× Még mielőtt nekikezdtem volna ennek a bejegyzésnek, gyorsan visszapörgettem a felvezető idevágó részleteit. Azt azért nem mondanám, hogy előre láttam, mi fog történni, mert ez messze nem igaz, de valamilyen szinten azért ráreztem, kikre kell majd odafigyelni. A végső győztesre nem mertem tippelni, bár nyilván arra számítottam, hogy a Murray-Djokovic duóból kerülhet ki a bajnok. A nagynevű visszatérők útjára külön kitértem és egy újabb későbbi elődöntősről, Dimitrovról is esett szó, hiszen kifejezetten kíváncsi voltam, mire lehet képes. Namármost, nekem meglehetősen furcsa volt végignézni egy Slam 2. hetét úgy, hogy nincs kinek szorítanom, de meg kell valljam, onnantól kezdve, hogy a két főfavorit búcsúzott, nem láttam akadályát annak a bizonyos álomdöntőnek. Nem fogom meghazudtolni magam, ezzel nem az én álmom vált valóra, de utólag már nem bánom, hogy így alakult.

A tenisztársadalom túlnyomó része most tökéletesen boldog, hálás, elégedett és/vagy büszke. Miért is ne lenne az, hiszen egy legendás rivalizálás újabb felvonását nézhette és izgulhatta végig. Mindenki más és más módon élt együtt a mérkőzéssel: a legfanatikusabb szurkolóknak valószínűleg a torkukban dobogott a szívük és kicsit könnybe is lábadt a szemük, amikor megpillantották kedvencüket a játékoskijáróban, akik pedig kívülállókként szemlélték az eseményeket - ha létezik egyáltalán ilyen egy Federer-Nadal döntő kapcsán -, egy utánozhatatlan teniszélménnyel lettek gazdagabbak múlthét vasárnap. Én is csak kapkodtam a fejem a fantasztikusabbnál-fantasztikusabb megoldások láttán - még ha közvetlenül nem is voltam érintett. Szándékosan nem ütéseket írtam, mivel ez a mérkőzés nem kizárólag a tévé előtt kiabálós nyerőkről szólt, hanem a nagy megoldásokról és a fel nem adásról is. Az esélylatolgatások során oly' sokszor felemlegetett egymás elleni mérleg egyértelműen Rafa sikerét prognosztizálta - egyesek még látnoki képességekre is szert tettek ennek tudatában. Ennél is jobban befolyásolhatta a rajongókat az a tendencia, miszerint hiába Federeré az agresszívabb, monumentálisabb tenisz, Nadalnak rendszerint sikerült kikezdenie a svájci fonákját a magasra pörgetett labdákkal. Persze ezek a labdák még véletlenül sem az egyes Fedfanok által tévesen antitenisznek titulált játék elemei, hanem a spanyol arzenáljának védjeggyé vált ütései. Ezúttal viszont a pörgetések sem hoztak győzelmet Rafael Nadal számára, pedig sokáig úgy tűnt, igenis fognak, már megint. Elvégre a 14-szeres GS-bajnok spanyol a döntő szettben 3-2-re vezetett breakkel, ráadásul 30-0-je volt az adogatógame-jében. De Federer talált megoldást a korábban annyiszor megoldatlanul maradt problémára, és amikor már talán a szurkolói egyrésze lemondott róla, ő elhitte, hogy nyerhet. Nyerhet egy olyan helyzetből és olyan módon, ahogyan arra senki sem számított - beleértve a legelvakultabb követőit. Nyerhet 35 évesen, egy féléves kihagyás után is. Ha valakiből ezt kinéztem volna, az Roger. Pedig nem vagyok se a rajongója, se a követője. Tisztelője annál inkább.

