× Régen fordult már elő olyan - mondhatnám azt is, hogy abszolút nem jellemző az elmúlt évekre -, hogy egy háromhetes utolsó napján tövig rághattuk a körmeinket, mi, kerékpárrajongók. A Giro d'Italia szervezői húztak egy merészet, és egyrészt a harmadik hetet királyhétté avatták, és a sprinterek kárára egy időfutammal tetézték az izgalmakat. Niylván, ez utóbbi nem teljesen szokatlan séma, ám mégis kevésszer adatik meg, hogy egy ilyen záró időfutam valódi téttel bírjon és ne csak a túlélésről szóljon meg a tartalékolásról. Az is igaz, hogy az idei Giro végjátéka sem lett volna körömrágós, ha nincs az az ominózus félreállás, ami ugyan kellemetlen téma, de ha valami eszünkbe fog jutni x év múlva erről a háromhetesről, az valószínűleg az a momentum lesz.

Olvastam olyan véleményeket, miszerint összességében az idei olasz kör nem volt egetrengetően izgalmas - nem vitás, akadtak álmoskás szakaszok is, és többször elmaradt a tűzijáték az emelkedőkön -, de én el bírnám viselni, ha a Tour de France-on is az utolsó pillanatig kétséges lenne a győztes kiléte. A 100. Giro d'Italia bővelkedett az extrákban: volt itt egy keserű welcome drink a sprinterek számára, szélfútta vulkánmenet, hegyről majdnem leguruló csapatkocsi, egy esélyeseket érintő motoros bukás, korai ünneplés a főnök városában, illegális randimeghívás, verekedésért kizárás, egy váratlan rózsaszín trikós toilet break, vita a bevárásról, kulacsdobálás, rosszmájú beszólás, karmával való fenyegetés, egy meghiúsult dupla-kísérlet, negatív olasz rekord és egy holland győztes. Nem kevés, és előfordulhat, hogy kimaradt néhány címke, amivel az év első háromhetesét jellemezhetjük. A szardíniai rajt előtt a közvélemény egyértelműen egy Quintana-Nibali párharcot várt, mintha az a 70 kilométernyi idő futam nekik kedvezett volna. A szervezők alighanem Froome-ot szerették volna Olaszországba csalogatni  - valljuk be, ez közel lehetetlen küldetésnek tűnik -, helyette jött Tom Dumoulin, akinek ez az útvonal kiváló lehetőséget kínált egy összetett dobogóra. Ennek mindössze egy feltétele volt: a hegyeken nem szedhetett össze akkora hátrányt, amekkorát a sík időfutamokon már nem lehet kozmetikázni. Na, de ha a hegyeken paliban van Quintanáékkal, az időfutamokban pedig oktatja őket, reális esély mutatkozik arra, hogy nála landol a rózsaszín trikó. Márpedig így történt. Nem volt semmiféle Quintana-Nibali párharc: az idei Girón mindenki Dumoulin ellen ment. Mentségükre legyen mondva, ha alkalmuk nyílt rá, megpróbálták izolálni a hollandot, szövetségek is születtek a közös cél érdekében, de mentálisan nem sikerült őt megtörni. „Megtanultam szenvedni a hegyeken” - nyilatkozta győzelme után Tom Dumoulin. És bizony, ha az ember időfutamspecialista létére háromhetest akar nyerni, ez nélkülözhetetlen képesség.

Rögtön egy bombameglepetéssel startolt az idei Giro, hiszen Lukas Pöstlberger elorozta a sprinterek elöl az első rózsaszín trikót egy improvizatív kései támadással. A következő 2 nap során Greipel, majd Gaviria is bevette Szardíniát, miközben Zakarin és Kruijswijk a főmezőny végébe kapaszkodva összeszedett némi hátrányt. Az első pihenőnap a szicíliai transzferrel telt, hogy aztán a versenyzők felkapaszkodhassanak Európa legmagasabb és legaktívabb vulkánjára, az Etnára. Nyilván mindenki tűzijátékot szeretett volna látni a kietlen emelkedőn, de szerintem kevesen hittük el, hogy ez valóban így is lesz. Az esélyesek az erős szélre hivatkozva nem szaggatták szét az istrángot - hogy egy klasszikus idézzek -, ehelyett Jan Polanc szökevénygyőzelmének örülhettünk, csak hogy ne maradjunk izgulnivaló nélül. Ettől függetlenül ez egy ideges nap volt, történt egy-két komolyabb bukás és a 4. szakasz krónikájához tartozik Javi Moreno kizárása is, aki Diego Rosával dulakodott. Ha már 'rosa', Bob Jungels ölthette magára a rózsaszín trikót, amit aztán egészen a Blockhaus csúcsáig viselhetett. Másnap került sor a messinai befutóra, ami Luka Pibernik korai ünnepléséről marad emlékezetes - Nibali csapattársa egész egyszerűen elfelejtette, hogy hátravan még egy kör, komplett idiótát csinálva magából a nagyközönség előtt.

A következő etap, amit mindenképp ki kell emelni az a 9., hiszen ekkor tekert fel a Giro mezőnye a Blockhausra. De még mielőtt ezt megkezdték volna - mármint a hegymászást -, történt egy sajnálatos baleset. A versenyzők eszeveszett tempóban közelítették meg az emelkedőt a Movistar vezetésével, ám váratlanul az út bal oldalán félreállt egy motorosrendőr, amit a Sunwebes sor elejének még sikerült elkerülni, Keldermannak viszont nem (aki ezután nem tudott továbbmenni), magával rántva Adam Yates-et és komplett Sky-t, közüttük a 2 kapitányt, Landát és Thomast. Eleinte a brit mozgása tűnt bizalomgerjesztőbbnek, a későbbieknek mégis ő kényszerült feladni az olasz kört, míg baszk kollégája eljutott Milánóig. Visszatérve a Blockhausra, ez Quintana napja volt, az egyetlen, amikor valóban kimagaslott az esélyesek közül: folyamatosan támadásokkal kínálgatta ellenfeleit, és aki megpróbált vele menni, annak előbb vagy utóbb beletört a bicskája. Végül fél percet adott a további dobogós helyeket megszerző Pinot-nak és Dumoulinnek, míg a hazaiak reménysége, Nibali egy percet hátránnyal 'lett gazdagabb'. Van Garderen és Kruijswijk teljesen elszállt, a bukásban érintettek közül Yates és Thomas 5 perc környékén érkezett be, Landa pedig 25 percet szedett össze. 

Mivel az első komoly emelkedőn nem alakultak ki jelentős külöbségek az esélyesek között, számíthattunk arra, hogy a montefalcói időfutam majd alaposan átrendezi az összetettet. Egyértelműnek tűnt az is, hogy Quintana egyből elbukja a rózsaszín mezt és jóeséllyel Tom Dumoulin öltheti azt magára. Tudtuk, mire képes a holland, és hogy - divatos szóval élve - beárazza riválisait ebben a műfajban. De azt szerintem kevesen gondoltuk, hogy ezen a napon megalapozhatja a végső győzelmét. Márpedig ezt tette: Dumoulin közel 3 percet vert Quintanára, aki hirtelen két és fél perc hátrányban találta magát. Thibaut Pinot nála is rosszabbul járt, mivel a Giróra merészkedő francia egy kifejezetten gyenge napot fogott ki és képességeihez mérten egyértelműen alulteljesített. Az ekkor még nagyon is versenyben lévő Thomas mindössze 50 mp-cel maradt el a hollandtól, Nibali csak a 40 km-es táv második felében ment igazán jól, míg Van Garderen egy, az ő szintjén értelmezhetetlen idővel vétette észre magát. A Movistar és Bahrein előtt adott volt a feladat: a lehető legjobban meg kell nehezíteni Tom Dumoulin dolgát - nemcsak a hegyeken, a lehető leghamarabb el kell őt szigetelni csapattársaitól és a lehető legtöbb időt kell kiosztani neki, hogy a milánói záró kronón már ne tudjon fordítani. Ezen feladatnak rögtön a következő dimbes-dombos szakaszon nekilátott a Movistar, de taktikájuk nem igazán tudott kibontakozni. Az Oropa előtti 2 nap egyike sem volt vészesen eseménydús (értsd: amikor az összefoglalóba is csak az utolsó km kerül be): Fernando Gaviria tovább dominált a sprintekben és Tortonában megszerezte 4. győzelmét - köszönhetően Richeze zseniális felvezetéseinek.

