× 11 tavaszi egynapost kezelek kiemeltem idén, most a középső blokk következik, közte a Milano-Sanremóval, a Harelbekével, a Gent-Wevelgemmel és a Flandriával. A rutinosabb kerékpárrajongók pontosan tudják, hogy az ilyen típusú versenyeken tényleg minden másodperc számít, hiszen megtippelhetetlen, mikor történik egy sorsdöntő bukás, támadás vagy technikai probléma. Ezért kell az elejétől a végéig nézni, ugye. A hosszú táv boríthatja a papírformát egy esetleges sprintben, és azon is sok múlhat, hogy a versenyzők egymásra várnak-e vagy saját kezükbe veszik az irányítást - vállalva ezzel a kockázatot. És az sem mindegy, hogy hívják az embert, mert minél nagyobb favorit, annál kevésbe fognak neki beállni segíteni és kevés az esélye, hogy engedik meglógni...

Olaszországgal (Strade Bianche) fejeztem be az előzőt, Olaszországgal kezdem a mostani bejegyzést is, méghozzá a szezon első momumentumával, a Milano-Sanremóval. Őszinte leszek, nekem nem ez a kedvenc egynaposom, ettől persze ennek is megvannak a maga sajátosságai, amelyek különlegessé teszik. Ilyen például a hossza, hiszen a maga nagyjából 300 km-ével komoly 'károkat' tud okozni a versenyzőkben, mire az igazán fontos szakaszára érnek (utolsó 20 km), ahol a két legendás emelkedő, a Cipressa és a Poggio található. A sikeres támadások jelentős része utóbbi hegyről indul, de ha senki sem próbálkozna, esetleg hatástalanítják lejtmenetben, jöhet egy kisebb mezőnyhajrá a Via Román. Nos, idén az első verzió valósult meg, megspékelve egy kaotikus sprinttel. A Cipressán a Sunweb előreküldte Tom Dumoulint, aki Matthews érdekében próbálta puhítani a bolyt, kilométereken keresztül kellemetlen tempót diktálva. A holland a Poggión is átvette az irányítást a Sky-tól, mígnem a legnagyobb favoritnak kikiáltott Peter Sagan megtörte a csendet és egy életerős támadással rukkolt elő az egyik legmeredekebb részen. Hozzá a friss Strade Bianche-győztes Kwiatkowski és az ardenneki klasszikusok fiatal specialistája, Alaphilippe követte. Az elit kategóriás trió a lejtmenetben megtartotta, sőt, növelte is előnyét, ami nagyrészt Sagan érdeme, hiszen a társak nem voltak éppen segítőkészek. Ez persze érthető magatartás, figyelembevéve Kwiatkowski és Alaphilippe esélyeit a sprintre nézve. A világbajnok elhúzta őket a célig, de nem taktikázhattak sokat, mivel a mezőny már ott volt a sarkukban. A lengyel indult a legideálisabbnak számító 2. pozícióból és ha csak néhány centivel is, de meg tudta előzni a keretes mozgású szlovákot, aki kishíján bukott a célvonalon. Alaphilippe sem maradt el tőlük jelentősen, így a befutót szemből megörökítő képek meglehetősen látványosra sikeredtek.

A Flandriát felvezető hagyományos belga egynaposok sorát az E3 Harelbeke indította, ahol meglehetősen korán elkezdődött a szelekció. 85 km-re a céltól érezhetően megnőtt a tempó, és az ezzel együtt járó feszültség több bukást is eredményezett a mezőnyben, ami így több részre szakadt. A helyenként 18%-os Taaienbergen aztán az utolsó versenyeit futó Tom Boonen húzta meg a sort, akciója nyomán kialakult egy 20 fős élcsoport, amelyben a későbbi főszereplők is ott tekertek. Egy következő emelkedőn, az Eikenbergen az újra magára találó belga bajnok, Gilbert indított, miután mindössze hatan maradtak elöl: Van Avermaet, Naesen, Vanmarcke, Durbridge és Sagan híján a Borából Pöstlberger csatlakozott hozzá. A mezőnyön belül nem volt igazi egyetértés, így az élmenők előnye lassacskán egy perc környékére kúszott. Sagan többször is nekivágott a felzárkózásnak, de minden próbálkozását hatástalanították hátul, majd belekeveredett egy bukásba és az ebből következő sorozatos mechanikai problémák a versenye végét jelentették. Az utóbbi hetek legnagyobb felfedezettje, Oliver Naesen a Kwaremonton növelte tovább a tempót és ezt csak ketten, névszerint Van Avermaet és Gilbert tudták átvenni. Ők hárman hatékonyan dolgoztak össze az utolsó 20 km-en, a két üldöző, Durbridge és Pöstlberger tisztes távolból követte őket. A végjátékban mindenki egymásra várt, senki sem akarta vállalni a hajrá megindítását. Naesen vesztette el először a türelmét, ezzel elhalványítva győzelmi esélyeit. Van Avermaet és Gilbert 50 méterre a céltól elszáguldottak mellette, végül pedig Rio olimpiai bajnoka ünnepelhetett, idei 2. egynapos sikerét aratta a február végi Omloop után.

