× Ugyanazon a napon, szeptember 10-én ért véget a teniszezők számára az év utolsó Grand Slame, illetve a kerékpárosok számára az év utolsó háromhetese. Mindkét sportágban és versenyen érvényesült a papírforma, a topfavorit vitte a prímet mind a US Openen, mind a Vueltán. Ennek ellenére egyik esemény sem mellőzte az izgalmakat és címlapsztorikat, csakhogy mi, nézők se unatkozzunk. Őszintén szólva számomra a US Open idén kicsit perifériára került, a Vueltával érthető okokból többet foglalkoztam, de természetesen követtem a New York-i történéseket is. A tenisz férfi élmezőnye alaposan fellazult, rengeteg a sérült, ráadásul elmaradt a várva várt Fedal-párharc is, ami még egyértelműbbé tette az esélyeket. Míg a kerékpárosoknál, ha nem is az 1. helyért, legalább a dobogóért megharcoltak a felek, ám akadt valaki, aki teljességgel ellopta a show-t előlük.

Ha valaki beleolvasott a felvezetőbe, minden mondatomból érezhette, hogy totális Nadal-Federer-fölényt prognosztizáltam. Ugyan ezt így konkrétan nem írtam le, de egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy ebből a párosból kerül ki a győztes, tehát kettejük elődöntője előrehozott döntőként funkcionált volna. És a volnán van a hangsúly. Mert, ha a legjobb 4 között valóban létrejön az ominózus Fedal, legalább marad némi izgalom a torna utolsó napjaira is - bár a fináléra aligha. Így pedig gyakorlatilag már a negyeddöntőben kikristályosodott a kép. Kis túlzással ha Rafa Nadal ellen kiáll mind a három másik elődöntős egyszerre, akkor sem verték volna meg. Oké, ha összebeszélnek, lett volna némi esélyük. A viccet félretéve, mindez azért alakulhatott így, mert az alsó ág Murray kései visszalépésével (a brit Djokovichoz hasonlóan kihagyja a szezon hátramaradó részét)  eleve gyengének ígérkezett, ráadásul a harmadik forduló után egyáltalán nem maradt ütőképes ember a tábla ezen felén. Sascha Zverev, akit én annó beharangoztam, hogy na, majd ő lehet az, aki a nagynevű hiányzók farvizén előreléphet, a 2. körben búcsúzott, csakúgy, mint Jo-Wilfried Tsonga. A korábbi bajnok, Marin Cilic is csak egy kanyarral bírta tovább, Diego Schwartzman kezétől esett el. Ha már Schwartzman, az argentin egészen a negyeddöntőig merészkedett, aminek eddig még csak a közelében sem járt Grand Slam-tornán. Mondjuk Pablo Carreno Busta sem gyakori vendég az elődöntőkben... Zverev korai kiesésével megnyílt az út a szervakirályok előtt: Querrey, Isner és Anderson harcolhatott az esetleges US Open-fináléért. Végül a dél-afrikai járt sikerrel, aki így megnyerte magának a lehetőséget, hogy Nadal ellen játszhasson, amiben aztán nem volt sok köszönet.

Olyan érzéseim támadtak az ő - viszonylag egyoldalú - mérkőzésüket nézve, mint amikor a tavalyi wimbledoni döntőben Murray és Raonic találkozott. Persze, szurkolóként nem bízza el magát ennyire az ember, de amikor kívülállóként tekint egy ilyen párosításra, hajlamos abszolút esélytelennek titulálni az alacsonyabban rangsorolt teniszezőt, jelen esetben Kevin Andersont. Pedig korántsem rossz játékos ő, sőt, ha kifog egy igazán jó napot, igenis képes a meglepetésre, mint ahogy kedvencemet, Murray-t is verte néhány éve ugyanitt, a 4. fordulóban. De valahogy azt nehéz volt elképzelni, hogy pont élete első GS-döntőjében lepi meg Nadalt. Azt a Nadalt, aki ha nem is olyan látványosan masírozott, mint Párizsban, de jórészt akadálytalanul menetelt. Döntő szettre például egyszer sem kényszerült és a verseny második felében a legjobbjához rendkívül közeli formát mutatott. Alexandr Dolgopolov és Andrey Rublev ellen valósággal szárnyalt, nem beszélve a finálében mutatott teljesítményéről. A címlapsztorit szolgáltató Del Potróval összehozhattak volna akár egy klasszikust, és egy ideig ebbe az irányba is tendáltak, de miután Rafa kiosztott a Federert búcsúztató argentinnak egy hatnullát, jelentősen megváltozott a meccs képe. Mindezek ellenére szerintem mindenki - a Fed-fanokat leszámítva - örült annak, hogy Delpo nem csupán csatában volt a legjobbakal, hanem egyiküket meg is verte. Visszatéve a régi-új világelső lehengerlő döntőbéli teljesítményére, az mindent elmond a fölényéről, hogy Kevin Anderson a mérkőzés legelejétől kezdve csak szenvedett a szervájával. Szégyenkeznie egy percig sem kell emiatt, valószínűleg legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy eddig eljut ezen a tornán. De valljuk be, izgalmat nem tudott csempészni a New York-i fináléba... És igen, idén a Roger-Rafa páros osztozott a GS-trófeákon. Szép kis sormintát hoztak össze ők ketten így, 2017-ben.