Az idei Ausztrál Open elhozta számunkra a tenisztörténelem egyik legkülönlegesebb időutazását. Sokaktól hallottam olyasféle véleményt, miszerint az egyenesen megmosolytató, hogy négy 30-on felüli játékos jutott döntőbe ezen a tornán, de én úgy gondolom, hogy egyrészt ez egy olyan jelenségre egy újabb - bár valóban drasztikus - példa, amit már évek óta megfigyelhettünk a sportágban - azaz, hogy a teniszkarrierek egyre hosszabbra nyúlnak. Másrészt pedig rávilágít arra, hogy a kor nem minden, a forma és a mentális stabilitás a két legfőbb tényező. Federer pedig kihagyott fél évet, kipihenhette magát mind fizikálisan, mind mentálisan, feltöltődhetett családja körében és frissen vághatott neki a felkészülésnek. Mindenképp frisebben, mint mondjuk Murray vagy Djokovic. Nyilván tudatában van annak, hogy ő sem lesz már fiatalabb, de azzal, hogy nem erőltette a versenyzést és nem kockáztatott egy súlyosabb sérülést, meghosszabbíthatja karrierjét az élmezőnyben. Ez a döntés a melbourne-i győzelem után pedig kétségkívül kifizetődött. Nem számíthatott arra előzetesen, hogy idáig eljut, annál azért kedvezőtlenebb volt a sorsolása, de úgy látszik Federernek az underdog szerep is fekszik... Utólag is nehéz eldönteni, melyik a nagyobb szenzáció: az, hogy a még mindig korábbi önmagát üldöző Novak Djokovic kikap a selejtezőből induló Denis Istomintól a 2. fordulóban, vagy hogy az aktuális világelső Andy Murray, aki konkrétan végigteniszezte az elmúlt fél évet és minden létező trófeát begyűjtott, veszít a konzekvensen szerva-röptét játszó Mischa Zverevvel szemben a 4. körben. Nekem, mint brit szurkoló, viszonylag egyértelmű a válasz, de ha megpróbálom felülről nézni az eseményeket, korántsem az. Mindenesetre mindketten ideje korán búcsúzni kényszerültek és ezzel megnyílt az út a többiek előtt. Azon se lepődtem volna meg, ha Wawrinka és Raonic játsza a döntőt, de egyikük sem tudott élni a lehetőséggel, egyszerűen nem produkáltak olyan teniszt, amivel odáig juthattak volna. És pontosan ezért kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy ez az Ausztrál Open a nagy visszatérőké lehet. Nadalt látva majdnem biztos voltam abban, hogy elküzdi magát minimum az elődöntőig, viszont Federerrel kapcsolatban nem mertem jósolgatásokba bocsátkozni, aminek egyrészt a kora, másrészt az elmúlt évek teljesítménye volt az oka.

Nem tudhattam biztosan, mire képes 35 évesen, hiszen az utóbbi évek sem róla szóltak és nem mostanában járt utoljára GS-döntőben, pláne nem mostanában nyert utoljára ilyen szintű tornát. De a kicsit távolabbi múlt tapasztalatai és az a 17 major trófea mindenképp mellette szólt. Mindössze egy olyan játékos maradt versenyben, akivel szemben nem számított esélyesnek: ő pedig Rafael Nadal. Pontosan ezért fakadtak ki a svájci szurkolói, hogy mégis hogyan gondolja ez a gonosz spanyol csóka, hogy éppen most verekszi be magát egy Grand Slam fináléba, mikor ő is viszonylag régen jutott már el ilyen magasságokba. Valóban hallatlan. De talán Federernek is édesebb úgy a siker, hogy azt a legnagyobb riválisa felett aratta, mintha mondjuk egy elsőbálozó Grigor Dimitrovot vert volna meg. Nem mondom, a bolgár legyőzésével is kalaplengetést érdemelt volna a teljesítménye, figyelembevéve az előzményeket, de úgy hiszem, Roger maga is büszkébb erre a serlegre azután, hogy a szinte lehetetlent megvalósítva szerezte meg. Mert eleve azt is kevesen hitték el, hogy nyerhet Nadal ellen, azt pedig már senki sem gondolhatta komolyan, hogy mindez 5 szettben sikerül neki, ráadásul breakhátrányból fordítva, elsősorban a fonák keresztjének köszönhetően, dacolva a statisztikákkal és a korával. Az sem éppen elhanyagolható tény, hogy Federer 18. GS bajnoki címével megint jelentősen elhúzott az ellenfelektől és valószínűleg egyszer, s mindenkorra lezárta azt a vitát is, hogy ki minden idők legjobbja. Annyi biztos, hogy Nadalnak és Djokovicnak nem keveset kell dolgoznia ahhoz, hogy ez a kérdés újra felvetődjön... Én, személyszerint kíváncsian várom, hogyan folytatódik ez a szezon és mondjuk látunk-e még további Federer-Nadal döntőket, vagy talán visszarendeződnek az erőviszonyok és a jól megszokott Djokovic-Murray páros újra az élre tör? Nem mondom, hogy nincs ínyemre egy-egy jóféle Fedal meccs, de én szívesen látnám például a megújult Dimitrovot vagy a szívek bajnokát, Del Potrót is a tornák végjátékában, természetesen egy csúcsformában lévő skót világelsővel kiegészülve. Remélem, ennyire még én is lehetek elfogult. :)