Az Oropa, azaz Pantani hegye az egyébként teljesen sík 14. szakasz programjában szerepelt, egy újabb lehetőség Quintanának, hogy faragjon a hátrányán. Az emelkedőhöz közeledvén előreállt minden olyan csapat, amely érdekelt volt Dumoulin fárasztásában és leszakításában, ám a Movistar meglepően hamar elfogyott. Quintana, akárcsak a Blockhauson, kisebb támadásokkal rukkolt elő, ezennel viszont egyszer sem tudta végérvényesen leszakítani ellenfeleit. Dumoulin állt az üldözőcsoport élére és egy pillanatra sem tévesztették szem elöl a kolumbiait, aki kétségbeesetten próbált továbbmenni, de kénytelen volt belátni, ezzel nem megy ma semmire. A rózsaszín trikós csoportja az utolsó kilométeren levadászta őt, sőt, a hajrában Tom Dumoulin kontrázott, és így Quintana nemhogy nem csökkentette a hátrányát, még hozzá is tett, hiszen képtelen volt beállni a hollandnak, aki 2. szakaszát nyerte az dei Girón. Váratlan fordulat, amivel csak egyre reménytelenebbnek tűnt a hegyi specialisták helyzete. Másnap egy mini-Lombardia várt a mezőnyre, amely ugyan nem biztosított valódi támadási terepet, mégis itt láthattunk az egyik legjobb versenyt. Végig gyilkos tempót tekertek, érezhető volt a feszültség, megszaporodott a bukások száma is. Quintana se úszta meg, az egyik lejtmenetben földre került, de nem is ez a lényeg, mivel szinte sértetlenül mehetett tovább, hanem az, hogy a Sunweb a sor elejére állt és bevárták a Movistar kapitányát, aki aztán a sprintben kissé sunyi módon ráhajtott a jóváírásra.

A harmadik pihenőnap után jöhetett a királyhét legnehezebbnek ígérkező etapja, amely során a versenyzők megmászták a Mortirolót (Scarponi emlékhegy) és a Stelviót (Cima Coppi), utóbbit ráadásul két irányból. Ám mégsem ezek a legendás hegyek adták ennek a napnak a pikantériáját. Az Umbrailpass lábánál ugyanis valami egészen szürreális dolog történt: a rózsaszín trikós nem bírta tovább, muszáj volt félreállnia - és most nem a szokásos napi pisiszünetről beszélünk. Amikor egy kerékpáros vadul tépi le magáról a mezt, ott már tényeg komoly a baj. A többiek is kissé tétlenül álltak Dumoulin nem tervezett toilet breakje előtt, nem igazán tudták eldönteni, mitévők legyenek. Ezért inkább vártak néhány percig, aztán a Bahrein az élre állt és elkezdetett versenytempót menni fölfelé. Zakarin törte meg a döbbent csendet, beindítva ezzel a lavinát: Nibali támadására már muszáj volt Quintanának is lépnie. Mindeközben Dumoulin egyedül vágott neki az Umbrailpassnak, segítők nélkül. Egy darabig tudta tartani az élcsoportot, nem nőtt tovább a hátránya, ám a hegytetőn kicsivel 2 perc fölött állt meg az óra, így muszáj volt valamennyit kockáztatnia a lejtmenetben, hiszen pontosan tudta, hogy Nibali lefelé is növelni fog az iramon. És valóban, az olasz le tudta szakítani Quintanát és felért a magányos szökevény Landára, hogy aztán a sprintben megszerezze a hazaiak első győzelmét a 100. Girón. Dumoulin végülis nagyot mentett, megőrizte a rózsaszínt, igaz, fél percre csökkent az előnye, ami már korántsem annyira kényelmes és megnyugtató. 

