„Így igaz, 21 nappal ezelőtt senki sem sorolt a favoritok közé. Senki sem hitte el, hogy meg tudom csinálni” - nyilatkozta  a veronai arénában a tizenhatmilliós Ecuador újdonsült nemzeti hőse, Richard Carapaz, vállain a hőn áhított maglia rosával, kezében az ikonikus, véget nem érő trófeával, szívében egy egész nép szeretetével. Pontosan ezért tudta megcsinálni: az underdog-szerep volt a leghatékonyabb fegyvere az egymást fürkésző nagykutyákkal szemben. Szinte észrevétlenül suhanhatott el a kertek alatt, lévén nem szerepelt sem az esélylatolgató szakírók, sem a rivális csapatok radarján. Nem tőle várták a sorsdöntő támadásokat. Nem vették őt kellően komolyan. Carapaz vészjósló pedálfordulatokkal dolgozta le tetemes hátrányát az Alpokban, elbizakodott ellenfelei azonban könnyelműen legyintettek rá - úgyszólván arra bazíroztak, hogy előbb-utóbb fejreáll. Nem olvastak a jelekből, és mire reagálhattak volna a fenyegetésre, az ecuadori már messze járt. Richard Carapaz nem állt fejre és a Movistar ezúttal nem esett két szék között a pad alá: profitáltak a mások által elkövetett taktikai baklövésekből és győztesen kerültek ki a hidegháborús patthelyzetekből. 

Érdemes előre leszögezni, hogy a tavalyi, Simon Yates és Chris Froome hőstettei által felejthetetlenné emelt Corsa Rosát már-már képtelenség felülmúlni a drámaiság tekintetében, és versenyt versennyel összehasonlítani sosem szerencsés, pláne, amikor ilyen éles a kontraszt. De nem lehet nem észrevenni, hogy az idei Giro d'Italia menetéből hiányzott a kuriózum, hiányzott valamiféle pikantéria. Ezzel az állítással persze lehet vitatkozni, véleményem szerint azonban hiányozott belőle az, amitől Giro a Giro: a szeszély. Nem volt, ami úgy istenigazából magával sodorhatta volna az embert, ezáltal érzelmileg kevésbé lehetett elmélnyülni az eseményekben - mindezt a kerékpársport pártatlan szerelmeseként, momentán elfogulatlan szemlélőjeként írom. Úgy hiszem, a hiba elsősorban az elszabott útvonalban keresendő és csupán részben a Bolognában felsorakozó mezőny sara: Mauro Vegni versenyigazgató sutba dobta a jól bevált receptet és voltaképpen ellaposította a Giro d'Italia első másfél hetét, egy, a végsőkig nyitott összetett küzdelem reményében. Nem keverte meg alaposan a kártyákat és késleltette, avagy visszatartotta a valódi izgalmakat, ami a rózsaszín trikóért zajló hegyi csatározást illeti. Csavaros terve végül a visszájára sült el és a feszültség sosem hágott a tetőfokára, akár egy fel nem robbant tűzijáték, ám ez a halovány útvonal-kritika mit sem von le a végső győztes érdemeiből.

A téglavörös oszloprengeteg mögé bújó Bologna impozáns hátteret biztosított a 102. Grande Partenzának: egy prológ-hosszúságú hegyi időfuttammal rajtolt az idei olasz körverseny. A befutó helyszínét, a Madonna di San Luca templomot, és az ahhoz felvezető árkádos utat, amely 666 boltívet foglal magában, jól ismerhetjük a koraősszel esedékes Giro dell'Emiliáról - ezúttal a Giro d'Italia illusztris mezőnye is felkapaszkodott a dombtetei szentélyhez. Az amúgy is felfokozott kedélyeket egy hallatlanul merész, már-már öntelt Yates-nyilatkozat tovább borzolta: a tavalyi kiírás elsőszámú animátora a start előtt kerek-perec kijelentette, hogy idén bizony ő a topfavorit és olyanannyira jól sikerült a felkészülése, hogy a riválsai helyében összecsinálná magát (hangsúlyoznám, ez csupán egy finomított, nyomdaképes verzió, nem pontosan ez és így hagyta a Vuelta-győztes száját, de a szavaiban felfedezhető némi fekete humor is). Mielőtt félreértés esne, nincs azzal semmi gond, ha valaki nem a sablonszöveget szajkózza - sőt! -, ahogyan azzal sincs, ha valaki a rajt előtt magabiztosságtól duzzadó interjút ad, ám ez az élces mondat, akár komolyan gondolta, akár viccelődött, csúnyán visszaütött a későbbiekben, állandó beszédtémát szolgáltatva ezzel a szenzációéhes média számára.

Simon Yates tehát a lélektani hadviselés eszközéhez nyúlt, amit persze semmi sem tilt, míg Primož Roglič idei, beleköthetetlen teljesítménye révén üzent, nem volt szüksége holmi szavakra vagy önbizalomfitogató ígérgetésre ahhoz, hogy megfélemlítse bajnokaspiráns kihívóit - tavaszi eredménylajtsromát tekintve, ha valakítől, tőle bőven lehetett félnivalójuk. A síugró cirkuszból átnyergelő szlovén ugyanis ebben a szezonban látszólag elfelejtett veszíteni (ami a szakaszversenyeket illeti, háromból startból három összetett győzelem a mérlege) és a rövidke, már-már prológ-hosszúságú bolognai időfutam során is erődemonstrációt tartott, csaknem 20 másodperccel felülmúlva a bizonyítási vágytól égő britet. A két favorit azonban csak ideig-óráig haladt fej-fej mellett. Roglič üvegtéglákból építette fel törékeny dominanciáját, így előkészítve a (figyelem)elterelő hadműveletet: óra elleni teljesítményével rögtön magára irányította a figyelmet és akaratlanul is megtévesztette a komplett kerékpáros társadalmat, beleértve közvetlen riválisait, saját szurkolóit és a sportág sokat látott szakíróit is. Elhitette mindenkivel, hogy ő a referenciapont.

Az első hét stressztől átitatott mezőnyhajráiban áldozatul esett egy, a rózsaszín trikóért harcba induló nagyágyú is: Roglič későbbi potenciális szövetségese, Tom Dumoulin belekeveredett a 4. szakasz (ami egy bizonyos Richard Carapaz győzelmével zárult) fináléjában történt tömegbukásba és csupán csapattársai támogatásával tudott célbaérni. Sérülése súlyosságáról a bal térdén éktelenkedő hosszanti láncnyom és az abból ömlő vér árulkodott. A Sunweb kapitánya virtuálisan már ekkor kiszállt a versenyből: ebből a helyzetből és ebből hátrányból nem volt számára visszaút... A centenáriumi Giro d'Italia bajnoka másnap csakugyan feladta a küzdelmet. Dumoulin a fiktív rajtot követően, csalódottságtól sújtva huppant be a csapatkocsiba. „Egy esélyessel kevesebb” - kommentálta a hírt keserű iróniával. A show tehát nélküle folytadótt... A Jumbo-Visma a dimbes-bombos hatodik etapon elegánsan megszabadult a maglia rosától, mentesítve ezzel kapitányát, Primož Rogličot a kitüntetett mezzel járó összes kötelezettség alól (értsd pódiumceremónia, nyilatkozatdömping, kötelező doppingvizsgálat és társai), ami köztudottan rengeteg időt és energiát emészt fel. Attól eltekintve, hogy az efféle taktikai manőver illendő-e vagy sem, a holland együttes burkoltan felvállalta, hogy a zöldfülű versenyzőkkel teletűzdelt kerete képtelen kontrollálni az eseményeket - mindez egy héttel később, az Alpok lábához érve be is bizonyosodott.

A kilenc naposra nyúló, hegyszegény nyitóhét egy esőáztatta san marinói kronóval zárult: a Giro mezőnye tizenöt kilométer erejéig (formálisan) kivonult Olaszországból és a IV. század hajnalán alapított törpeállamban vendégeskedett. Amellett, hogy a megingathatatlanság érzetét keltő Primož Roglič földbedöngölte ellenfeleit az óra elleni versenyben, a Movistar háza táján kimondva-kimondatlanul gazdát cserélt a csapatkapitányi cím, mivel Mikel Landa újabb szignifikáns vereséget könyvelhetett el elsőszámú fegyverhordozójával, Richard Carapazzal szemben (az ecuadori összességében csaknem másfél percet mért a spanyolra a két időfutam során, ami némileg talán meglepő). A kétszeres győztes Vincenzo Nibali úgy, ahogy állta a sarat, rutinosan limitálta veszteségeit, így körvonalazódni látszott egy pikáns Roglič-Nibali párharc, míg Simon Yates-et cserbenhagyta az ereje és belebukott a szájkaratéba - utolérte egy tipikus „jour sans”, ahogy a művelt francia mondja.