Két nappal később, a Gent-Wevelgemen megadatott az esély a javításra azok számára, akik lemaradtak a Harelbeke dobogójáról, de még mielőtt a versenyre koncentráltak volna, megemlékeztek a tavaly tragikus körülmények között elhunyt Antoine Demoitiéra. Idén először murvás szakaszok is tarkították a programot, épp egy ilyen szakaszon indult az akciózás, amikor Stybar kísérelt meg szökést. A tempó a BMC-nek köszönhetően már ezelőtt is meglehetősen kegyetlen volt, nem beszélve a bukásokról, amelyek tovább szaggatták a mezőnyt. A Stybar-féle csoportot ugyan utolérték, ám a kedélyek egy pillanatra sem csillapodtak elöl. A Kemmelbergen Van Avermaet indított támadást, akit hátrébbról érkezve Sagan követett, majd a lejtmenetben felzárkózott hozzájuk Degenkolb, Boasson Hagen, Terpstra és a nyughatatlan Stybar is. 30 km-re a céltól még többen csatlakoztak az élcsoporthoz, köztük Naesen, Matthews és Keukeleire. Utóbbi néhány perccel később, a kooperáció hiányában megrántotta a sort, másodjára sikerült is neki különbséget kialakítani, igaz, Van Avermaettal a hátsó kerekén. Sagan kis késéssel utánukeredt, csakúgy, mint Terpstra és Kragh Andersen, akik mind-mind felértek a belga duóra. Körülbelül 15 km lehetett hátra, amikor Terpstra nem volt hajlandó előreállni vezetni, és ezt a címvédő szlovák nem nézte jó szemmel, amíg pedig egymással pöröltek, Keukeleire és Van Avermaet meglépett tőlük. Nem alakítottak ki vészesen nagy előnyt, de azt a kicsit (10-15 másodperc) megtartották egészen a végsőkig, sőt, az utolsó km-re érve még növelni is tudták, miután Saganék felhagytak az üldözéssel. A sprintben nem történt meglepetés, Keukeleire amíg lehetett, kivárt, így kényszerből Van Avermaet indította meg a hajrát, de végig maga mögött tudta tartani honfitársát. Az újabb győzelemmel azt hiszem, egyértelművé vált, hogy ki az, akit meg kell verni idén az egynaposokon.

És akkor a Flandria, ami a talán a második a presztízsrangsorban, ami a klasszikusokat, azon belül is a monumentumokat illeti - természetesen a Roubaix mögött. A korábbi kétszeres győztes Tom Boonent izlandi taps fogadta reggel, Antwerpenben, amit azzal hálált meg, hogy az ikonikus Kapelmuuron (amiről egyébként előzetesen többen is azt nyilatkozták, hogy nem lesz sorsdöntő fontosságú, hiszen 95 km-re volt a céltól) szétkapta a sort. Támadása nyomán létrejött egy 14 fős elit csoport, amiben felfedezhettük többek között Gilbert-t, Vanmarcke-ot, Stuyvent, Démare-t és Kristoffot is. Viszont pl. Van Avermaetot és Sagant nem. Ők ketten a mezőnyben ragadtak és hamarosan közel 1 perces hátrányban találták magukat. Egy újabb legendás emelkedőn, az Oude Kwaremonton - cirka 55 kilométerre az oudenaardi befutótól -, a különbség folyamatos csökkenése tudatában az 5-6 évvel ezelőtti világverő formáját visszanyerő Philippe Gilbert meglógott a többiektől és kissé furcsa módon senki sem ugrott rá egyből... aztán meg már késő volt. A hegytetőn körülbelül 15-20 másodperces előnnyel rendelkezett, és egyszer sem nézett hátra, miközben mögötte minden a kezére játszott. A Kwaremontról lefele jövet az üldözőcsoportban történt egy komoly bukás Vanmarcke és Rowe főszereplésével (a belga ujját törte). A Paterbergen a két topfavorit, az olimpiai- és a világbajnok megkezdte a felzárkózást, erőfeszítéseiknek köszönhetően a mezőny megcsípte Boonenéket.

A Taaienbergen (becenevén Boonenberg) a Roubaix-n visszavonuló legendának sorozatos mechanikai problémái támadtak, rövid időn belül háromszor cserélt kerékpárt, minekután elvesztette esélyét a végső győzelemre. Mindeközben Sagan és Van Avermaet utolérte az üldözőboly maradékát: ám hiába a nagyszerű együttműködés, a különbség csak nem akart csökkeni Gilbert-rel szemben, a belga bajnok továbbra is őrizte közel 1 perces fórját. A Kwaremont másodszori megmászása során aztán elszabadult a pokol, amikor Sagan kormányát elrántotta egy kordonon pihenő nézői kabát, miután a címvédő ráhajtott a kordon lábára és a bukást ezúttal nem tudta kivédeni. Vele együtt esett a mögötte érkező Van Avermaet és Naesen is, utóbbi kerékpárjába beleakadt a vétkes ruhadarab. Van Baarle mindezt az első sorból nézte végig, kikerülte a földön fekvő ellenfeleket és amíg Terpstra, illetve a megsebzett Van Avermaet utol nem érte, egymaga üldözött tovább. Gilbert az utolsó 10 km-en fáradni látszott, előnye kishíján megfeleződött, de hamar átesett a holtponton és mozgósította erőtartalékait. Fél percnél jobban nem tudták őt megközelíteni Van Avermaeték, így még arra is maradt ideje, hogy a célvonal előtt leszálljon a bicikliről és feje fölé emelve azt ünnepelhesse győzelmét. 55 kilométer teljesen egyedül. Nem csoda, hogy eufórikus állapotba került. A második helyet Greg Van Avermaet szerezte meg (!), a dobogót pedig Terpstra tette teljessé. Azt pedig sajnos sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha...