× Az országúti világbajnokságot idén a norvégiai Bergenben rendezték, és ugyan nem egy tradícionális kerékpáros nemzetről van szó - Belgiumhoz vagy Hollandiához mérve -, mégis egész héten tömött sorokban álltak a nézők az utak mellett. Óriási volt a kontraszt Dohához képest, ahol legfeljebb az oldalszél és a homokvihar kísérte a mezőnyt. Ami a bajnokokat illeti, két versenyzőnek is volt lehetősége egyfajta triplára: Tom Dumoulin akár három számban is szerezhetett volna aranyat, míg Peter Sagan zsinórban harmadik szivárványszínű trikójáért tekert, ami még soha senkinek nem sikerült. Végül utóbbi forgatókönyv valósult meg, így egy történelmi jelentőségű győzelemnek lehettünk szemtanúi egy olyan pályán, ahol előzetesen mégcsak fel sem merült a regnáló világbajnok neve.

Idén végre minden a helyére került: egyrészt a magyarországi közvetítési jogokat visszakapta az Eurosport, így az országúti VB újra rangjának megfelelő színvonalú tolmácsolásban juthatott el az itthoni nézőkig, másrészt pedig a kerékpárt értő és szerető emberek lepték el a rendező város utcáit, ami a résztvevők számára is élménytelivé tette a versenyzést - ahogyan arra már a bevezetőben is utaltam. Ugyanis kellenek a nézők az utak mellé. Kell, hogy az adott helyszínen legyen érdeklődés a kerékpársport iránt. Kell, hogy a mindenkori vendéglátó országnak legyen kerékpáros kultúrája. Egy világbajnokság csak akkor lehet teljes, ha ezek a feltételek teljesülnek. Az a tavalyi sivatagi cirkusz Katarban egész egyszerűen nem volt méltó ehhez a nagymúltú sportághoz. Ezzel szemben a norvégiai rendezésbe nem lehetett belekötni. Oké, a férfi mezőnyverseny utolsó kilométerein történt egy kisebb baki a közvetítésben, de erről elsősorban nem a szervezőség tehetett, hanem maga, a kísérőmotoros kolléga. Ha már férfi mezőnyverseny, 12 centi híja volt a hazai aranynak, lett helyette történelmi tripla. Nem hiszem, hogy a bergeni pálya nyilvánosságra kerülésekor sokan gondolták volna, hogy Peter Sagan másodjára is megvédi majd a címét. Ám a világbajnokság közeledtével módusult a közvélekedés, olyanannyira, hogy a versenyhét kezdetén legtöbben már a szlovákot tartották főfavoritnak. Ami az időfutamot illeti, a Giro fényében aligha lehettek kétségeink Tom Dumoulin fölénye felől. Azon a 27 kilométernyi síkon rettentő messze kerültek tőle az ellenfelek - beleértve az igazi specialistákat is -, de az emelkedős hajrában sem tudott hozzá senki közelebb férkőzni. Nem találtak rajta fogást. A csapatidőfutam után 2. aranyát szerezte az egyéni kronóban a holland és bár a mezőnyversenyen is próbálkozott, a Lazac-hegy túlságosan rövidnek bizonyult számára számottevő különbségek kialakítására. Jövőre talán fordul a kocka. Mindenesetre jelenleg nehezen elképzelhető, hogy Sagan Innsbruckban is megőrzi a szivárványos mezt...

Szeptember 17-én, a világbajnokság 1. napján rendezték a csapatidőfutamokat. A német bejegyzésű Sunweb kisebb meglepetésre mindkét nem versenyében tarolt. A férfiak esetében Dumoulin, Kelderman, Matthews, Kämna, Oomen, Kragh Andersen összeállításban álltak rajthoz és messze nem ők számítottak a legesélyesebbnek, hiszen ezt a számot évek óta a BMC és a Quickstep uralja. Gyakorlatilag amióta klubcsapatok versenyeznek egymás ellen (2012), ez a 2 együttes osztozott az aranyérmeken. Idén viszont megszakadt a szériájuk, mivel a Sunwebeseknek sikerült a legideálisabban beosztani az erejüket: a 42.5 km-es távon csak az utolsó kanyarban vált ki közülük két ember, míg a többi csapat jóval korábban 'elhasználta' 2-2 tagját. Végül 8 másodperccel bizonyultak jobbnak Dumoulinék, mint a Rohan Dennis vezette BMC-sek és majd' fél percet vertek a Quickstep elől a bronzérmet elorozó, Froome-mal felálló Sky-ra. Három nappal később került sor a férfi egyéni időfutamra. A 31 km-es táv megkoronázásaként a 3400 méter hosszú, konstansan 9% környéki meredekséggel bírő Mont Floyen nevű emelkedőt kellett teljesíteni az indulóknak, amely alaposan elrontotta a síkhoz szokott specialisták játékát. Címvédésre gyakorlatilag esély sem volt, Tony Martinnak a top 10-ért is kapaszkodnia kellett, ám kishíján onnan is kicsúszott a hegymenet során. A versenyszám meglepetésembere címet az ex-síugró Primoz Roglic érdemelte ki, miután egyedül neki sikerült percen belül maradni Dumoulinnel szemben, ráadásul a Mt Floyen-en ő tekerte a legjobb időt. A dobogósok közül csak a szlovén reckírozta meg a kerékpárcserét, bizonyítve ezzel ezen taktika kifizetődését a kritikák ellenére. Chris Froome a Tour-Vuelta dupla után még bevállalta a világbajnoki szereplést is az óra ellen, végül mind a csapattal, mind egyéniben bronzot szerzett. Közel másfél percet kapott a győztestől, de azt hiszem, nem lehet elégedetlen az eredményével az utóbbi hónapok fényében. Tom Dumoulint nem lehetett megverni, valósággal érinthetetlennek tűnt. A síkon egyértelműen kiemelkedett, a hegyen a 2. legjobb időt produkálta, a célba pedig 57 másodperces előnnyel érkezett. Totális dominancia.

No, és akkor a mezőnyverseny meg a Sagan-féle tripla. Háromszoros világbajnok is kevés van a sportág történetében, konkrétan 4 rajta kívül - Binda, Van Steenbergen, Merckx és Freire -, a címvédés ugyancsak meglehetősen ritka esemény, viszont zsinórban 3 évig még sosem viselhette senki a szivárványszínű trikót. És most lényegtelen, hogy Peter Sagan milyen pályákon és milyen ellenfelekkel szemben szerezte címeit: a különböző korszakokat teljességgel felesleges összehasonlítgatni. Véletlenül senki sem nyer három világbajnoki mezőnyversenyt egymás után. Egyik győzelem sem hullott az ölébe: Richmondban egy látványos szólót mutatott be, Dohában kiválóan helyezkedett a helyenként homokviharba hajló oldalszélben, Bergenben pedig 'mellbedobással' diadalmaskodott a sprintben, miután már azt hitte, elúszott a hajó... De ne szaladjunk ennyire előre. Ugyan, amikor először szembesültünk a bergeni útvonallal azt gondolhattuk, hogy előtérbe kerülhetnek a Quintana-féle hegyimanók, később be kellett látnunk, hogy bizony nagyobb esély van egy limitált létszámú mezőnyhajrára, mint egy hegyi sztárparádéra. A 276 km-es táv leküzdése során a kerekeseknek 12-szer kellett megmászniuk a jónevű Lazac-hegyet, ami még a Sagan-típusú versenyzőknek sem jelentett igazi kihívást, így megbújhattak a bolyban és viszonylagos magabiztossággal várhatták a végkifejletet. Az első órákban a szokásos medrében csordogált a verseny: elengedtek egy ártalmatlan szökést 10 percre, majd féltávnál lassacskán megkezdődött a szervezett üldözés. 100 km-en belülre érve jelentősen megcsappant az élcsoport előnye, elsősorban a belgák és a hollandok munkájának köszönhetően, sőt hamarosan utol is érték a korai próbálkozókat.

Ezután pedig elindultak az egyéni akciók a mezőnyből, míg végül kialakult egy újabb szökés úgy 70 km-re a céltól, benne Hallerrel, De Marchival, Pantanóval, Boommal, Eikinggel és De la Cruzzal. Rövid pórázon tartották őket, a legnagyobb előnyük is mindössze 45 másodperc volt - a franciák a lengyelekkel összedolgozva kontrollálták az eseményeket. Az utolsó előtti körben a héten a 3. aranyáért hajtó Tom Dumoulin indított támadást az emelkedőn, ám a hollandok kibontakozófélben lévő offenzíváját könnyűszerrel hatástalanították az ellenfelek. Ha mást nem is, legalább azt elérték ezzel, hogy az erős összeállítású szökevénycsoportot bőven időben utolérték. Egyre inkább kezdett kirajzolódni egy klasszikus sprintbefutó, hiszen a 12., egyben utolsó bergeni körnek egy nagyjából 80 fős mezőny vágott neki együtt. Persze, akadtak ambíciózus próbálkozók, akik szerették volna kellemetlen helyzetbe hozni a hajrára bazírozókat: a Lazac-hegyen Julien Alaphilippe lőtt ki a bolyból, akit csak Gianni Moscon tudott lekövetni (a fiatal olaszt később húzatásért kizárták). Mögöttük az addig egységes peloton darabokra esett szét, amely darabok csak lassacskán kezdtek újra egyesülni. Mindeközben Vasil Kiriyenka és Lukas Pöstlberger váltak Alaphilippe-ék közvetlen üldözőivé, de sosem értek fel rájuk. Kb. 4.5 km-re a befutótól, a kockaköves részen az eltökélt francia lerázta magáról Moscont és... ekkor eltűnt a kép. Csak a flamme rouge-hoz érkezve láthattuk újra a mezőnyt., pedig ez volt a kulcsszakasza a versenynek: a nagyrészt puncheurök alkotta csoport a síkon végülis utolérte Alaphilippe-et, illetve egy bátor dánt is, aki az utolsó km-eken szeretett volna meglógni. Jöhetett tehát a beharangozott limitált létszámú mezőnyhajrá 26 fővel. Alexander Kristoff a 150 méteres táblánál indította a sprintjét, Peter Sagan kibújva a szélárnyékából pillanatok alatt mellé ért, de nem tudta tisztán megelőzni a norvégot: a szivárványszínű trikós sorsa kerékpárbedobással dőlt el. A célfotó 12 centiméteres különbséget hozott ki kettejük között. A bronzot a láthatóan elégedetlen Michael Matthews szerezte meg. Visszatérve a triplázó Saganra, győzelmét első körben Michele Scarponinak ajánlotta...