Ismerve a következményeket, nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy a középső hét második felében (13-15. szakasz) tömörult az a három kulcsmomentum, amely meghatározta az összetett verseny kimenetelét és kirajzolta a valós erőviszonyokat: amíg a páratlan szépségű Colle del Nivolet hajtűkanyarjaiban Vincenzo Nibali és Primož Roglič a felelősség terhével dobálózott („Ha hazáig szeretnél követni, csak tessék, szívesen megmutatom a trófeáimat” - szúrta oda az olasz klasszis a hegymenetben), makacsul ignorálva a külvilágot és minden egyéb fenyegetést, addig a Movistar kiengedte a szellemeket a palackból. Azáltal, hogy Mikel Landa szökési kísérlete, tekintélyes hátránya miatt semmiféle válaszreakciót nem váltott ki, a tévesen alábecsült luxussegítő, Richard Carapaz előtt is megnyílt az út: az ecuadori sem késlekedett tovább, hamar felismerte a hidegháborús patthelyzet adta lehetőséget és szinte észrevétlenül szivárgott el - ez a mozzanat a tévéközvetítésből is kimaradt. Csinálhatott bármit, hiszen nem figyelt rá az égegyadta világon senki. Ez a fene nagy jótékonyság egyszer még belefért a tavalyi Giro negyedikjével szemben, kétszer viszont már nem, ahogyan azt a veronai végeredmény is alátámasztja. Carapaz volt a igazi referenciapont.

A szemellenzős Nibali-Roglič duó ott hibázott, hogy nem ismerte fel idejében a Carapazban rejlő potenciált és a courmayeuri befutó alkalmával újabb két percnyi egérúttal ajándékozta őt meg - Primož Roglič, aki valamifajta időfutam-mágiában bízhatott, tálcán kínálta a rózsaszín trikót az Alpokban, ezúttal viszont nem tudatosan. Persze, utólag okos az ember, utólag okos Vincenzo Nibali is, akit felbőszített a szlovén passzivitása és rögeszmésen arra koncentrált, hogy ő ne nyerjen, ahelyett, hogy a saját versenyét futotta volna, mert így eltékozolta a maga esélyét... A mini-Lombardiára hajazó 15. etap fináléjában megkérdőjeleződött Roglič sérthetetlensége: a Civiglio szerpentinjén száguldva mechanikai problémával szembesült, ám hiába remélt egy méretre igazított cserekerékpárt, segélykiáltása tovaszállt az éterben, hiszen a Jumbo-Visma sportvezetése éppen egy egészségügyi szünet keretében húzódott félre. Arcpirító baki. Mire csapattársa, Antwan Tolhoek kisegítette, az egyébiránt kiválóan lejtőző szlovént elöntötte a pánik és a nagy sietségben felkenődött a szalagkorlátra, ami a tompa mellkasfájdalom mellett további időveszteséget is vont maga után - immáron nem volt ura a helyzetnek és ezt nem is tagadta.

A harmadik hét az állandó éberség, illetve a hatékony védekezés jegyében telt a taktikailag megújuló Movistar számára: a BMC-től átigazoló Max Sciandri szakmai vezényletével az Unzué-csapat megfelelő módon mozgósította energiáit és a megfelelő időben játszotta ki ütőkártyáit, maximálisan kiaknázva erő- és létszámbeli fölényét. Noha a konkurencia nem tudta őket kibillenteni a nyeregből, azért bevitt néhány szédítő ütést a Dolomitok csipkés hegyvonulatai által szegélyezett küzdőtéren. Az utolsó pihenőnap átmeneti nyugalmát rögtön eloszlatta a brutális kegyetlenségű Mortirolo-hágó, amely ideális terepet nyújtott egy izomtépő „cápatámadás” számára: Vincenzo Nibali a rettegett kaptató alsó szakaszán villantotta ki foga fehérjét, igyekezvén zavarba hozni a rózsaszín trikóst és spanyol armadáját. A kitűnően előkészített akció sikere Primož Roglič izolálásában mérhető - a meggyötört szlovén győzelmi esélye elúszni látszott -, a Movistar vezérpárosa azonban nem fulladt bele a Nibali keltette hullámokba, Landa és Carapaz az offenzív olasszal együtt kapaszkodott fel a ködfedte, havas esőtől áztatott hegytetőre. A Giro szeszélyét és a kerékpársport heroikus természetét kidomborító, mondhatni, epikus etap végén a hegyi pontversenyt eluraló Giulio Ciccone ünnepelhetett, aki olyanannyira vacogott útban Ponte di Legno felé, hogy szinte hallani lehetett fogai csikorgását... 

A Mortirolo barbárságát követően szükség volt némi szusszanásra, így az összetett szempontjából kevésbé életbevágó, valamelyest szelídebb, szökevény- és sprinterbarát szakaszokat teljesített a mezőny. A Corsa Rosa viszont ezalatt (is) dúskált a személyes drámákban és az érzelemdús momentumokban: az antholzi biathlonstadion kacskaringós aszfaltpályáján Landa, Carapaz, illetve López csipegette a másodperceket, Santa Maria di Salában thrilleri izgalom közepette cserélt gazdát a ciklámen trikó (Damiano Cima, a Nippo-Vini Fantini szökevénybajnoka hősies küzdelemben tartotta maga mögött a megvaduló sprintervonatokat, keresztülhúzva ezzel az FDJ és Arnaud Démare számításait, aki a kudarcba fulladó hajsza nyomán elbukta a pontversenyt német riválisával, Pascal Ackermannal szemben), míg a San Martino di Castrozza-i célban újból felragyogott Esteban Chaves hétmérföldes mosolya, örömkönnyeket csalva a nézőközönség szemébe. „Sosem adtam fel” - nyilakozta a befutó után az alattomos Epstein-Barr-vírus felett (is) diadalmaskodó, csupaszív kolumbiai.

Nem adta fel honfitársa, Miguel Ángel López sem, aki hegyről-hegyre elhivatottan üldözte a dobogó legalsó fokát, és amennyiben létezne ilyesféle elismerés a Giro d'Italia díjpalettáján, méltán kiérdemelte volna a legagresszívabb versenyzőnek járó piros rajtszámot. A fehérben feszítő López az utolsó lehelletéig azon fáradozott, hogy feljebb kúszhasson a rangsorban, ám a technika ördöge rendre derékba törte kísérleteit. A királyszakasz kulcsemelkedőjén, a Monte Avenán Superman szintén támadásra adta a fejét, ezúttal azonban nem holmi technikai gikszer, hanem egy felelőtlen szlovén „szurkoló” pecsételte meg a sorsát, aki futva kísérte a favoritokat tömörítő szelektív csoportot, mígnem hely szűkében felöklelte és földre teperte a kolumbiait: López a dühtől elvakultan felpofozta a delikvenst, és noha szavaiból ítélve utólag megbánta tettét, szabályellenes viselkedésével az azonnal kizárást kockáztatta. Az együttérzést tanúsító versenybíróság, tekintettel a veronai befutó közelségére, szemet hunyt az eset felett, a normális emberi reakció kategóriájába sorolva a lópezi kirohanást (az UCI időközben újravizsgálja a nemzetközi botrányt szító ügyet, mondván López agressziója nem maradhat büntetlenül)...

Amint a López vezette Astana felszívódott az élről, a Movistar vette kézbe a gyeplőt, bebiztosítva Carapaz rózsaszín trikóját, és egyszersmind dobogós pozícióba helyezve Mikel Landát: a rebellis természetű baszkot sejtelmes nyilatkozatai ellenére sem vádolhatjuk önzőséggel, példaértékű módon áldozta fel magát kapitánya sikeréért, aki honorálta a segítséget és készségesen felvezette a hajrát a klubtárs előtt. Ugyan a szakaszgyőzelem szempontjából nem került fel a pont az i-re, a Movistar sikeresen abszolválta az összetettbeli küldetését, megvédve a maglia rosát, így a veronai időfutam puszta formalitássá minősült az éllovas ecuadori számára. A pódiumról átmenetileg letaszított Primož Roglič az óra elleni versenyben visszakaparintotta képzeletbeli bronzérmét, míg Vincenzo Nibali jobb híján megbékélt a második helyezéssel, hiszen a „carchi Lokomotívot”, azaz Richard Carapazt semmiképp sem érhette utol, aki egy csapásra legenda-státuszba emelkedett kicsiny hazájában. Ecuadorban kitört a kerékpárforradalom.

Carapaz úgyszólván „csinált egy Thomast”, de ilyesmit csak egyszer csinálhat az ember.
Többé ugyanis nem underdog. Ezentúl garantáltan szerepelni fog a radarokon.

ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
1.		Richard Carapaz	[26 éves]	Movistar Team	90:01:47
2.		Vincenzo Nibali	[34 éves]	Bahrein-Merida	+1:05
3.		Primož Roglič	[29 éves]	Jumbo-Visma	+2:30
4.		Mikel Landa	[29 éves]	Movistar Team	+2:38
5.		Bauke Mollema	[32 éves]	Trek-Segafredo	+5:43

utóirat | Szeretnék a figyelmetekbe ajánlani két fordítást, ami a Hosszabbítás.hu oldalon jelent meg egy gyakornoki program keretében. Szerencsésnek érzem magam, amiért további öt jelentkező mellett (összesen csaknem 100-an pályáztak a programra) lehetőséget kaptam arra, hogy az Eurosport hivatalos magyar nyelvű híroldalán publikáljak. Az alábbi két linkre kattintva elolvashatjátok az első munkáimat: az előbbi a ProCycling magazin májusi anyaga alapján készült és a Giro d'Italia korábbi versenyigazgatójáról, Vincenzo Torrianiról, illetve reformjairól szól, utóbbi pedig három különböző interjú összefésülésének eredménye és a feltörekvő brit tehetséget, Hugh Carthy-t hivatott bemutatni.

