet a Tour alatt.

Tegyük a szívünkre a kezünket: volt olyan pillanat az idei Tour de France-on, amikor úgy igazán veszélyben forgott Froome végső győzelme? Oké, a 15. szakaszon, amikor a Col de Peyra Taillade-on eltört az egyik küllője, kapaszkodnia kellett és nyilván a Sky-on belül kialakult némi pánikhangulat, de annyira kiemelkedtek a mezőnyből, hogy 10 percen belül felhozták a kapitányt az AG2R vezette csoporthoz. Még esetleg akkor lehettek halványka kétségeink Froome erejével és Landa hűségével/szerepével kapcsolatban, amikor a Peyragudes utolsó 500 méterén a sárga trikós leszakadt és az elvileg luxussegítő baszk ahelyett, hogy felvontatta volna a célba, Aruék után eredt. De annak a 20 másodpercnek, amit akkor beszedett a mostanra négyszeres Tour-győztes brit, egyszerűen nem volt semmi jelentősége, figyelembevéve Fabio Aru és Romain Bardet időfutamképességeit - ráadásul mind a ketten kipukkadtak az utolsó hét végére. Ha viszont valakinek ez elég, hogy izgalmasnak tituláljon egy háromhetest, az még nem is látott igazán izgalmas háromhetest. Olyat, mint például a 2012-es Vuelta. Az a helyzet, hogy még ha nem is volt Chris Froome élete legjobb formájában, nem verte bucira a mezőnyt, nem nyert szakaszt és nem mutatott be hétmérföldes támadásokat, a csapata segítségével fenn tudta tartani közel megingathatatlan fölényét. A Kwiatkowski-Landa párosra minden pillanatban számíthatott, még ha a baszk nem különösebben rajongott a luxussegítő szerepéért és egyszer-egyszer úgy tűnt, szívesebben sütögetné a saját pecsenyéjét. Talán egyszer eljön az ő ideje is. Michal Kwiatkowski pedig olyan volt, akárcsak Wout Poels tavaly: mindegy, hogy 5% vagy 10%, rezzenéstelen arccal vitte a tempót felfelé hosszú kilométereken keresztül, és csak akkor borított ki a sor elejéről, amikor már szó szerint vigyázva álltak a lábai. Ilyen szintű segítő(k) senki másnak nem adatik/adatnak meg a mai mezőnyben. 

Mi lehet a hatékony és eredményes taktika ez ellen a Sky ellen? A kiegyensúlyozottság és a stabilitás. Nem az, amit Romain Bardet és az AG2R próbált alkalmazni: a franciák legkomolyabb reménysége volt az, aki a legtöbbször rángatta meg Froome-ékat - gyakorlatilag eredménytelenül -, de mint látjuk, a marseilles-i időfutamra elfogyott a szufla és kishíján a dobogóját is elbukta Landával szemben. A csapata néhány alkalommal kamikaze-szerűen átvette a vezető szerepet a Sky-osoktól, ám ezek az akciók sem hozták meg az áttörést számukra. Ezzel szemben pedig ott volt Rigoberto Uran, az örök ígéret, aki két Giro 2. hely után alaposan beleszürkült a mezőnybe és az utóbbi években alig-alig produkált maradandót. Az idei Tour sem feltétlenül miatta lesz emlékezetes, hiszen nem parádézott a hegyeken, de ügyesen felmérte az erejét és a végsőkig követte a riválisok kerekét, ráadásul a hajrákban rendre szerzett némi jóváírást. Az időfutamokhoz is konzervatívan állt hozzá, Düsseldorfban sem kockáztatott túl sokat, nehogy úgy járjon, mint szegény Valverde, de mint látjuk, ezzel a felfogással lehetett a legközelebb kerülni Froome-hoz. Megelőzni persze nem volt esélye, ahhoz a kronókat is minimum ikszre kellett volna hoznia, de szerintem Uran abszolút elégedett lehet ezzel a 2. hellyel. Kihozta ebből a Tourból a maximumot, kvázi csapat nélkül, plusz hozott egy új szponzort a Cannondale-nek. Néhány szót Fabio Aruról is ejtenünk kell, aki egy-egy pillanatra elhitette velünk, hogy Froome nem érinthetetlen. Sérülésből és komoly mentális hullámvölgyből tért vissza, nem tudhattuk, mire lesz képes a francia körön... és megnyerte rögtön az első hegyi szakaszt egy szóló szökéssel a Planche des Belles Filles-en, majd a Peyragudes tetején átvette a sárgát az állítólag eléhező Chris Froome-tól. Igaz, csak 2 napig viselte a mezt (Rodezben megszakadt előtte a sor) és a 3. hétre kiszállt a dobogóért zajló csatából betegség miatt, de tiszteletre méltóan küzdött a top 5-ért.

