'Végre!' – gondolhattuk mi, pártatlan, nyílt sisakos küzdelemre éhező nézők, akik az innsbrucki országúti világbajnokság útvonalának nyilvánosságra kerülése óta dörzsöltük a tenyerünket. 'Végre!' – gondolhatták a vérbeli hegyimenők, akik hosszú éveken keresztül mellőzöttnek érezhették magukat a világbajnoki mezőnyversenyeken és most lehetőséghez jutottak. 'Végre!' – gondolhatja a korát újra és újra meghazudtoló Alejandro Valverde, aki egész karrierje során a szivárványt üldözte és idén magára ölthette. Azt hiszem, ha a győztes személyével nincs is mindenki kibékülve, maga a verseny minden szurkolói igényt kielégített. Végy egy izzasztó alpesi körpályát, fűszerezd meg egy  szó szerint - pokoli emelkedővel és adj hozzá egy lejtmenetes finálét: az osztrákok rátaláltak az intenzív, ösztönök irányította csatározás receptjére. Még több ilyet!

Tavaly hosszasan méltattam a pazar norvég rendezést (igaz, a színvonaltalan dohai bohóckodást nem volt nehéz felülmúlni), véleményem szerint azonban Innsbruck minimum annyira volt jó választás, mint annak idején Bergen. Sőt, szakmailag még lehet, hogy jobb választásnak is bizonyult az osztrák helyszín. Ami a hivatalos nézőszámokat illeti, Bergen tömött utcáit aligha lehet felülmúlni, de így utólag ki merem jelenteni, abba a pályába többet láttunk bele, mint amit valójában nyújtani tudott. Pontosan azért, mert az utóbbi évek klasszikus mezőnyhajrái után ki voltunk éhezve egy hegyes világbajnoki pályára. De nem, egy olyan pályát nem címkézhetünk hegyesnek, ahol Peter Sagan egész napos bujkálást követően nyerni tud, Alexander Kristoffot lehajrázva - ettől függetlenül nagyszerű versenyt láthattunk, csak abban hibáztunk, hogy a szintrajz alapján túlbecsültük az útvonalat színesítő emelkedő nehézségét. Ha az ismert földrajzi fogalmakat a profi kerékpársport kontextusába helyezzünk, azt mondhatnánk, hogy amit még Sagan kibír, ott ér véget a dombság, és amit már nem bír ki, ott kezdődik a hegyvidék. Nem tudom, ki mennyire emlékszik, de amikor a bergeni pályarajz nyilvánosságra került, benne a Höttinger Höllhöz képest kispályás Lazac-heggyel, a sajtó sietve írta le a szlovákot, mondván ez a szintkülönbség bőven sok lesz neki. Tévedtek. Ám akkor még csak nem is sejtettük, mit tartogat számunkra Innsbruck. És igen, amit az osztrákok tűztek, az volt az igazi hegyes pálya, amihez a kétszeres címvédő hozzá sem szagolhatott. Nemcsak a Höttinger Höll 28%-os rámpái mondatták ezt velünk, a hétszer teljesítendő igls-i kaptató is nyomós érvnek tűnt, hiszen kiválóan alkalmas arra, hogy elvégezze a szelekciót a mezőnyben, kiszórva a flandriai falakon vigéckedő tagokat. Akármekkora klasszis Peter Sagan, ezt már nem bírhatta ki, így három év után érzékeny búcsút kellett vennie a szivárványszínű trikótól...

Még mielőtt elmélyednénk a főesemény, a vasárnapi mezőnyverseny részleteiben, megvizsgálnánk Sagan trónfosztásának körülményeit és felavatnánk az új világbajnokot, ugorjunk vissza az időben és koncentráljunk az óra elleni küzdelmekre. Az országúti világbajnokság programja a hagyományoknak megfelelően a csapatidőfutamokkal vette kezdetét. Az idei volt az utolsó olyan év, hogy ebben a viszonylag fiatal versenyszámban, a futball nyelvén szólva 'klubcsapatok' mérik össze tudásukat, hiszen jövőre már a nemzeti válogatottaké lesz a főszerep. Ha már klubcsapatok, a 2012-ben életre hívott speciális műfaj a Quickstep-Floors, a BMC, a Mitchelton-Scott és a Sunweb váltógazdaságát hozta, ezek azok az együttesek, amelyek állandó jelleggel képviseltették magukat a világbajnoki dobogón. Ami a 2018-as kiírást illeti, az Ötztal és Innsbruck között megrajzolt, összességében 63 kilométer hosszú pálya legkritikusabb szakasza az axams-i mászás volt, ami a táv utolsó harmadában várt a versenyzőkre. Az erőteljes kezdés ennek fényében nem volt célravezető, a Mitchelton-Scott bele is bukott, ám az emelkedőre való energiaösszpontosítás sem hozott aranyat a konyhára a Tom Dumoulinnel felálló Sunwebnek. A legkiegyensúlyozottabb teljesítményt a Quickstep-Floors hatosfogata produkálta: közepesen erős kezdés, egyenletes iram a hegymenetben és egy zseniális hajrá. Ez a taktikai képlet hozta meg a sikert a Niki Terpstra, Maximilian Schachmann, Yves Lampaert, Bob Jungels, Laurens De Plus, Kasper Asgreen összeállítású belga csapat számára. Az elsőszámú favoritnak kikiáltott BMC kishíján elorozta az ezüstöt a Sunweb elől, végül azonban Rohan Denniséknek be kellett érniük a pódium legalsó fokával.

Az egyéni időfutam egy pikáns Dumoulin-Dennis párharcot ígért: ugyan csapatszinten egyikük sem ért fel a csúcsra, egy az egy ellen lemeccselhették egymás között az aranyérmet. A valamivel több, mint 52 kilométernyi tömény monotonitást a mezőnyverseny útvonalában is visszaköszönő gnadenwaldi emelkedő törte meg, amely 14%-os meredekségű szakaszokat is tartalmaz. A pályának ezen eleme egyértelműen azoknak az időfutammenőknek kedvezett, akik nem riadnak vissza a jelentősebb szintkülönbségektől sem, ellenben a síkra specializálódott lokomotívok - a kategória mintapéldánya a négyszeres bajnok, Tony Martin - sorsát megpecsélte. Az előbbi csoportba tartozó Rohan Dennis önbizalomnövelő győzelmekkel hangolt a Dumoulin elleni összecsapásra: az ausztrál kétségkívül uralta a Vueltát kronó-fronton, tekintélyt parancsoló, mondhatni, üzenetértékű fölénnyel nyerte a harmadik hét elején lebonyolított időfutamot. Mégsem vettük őt kellően komolyan. Pedig ő a lehető legkomolyabban állt hozzá ehhez a világbajnoki futamhoz. Ezt tükrözte a végeredmény is. Pusztán a helyezési számokat tekintve gondolhatnánk, papírforma született, azonban ha a különbségekre pillantunk, egyből más megvilágításba kerül Dennis teljesítménye. Tom Dumoulin hiába hajtotta ki magát, a nyomába sem érthetett, sőt, még az emelkedőn is kapott eltökélt ausztrál riválisától. Erre aztán végképp nem számított senki. Dumoulin arca is árulkodó volt: 2. hely és egy perc, 21 másodperc hátrány?! Mégis, mit csinált Dennis? Döbbenet. Azt hiszem, valahogy így definiálható az erődemonstráció fogalma a sportban. Kérem, nem volt itt semmiféle párharc az aranyért. A hollandnak leginkább hátrafelé kellett kacsingatnia, mert csak egy hajszálon múlott - konkrétan öt tizedmásodpercen -, hogy nem Victor Campanaerts lett az ezüstérmes. Dennis győzelmét az égvilágon senki és semmi nem fenyegette. Érinthetetlen volt.

Ilyen előzmények után kanyarodtunk rá a várva várt mezőnyversenyre. A Kufsteint Innsbruckkal összekötő, 258 kilométeres pályába 4670 kilométernyi szintkülönbség szorult, ami ugyan a sokrésztvevős sprintbefutókhoz szokott közönség számára szokatlan látvány, a világbajnokságok történetében korántsem példátlan adat - ebben a tekintetben a 1966-ban, a Nürburgringen megrendezett futam a csúcstartó, a maga 5844 méterével. A jelenlegi mezőny tagjai még nem tekerhettek ilyen jellegű útvonalon, így egy merőben új megközelítés szükségeltetett a sikerhez. Az esélyeket illetően egybehangzottak a vélemények: Julian Alaphilippe és Alejandro Valverde neve kivétel nélkül minden előzetesben szerepelt. Az ardenneki egynaposok dominátorai nemcsak robbanékonyságukkal érdemelték ki az ötcsillagos favorit-státuszt, a háromheteseken bizonyított szívósságuk is felhatalmazta őket erre a címre. A spanyol körversenyen edződő Peter Sagan szereplése két táborra osztotta a kerépáros társadalmat: egyesek a bergeni tévedésből kiindulva nem merték leírni, míg mások egyenesen kizártnak tartották, hogy éremközelbe érjen. Azt hiszem, Sagan legbelül érezte, hogy az utóbbi tábornak lesz igaza, de megbirkózott a lehetlennel. A szivárványszínű trikó szinte már a második bőrévé vált, érthető, hogy nehezen mondott le róla...

A konkrétumok mezejére lépve, nagyjából 20 kilométer megtétele után alakult ki a nap szökése, ami hemzsegett az úgynevezett rouleur típusú, robosztus termetű versenyzőktől, mint például Ryan Mullen vagy Tobias Ludvigsson. A mezőny olyannyira elégedett volt a 11 fős élboly összetételével, hogy boldogan húzták be a kéziféket, 19 percnyi egérutat biztosítva az elvetemült próbálkozóknak. Az igls-i emelkedőt tartalmazó olimpiai körpályára érve egyre fogyatkozott a szökevénycsoport létszáma, viszont a különbség csak akkor indult rohamos csökkenésnek, amikor a győzelemben érdekelt válogatottak (spanyolok, franciák, olaszok) véget vetettek a henyélésnek és kézbe vették a gyeplőt. Az utolsó 100 kilométerre fordulva megkezdődött a valódi szelekció: ahogyan arra számítani lehetett, a fokozatosan növekvő, hegyi segítők által diktált tempó kiszórta a nehezékeket a főmezőnyből. Ennek az iramváltásnak esett áldozatul Peter Sagan is, aki mosollyal az arcán viselte a trónfoszott bajnok szerepét - a rendezők gondoskodtak arról, hogy a későbbiekben még reflekterfénybe kerülhessen. Az újabb címvédés tehát elmaradt, de az események csak ezután forrósodtak fel igazán. Az utolsó előtti körben egy Greg Van Avermaet-féle támadás borzolta a kedélyeket, ám az olaszok és a spanyolok egy-egy előretolt ék segítségével lefülelték az akciót. A szállingózó kontrák eredményeképp alaposan megnyúlt a sor és látványos csillaghullás következett be: a leszakadók közt felfedezhettünk a friss Vuelta-győztes Simon Yates-et, az újdonsült apuka Dan Martint, és a korábbi világbajnok Michal Kwiatkowskit is.

A szökevénycsoport martalékait a céltól 23 kilométerre kebelezte be a mezőny, és szinte ezzel egyidőben Peter Kennaugh lépett a tettek mezejére, Michael Valgrennel a hátsó kerekén. A vakmerő dán saját kezébe vette a sorsát, a kaptatón faképnél hagyta üldözőit és félperces előnnyel suhant át az innsbrucki óvároson. Közeledett az igazság pillanata. Welcome to Höll! - hirdette a felirat a völgyben. És valóban, ami a talpon maradt harcosokra várt, az maga volt a Pokol. Az idei világbajnokság szenzációja, a Thomas Rohregger (ex-profi) által felfedezett, megközelítőleg 3 kilométer hosszú Höttinger Höll középső szakasza 28%-os meredékséggel fenyegetett. Amint Valgren szembetalálta magát a rettegett fallal, reményei azon nyomban szertefoszlottak: az esélyeseket tömörítő, francia armada vezette csoport csakhamar elszáguldott mellette. A gallok Julian Alaphilippe-et igyekeztek helyzetbe hozni, azonban kiemelt versenyzőjük váratlanul megrogyott, így életbe lépett a B-terv. Romain Bardet nem késlekedett sokáig, élt az adódó lehetőséggel és felvette a kesztyűt. A jelenlétével kellemes meglepetést okozó Michael Woods-szal felváltva vezették végig a pokoli hegyet, míg a toronymagas favorit, Alejandro Valverde megpihent mögöttük, rendezve gondolatait a finálé előtt. Az azúrkékeket képviselő Gianni Moscon egy rossz mozdulat miatt vesztette el a kontaktot: a mezőny ügyeletes rosszfiúja elmért egy kanyart és lecsúszott az útról, miután kiesett a ritmusból. A küszködő olasz árnyékában felbukkant egy narancssárga mez: a helyenként halszálkázva közlekedő Tom Dumoulin lépésről-lépésre közeledett az éllovasokhoz.

A lejtmenetben a szivárványos lázban égő Valverde vette át az irányítást, ám még ő sem tudta megakadályozni, hogy a kiváló tempómenő hírében álló holland felérjen a síkon. Egy riválissal több, vagy kevesebb, oda se neki. Valverdének egyiküktől sem volt félnivalója, csak hinnie kellett magában. Ezzel pedig sosem volt problémája. A többiek is érezték, hogy ezt csak ő ronthatja el. A veterán spanyol rákényszerült arra, hogy az élről kezdje meg a sprintet, de egy pillanatra sem jött zavarba. Korait nyitott, 300 méterre a céltól indította meg élete legfontosabb hajráját. Bardet és Woods kétségbeesetten loholtak utána, Dumoulinnek nem maradt ereje az érmekért való versenyfutásra... Az ember, aki hatszor állhatott világbajnoki dobogón, de egyszer sem a legfelsőbb fokán, most megkaparintotta az aranyat. Az ember, aki egész karrierje során a szivárványt üldözte, most magára ölthette azt. Alejandro Valverdének nincs makulátlan előélete sportolóként, ez tény. Emiatt joggal lehetnek fenntartásaink. De talán szerencsésebb a történet emberi oldalát szemlélni. A múlt harsány felhántorgatása közben ugyanis azt sokan elfelejtik, hogy tavaly Düsseldorfban, a Tour de France nyitószakaszán Valverde eltörte a térdkalácsát. A baleset a visszavonulás szélére sodorta a spanyolt. Alig több mint egy évvel később ez az ember világbajnok lett Innsbruckban. Akárki akármit mond, ez tiszteletreméltó eredmény.