Most attól eltekintve, hogy ki kinek szurkol és ki kit tart szimpatikusnak vagy kevésbé szimpatikusnak - az igazat megvallva, nekem is nehezemre esik eltemetni a valódi érzéseimet, de igyekszem -, az elmúlt évtized egyik, ha nem a legizgalmasabb háromhetese bontakozott ki a szemünk láttára az idei olasz körverseny keretein belül. Azt hiszem, ebben egyéni preferációktól függetlenül megegyezhetünk. Akit abszolút hidegen hagyott ez a Giro, annak azt javaslom, keressen valami más sportágat, mert ennél aligha számíthat nyíltabb küzdelemre és felfokozottabb izgalmakra. Nincs az a vérbeli kerékpárrajongó, akiből nem váltott ki valamiféle erőteljes érzést ez a versenyt. És ez az utóbbi négy-öt Tour de France-kiírás fényében már önmagában nagy szó, úgy gondolom. Hol máshol történhetett volna meg mindez, mint a Giro d'Italián: a corsa rosa DNS-ébe valósággal kódolva van a dráma. Ezért is szeretjük annyira, mi nézők. 

Én tiszteletben tartom, hogy a Tour de France hagyományosan a legnagyobb presztízsű kerékpárverseny. Nem is tudnék ezzel érdemben vitatkozni, hiszen minden júliusban földöntúli izgatottsággal, kifogyhatatlan kíváncsisággal és kissé talán naiv, mesebeli reményekkel telve ülök le a tévé elé. Aztán előfordul, hogy csalódok. Amikor pedig arcon csap a valóság és tragikus hirtelenséggel szertefoszlanak a reményeim, órákig csak faarccal bámulok magam elé, ne adj' isten elmorzsolok egy-két könnycseppet is. Nem fogok kertelni, az utóbbi néhány évben ez elég gyakran előfordult. A Vuelta a Espana ezek után valamelyest képes volt megvigasztalni, vagy legalább úgy-ahogy feledtetni a csalódásokat, betakarni a sebeket, amelyeket tulajdonképpen saját magamnak okoztam a naivságommal vagy az álmodozásommal. Az új szezon újabb reményeket ébreszt bennem és miután a tavaszi klasszikusok aktívan ápolják a sportág iránt érzett őszinte szeretetemet és bele vetett hitemet, már vágom a centit türelmetlenségemben, hogy a Grande Partenzával végre útjára induljon az a háromhetes, amely kitüntetett szerepet tölt be szurkolói karrieremben és különleges helyet foglal el a szívemben. 2011 óta tart ez a végtelen szerelem, a Giro akkor sebzett meg először, majd fürdetett örömmámorban Contador diadala okán. Száz szónak is egy a vége, bűvkörébe vont ez a viadal... Idén sosem tapasztalt nyitottsággal vártam a rózsaszín mázzal borított varázslatot, hiszen rajongásom tárgyát tavaly el kellett engedjem. Tudtam, hogy az olasz körversenyben nem fogok csalódni. És szigorúan kerékpárversenyi minőségében nem is csalódtam benne. De teljesen váratlanul ejtett rajtam néhány újabb sebet.

Az idei Giro d'Italia kavalkádjában engem Simon Yates működése varázsolt el a leginkább. A 25 éves yorkshire-i srác hozta el számomra azt az érzelmi impulzust, amire vártam: magával ragadott az a hullám, amit valamelyest váratlan szárnyalása keltett. Ösztönös merészsége (mert meggyőződésem, hogy nem kizárólag a kényszer hajtotta, hanem a szíve is) okán pillanatok alatt a szimpatizánsai között tudhatta a kerékpáros közvélemény túlnyomó részét, köztük engem is. Szerettem volna elhinni, hogy újból lehetséges ezzel a felfogással Grand Tourt nyerni. És még mennyien szerették volna ezt hinni! De mindenkinek ott motoszkált a fejében Steven Kruijswijk és Vincenzo Nibali két évvel ezelőtti ominózus esete - visszatekintve kísérteties a hasonlóság a két kiírás forgatókönyvének váza között. Kellő óvatossággal kellett tehát kezelni a Yates-jelenséget, ez az előzmények fényében egyértelmű. Mégis, annyira jó volt hinni a csodában két héten keresztül! Sajnos végül törékenyebbnek bizonyult Simon Yates dominanciája, mint hittük... A Giro újból sokkolt mindnyájunkat, álljunk akármelyik oldalon: nemcsak a trófea és a szerelem végtelen, hanem a dráma is. A drámáknak pedig vannak nyertesei és vesztesei, így mindenkinek saját preferációi szerint kellett feldolgoznia a történteket. 

Azt hiszem, az izraeli rajt minimum annyira minősült megosztónak, mint a Giro későbbi győztesének személye. Pénzorientált világban élünk és az RCS Sport (a Giro d'Italiát szervezező cég) rábólintott egy szemérmetlen összegre - szakmaibb magyarázatot aligha lehet adni a Grande Partenza Szentföldre való kitelepítésére. A jeruzsálemi időfutam kátyúk-szabdalta pályája már a hivatalos verseny megkezdése előtt szedte áldozatait: a pályabejárás során bukott az ötcsillagos favoritok egyike, Chris Froome, míg Kanstantin Siutsou csontöréssel kényszerült visszalépni a küzdelmektől az utolsó pillanatban. És még el se lőtték a rajtot! Tom Dumoulin aztán specialistához méltó teljesítményt nyújtott az alig 10 kilométeres óra elleni versenyben, jutalmul magára ölthette a rózsaszín trikót. A nyitónap legkellemesebb meglepetését Simon Yates szolgáltatta, aki magához képest ragyogó időt tekert és ezzel bejelentkezett az összetettre. Visszatérve a szervezésre, a helyi nézőkre nem lehetett panasz, az érintett településeken, így Jeruzsálemben is tömött sorokban álltak az emberek a kordonok tövében, ami Dohához képest jelentős előrelépés. De azt a mai napig nem értem, hogy miért kellett a mezőnyt keresztülvonszolni a Negev-sivatagon. Ez pont olyan, mintha pálmát ültetnénk a fagyos tundrára, miközben tudjuk, hogy nem fog meggyökerezni... És akkor még szóba sem került a politikai-vallási konfliktusok (ezt a kiírást gyakorlatilag végigkísérték a tüntetésképp lengetett palesztin zászlók) jelentette valós veszély, amelynek - némi pénzért cserébe - kitették a Giro-cirkuszt. Lényeg, hogy a versenyzők javarészt épségben túllendültek az izraeli kiruccanáson és egy pihenőnap után már Szicíliában folytatódott a harc a rózsaszínért: az olasz kör tehát hazatért.

A csizma orránál fekvő szigeten rendezett szakaszok a klasszikusok szintrajzát idézték, így eleinte a puncheurök kerültek reflektorfénybe: Wellens és Battaglin élt az emelkedős befutók nyújtotta lehetőséggel. Chris Froome egy váratlan leszakadással hívta fel magára a figyelmet a 4. etapon, minek következtében kis híján egy percre nőtt a hátránya összetettben (ekkor Rohan Dennishez viszonyítottunk), hiszen a jeruzsálemi kronón ugyancsak alulteljesített - valószínűleg a pályabejáráson történt bukását nyögte, bár ezt csak később ismerte el. A magát a kerékpáros történelemkönyvekbe is beíró aktív vulkán, az Etna idén sem maradhatott ki a programból, ám ezúttal egy új oldaláról ismerhettük meg ezt a hegyet. A Mitchelton-Scott két kapitánya megosztozott a babérokon: Yates ugyan utolérte szökésben lévő csapattársát, Chavest, végül átengedte a szakaszt az örökké mosolygós kolumbiainak, hiszen tisztában volt azzal, hogy elengendő előnyt harcolt ki a riválisokkal szemben a rózsaszín trikó átvételéhez. Ez volt az a momentum, amivel egyrészt elkezdődött Simon Yates szárnyalása, másrészt amivel maga mögé állította a hozzám hasonlóan pártatlan, csodákra szomjazó nézőközönséget.

