× Mindenki érezte, hogy a Djokovic- és Murray-féle totális dominanciák nem tarthatóak fenn hosszú szezonokon keresztül és törvényszerű a visszaesésük. Skót szurkulóként is elismerem és bevallom, hogy tavaly ilyenkor egyenesen rettegtem attól, hogy belátható időn belül a világelsőséggel együtt elvész az erőfölény és az érinthetetlenség is. Pontosan így történt, de sokkal drasztikusabb formában, mint ahogyan én arra számíthattam. Az ő hanyatlásukkal egyidőben megindult a két fenomén, Federer és Nadal rohamtempójú újboli felemelkedése, illetve színre léphetett a várva-várt utánpótlás, amely a hiányzók által hátrahagyott űrt igyekezte kitölteni. Sőt, az elveszettnek hitt generáció is jelentős szerephez juthatott, levetkőzve ezzel a beváltatlan ígéretek skatulyáját.

A klasszikus értelemben vett 'nagy négyes' körein belül lezajló, drámai hirtelenségű őrségváltás szele rögtön az Australian Openen arcbacsapta a teniszvilágot. Novak Djokovic, a torna címvédője a második körben zuhant ki Istomin keze által, de a világelső Andy Murray se húzta sokkal tovább, ő az idősebb Zverev-testvértől, Mischától kapott ki a legjobb 16 között. Egyértelműen az utóbbi volt az egetrengetőbb szenzáció, hiszen a szerbtől a - magához képest - félresikerült előző fél éve miatt nem is igazán várhattunk kiemelkedő ereményt. Roger Federer és Rafael Nadal mind mentálisan, mind fizikálisan friss állapotban, sikeréhesen és végtelenül eltökélten tért vissza a pályára Melbourne-ben. Biztosan persze nem tudhattuk, mire lesznek képesek ennyi kihagyás után, ám a negyeddöntők magasságában már sejthettük, hogy egy hollywood-i forgatókönyvbe kívánkozó sztori íródik a szemeink előtt. És valóban megtörtént az, amiről csak a hardcore Fed- és Rafa-fanok mertek ábrándozni a szezon kezdetén: a történelmi jelentőségű döntőben összetalálkozott a két korszakos zseni és egy fordulatokban dús ötszettes csatát vívtak a bajnoki címért. Mint tudjuk, végül Federer emelhette magasba a trófeát, karrierje során már ötödik alkalommal és összességében a 18. Grand Slam-győzelmét aratta, újabb lépést téve a halhatatlanság felé. És ez még csak a kezdet volt!

A hagyományos tavaszi észak-amerikai kitérő során egyértelművé vált, hogy Murray és Djokovic, a világranglista ekkori első két helyezettje menthetetlenül elindult a lejtőn, illetve bebetonozódott Federer erőfölénye Nadallal szemben. A svájci Indian Wellsben a nyolcaddöntőben mosta le a spanyolt, Miamiban pedig a fináléban tette ugyanezt, elhódítva mindkét Masters-serleget gyors egymásutánban. Egy az egyben lemásolta egy bizonyos Novak Djokovic 2016-os teljesítményét: tette mindezt 35 évesen, 8 hónapos kényszerpihenőt és egy térdműtétet követően. Elfogytak a jelzők vele kapcsolatban, pedig még csak április legelején jártunk. Végülis, nem először csinált ilyet; 2006-ban, első virágkora idején hasonló idénykezdetet produkált. Csak közben eltelt 11 év és 90%-ban kicserélődött mögötte a mezőny. A 2006-os miami döntőben például mostani edzője, Ivan Ljubicic volt az ellenfele... De nem csak Federer klasszisa bizonyult állandónak és korszakokon átívelőnek. A salakszezon beköszöntével megnyílt a lehetőség Rafael Nadal előtt, hogy elfeledtesse a keménypályás fiaskókat és átmenetileg a kezébe vegye az irányítást. Nem is késlekedett a spanyol: egyből belecsapott a lecsóba és bezsebelte pályafutása 10. monte-carló-i győzelmét, amit egy 5. madridi diadal követett. Azt persze illik hozzátenni, hogy Roger taktikus megfontolásokból távolmaradt a komplett salakos turnétól, tartalékolva ezzel erőit egy esetleges mélyebb wimbledoni menetelésre.

Visszatérve Nadalra és a vörös földre, nem sikerült a salakkirálynak fenntartani makulátlan mérlegét kedvenc borításán, miután Rómában meglepetésre beleakadt Dominic Thiem hálójába. Ennek következtében előtérbe kerülhetettek egyrészt a fiatalabb generációk képviselői, másrészt Djokovic is, aki egészen a döntőig verekedte magát ezen a tornán. Csak Sascha Zverev tudta őt megállítani, akinek egyre biztosabbnak tűnik a helye a legszűkebb elitben és elkezdte gyártani a Masters-győzelmeket, nem beszélve arról, hogy az előkelő 4. helyen zárta ezt az évet. A Roland Garroson aztán visszarendeződtek az erőviszonyok, Rafa valósággal átgyalogolt a mezőnyön: egy árva szettet sem bukott el a két hét alatt és gyakorlatilag egy másodpercig sem forgott reális veszélyben a végső sikere. Stan Wawrinkára megsemmisítő vereséget mért a döntőben, így június 10-én 'tizedjére is megfürödhetett a Philippe Chatrier salakjában' - írtam akkor, felemelkedett hangulatban a beteljesített Décima margójára... Ezzel búcsút intettünk a salaknak és a következő héten kezdetét vette a wimbledoni felkészülés, immáron füves talajon. Federer szokásához - és szerződéséhez - híven részt vett a hallei 500-as tornán és érvényesítve a papírformát, meg is nyerte, ahogyan azt már korábban 8-szor tette. Mindeközben Queen's-ben elmaradt a kívánt és remélt Murray-féle feltámadás (pedig a Garroson elődöntőig jutott), így jócskán leszűkült azon játékosok névsora, akik egyáltalán versenyre kelhettek Rogerrel az All England Lawn Clubban.

Nadal ugyan rápihent Wimbledonra, azonban még ez a néhány hetes szünet sem vértezte fel arra, hogy beleszóljon a győzelmi kérdésekbe: Gilles Müller útját állta a legjobb 16 között. Ami a még ekkor is világelső Andy Murray-t illeti, az első fordulótól kezdve látszott, hogy nincs minden rendben vele fizikálisan. Ez a probléma a negyeddöntőben csúcsosodott ki Querrey ellen. Murray Végigsántította a mérkőzés második felét és hiába szeretett volna elindulni a US Openen, ez a csípősérülés véget vetett a szezonjának. Örök riválisát, Novak Djokovic-ot ugyancsak a wimbledoni tornán láthattuk utoljára teniszezni 2017-ben: ő könyökfájdalmaira hivatkozva maradt távol az idény hátralevő részétől. Ezzel egyidőben Roger Federer akadályoktól mentesen sétált be a döntőbe, ahol egy közel sem 100%-os Marin Cilic-et intézett el bántóan sima három játszmában, hogy nyolcadjára is kezében tarthassa a legendás aranytrófeát. Nem ez volt az év meccse, de a lényegen nem változtat: a reneszánszát élő svájci elkönyvelhette 19. Grand Slam-sikerét is... A US Opent felvezető ezres versenyek nem éppen a Fedal-párharcról szóltak: ekkor mutatkoztak meg először a fáradtság és a koncentrációhiány jelei a legendás duón. Federer meglepően egyoldalú találkozón kapott ki a Rogers Cup fináléjában Sascha Zverevtől, miután nem vállalta a cincinnati indulást. Nadal pedig mindössze 3 mérkőzést tudott megnyerni a két tornán együttvéve. Az idén újra magára találó Grigor Dimitrov használta ki az adódó lehetőséget, aki a folyamatos motivációhiánnyal küzdő és rendkívül rapszódikus teljesítményt nyújtó Nick Kyrgiost kényszerítette térdre Cincinnatiben, első Masters-trófeáját kaparintva meg ezzel.

A US Open sorsolása - Murray kései visszalépésével - nem tette lehetővé a régóta vágyott Federer-Nadal döntőt, ám végül az elődöntőben sem kerültek szembe egymással a felek, hiszen egy régi ismerős, Juan Martin Del Potro idei legnagyobb győzelmét aratva búcsúztatta Federert. Innentől kezdve pedig egy szemernyi kétségünk sem lehetett afelől, hogy Nadal fogja megnyerni ezt a tornát: az alsó ág leginkább egy szellemtanyára hasonlított, ahonnan végül Kevin Anderson vívta ki a jogot, hogy megküzdhessen a spanyollal. Legyünk őszinték, minden jóindulatunk és igyekezetünk ellenére sem ruházhattuk fel a dél-afrikait valós esélyekkel. Bevállalom, számomra teljes képtelenségnek tűnt még az is, hogy szorossá tegye ezt a döntőt. És nem is tette. Rafa nemcsak a bajnoki címet hódította el New York-ban, hanem időközben megalapozta évvégi világelsőségét is. Az őszi ázsiai körút elhozta a szezon utolsó Fedal-derbit, ám a Shanghai Masters fináléjában is elmaradt a gigászi csata: Federer újból érvényesíteni tudta keménypályás fölényét. Az év vége már abszolút nem róluk, kettejükről szólt, bár a silány felhozatalú világbajnokságon a svájcinak még kinézett egy fényes diadalmenet Nadal kényszerű visszalépésével. Az elődöntőben azonban David Goffin okozott egy álleesős meglepetést a hatszoros világbajnok búcsúztatásával. A belga a kulcsfontosságú pillanatokban sem remegett meg, rá nem jellemző módon kiválóan kezelte a vállaira nehezedő nyomást. Grigor Dimitrovot viszont senki és semmi sem állíthatta meg. A bolgár veretlenül zárta a londoni VB-t és tett egy hatalmas lépést karrierje beteljesítése felé...

Hogy mindezek fényében mi várható jövőre?
Ember legyen a talpán, aki megjósolja!

RANGLISTAVÁLTOZÁSOK

nagyobb méretért kattints a képre!