Ha már küzdelemről esett szó, Alberto Contador teljesítményéről is elmondható, hogy miután elvesztette az esélyét a sárgára (12. szakasz után jelentette ki), neki sem maradt más, csak a küzdés. Az első hetet majdnem túlélte bukások nélkül, aztán a 9. szakaszon, a Col de la Biche lejtmenetével (Thomas és Majka közvetlenül előtte bukott) elkezdődött a mélyrepülése. A következő napokban többször is földre került és az egyre növekvő hátrány fényében kénytelen volt belátni, hogy elszállt a dobogó, így ráhajtott a szakaszgyőzelemre. A francia nemzeti ünnepen, a mindössze 101 km hosszú Saint Girons-Foix etapon megpróbálta megismételni a legendás Formigalos menetét. Mikel Landával karöltve indultak meg és sokáig úgy tűnt, hogy így ketten hazaérnek, ám az utolsó emelkedőn utolérte őket a Barguil-Quintana duó és a sprintben a pöttyös trikóért hajtó francia bizonyult a legjobbnak. Alberto a 3. helyet kaparintotta meg, miután az utolsó kanyart elnézte és a belső ívet választotta, Warren Barguillal ellentétben. Az Alpokban aztán újra a tettek mezejére lépett a Col de la Croix Fer-en, ahol rekordidőt tekerve ért fel a szökevénycsoportra, amelyben ott voltak legértékesebb segítői, Pantano és Mollema. Ezen a napon végre igazi csapatként működött a Trek, de még ez sem volt elég a részsikerhez, az esélyesek csoportja a Galibier tetején elcsípte Contadort... A marseille-i kronón a 6. legjobb időt tekerte a spanyol és a 9. helyen végzett összetettben. Az eredmény szempontjából ez volt a leggyengébb Tourja, de az az elképesztő támogatás, amit a rajongóktól kapott, valamelyest kompenzálta ezért. Ettől függetlenül meglehet, utoljára láttuk őt a francia háromhetesen tekerni.

Véleményem szerint a 2017-es Tour de France két legnagyobb vesztese mégis Richie Porte és Nairo Quintana. Előbbi Froome legkomolyabb kihívója lehetett volna mind a hegyekben, mind az időfutamokon, miután rendkívül bíztató formát mutatott tavasszal, a felvezető versenyeken és a Dauphinén egyaránt. Viszont Richie esetében mindig benne van a pakliban, hogy történik vele valami a három hét során... És történt is a Mont du Chat lejtmenetében. Ráadásul nagyon csúnyát bukott (csodával határos módon megúszta törések nélkül), magával rántva az idei Tour egyik legkellemesebb meglepetését szolgáltató Dan Martint. Porte azóta otthon, Monacóban lábadozik, míg Martin elért Párizsig és az előkelő 6. helyet szerezte meg összetettben. Később kiderült, hogy az ír repedt csigolyákkal tekert két héten keresztül, amelyek következtében csak bicegve tudott közlekedni, mikor éppen nem ült kerékpáron. A másik nagy vesztes, Nairo Quintana, aki a Giro-Tour dupla gondolatával vágott neki ennek a szezonnak, de kénytelen volt belátni, hogy alaposan mellényúlt. Még szimpla sem lett belőle és a francia hegyeken többnyire ő volt az első az esélyesek csoportjából, aki leszakadt. Ezzel a lehangoló produkcióval pedig jelentősen felértékelődött Contador 2015-ös próbálkozása (Giro: pipa, Tour: 5. hely). Nem magával az elképzeléssel volt a gond, hanem az időzítéssel karrier szinten, mert annak idején Alberto nyugodt szívvel vághatott bele a duplába, három Tour-győzelemmel a háta mögött, míg Nairo-nak még hiányzik az a sárga trikó. Úgy gondolom, hogy a kevés időfutam fényében egy kecsegtető lehetőséget dobott el magától a kolumbiai, aki ha júliusra hegyezi a formát, könnyedén odaérhetett volna a dobogó akár legtetejére.

A sárga trikó sorsa a verseny vége felé nem volt úgy istenigazából kérdéses, ezzel szemben például a zöldért akár minden idők egyik legkiélezettebb csatája is kialakulhatott volna... ha Marcel Kittel nem adja fel a Tourt a 17. etapon egy bukás következtében. A német sprinter egészen addig kenterbe vert mindenkit a mezőnyhajrák során, összesen 5 szakaszgyőzelmet halmazott fel, ám épp amikor megpillantotta az alagút végét, kénytelen volt elbúcsúzni a zöld trikótól. A pontverseny a világbajnok Peter Sagan méltatlan és jogtalan kizárása után (4. szakaszon, korrigált döntéssel) vált többesélyessé és ugyan Kittel behozhatatlannak tűnő előnyt épített fel a harmadik hétre, Michael Matthews a hegyekben megkezdte a felzárkózását. Mire a német rivális elköszönt a Tourtól, az ausztrál a részhajrák megnyerésével minimálisra csökkentette a hátrányát, szóval közel sem érdemtelenül vette át a mezt, amivel végül eltekert Párizsig. A Sunwebnél határtalan volt az öröm, hiszen a 4 szakaszgyőzelmük mellé 2 megkülönböztetett trikót is elhódítottak: a zöldet Matthews, a pöttyöset Barguil révén, aki befért a top10-be összetettben. A legjobb fiatalnak járó fehér trikó családon belül maradt: Simon Yates ikertestvére, Adam nyomdokaiba lépett és gyakorlatilag végig uralta ezt az összesítést, amelyben Louis Meintjessel vívtak különharcot. Visszatérve a maillot jaune-ra, a végső különbség Froome és Uran között 54 másodperc lett, míg Bardet 2:20 hátránnyal állhatott zsinórban másodszor dobogóra, 1 másodperccel megelőzve Landát. Akinek nem való ínyére a totális Sky-dominancia, az örülhet, hogy 54 másodpercről és nem 5 percről beszélünk, én mégis azt kívánom, hogy ennél azért lássunk szorosabb és izgalomdúsabb Tour de France-okat, vagy legalábbis háromheteseket. Utóbbira jelenleg kicsit nagyobb az esély, de majd meglátjuk, hogyan alakul az idei Vuelta. 

extra
Az előző, a Grand Départ-ról szóló bejegyzésben megígértem, hogyha hozzájutok a 2. szakaszon,
a Jülicher Straße-Roßstraße sarkán készült videóhoz, mindenképp feltöltöm ide, a blogra.
Nos, ennek most jött el az ideje. Jó szórakozást hozzá!