Az esőtől áztatott 8. szakasz fináléja felszínre hozta Richard Carapaz tehetségét, aki egy impozáns szóló után ünnepelhetett, illetve újból földre terítette Froome-ot, ám ezalkalommal a brit viszonylag olcsón megúszta (felfele menet, egy kanyarban csúszott el), nem gyarapította tovább a hátrányát. Nem úgy, mint másnap, amikor a Gran Sassóra kapaszkodott fel a mezőny. Az Astana tempóváltása Fabio Aru leszakadását eredményezte - az olasz bajnok csupán árnyéka volt önmagának hazája körversenyén -, majd Jack Haig élretörésekor Froome is megadta magát. Simon Yates meghálálva legértékesebb segítője munkáját, feltette a pontot az i-re, azaz lehajrázta talpon maradt kihívóit a szakaszgyőzelem elhódításáért. A rózsaszín trikót birtokló ausztrál csapat kétfejű sárkány jellegét a második pihenőnap utáni 10. etap szüntette meg, amely során Esteban Chaves rejtélyes körülmények között 25 percet 'gyűjtött be', így kizuhanva az összetettért zajló csatából. Az immáron megkérdőjelezhetetlen kapitánnyá előlépő Yates azonban ezután sem lassított: az osimói kockaköves emelkedőn - aznap haladt keresztül a mezőny Scarponi szülőfaluján, Filottranón - újabb másodperceket csatolt az előnyéhez és újabb dicsőséget szerzett a Mitchelton-Scottnak. Az élete formáját kiaknázó brit megingathatlannak tetszett, viszont a fontoltan haladó Tom Dumoulin még mindig kedvezőbb pozícióban érezhette magát az időfutamképességei kapcsán. 

Mitchelton-Scott Backstage Pass - 6. szakasz [Etna]

A következő mérföldkő-szintű esemény az összetett verseny alakulásában a jogosan a pokol kapujának nevezett Monte Zoncolan lejtőin bontakozott ki. Az ekkor már 3 perc fölötti lemaradással rendelkező Chris Froome egy klasszikus, ülve pörgetős akcióval kívánta ráhozni a frászt Yates-ékre. A Sky eddig sebezhetőnek tűnő kapitányának váratlan feltámadását kontroll alatt tudta tartani a rózsaszín trikós, aki egyedüliként eredt a nyomába és lépésenként faragta le a köztük kialakult 15-20 másodperces különbséget. Froome érzékelvén a fokozatosan közeledő honfitárs jelentette fenyegetést, indított egy utolsó offenzívát és végül sikerült maga mögött tartania Yates-et. Mondhatni, a szakaszgyőzelembe menekült előle. Mindeközben az üldözőcsoport darabjaira esett szét a végjátékban és Tom Dumoulin kénytelen volt saját tempóra váltani, ám minden igyekezete ellenére újabb fél percet hullajtott el az országúton, aminek az őelőle menekülő Simon Yates örülhetett a legjobban. Ettől függetlenül még mindig a hollandnál volt a lépéselőny, az időfutam pedig vészesen közeledett. Nem csoda, hogy az ambíciózus brit a szűkös előny tudatában további lépésekre szánta el magát a 15. szakaszon: Yates egy  bődületes megindulással hagyta faképnél Dumoulinéket 18 kilométerre a befutótól, melynek eredményeképp 2 perc fölé tornázta a fórját. Froome megfizetett előző napi erőfeszítéseiért és másfél perces veszteséget kellett elkönyvelnie, ezzel eloszlatva a pislákoló reményt, melyet a Zoncolanon ébresztett - gondolhattuk naivan. Fabio Aru mélyrepülése újabb stációba jutott és ezen a napon az olasz végleg kiírta magát az összetettből.

Simon Yates sappadai szólójával áttörte a 2 percet jelölő lélektani határt, a verseny előrehaladtával mégis egyre több okunk volt azt hinni, hogy a kronón nemcsak megőrizheti a mezt Dumoulin kárára, hanem tekintélyesnek nevezhető előnyéből konzerválhat akár egy jelentősebb hányadot is a harmadik hétre. Egyfelől kétségkívül kirobbanó formát mutatott az eddigiekben, másfelől az ő esetében is számíthattunk arra, hogy a megkülönböztetett trikó extra erőtartalékokkal vértezi majd fel. Oké, Yates sem éppen egy időfutam-fenomén, de a Chaves-Pozzovivo-Lopez trinónál mindenképpen magasabb polcra helyezhető a puszta képességeiből kiindulva. A műfaj aktuális királyának, Tom Dumoulinnek tehát fel volt adva a lecke: űridőre lett volna szüksége az állás megfordításához. A Trento és Rovereto között kitűzött 34 kilométer hosszú, se nem teljesen sík, se nem egyértelműen dombos pálya egyiküknek sem kedvezett egyoldalúan - szigórúan a szintrajz alapján -, ám Yates célja nem lehetett más, mint a veszteségek minimalizálása. Ezt a feladatot pedig kiválóan menedzselte, így a rózsaszín trikóval a vállain, csaknem 1 perces előnyből várhatta a folytatást. A nap vesztese címet Thibaut Pinot harcolta ki, aki elkeserítően gyenge idővel vétette észre magát és ennek következményeként elbukta összetettbeli 4. helyét egy bizonyos Chris Froome-mal szemben, akiről mindezek ellenére aligha tudtuk volna elképzelni, hogy a dobogó legalsó fokának megkaparintásánál merészebb vállalkozásba fogjon.

Ilyen előzményekkel kanyarodtunk rá az íteletalkotó alpesi célegyenesre, amely három különböző nehézségű hegyi szakaszt foglalt magában. Előétel gyanánt a Pratonevoso került terítékre: ez az ártalmatlannak tűnő emelkedő a vég kezdetét jelentette Simon Yates számára, aki saját elmondása szerint az időfutam óta pókerjátszmára kényszerült, hiszen teljesítőképessége határához érkezett. A rózsaszín trikós először bizonyult sebezhetőnek a verseny során, így 56 másodperces előnye hirtelen új megvilágításba került. Tom Dumoulin támadására ugyan még tudott reagálni, hanem amikor Chris Froome húzta meg a sort, Yates-nek vigyázzba álltak a lábai és addig-addig szugerálta kétségbeesetten holland riválisát, míg az megérezte a vérszagot és dobbantott. A Mitchelton-Scott megpróbálta felvontatni horgonyt vető kapitányát a célba, noha az előny így is lefeleződött: ahogy az angol mondja, the race was on, azaz a királyszakasz hajnalán újra nyílttá vált a küzdelem. A nyugalmat surgárzó Yates nyaka körül szorult a hurok...

Chris Froome-ra abszolút nem jellemző, hogy kilépjen a komfortzónájából - igaz, talán még sosem volt ennyire rászorulva, mint az idei Giro d'Italián. Viszont ahhoz, hogy bármiféle esélye lehessen a rózsaszín trikóra, pontosan ezt kellett tennie. Ő pedig vállalta. Ha valami miatt megosztó jelenséggé válhatott a Sky csapat és a részeként maga Froome is, hogy gyakorlatilag fennállásuk óta egyfajta passzív agresszív viselkedést tanúsítanak és ezzel felvállalják az izgalmak nyíltszintű meggyilkolását. Egy magabiztos előny tudatában persze célravezető taktika az ellenfelek konzervatív jellegű fárasztása. Akármennyire rossz ezt nézni, nincs más teendőjük. De egy ilyen helyzetben, amikor az elsőszámú emberük több, mint 3 perces hátrányban csücsül az összetett 4. helyén, ideiglenesen félre kellett tenni a csúcsra járatott ars poetikát. A cél érdekében belevetették magukat az ismeretlenbe. Milliméter pontosággal építették fel a kockázatos haditervet (marginal gains rulez) és vakon megbíztak abban a Froome-ban, akit a kerékpáros közvélemény kimondva-kimondatlanul eltemetett a végső győzelem szempontjából. A Sky azonban a legritkábban szokott stratégiai hibákból származó falakba ütközni.

A haditerv azzal a mozzanattal lépett életbe, amikor a Sky-vonat mintegy kirántotta a gyeplőt a Mitchelton-Scott kezéből: Yates emberei azon nyomban lemorzsolódtak a mezőny éléről. A murvás szakaszai okán ikonikussá váló Colle delle Finestre, azaz az idei Cima Coppi lábához érve a rózsaszín trikós egyre hátrébb sodródott a bolyban, majd néhány kilométerrel később végleg elhúzták előle a sort. Simon Yates tündérmeséje pillanatok alatt horrorfilmbe torkollott: a Giro eddigi főhőse alsórangú statisztává minősült át. Tom Dumoulin néhány perc erejéig nyeregben érezhette magát, virtuálisan vezette az összetettet. Egészen addig, amíg a sky-i taktika következő lépéseként Chris Froome a céltól 80 kilométerre megindította a nagybetűs támadást, ezzel elszabadítva a poklok poklát. Dumoulin ettől még nem esett pánikba, megőrizve hidegvérét saját tempóra váltott és úgy-ahogy kontroll alatt tudta tartani az akciót a hegytetőig. A lejtmenetben viszont ideológiai ellentétek ütötték fel a fejüket az üldözők körében, mivel a fehér trikó két várományosa, Lopez és Carapaz egy centit sem vezetett, Pinot pedig csapattársa, Reichenbach felzárkózásától várta a megváltást... A különbség csak nőtt, csak nőtt. A homokzsákokkal megpakolt üldözőcsoportnak nem sikerült megoldani a patthelyzetet, így Chris Froome lehetetlen küldetése egycsapásra reális célkitűzésnek tűnt. Mégis, ki hitte volna, hogy a nap végén rózsaszínben fogjuk látni? A sokkhatáshoz Simon Yates totális fejreállása - 39 perces hátrányban gurult át a bardonecchiai célvonalon - is hozzájárult: legbelül alighanem egy ideje érezte, hogy elbukja a pókerjátszmát, ám Froome elsöprő sikere minden bizonnyal őt is megdöbbentette. Akárcsak George Bennettet, aki őszinte reakciójával („did a Landis”) valódi lavinát indított el kerékpáros berkekben...

a Giro d'Italia 19. szakaszának összefoglalója

A címvédő Tom Dumoulin számára a 20. szakasz emelkedői szolgálhattak kapaszkodóul, hogy egy utolsó offenzíva keretein belül ledolgozhassa 40 másodperces hátrányát az újdonsült éllovassal szemben: nem volt mese, meg kellett próbálnia, ha más nem, azért, hogy tiszta lelkiismerettel tekinthessen majd vissza az idei Giróra. Ám még mielőtt sor kerülhetett volna az összetettért zajló versenyfutás fináléjára, Thibaut Pinot szenvedéstörténete adott negatív festést ennek a napnak (végigtekerte a szakaszt, de utána egyből kórházba szállították, ahol tüdőgyulladás gyanújával tartották bent éjszakára, így csapata kényszerűségből visszaléptette). Dumoulin egészen a Cerviniáig gyűjtötte a lelki és fizikai erőt a támadásra, ám a holland elkeseredett küzdelme hiábavalónak bizonyult... Chris Froome egy pillanatra sem ingott meg régi-új szerepében és rózsaszín trikóban vonulhatott be Rómába, de csak miután az Elia Viviani és Sam Bennett nevével fémjelzett sprinterpárharc utolsó felvonása ír diadallal lezárult. Annak ellenére, hogy ezt a csatát elvesztette, Viviani elhódította a cikláment a háború, azaz a pontverseny megnyerésével. A legjobb fiatalnak járó fehér mezt a Richard Carapazt sikeresen maga mögött tartó Miguel Angel Lopez zsebelte be, míg az azúrkék hegyi trikó ugyancsak Froome kollekcióját gyarapította.

GIRO D'ITALIA 2018
összetett végeredmény
1.	Chris Froome	Team Sky	89:02:39
2.	Tom Dumoulin	Team Sunweb	+0:46
3.	Miguel Angel Lopez	Astana Pro Team	+4:57
4.	Richard Carapaz	Movistar Team	+5:44
5.	Domenico Pozzovivo	Bahrein-Merida	+8:03

Csak az igaz szerelem törheti össze az ember szívét - tartja a mondás.
A Giro d'Italiának ezt megbocsátom.
#amoreinfinito1

× Régen fordult már elő olyan - mondhatnám azt is, hogy abszolút nem jellemző az elmúlt évekre -, hogy egy háromhetes utolsó napján tövig rághattuk a körmeinket, mi, kerékpárrajongók. A Giro d'Italia szervezői húztak egy merészet, és egyrészt a harmadik hetet királyhétté avatták, és a sprinterek kárára egy időfutammal tetézték az izgalmakat. Niylván, ez utóbbi nem teljesen szokatlan séma, ám mégis kevésszer adatik meg, hogy egy ilyen záró időfutam valódi téttel bírjon és ne csak a túlélésről szóljon meg a tartalékolásról. Az is igaz, hogy az idei Giro végjátéka sem lett volna körömrágós, ha nincs az az ominózus félreállás, ami ugyan kellemetlen téma, de ha valami eszünkbe fog jutni x év múlva erről a háromhetesről, az valószínűleg az a momentum lesz.

Olvastam olyan véleményeket, miszerint összességében az idei olasz kör nem volt egetrengetően izgalmas - nem vitás, akadtak álmoskás szakaszok is, és többször elmaradt a tűzijáték az emelkedőkön -, de én el bírnám viselni, ha a Tour de France-on is az utolsó pillanatig kétséges lenne a győztes kiléte. A 100. Giro d'Italia bővelkedett az extrákban: volt itt egy keserű welcome drink a sprinterek számára, szélfútta vulkánmenet, hegyről majdnem leguruló csapatkocsi, egy esélyeseket érintő motoros bukás, korai ünneplés a főnök városában, illegális randimeghívás, verekedésért kizárás, egy váratlan rózsaszín trikós toilet break, vita a bevárásról, kulacsdobálás, rosszmájú beszólás, karmával való fenyegetés, egy meghiúsult dupla-kísérlet, negatív olasz rekord és egy holland győztes. Nem kevés, és előfordulhat, hogy kimaradt néhány címke, amivel az év első háromhetesét jellemezhetjük. A szardíniai rajt előtt a közvélemény egyértelműen egy Quintana-Nibali párharcot várt, mintha az a 70 kilométernyi idő futam nekik kedvezett volna. A szervezők alighanem Froome-ot szerették volna Olaszországba csalogatni  - valljuk be, ez közel lehetetlen küldetésnek tűnik -, helyette jött Tom Dumoulin, akinek ez az útvonal kiváló lehetőséget kínált egy összetett dobogóra. Ennek mindössze egy feltétele volt: a hegyeken nem szedhetett össze akkora hátrányt, amekkorát a sík időfutamokon már nem lehet kozmetikázni. Na, de ha a hegyeken paliban van Quintanáékkal, az időfutamokban pedig oktatja őket, reális esély mutatkozik arra, hogy nála landol a rózsaszín trikó. Márpedig így történt. Nem volt semmiféle Quintana-Nibali párharc: az idei Girón mindenki Dumoulin ellen ment. Mentségükre legyen mondva, ha alkalmuk nyílt rá, megpróbálták izolálni a hollandot, szövetségek is születtek a közös cél érdekében, de mentálisan nem sikerült őt megtörni. „Megtanultam szenvedni a hegyeken” - nyilatkozta győzelme után Tom Dumoulin. És bizony, ha az ember időfutamspecialista létére háromhetest akar nyerni, ez nélkülözhetetlen képesség.

Rögtön egy bombameglepetéssel startolt az idei Giro, hiszen Lukas Pöstlberger elorozta a sprinterek elöl az első rózsaszín trikót egy improvizatív kései támadással. A következő 2 nap során Greipel, majd Gaviria is bevette Szardíniát, miközben Zakarin és Kruijswijk a főmezőny végébe kapaszkodva összeszedett némi hátrányt. Az első pihenőnap a szicíliai transzferrel telt, hogy aztán a versenyzők felkapaszkodhassanak Európa legmagasabb és legaktívabb vulkánjára, az Etnára. Nyilván mindenki tűzijátékot szeretett volna látni a kietlen emelkedőn, de szerintem kevesen hittük el, hogy ez valóban így is lesz. Az esélyesek az erős szélre hivatkozva nem szaggatták szét az istrángot - hogy egy klasszikus idézzek -, ehelyett Jan Polanc szökevénygyőzelmének örülhettünk, csak hogy ne maradjunk izgulnivaló nélül. Ettől függetlenül ez egy ideges nap volt, történt egy-két komolyabb bukás és a 4. szakasz krónikájához tartozik Javi Moreno kizárása is, aki Diego Rosával dulakodott. Ha már 'rosa', Bob Jungels ölthette magára a rózsaszín trikót, amit aztán egészen a Blockhaus csúcsáig viselhetett. Másnap került sor a messinai befutóra, ami Luka Pibernik korai ünnepléséről marad emlékezetes - Nibali csapattársa egész egyszerűen elfelejtette, hogy hátravan még egy kör, komplett idiótát csinálva magából a nagyközönség előtt.

A következő etap, amit mindenképp ki kell emelni az a 9., hiszen ekkor tekert fel a Giro mezőnye a Blockhausra. De még mielőtt ezt megkezdték volna - mármint a hegymászást -, történt egy sajnálatos baleset. A versenyzők eszeveszett tempóban közelítették meg az emelkedőt a Movistar vezetésével, ám váratlanul az út bal oldalán félreállt egy motorosrendőr, amit a Sunwebes sor elejének még sikerült elkerülni, Keldermannak viszont nem (aki ezután nem tudott továbbmenni), magával rántva Adam Yates-et és komplett Sky-t, közüttük a 2 kapitányt, Landát és Thomast. Eleinte a brit mozgása tűnt bizalomgerjesztőbbnek, a későbbieknek mégis ő kényszerült feladni az olasz kört, míg baszk kollégája eljutott Milánóig. Visszatérve a Blockhausra, ez Quintana napja volt, az egyetlen, amikor valóban kimagaslott az esélyesek közül: folyamatosan támadásokkal kínálgatta ellenfeleit, és aki megpróbált vele menni, annak előbb vagy utóbb beletört a bicskája. Végül fél percet adott a további dobogós helyeket megszerző Pinot-nak és Dumoulinnek, míg a hazaiak reménysége, Nibali egy percet hátránnyal 'lett gazdagabb'. Van Garderen és Kruijswijk teljesen elszállt, a bukásban érintettek közül Yates és Thomas 5 perc környékén érkezett be, Landa pedig 25 percet szedett össze. 

Mivel az első komoly emelkedőn nem alakultak ki jelentős külöbségek az esélyesek között, számíthattunk arra, hogy a montefalcói időfutam majd alaposan átrendezi az összetettet. Egyértelműnek tűnt az is, hogy Quintana egyből elbukja a rózsaszín mezt és jóeséllyel Tom Dumoulin öltheti azt magára. Tudtuk, mire képes a holland, és hogy - divatos szóval élve - beárazza riválisait ebben a műfajban. De azt szerintem kevesen gondoltuk, hogy ezen a napon megalapozhatja a végső győzelmét. Márpedig ezt tette: Dumoulin közel 3 percet vert Quintanára, aki hirtelen két és fél perc hátrányban találta magát. Thibaut Pinot nála is rosszabbul járt, mivel a Giróra merészkedő francia egy kifejezetten gyenge napot fogott ki és képességeihez mérten egyértelműen alulteljesített. Az ekkor még nagyon is versenyben lévő Thomas mindössze 50 mp-cel maradt el a hollandtól, Nibali csak a 40 km-es táv második felében ment igazán jól, míg Van Garderen egy, az ő szintjén értelmezhetetlen idővel vétette észre magát. A Movistar és Bahrein előtt adott volt a feladat: a lehető legjobban meg kell nehezíteni Tom Dumoulin dolgát - nemcsak a hegyeken, a lehető leghamarabb el kell őt szigetelni csapattársaitól és a lehető legtöbb időt kell kiosztani neki, hogy a milánói záró kronón már ne tudjon fordítani. Ezen feladatnak rögtön a következő dimbes-dombos szakaszon nekilátott a Movistar, de taktikájuk nem igazán tudott kibontakozni. Az Oropa előtti 2 nap egyike sem volt vészesen eseménydús (értsd: amikor az összefoglalóba is csak az utolsó km kerül be): Fernando Gaviria tovább dominált a sprintekben és Tortonában megszerezte 4. győzelmét - köszönhetően Richeze zseniális felvezetéseinek.

Az Oropa, azaz Pantani hegye az egyébként teljesen sík 14. szakasz programjában szerepelt, egy újabb lehetőség Quintanának, hogy faragjon a hátrányán. Az emelkedőhöz közeledvén előreállt minden olyan csapat, amely érdekelt volt Dumoulin fárasztásában és leszakításában, ám a Movistar meglepően hamar elfogyott. Quintana, akárcsak a Blockhauson, kisebb támadásokkal rukkolt elő, ezennel viszont egyszer sem tudta végérvényesen leszakítani ellenfeleit. Dumoulin állt az üldözőcsoport élére és egy pillanatra sem tévesztették szem elöl a kolumbiait, aki kétségbeesetten próbált továbbmenni, de kénytelen volt belátni, ezzel nem megy ma semmire. A rózsaszín trikós csoportja az utolsó kilométeren levadászta őt, sőt, a hajrában Tom Dumoulin kontrázott, és így Quintana nemhogy nem csökkentette a hátrányát, még hozzá is tett, hiszen képtelen volt beállni a hollandnak, aki 2. szakaszát nyerte az dei Girón. Váratlan fordulat, amivel csak egyre reménytelenebbnek tűnt a hegyi specialisták helyzete. Másnap egy mini-Lombardia várt a mezőnyre, amely ugyan nem biztosított valódi támadási terepet, mégis itt láthattunk az egyik legjobb versenyt. Végig gyilkos tempót tekertek, érezhető volt a feszültség, megszaporodott a bukások száma is. Quintana se úszta meg, az egyik lejtmenetben földre került, de nem is ez a lényeg, mivel szinte sértetlenül mehetett tovább, hanem az, hogy a Sunweb a sor elejére állt és bevárták a Movistar kapitányát, aki aztán a sprintben kissé sunyi módon ráhajtott a jóváírásra.

A harmadik pihenőnap után jöhetett a királyhét legnehezebbnek ígérkező etapja, amely során a versenyzők megmászták a Mortirolót (Scarponi emlékhegy) és a Stelviót (Cima Coppi), utóbbit ráadásul két irányból. Ám mégsem ezek a legendás hegyek adták ennek a napnak a pikantériáját. Az Umbrailpass lábánál ugyanis valami egészen szürreális dolog történt: a rózsaszín trikós nem bírta tovább, muszáj volt félreállnia - és most nem a szokásos napi pisiszünetről beszélünk. Amikor egy kerékpáros vadul tépi le magáról a mezt, ott már tényeg komoly a baj. A többiek is kissé tétlenül álltak Dumoulin nem tervezett toilet breakje előtt, nem igazán tudták eldönteni, mitévők legyenek. Ezért inkább vártak néhány percig, aztán a Bahrein az élre állt és elkezdetett versenytempót menni fölfelé. Zakarin törte meg a döbbent csendet, beindítva ezzel a lavinát: Nibali támadására már muszáj volt Quintanának is lépnie. Mindeközben Dumoulin egyedül vágott neki az Umbrailpassnak, segítők nélkül. Egy darabig tudta tartani az élcsoportot, nem nőtt tovább a hátránya, ám a hegytetőn kicsivel 2 perc fölött állt meg az óra, így muszáj volt valamennyit kockáztatnia a lejtmenetben, hiszen pontosan tudta, hogy Nibali lefelé is növelni fog az iramon. És valóban, az olasz le tudta szakítani Quintanát és felért a magányos szökevény Landára, hogy aztán a sprintben megszerezze a hazaiak első győzelmét a 100. Girón. Dumoulin végülis nagyot mentett, megőrizte a rózsaszínt, igaz, fél percre csökkent az előnye, ami már korántsem annyira kényelmes és megnyugtató. 

A 18. szakaszon a Movistar újból megpróbálkozott egy összehangolt offenzívával, ám hiába támadott Quintana 50 km-rel a céltól, ez alkalommal sem tudott eltávolodni Dumoulintől. Az utolsó emelkedőn, a Pontivesen egy valódi pályaverseny bontakozott ki, mindenki egymást arcát fürkészte. Quintana Amadorral karöltve indult meg, majd Nibali is tesztelte az ellenfeleket, de a rózsaszín trikós lefülelte őket és nem alakult ki különbség köztük. Ezzel szemben Pinot és Zakarin el tudott lépni az esélyesek csoportjából, miután hátul azon ment a vita, kinek és mennyit kéne vezetni - elsősorban Dumoulin nehezményezte, hogy senki sem dolgozik rajta kívül, pedig nem az ő pozíciója forgott veszélyben. Az orosz-francia duó végül 1 perc előnyt harcolt ki, mire a rózsaszín trikós egy rosszalló nyilatkozattal reagált: a történtek után jobb szerette volna, ha Milánóban nem Nibali és Quintana állna mellette a dobogón. A címvédő olasz a karmával fenyegetett, amely rögtön a következő etapon visszaütött, egy bosszúhadjárat-szagú kooperáció formájában. 130 km-re a céltól Dumoulin a mezőny hátsó felében helyezkedett, amit kiszagolt a Movistar és a Bahrein és őrült tempómenésbe kezdtek. Sikerült is leszakítaniuk az amatőr hibát elkövető hollandot és egy kb. 1 perces előnyt építettek fel vele szemben. Az üldözőcsoportban a Trek és az Orica segítette a Sunweb munkáját, majd a Sella Chianzután felértek Quintanáékra. A visszazárkózás azonban nem múlt el nyomtalanul, ugyanis Dumoulin már a Piancavallo elején hátul helyezkedett, látszott, hogy nincs túl jó bőrben. Pelizotti tempóját már nem bírta el és 10 km-re a céltól megrogyott: eleinte csapattársa, Geschke vontatta felfelé, de miután a német kiállt, megint teljesen magára maradt. És ilyenkor fontos igazán, hogy megtanult szenvedni a hegyen: a rózsaszínt elbukta Nairo Quintanával szemben, de nem kezdett el pánikolni, minimalizálta veszteségeit. Viszonylag olcsón megúszta, hiszen csak 1 percet kapott és a milánói időfutamot szem előtt tartva jelentősen nem változtak az erőviszonyok - még mindig ő volt a legfőbb esélyes a végső győzelemre.

A 20. szakaszon eljött az igazság pillanata Dumoulin számára: ha nem kap 1 percnél többet Quintanától, Milánóban már a saját kezében van a sorsa. Persze sokakban felvetődött a kérdés: megismétlődik-e a 2015-ös Vuelta, azaz megint az utolsó pillanatban bukja el a trikót? Minden azon múlott, mire lesz képes a Movistar és a Bahrein... A Monte Grappán viszont nem ezen 2 csapat egyike, hanem a Katusha diktált brutális iramot, amit eleinte elbírt a mezőny javarésze, de a csúcshoz közeledve egyre csak fogyatkozott a boly lélekszáma. Dumoulin is a fülén vette már a levegőt, de nem tört meg a nyomás alatt. Az utolsó emelkedőn a Movistaron volt a sor, hogy alkossanak valamit: Nibali indított elsőként, majd később a kolumbiai is kísérletezett, ami már nem esett jól a rózsaszín trikósnak, aki saját tempóban üldözött tovább. Quintana támogatókra lelt Jungels és Mollema személyében, akiknek jelentős szerepük volt abban, hogy sosem kúszott 15-20 mp fölé a hátrány, szóval folyamatosan látták maguk előtt a riválisokat. Miután felértek a Fozára, egy fennsíkon folytatódott a harc: mindkét csoport remekül működött együtt, így megdermedtek a frontvonalak. A végén mindössze 15 mp-t tudtak hozni Dumoulinen, ami édeskevésnek bizonyult a holland időfutamspecialistával szemben.

