× Az alcímben olvasható egy újabb közhely, ami minimum annyira igaz, mint amennyire együgyűen hangzik. A 99. Olasz Körversenyen régóta nem tapasztalt izgalmakat élhettünk át, egészen a 20. szakasz végéig nyitott volt a verseny. Valójában mégsem ekkor dőlt el az összetett, hanem már egy nappal előtte. Egy háromhetes során elég egy pillanatnyi kihagyás, és rögtön elúszhat a győzelem, vagy éppen az ellenfelek ölébe hullhat egy váratlan lehetőség, attól, függ, honnan nézzük. Végülis az előzetesen legfőbb esélyesnek kikiáltott versenyző nyert, de úgy, hogy egészen a 3. hét közepéig lefelé ívelő teljesítményt mutatott. Az utolsó két nap viszont minden kétséget kizáróan neki sikerült a legjobban, ami egyben a kivételes mentális erejét is bizonyítja.

Fogalmam sincs, hol kezdjem, mert még 3 nappal a torinói befutó után is cikáznak a fejemben a gondolatok. Abszolút pártatlanul (najó, az abszolút talán túlzás) mentem neki ennek a Girónak, mégis hasonló érzelmeket váltott ki belőlem, mint a tavalyi. Nem fogom eltitkolni, számomra nagyon szimpatikus volt az, ahogyan Steven Kruisjwijk versenyzett (gondolom ezzel nem vagyok egyedül). Már korábban is felfigyeltem rá, de ennyire jól még sosem láttam őt tekerni és igen, lehet, hogy én őt szerettem volna rózsaszínben tudni a végén. De ez nyilván nem így működik. Az elejétől a végéig, az első szakasz startjától az utolsó befutójáig, minden egyes pillanatban borzasztóan kell koncentrálni ahhoz, hogy valaki felvehesse azt a bizonyos maglia rosát. És akármennyire kiemelkedik valaki a mezőnyből fizikálisan, sosem szabad neki odaadni előre a győzelmet, mert tényleg bármi megtörténhet az országúton (íme, egy újabb közhely). Önhibából vagy azon kívül bekövetkező bukás, kisebb-nagyobb sérülés, betegség, mechanikai probléma, defekt vagy bármilyen más, emberi mulasztásból adódó hiba, mind-mind benne van a pakliban. Ezért nem szabad feladni akkor sem a küzdelmet, ha kilátástalannak tűnik a helyzet. És igen, beleférhet egy rossz nap, sőt, ha ezt a Girót vesszük alapul, még több közepesen gyenge nap is. Az országúti kerékpár hiába az egyik legbrutálisabb állóképességi sportág, a mentális felkészültség épp annyira szükségeltetik hozzá, mint az erős lábak. A mentális felkészültség pedig nem csak abból áll, hogy az ember kihagyások nélkül összpontosít a feladatára, hanem hogy egy gyengébb időszakában is megőrzi a hitét. Vincenzo Nibali pontosan ezt tette, és ezzel végül kiérdemelte a soha véget nem érő trófeát.

Őszinte leszek, én szembemenve a trendekkel, nem tekintettem egyértelmű favoritnak Nibalit a Giro kezdete előtt. Számomra nem volt túl meggyőző, amit a szezon első harmadában produkált. Hiába minden magyarázkodása, miszerint most jött vissza edzőtáborból, vagy még nem kell csúcsformában lennie... stb. Nem szokott jót jelenteni ugyanis, ha valaki 7 perceket kap a legfontosabb felvezezőversenyeken. És ennek megfelelően tekert az olasz körön is, egészen az utolsó két szakaszig. Egész egyszerűen nem tudta kontrollálni az eseményeket, pedig nagyon szerette volna. Bitangerős segítőket hozott megintcsak az Astana, akik tényleg minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy pozícióba hozzák a kapitányt, de Nibali képtelen volt feltenni a pontot az i-re. Láthattunk tőle próbálkozásokat a Dolomitokban is, de rendszerint megkontrázták Kruijswijkék és előbb-utóbb sikerült is leszakítaniuk. Igaz, nem kapott súlyos perceket az emelkedőkön, de ezek a fél percek szépen összeadódtak, majd a hegyi időfutam után sokan leírták őt közel 5 perc hátrányban. Utólag kiderült, hogy kisebb betegséggel küzdve vágott neki annak a 10 km-es kronónak, ráadásul mechanikai problémája is akadt (váltóhiba), ami miatt kerékpárt kellett cserélnie. Annyi biztos, hogy az nem az ő napja volt az Alpe di Siusin... Ezután olyan kérdések is felvetődtek, hogy esetleg hazautazik, mert már úgy sincs győzelmi esélye, de erről szó sem volt, csak az újságírók gondolták túl a témát. Csoda, hogy ebben a helyzetben nem adta fel. Persze, azt ő is belátta, hogyha Kruijswijk nem száll bele a hófalba a 19. szakaszon, aligha tudta volna a maga javára fordítani az állást. Vagy csak nagyon nehezen.

És akkor a momentum, ami eldöntötte a Giro d'Itáliát. 19. szakasz, Alpok, Cima Coppi, Colle dell'Agnello, 2700 méteres tengerszint feletti magasság. A rettegett hegy utolsó kilométerein az öt perc mínuszban lévő Vincenzo Nibali meghúzza a sort és a verseny során talán először a vörös zónába kényszeríti Steven Kruijswijket, de nem tudja leszakítani se őt, sem Esteban Chavest, aki ekkor az összetett második helyén állt kereken 3 perc hátrányban. Így hárman, brutális tempóban vágnak neki a lejtmenetnek. Nyirkos, ködös az idő, az út mellett közel két méteres hófal tornyosul. Alig tesznek meg egy kilométert lefelé, Kruisjwijk utolsóként fordulva csúnyán benéz egy balost és látványosat esik. Az adrenalin persze dolgozik benne, egyből felpattan és menne tovább, ám a kerékpárja szinte használhatatlanná válik. A neutrál autó rögtön a segítségére siet, de a holland nem cserél bringát. A csapata mindeközben üvölt a fülébe, hogy ne vesztegesse az időt, ne várjon a kocsira, majd később megoldják a problémát... Újabb percek telnek el, Kruijswijk elkeseredetten üldözi riválisait, immáron egy új Bianchin. Ekkor közel 1 perc a lemaradása, ami a lejtmenetben nem nő tovább rohamosan, de amint elkezdi az utolsó hegyet, névszerint a Risoult, látszik rajta, hogy nincs minden rendben... A különbség három perc felé kúszott. Chaves átvette a rózsaszín trikót, míg Nibali megnyerte a szakaszt, méghozzá nem akármilyen teljesítménnyel. A végén kiosztott 44 másodpercet kolumbiai ellenfelének is, ami előre vetítte a 20. etap történéseit. Véleményem szerint ezzel a Cápa - egy teniszes hasonlattal élve - meccslabdákhoz jutott, már csak be kellett ütni azt a ziccert másnap.

A másik kőkemény alpesi szakaszon sem maradtunk izgalmak nélkül, és ha valaki azt mondja még a Giro előtt, hogy az utolsó számottevő napon az első négy 2 percen belül lesz egymáshoz képest, csak félve hittük volna el neki, de végülis így lett. Nem sűrűn fordul elő ilyesmi, úgyhogy dörzsölhettük a tenyerünket. Amint korábban említettem, számomra ezen a ponton elég valószínűnek tűnt, hogy Nibali a maga javára fordítja az állást, ellenben Chavesre nem merten volna zizit rakni a Risoul-os megrogyása után. A legtöbb kérdőjel mégis Kruijswijk kapcsán vetődött fel, aki a bukást - ahogyan azt sejteni lehetett - nem úszta meg sértetlenül a hófalas kalandot. Törött bordával és lábfájdalmakkal volt kénytelen rajthoz állni, de mindenképp be akarta fejezni a versenyt, hiába vesztette el az esélyét a győzelemre (ezt ő maga nyilatkozta, kissé hitehagyottan). A dobogóért harcolt, ám végül meg kellett elégednia a 4. helyezéssel, ugyanis Alejandro Valverde a Dolomitok-beli gyengélkedését követően összeszedte magát: miután már a harmadik hét elején kikipálta a szakaszgyőzelmet, másik célját is megvalósította a 3. hely bebiztosításával. Érdekesség vele kapcsolatban, hogy úgy készült karrierje első Corsa Rosajára, hogy nem vett részt magaslati edzőtáborban. Figyelembe véve, hogy idén hányszor kellett 2000 méter környékén vagy afelett tekerniük, ez nem volt éppen okos húzás a részéről, de ha valóban csak azzal a céllal érkezett, hogy nyer egy szakaszt, plusz feláll a dobogóra, akkor nem lehet belekötni a produkciójába. Visszatérve a 20. etap eseményeihez, Nibalihoz és az ő meccslabdájához, egészen a 15 km-es kapuig várt a sorsdöntő támadással, és ugyan eleinte úgy tűnt, Chaves ott tud maradni a hátsó kerekén, a kolumbiai perceken belül megadta magát. Szinte ijesztően hatott a kettejük közötti tempó és mozgásbéli különbség. Innen már nem volt visszaút Esteban Chaves számára. Egészen a Kruijswijk-féle csoportig csúszott hátra, Nibali pedig egy újabb bravúros tekerés segítségével felölthette magára a rózsaszín trikót. Ki gondolta volna ezt a hegyi időfutam után?

Essen szó a többiekről is, mert az összetettért folyó küzdelem mellett egyéb történések is színesítették az idei Giro d'Italiát. A hollandiai rajt például fantasztikusan sikerült, félmillión látogattak ki az utak mellé és meg is kapták azt, amire vágytak: Dumoulin - hacsak hajszállal is - megnyerte a nyitónapi időfutamot és elsőként viselhette a rózsaszínt. A sprinteket egyértelműen a németek uralták, hiszen mind Kittel, mind Greipel óriási fölénnyel húzta be a mezőnyhajrákat. Előbbi két, utóbbi három szakaszgyőzelmet gyűjtött, viszont egyikük sem ment végig, így a piros trikó az első helyet nélkülöző Nizzolo vállalira került (igaz, a torinói befutón ő bizonyult a leggyorsabbnak, de később megfosztották ettők a sikertől). Az előzetesen győzelmi esélyekkel felruházott Mikel Landa a második pihenőnapot követően betegség miatt feladni kényszerült a versenyt, míg egy másik top 5-ös aspiráns, Ilnur Zakarin ugyancsak az Agnello lejtmenetében esett még Kruijswijknél is nagyobbat, minekutána nem tudta folytatni a harcot (törött kulcscsonttal megúszta). A Sky csapat becsületét végül Mikel Nieve mentette meg, aki amellett, hogy a 13. etapot megnyerte, a hegyi trikót is elorozta Cunego orra elől az utolsó pillanatban. Számomra a legnagyobb megdöbbenést Alexander Foliforov okozta, aki a korábban többször is felemlegetett hegyi időfutamon alkotott maradandót: sokáig megdönthetetlennek tűnt az ideje, a végén mégis izgulnia kellett Kruijswijk miatt, akit - mint később kiderült - 16 századdal előzött meg. Ugyancsak dicséretet érdemel még Gianluca Brambilla, aki rózsaszínben beállt segíteni és az ő munkájának is köszönhetően az Etixx egy ideig csapaton belül tartotta a mezt, hiszen az átkerült Jungelsre (fiatal luxemburgi a 25 év alattiak versenyét magabiztosan nyerte). Illetve nem mehetünk el szó nélkül az olaszok teljesítménye mellett sem, hiszen a 6 napi győzelem mellett elhódították az összetett első helyét és a ponttrikót is. Annyi bizonyos, hogy ezt a Girót még sokáig fogjuk emlegetni.