A 18. szakaszon a Movistar újból megpróbálkozott egy összehangolt offenzívával, ám hiába támadott Quintana 50 km-rel a céltól, ez alkalommal sem tudott eltávolodni Dumoulintől. Az utolsó emelkedőn, a Pontivesen egy valódi pályaverseny bontakozott ki, mindenki egymást arcát fürkészte. Quintana Amadorral karöltve indult meg, majd Nibali is tesztelte az ellenfeleket, de a rózsaszín trikós lefülelte őket és nem alakult ki különbség köztük. Ezzel szemben Pinot és Zakarin el tudott lépni az esélyesek csoportjából, miután hátul azon ment a vita, kinek és mennyit kéne vezetni - elsősorban Dumoulin nehezményezte, hogy senki sem dolgozik rajta kívül, pedig nem az ő pozíciója forgott veszélyben. Az orosz-francia duó végül 1 perc előnyt harcolt ki, mire a rózsaszín trikós egy rosszalló nyilatkozattal reagált: a történtek után jobb szerette volna, ha Milánóban nem Nibali és Quintana állna mellette a dobogón. A címvédő olasz a karmával fenyegetett, amely rögtön a következő etapon visszaütött, egy bosszúhadjárat-szagú kooperáció formájában. 130 km-re a céltól Dumoulin a mezőny hátsó felében helyezkedett, amit kiszagolt a Movistar és a Bahrein és őrült tempómenésbe kezdtek. Sikerült is leszakítaniuk az amatőr hibát elkövető hollandot és egy kb. 1 perces előnyt építettek fel vele szemben. Az üldözőcsoportban a Trek és az Orica segítette a Sunweb munkáját, majd a Sella Chianzután felértek Quintanáékra. A visszazárkózás azonban nem múlt el nyomtalanul, ugyanis Dumoulin már a Piancavallo elején hátul helyezkedett, látszott, hogy nincs túl jó bőrben. Pelizotti tempóját már nem bírta el és 10 km-re a céltól megrogyott: eleinte csapattársa, Geschke vontatta felfelé, de miután a német kiállt, megint teljesen magára maradt. És ilyenkor fontos igazán, hogy megtanult szenvedni a hegyen: a rózsaszínt elbukta Nairo Quintanával szemben, de nem kezdett el pánikolni, minimalizálta veszteségeit. Viszonylag olcsón megúszta, hiszen csak 1 percet kapott és a milánói időfutamot szem előtt tartva jelentősen nem változtak az erőviszonyok - még mindig ő volt a legfőbb esélyes a végső győzelemre.

A 20. szakaszon eljött az igazság pillanata Dumoulin számára: ha nem kap 1 percnél többet Quintanától, Milánóban már a saját kezében van a sorsa. Persze sokakban felvetődött a kérdés: megismétlődik-e a 2015-ös Vuelta, azaz megint az utolsó pillanatban bukja el a trikót? Minden azon múlott, mire lesz képes a Movistar és a Bahrein... A Monte Grappán viszont nem ezen 2 csapat egyike, hanem a Katusha diktált brutális iramot, amit eleinte elbírt a mezőny javarésze, de a csúcshoz közeledve egyre csak fogyatkozott a boly lélekszáma. Dumoulin is a fülén vette már a levegőt, de nem tört meg a nyomás alatt. Az utolsó emelkedőn a Movistaron volt a sor, hogy alkossanak valamit: Nibali indított elsőként, majd később a kolumbiai is kísérletezett, ami már nem esett jól a rózsaszín trikósnak, aki saját tempóban üldözött tovább. Quintana támogatókra lelt Jungels és Mollema személyében, akiknek jelentős szerepük volt abban, hogy sosem kúszott 15-20 mp fölé a hátrány, szóval folyamatosan látták maguk előtt a riválisokat. Miután felértek a Fozára, egy fennsíkon folytatódott a harc: mindkét csoport remekül működött együtt, így megdermedtek a frontvonalak. A végén mindössze 15 mp-t tudtak hozni Dumoulinen, ami édeskevésnek bizonyult a holland időfutamspecialistával szemben.

A milánói 30 km-es távon igazából csak a dobogós helyezésekért zajlott a küzdelem, mivel az teljességgel elképzelhetetlennek tűnt, hogy Quintana megőrizze a vezetést. Dumoulin az 1. ellenőrzőponthoz érkezve eloszlatott minden kétséget: 10 km után fél percet vert a kolumbiaira és innentől kezdve csak idő kérdése volt, mikor kerül rá virtuálisan is a rózsaszín. Nem kellett rá sokat várni. 1:24 lett a vége, ami figyelembevéve Quintana időfutamképességeit, abszolút vállalható. Ezzel legalább a 2. helyet megtartotta a Movistar elsőszámú embere, bár elszállt a dupla lehetősége. Nibali a dobogó legalsó fokára állhatott fel, de benne érezhetően nem volt több, pestiesen szólva 'kimaxolta' ezt a Girót. Tom Dumoulin pedig első hollandként emelhette magasba a végtelen trófeát és az elkövetkezendő években komolyan számolni kell vele a Touron is.