...És akkor bebizonyosodott, hogy a dupla a mai mezőnyben is lehetséges. Legalábbis a Tour-Vuelta igen. Chris Froome-nak sikerült először, mióta ilyen sorrendben és időpontban rendezik a háromheteseket (1995 előtt a Vuelta kishíján egybecsúszott a Giróval, általában április közepén-végén kezdődött). Le a kalappal előtte. Tényleg. Emlékezhetünk, a Dauphinén mutatott halványabb szereplése után többen elkezdtek kételkedtek abban, hogy képes lesz-e fenntartani a dominanciáját ebben a szezonban is. És tessék, szeptember közepén arról kell beszélni, hogy megcsinálta a duplát. Maradjunk annyiban, hogy tudatosan fogta vissza magát júniusban. Az egész éve a tudatosságról szólt, nem is láttunk tőle látványos akciókat, mint mondjuk tavaly vagy 2013-ban. De kétségtelenül eredményes, ebbe nem lehet belekötni. Az már más kérdés, hogy nekem, személyszerint mennyire tetszik ez a hozzáállás, viszont nem akarok elmenni ebbe az irányba. Bevallom, nehezemre esik nem szubjektvan tekinteni erre a Vueltára. Contador-rajongóként talán ez megbocsátható. Számomra ez a három hét senki másról nem szólt, csak róla és a csapatáról. A Sportblogban a minap töltöttem fel egy érzelgős cikket vele/velük kapcsolatban, úgyhogy aki az elfogult énemre kíváncsi és hozzám hasonlóan szimpatizál Albertóval, annak ajánlom, hogy olvassa el. Mert az vitathatatlan, akárkinek is szurkol az ember, hogy ez a Vuelta nem Froome duplája körül forgott. Hanem Alberto Contador búcsúja körül.

Persze, mindenki méltatta Chris Froome-ot a teljesítménye kapcsán, hiszen mégiscsak történelmi magasságokba emelkedett tettével. De nem ő csinálta a versenyt, ez kétségtelen. A spanyol nézőket pedig a verseny érdekelte, nem a vonatozás - oké, megígértem, hogy nem megyek el ebbe az irányba. És most utólag bárki okoskodhat, hogy ha Contador nem támad minden nap és nem vállal sokak által feleslegesnek ítélt kockázatot, akkor előrébb is végezhetett volna összetettben. Igen, lehet, de ha ezt teszi, akkor saját magát hazudtolja meg. Ráadásul, ha ő nem támad, akkor mégis ki más próbálta volna meg a favoritok közül újra és újra? Valljuk be, kockázatvállalásai nélkül jóeséllyel kibontakozott volna a Tour de France spanyolországi verziója. Most őszintén, szórakoztatóbb lett volna? Kétlem. Az andorrai 2:30-as veszteség fényében pedig Alberto bátran támadhatott, amikor csak kedve volt: eleinte a Sky minden akciójára ugrott, majd idővel belátták, hogy ez nem összeegyeztethető az ő konzervatív ars poeticájukkal és bizonyos keretek között hagyták meglógni. Aztán vagy látták még a célvonalig, vagy nem. Mindössze három alkalommal fordult elő, hogy a számukra kellemetlenebb verzió következett be. Antequerában Froome 2 bukása miatt kényszerültek üldözésre, a Los Machucoson rosszul esett a tempó a főnöknek, az Anglirun pedig túl későn eredtek a nyomába. Lényeg, hogy a második héttől kezdve Nibalira tették a kereket, hiszen ő jelenthette volna a legkomolyabb veszélyt a piros trikóra. Azért csak volna, mert a Bahrein ugyan próbálkozott becsülettel, de sosem jutottak igazán messzire, ráadásul a Cápa az Angliru lábánál bukott és ezek után örülhettek, hogy egyáltalán meg tudta tartani a 2. helyét Froome mögött (később kiderült, hogy elrepedt a bordája).

A dobogó legalsó fokáért többen is versengtek az utolsó héten: ugyan a Kelderman-Zakarin kettősnek volt némi helyzeti előnye, ám az időfutam után az 5. helyre felkapaszkodó Contador még beleszólhatott volna a csatába. Igaz, nem ezt nevezte meg elsőszámú céljának, egyetlen lehetőséget sem hagyott veszni a különbség csökkentésére, így Keldermanéknak észnél kellett lenniük. Végülis nem sikerült a bravúr a spanyol klasszisnak, de a hőn áhított szakaszgyőzelmet megszerezte. Hol máshol, mint az Angliru tetején. Az egész verseny ennek a hegynek a bűvöletében zajlott: Alberto nem is választhatott volna méltóbb helyet az utolsó pisztolylövésre... A 3. hely végül Zakarin 'zsebébe vándorolt', akinek az utóbbi évek teljesítménye után kijárt ez az eredmény, nem mintha Kelderman dobogója abszolút érdemtelen lett volna. Az első hét hét hőse, Chaves elcsúszott a kronó jelentette banánhéjon, a Yates-tesók pedig ezúttal nem alkottak maradandót, így az Orica háromfejű sárkányként beharangozott csapata nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az Astanában folyamatos belső harc dúlt a kapitányi címért Aru és López között - közülük a kolumbiai bizonyult stabilabbnak, aki 2 szakaszt nyert és a 8. helyen zárt összetettben. Az olasz az Anglirun krapált be és egyenesen kizuhant a top 10-ből, miután negyed óra hátrányban érkezett be Contadorhoz képest. A mezőnyhajrákat tekintve Matteo Trentin uralmát hozta ez a spanyol kör, aki négyszer emelhette magasba a kezét, ám ez sem volt elegendő a zöld trikó megszerzéséhez: a meglehetősen szürreális pontszámítás Froome-nak kedvezett, aki nem engedte, hogy a Quickstep az utolsó pillanatban lerángassa róla a mezt. Talán el kéne gondolkodni azon, hogy a Vueltán is átvegyék a Touron alkalmazott pontrendszert, hogy a sprinterek ne bojkottálják a versenyt, de ez egy másik téma... 

utóirat
Lehet, hogy kissé mégis elragadtattam magam, ezért bocsánat, de utoljára tehettem meg.
Brace yourselves, jön a wattmérős korszak.
#GraciasAlberto

Újratervezés. Ezt a cikket tegnap, azaz szombat délelőtt kezdtem el, miután kinyomtattam a versenytáblát és egy külön papírra kiírogattam a kiemelteket, ahogyan azt mindig is szoktam a Grand Slamek előtt. Aztán megírtam a bevezetőt és az első mondatot, többre pedig nem volt időm. Szerencsére. Történt ugyanis, hogy szombat este Murray (is) visszalépett a US Opentől, legnagyobb bánatomra és sokak bosszúságára. Merthogy így nem lesz Fedal-döntő, az alsó ágon pedig szabad a gazda. A szabályok értelmében át kellett rendezni a kiemelteket is, szóval kicsit megkavarodott a főtábla. Nagyon sok a sérült a férfiak élmezőnyében: először Djokovic, majd Wawrinka, Nishikori, Raonic és végül Murray is visszatáncolt. A top 11-ből 5-en fognak hiányozni New Yorkból...

Ez a US Open - józan ésszel szemlélve a végleges sorsolást - kétesélyes. És valószínűleg nem a döntőben fog, hanem legkésőbb az elődöntőben, de lehet, hogy még annál is előbb. Persze, a meglepetéseket sosem lehet kizárni, hiszen ettől szép és izgalmas a sport. A papírforma nem szentírás. Ha pedig az alsó ágra tekintünk, összesen 4 GS-döntőt számolhatunk össze 3 teniszező részéről (1x Tsonga, 1x Ferrer, 2x Cilic), ezek közül mindössze egy végződött a szóban forgó játékosok sikerével (Cilic, 2014, US Open), igaz, az pont a Flushing Meadowsban történt. De ember legyen a talpán, aki megmondja, erről az ágról ki fog döntőbe jutni. Vajon Sascha Zverev képes két hétig koncentrálni? Vagy győz a rutin és Cilic zsinórban 2. GS-fináléját játszhatja? Bármelyikük is legyen a befutó, nem sok esélyt adok neki a trófeaemelgetésre. Mindössze egy fontos kérdés maradt: Roger Federer háta bírja-e majd a kiképzést? Mert ha nem, akkor megnyílhat az út Dominic Thiem vagy - ha ő is úgy akarja - Nick Kyrgios előtt egy Nadal-elleni elődöntőre. Szívesen idesoroltam volna Del Potrót is, de visszatérése óta - leszámítva az olimpiai ezüstöt - nem tudott komoly eredményt felmutatni. Pedig a közönség nagyon adná, meg én is, ha már hoppon maradtam Murray kapcsán. Apropó Murray, a bevezetőben említettem, hogy a Nadal- és Federer-fanok körében *kisebb* felhördülést váltott ki késői visszalépése. Lévén, ha korábban meghozza ezt a döntést, akkor Roger lett volna a 2. kiemelt és ő került volna a tábla aljára, azaz akár lehetett volna egy klasszikus Fedal-döntő is, idén már sokadjára.

És azért ebbe is érdemes belegondolni. Murray ide vagy oda, a torna két legnagyobb favoritja Nadal és Federer. 2017-ben. A US Opent követően jóeséllyel ők fognak állni a világranglista első két helyén. És ha beigazolódik a szigorúan vett papírforma, azaz ha kettejük közül kerül ki a bajnok, akkor az idei összes Grand Slam-trófea náluk landol. Mégegyszer mondom, 2017-ben. Madness. A riválisaik pedig a kórházi ágyból vagy otthonról, a kedvenc foteljükből nézik ezt végig, tehetetlenül. Visszaütött az elmúlt évek őrült száguldása Djokovicnál és Murray-nél, így nem csoda, hogy a szerb megpróbálkozik egy Federer-féle féléves kihagyással (pontosan ugyanazon a napon jelentette be, mint a svájci tavaly), a skót pedig - aki a múlthéten elbukta világelsőségét, amit a gyatra idei eredménysora ellenére egészen 8 hónapig őrzött - hasonló gondolattal kacérkodik. A tegnapi sajtótájékoztatón elmondta, hogy néhány nap múlva határoz erről, miután konzultált a csapatával. Tényleg szeretett volna játszani, nem csupán taplóságból lépett vissza 2 nappal a US Open kezdete előtt... Azt tudni kell, hogy már egy hete New Yorkban edzett és mindent megtett azért, hogy készen álljon az év utolsó Grand Slamére. Lehet, hogy el tudott volna indulni a fájdalmak ellenére, de egy második körös búcsúért aligha érte volna meg kockáztatni. A csípője nem engedte, hogy a győzelemért is harcba szálljon, ennyi. Pontosan úgy, ahogyan Djokovic sem lehet itt az elhúzódó könyöksérülése miatt, csak ő kicsit hamarabb elfogadta a helyzetet. Murray-nek, világelsőként nehezebben ment. De hogyha újra világelsők akarnak lenni, muszáj türelmesnek lenniük és pihenniük, ha már az elmúlt években ezt nem tették meg. Még télen sem feltétlenül.

Visszatérve a sorsolásra, a felső ágon Nadal-Dimitrov és Federer-Thiem negyeddöntőkre van kilátás a kiemelési számok alapján. Dimitrov csak megnyerte az utolsó felvezetőtornát, a cincinnati ezrest, Thiem pedig talán jobb fizikai állapotban van, mint tavaly ilyenkor. Az elműlt néhány hét az új generációkról szólt és valóban nem ártana a tenisznek, ha kikristályosodna a kép arról, mi lesz Federerék után. Végre előtérbe kerülhet az 'elveszett generáció' - élén Dimitrovval és Thiemmel -, vagy jönnek a még fiatalabbak Sascha Zverev vezetésével? Egyelőre nem beszélhetünk róluk 5 csillagos esélyesekként, de valakinek majd ki kell töltenie az űrt a nagy négyes után. Ha viszont a főfavoritok elcsúsznak egy Fognini- vagy Kyrgios-féle banánhéjon, vérszemet kaphatnak. Addig csak potenciális veszélyforrások a nagy bajnokok számára. Az alsó ág jelentősen átrendeződött Murray visszalépése nyomán: a szabály szerint, ha az első 4 kiemelt közül az utolsó pillanatban visszamondja valaki a szereplést, az ő helyét az 5. kiemelt ((jelen esetben Cilic) veszi át  Cilic Gilles Simon ellen kezdett volna, szóval ha valaki, ő aztán nagyon örülhet ennek a kavarásnak. Folytatva a sort, az alsó ág tetejére a 17. kiemelt Querrey került, aki megnyerte magának Simont. A tábla felső felét annyiban módosították, hogy Querrey helyét Kohlschreiber vette át, aki alapjáraton nem lett volna kiemelt, de így megkapta a neve elé a kissé szokatlan 33-as számot. Az esélyeket annyiban döntötte fel ez a variálgatás, hogy az eredetileg Cilic által fémjelzett 3. negyedben Alexander Zverev lépett elő elsőszámú contenderré az elődöntős pozícióra, amiért majd az ugyancsak nagyot szerváló amerikaiakkal kell megküzdenie (szembejöhet Sock, Isner és Querrey is). A tábla alján egy Tsonga-Cilic csatára van kilátás a legjobb 8 között: a jelenlegi formája alapján nem gondolnám, hogy Pouille meglepné a korábbi bajnok horvátot a 4. fordulóban.