A milánói 30 km-es távon igazából csak a dobogós helyezésekért zajlott a küzdelem, mivel az teljességgel elképzelhetetlennek tűnt, hogy Quintana megőrizze a vezetést. Dumoulin az 1. ellenőrzőponthoz érkezve eloszlatott minden kétséget: 10 km után fél percet vert a kolumbiaira és innentől kezdve csak idő kérdése volt, mikor kerül rá virtuálisan is a rózsaszín. Nem kellett rá sokat várni. 1:24 lett a vége, ami figyelembevéve Quintana időfutamképességeit, abszolút vállalható. Ezzel legalább a 2. helyet megtartotta a Movistar elsőszámú embere, bár elszállt a dupla lehetősége. Nibali a dobogó legalsó fokára állhatott fel, de benne érezhetően nem volt több, pestiesen szólva 'kimaxolta' ezt a Girót. Tom Dumoulin pedig első hollandként emelhette magasba a végtelen trófeát és az elkövetkezendő években komolyan számolni kell vele a Touron is.

× Az alcímben olvasható egy újabb közhely, ami minimum annyira igaz, mint amennyire együgyűen hangzik. A 99. Olasz Körversenyen régóta nem tapasztalt izgalmakat élhettünk át, egészen a 20. szakasz végéig nyitott volt a verseny. Valójában mégsem ekkor dőlt el az összetett, hanem már egy nappal előtte. Egy háromhetes során elég egy pillanatnyi kihagyás, és rögtön elúszhat a győzelem, vagy éppen az ellenfelek ölébe hullhat egy váratlan lehetőség, attól, függ, honnan nézzük. Végülis az előzetesen legfőbb esélyesnek kikiáltott versenyző nyert, de úgy, hogy egészen a 3. hét közepéig lefelé ívelő teljesítményt mutatott. Az utolsó két nap viszont minden kétséget kizáróan neki sikerült a legjobban, ami egyben a kivételes mentális erejét is bizonyítja.

Fogalmam sincs, hol kezdjem, mert még 3 nappal a torinói befutó után is cikáznak a fejemben a gondolatok. Abszolút pártatlanul (najó, az abszolút talán túlzás) mentem neki ennek a Girónak, mégis hasonló érzelmeket váltott ki belőlem, mint a tavalyi. Nem fogom eltitkolni, számomra nagyon szimpatikus volt az, ahogyan Steven Kruisjwijk versenyzett (gondolom ezzel nem vagyok egyedül). Már korábban is felfigyeltem rá, de ennyire jól még sosem láttam őt tekerni és igen, lehet, hogy én őt szerettem volna rózsaszínben tudni a végén. De ez nyilván nem így működik. Az elejétől a végéig, az első szakasz startjától az utolsó befutójáig, minden egyes pillanatban borzasztóan kell koncentrálni ahhoz, hogy valaki felvehesse azt a bizonyos maglia rosát. És akármennyire kiemelkedik valaki a mezőnyből fizikálisan, sosem szabad neki odaadni előre a győzelmet, mert tényleg bármi megtörténhet az országúton (íme, egy újabb közhely). Önhibából vagy azon kívül bekövetkező bukás, kisebb-nagyobb sérülés, betegség, mechanikai probléma, defekt vagy bármilyen más, emberi mulasztásból adódó hiba, mind-mind benne van a pakliban. Ezért nem szabad feladni akkor sem a küzdelmet, ha kilátástalannak tűnik a helyzet. És igen, beleférhet egy rossz nap, sőt, ha ezt a Girót vesszük alapul, még több közepesen gyenge nap is. Az országúti kerékpár hiába az egyik legbrutálisabb állóképességi sportág, a mentális felkészültség épp annyira szükségeltetik hozzá, mint az erős lábak. A mentális felkészültség pedig nem csak abból áll, hogy az ember kihagyások nélkül összpontosít a feladatára, hanem hogy egy gyengébb időszakában is megőrzi a hitét. Vincenzo Nibali pontosan ezt tette, és ezzel végül kiérdemelte a soha véget nem érő trófeát.

Őszinte leszek, én szembemenve a trendekkel, nem tekintettem egyértelmű favoritnak Nibalit a Giro kezdete előtt. Számomra nem volt túl meggyőző, amit a szezon első harmadában produkált. Hiába minden magyarázkodása, miszerint most jött vissza edzőtáborból, vagy még nem kell csúcsformában lennie... stb. Nem szokott jót jelenteni ugyanis, ha valaki 7 perceket kap a legfontosabb felvezezőversenyeken. És ennek megfelelően tekert az olasz körön is, egészen az utolsó két szakaszig. Egész egyszerűen nem tudta kontrollálni az eseményeket, pedig nagyon szerette volna. Bitangerős segítőket hozott megintcsak az Astana, akik tényleg minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy pozícióba hozzák a kapitányt, de Nibali képtelen volt feltenni a pontot az i-re. Láthattunk tőle próbálkozásokat a Dolomitokban is, de rendszerint megkontrázták Kruijswijkék és előbb-utóbb sikerült is leszakítaniuk. Igaz, nem kapott súlyos perceket az emelkedőkön, de ezek a fél percek szépen összeadódtak, majd a hegyi időfutam után sokan leírták őt közel 5 perc hátrányban. Utólag kiderült, hogy kisebb betegséggel küzdve vágott neki annak a 10 km-es kronónak, ráadásul mechanikai problémája is akadt (váltóhiba), ami miatt kerékpárt kellett cserélnie. Annyi biztos, hogy az nem az ő napja volt az Alpe di Siusin... Ezután olyan kérdések is felvetődtek, hogy esetleg hazautazik, mert már úgy sincs győzelmi esélye, de erről szó sem volt, csak az újságírók gondolták túl a témát. Csoda, hogy ebben a helyzetben nem adta fel. Persze, azt ő is belátta, hogyha Kruijswijk nem száll bele a hófalba a 19. szakaszon, aligha tudta volna a maga javára fordítani az állást. Vagy csak nagyon nehezen.

És akkor a momentum, ami eldöntötte a Giro d'Itáliát. 19. szakasz, Alpok, Cima Coppi, Colle dell'Agnello, 2700 méteres tengerszint feletti magasság. A rettegett hegy utolsó kilométerein az öt perc mínuszban lévő Vincenzo Nibali meghúzza a sort és a verseny során talán először a vörös zónába kényszeríti Steven Kruijswijket, de nem tudja leszakítani se őt, sem Esteban Chavest, aki ekkor az összetett második helyén állt kereken 3 perc hátrányban. Így hárman, brutális tempóban vágnak neki a lejtmenetnek. Nyirkos, ködös az idő, az út mellett közel két méteres hófal tornyosul. Alig tesznek meg egy kilométert lefelé, Kruisjwijk utolsóként fordulva csúnyán benéz egy balost és látványosat esik. Az adrenalin persze dolgozik benne, egyből felpattan és menne tovább, ám a kerékpárja szinte használhatatlanná válik. A neutrál autó rögtön a segítségére siet, de a holland nem cserél bringát. A csapata mindeközben üvölt a fülébe, hogy ne vesztegesse az időt, ne várjon a kocsira, majd később megoldják a problémát... Újabb percek telnek el, Kruijswijk elkeseredetten üldözi riválisait, immáron egy új Bianchin. Ekkor közel 1 perc a lemaradása, ami a lejtmenetben nem nő tovább rohamosan, de amint elkezdi az utolsó hegyet, névszerint a Risoult, látszik rajta, hogy nincs minden rendben... A különbség három perc felé kúszott. Chaves átvette a rózsaszín trikót, míg Nibali megnyerte a szakaszt, méghozzá nem akármilyen teljesítménnyel. A végén kiosztott 44 másodpercet kolumbiai ellenfelének is, ami előre vetítte a 20. etap történéseit. Véleményem szerint ezzel a Cápa - egy teniszes hasonlattal élve - meccslabdákhoz jutott, már csak be kellett ütni azt a ziccert másnap.

A másik kőkemény alpesi szakaszon sem maradtunk izgalmak nélkül, és ha valaki azt mondja még a Giro előtt, hogy az utolsó számottevő napon az első négy 2 percen belül lesz egymáshoz képest, csak félve hittük volna el neki, de végülis így lett. Nem sűrűn fordul elő ilyesmi, úgyhogy dörzsölhettük a tenyerünket. Amint korábban említettem, számomra ezen a ponton elég valószínűnek tűnt, hogy Nibali a maga javára fordítja az állást, ellenben Chavesre nem merten volna zizit rakni a Risoul-os megrogyása után. A legtöbb kérdőjel mégis Kruijswijk kapcsán vetődött fel, aki a bukást - ahogyan azt sejteni lehetett - nem úszta meg sértetlenül a hófalas kalandot. Törött bordával és lábfájdalmakkal volt kénytelen rajthoz állni, de mindenképp be akarta fejezni a versenyt, hiába vesztette el az esélyét a győzelemre (ezt ő maga nyilatkozta, kissé hitehagyottan). A dobogóért harcolt, ám végül meg kellett elégednia a 4. helyezéssel, ugyanis Alejandro Valverde a Dolomitok-beli gyengélkedését követően összeszedte magát: miután már a harmadik hét elején kikipálta a szakaszgyőzelmet, másik célját is megvalósította a 3. hely bebiztosításával. Érdekesség vele kapcsolatban, hogy úgy készült karrierje első Corsa Rosajára, hogy nem vett részt magaslati edzőtáborban. Figyelembe véve, hogy idén hányszor kellett 2000 méter környékén vagy afelett tekerniük, ez nem volt éppen okos húzás a részéről, de ha valóban csak azzal a céllal érkezett, hogy nyer egy szakaszt, plusz feláll a dobogóra, akkor nem lehet belekötni a produkciójába. Visszatérve a 20. etap eseményeihez, Nibalihoz és az ő meccslabdájához, egészen a 15 km-es kapuig várt a sorsdöntő támadással, és ugyan eleinte úgy tűnt, Chaves ott tud maradni a hátsó kerekén, a kolumbiai perceken belül megadta magát. Szinte ijesztően hatott a kettejük közötti tempó és mozgásbéli különbség. Innen már nem volt visszaút Esteban Chaves számára. Egészen a Kruijswijk-féle csoportig csúszott hátra, Nibali pedig egy újabb bravúros tekerés segítségével felölthette magára a rózsaszín trikót. Ki gondolta volna ezt a hegyi időfutam után?

Essen szó a többiekről is, mert az összetettért folyó küzdelem mellett egyéb történések is színesítették az idei Giro d'Italiát. A hollandiai rajt például fantasztikusan sikerült, félmillión látogattak ki az utak mellé és meg is kapták azt, amire vágytak: Dumoulin - hacsak hajszállal is - megnyerte a nyitónapi időfutamot és elsőként viselhette a rózsaszínt. A sprinteket egyértelműen a németek uralták, hiszen mind Kittel, mind Greipel óriási fölénnyel húzta be a mezőnyhajrákat. Előbbi két, utóbbi három szakaszgyőzelmet gyűjtött, viszont egyikük sem ment végig, így a piros trikó az első helyet nélkülöző Nizzolo vállalira került (igaz, a torinói befutón ő bizonyult a leggyorsabbnak, de később megfosztották ettők a sikertől). Az előzetesen győzelmi esélyekkel felruházott Mikel Landa a második pihenőnapot követően betegség miatt feladni kényszerült a versenyt, míg egy másik top 5-ös aspiráns, Ilnur Zakarin ugyancsak az Agnello lejtmenetében esett még Kruijswijknél is nagyobbat, minekutána nem tudta folytatni a harcot (törött kulcscsonttal megúszta). A Sky csapat becsületét végül Mikel Nieve mentette meg, aki amellett, hogy a 13. etapot megnyerte, a hegyi trikót is elorozta Cunego orra elől az utolsó pillanatban. Számomra a legnagyobb megdöbbenést Alexander Foliforov okozta, aki a korábban többször is felemlegetett hegyi időfutamon alkotott maradandót: sokáig megdönthetetlennek tűnt az ideje, a végén mégis izgulnia kellett Kruijswijk miatt, akit - mint később kiderült - 16 századdal előzött meg. Ugyancsak dicséretet érdemel még Gianluca Brambilla, aki rózsaszínben beállt segíteni és az ő munkájának is köszönhetően az Etixx egy ideig csapaton belül tartotta a mezt, hiszen az átkerült Jungelsre (fiatal luxemburgi a 25 év alattiak versenyét magabiztosan nyerte). Illetve nem mehetünk el szó nélkül az olaszok teljesítménye mellett sem, hiszen a 6 napi győzelem mellett elhódították az összetett első helyét és a ponttrikót is. Annyi bizonyos, hogy ezt a Girót még sokáig fogjuk emlegetni.

× Október 5-én hétfőn Milánóban hivatalosan is bemutatták a jövő évi Giro útvonalát, miután már kiszivárogtak a fontosabb információk és adatok a versenyről. Illusztris vendégek fejtették ki a véleményüket a profilról, ám az is lehet, hogy közülük senki sem lesz ott a 2016-os olasz körön. Jelenleg még elég nagy a bizonytalanság az indulókkal kapcsolatban - mindenképp homályosabb a kép, mint tavaly ilyenkor -, de annyi biztos, hogy aki jó az óra ellen, annak ott a helye a hollandiai rajtnál. A cím is erre utal (remélem nyelvtanilag helyes, mert sosem tanultam olaszt): három időfutam szerepel a programban.

Sok újdonságot nem tartogatott számunkra a hétfői prezentáció, hetek óta keringett a köztudatban a 2016-os Giro útvonala, mert ahogyan az lenni szokott, bőven idő előtt kiszivárogtak a részletek. A hollandiai rajttal kapcsolatban már mindent előre elárultak az olaszok, mint ahogy azt is felfedték, hogy három egyéni időfutam lesz a versenyprogramban. Innentől kezdve csak a hegyek maradtak kérdésesek, illetve azok nehézsége, és mennyisége. Számomra kicsit meglepő módon egyetlen klasszikus olasz emelkedő se kapott helyet az jövő évi útvonalban - gondolok itt például a tavaly szereplő Zoncolanra, Stelvióra, Gaviára, vagy az idén látott Mortirolóra, Finestrére vagy Sestrierre. Nekem ez egy kicsit hiányzik, bevallom, de kétség kívül ezek nélkül a legendás hegyek nélkül is izgalmasnak ígérkezik a verseny. A Vueltával ellentétben valóban körbeutazzák egész Olaszországot, anélkül, hogy a rajt- és célállomások között óriási távolságok lennének. A résztvevők kényelmét szolgálja továbbá a három pihenőnap is. A vélodrome-járól ismert Apeldoorn lesz a május 6-ai rajt helyszíne: ráhangolódásként egy közel prológ-hosszúságú időfutamot teljesítenek a versenyzők, majd két gyakorlatilag teljesen sík szakasz következik Hollandiában, hogy ezután 'hazatérjenek' Dél-Olaszországba és elkezdődjön az igazi csata a rózsaszín trikóért - persze csak a pihenőnap után.

Az első komoly nehézséget a 6. etap jelentheti, amikor is két nagyobb heggyel (még nem hirdették ki a kategóriákat) is szembe kell néznie a mezőnynek, ráadásul a második tetején lesz a befutó. Ha itt még nem is alakulnak jelentős különbségek az esélyesek között, akkor a 40 km-es sík kronón biztos, amit a 9. szakasz keretein belül rendeznek a Chianti borvidéken - a tájra tehát nem lehet majd panaszunk. Egy újabb szabadnapot követően eljön a cudar világ (főleg a sprintereknek): a meredek emelkedők és a szenvedés veszi át a főszerepet, hiszen három olyan hegyi szakaszra kerül sor, ami 200 kilométernél is hosszabb (ebből kettő pedig a csúcson ér véget). A hét zárásaként bonyolítják le a sok szempontból sorsdöntő hegyi időfutamot az Alpe di Siusi-n, aminek az első 2000 métere nagyjából sík, utána viszont 9 kilométernyi mászás következik kerekítve 8%-on. A harmadik pihenőnapot további hat erőt próbáló szakasz követi, ezek közül kiemelném a 18.-at, ami átnyúlik Franciaországba és a Tour de France-ról ismerősen csengő Risoul-on végződik. A határon is szó szerint át kell küzdeniük magukat az ekkora már bizonyosan fáradt kerekeseknek, mivel a kőkemény Colle dell'Agnellón keresztül vezet az út francia honba. Másnap visszafordulnak és egy ugyancsak magasan lévő átkelőhelyet céloznak meg - a Colle della Lombardát, miután már lendületből begurulnak a kisebb dombtetőn lévő célállomásra. Az utolsó napon, május 29-én a meggyötört harcosok Cuneóból Torinóba veszik az irányt, hogy levezessék az elmúlt három hét megpróbáltatásait és hogy a győztes magasba emelhesse azt a bizonyos soha véget nem érő trófeát. Végül néhány érdekes adat és statisztika a 2016-os Giroról: az össztáv 3383 km, amiből 61 km időfutam, és a szakaszok átlagos hosszúsága 161 km - amihez nagyban hozzájárul a hat 200 kilométert meghaladó etap (a leghosszabb a 18., ami 234 km-t foglal magába és ezzel a klasszikusokkal vetekszik). 

A milánói eseményen a színpadon elemezte az útvonalat Valverde, Nibali, Sagan és Contador, miután Ivan Bassoé volt a főszerep, aki bejelentette visszavonulását az aktív sporttól, de elárulta azt is, hogy mindenképpen marad az országúti kerékpár vérkeringésében és jövőre egy új szerepben találkozhatunk vele. A Tinkoffnál várhatóan valamilyen vezetői szerepet kap majd (elvileg egy teljesen új szerepkört alakítanak ki a számára), amivel kapcsolatban az elkövetkezendő hetekben jelenik meg részletesebb tájékozatás.