× Az Australian Openre elvileg mindenki mentálisan és fizikaliag frissen, kipihenten, feltöltődve és motivációtól fűtve érkezik és éppen ezért ez az egyik legkiszámíthatatlanabb torna a szezonban. A bizonyítási vágy és az eltökéltség kombinációja szülhet meglepetéseket, könnyedén belefuthatnak a legjobbak is néhány, a vártnál nehezebb mérkőzésbe akár már az első héten. A papírforma persze egyértelműnek tűnik és az erőviszonyok nagyságrendileg nem változtak tavaly óta, de azért mégsem teljesen mindegy, hogy ki vág neki első kiemeltként az évnek, pláne, ha még ezelőtt nem járt ilyen magasságokban. De senkit sem szabad előre leírni, így oda kell figyelnünk a nagy visszatérőkre, illetve a trónkövetelőkre is. Ugyan másfél hónap alatt csodát senki sem tud tenni, de jut idő az elemzésre, a taktika újragondolására vagy a gyenge pontok kiküszöbölésére.

Melbourne-ben éppen javában tombol a nyár, nem ritka, hogy 35 fok felé csúszik a hőmérő higanyszála a kora délutáni órákban, mégis a legtöbb játékos imádja az ausztrál Grand Slamet. A szívélyes fogadtatás után elkészülnek a jól megszokott koalás és bébi kengurus fotósorozatok, a teniszezők pedig készségesen állnak a média és rajongók rendelkezésére. Amint viszont kiadják a sorsolást, mindenki a saját feladatára összpontosít - pontosabban az első meccsére -, miközben a lelkes szakértők és a teniszt szerető közönség kielemzik a legjobbak útját a döntőig, figyelembe véve azt is, ki hogyan teljesített az év első heteiben. Nem túl meglepő módon én is így fogok tenni. Mostmár valóságos szokássá, rituálévá vált, hogy a Grand Slamek főtábláit kinyomtatom és külön kijegyzetelem azt, hogy a kiemeltek melyik ágon és negyedben kaptak helyet, illetve fel szoktam írni a potenciális negyeddöntőket és az ígéretes első körös párosításokat is. Nem titok, hogy ez alapján állítom össze az ilyesfajta bejegyzéseket - bár ahogy visszapörgettem, az utóbbi két Slam alkalmával erre nem jutott időm. Nos, visszatérve az  idei Ausztrál Open sorsolására, első ránézésre azt kell mondjam, összességében nincs számottevő különbség a felső és az alsó ág között a nehézséget tekintve. Az első és a második kiemeltnek is lesz megoldandó feladata bőven, a papírforma nem akármilyen mérkőzésekkel kecsegtet legfőképp a torna második hetében. Érdekesség, hogy a szigorúan a kiemelések alapján feltételezett potenciális negyeddöntők közül csupán egy-kettő szokott megvalósulni, és erre most is mutatkozik némi esély, hiszen Rafa Nadal neve előtt a 9-es, Roger Federeré előtt pedig a szokatlanul alacsony 17-es szám áll.

A felső ágon kapott helyet, hosszú idő után először, a világelső Andy Murray, aki ugyan vereséget szenvedett Novak Djokovictól a dohai 250-es torna fináléjában, mégis sokaknál ő számít a legfőbb favoritnak a melbourne-i trófea megszerzésére. Karrierje során ötször jutott döntőbe az év első Grand Slamén, ebből négyszer a szerb rivális múlta felül, egyszer pedig az akkor csúcsformában lévő Federer. Kifejezetten szeret itt játszani, jól kezeli a körülményeket és eddigi eredményeiből kiindulva már nagyon érik neki egy győzelem, amire talán minden eddiginél jobb esélyei vannak. Nem csak azért, mert ő a világelső, hanem azért is, mert Djokovic még nincs olyan szinten, mint mondjuk tavaly ilyenkor - legalábbis az alapján, amit Dohában láthattunk tőle. Az viszont vitathatlan tény, hogy a világbajnoki döntőjük óta alaposan összekapta magát - amit én egyébként vártam is tőle - és visszaszerezte azt a tűzet, aminek segtségével agyondominálta az utóbbi éveket, egészen a tavalyi Garrosig. Becker már nem lesz ott a bokszában - ki tudja, hogy pontosan miért vagy ki miatt távozott -, de ott van mellette az a támogató csapat, aki annó Grand Slam bajnokot faragott belőle. De még nem kifogástalan és hibátlan a játéka, ezt bizonyította a Verdasco elleni elődöntője Qatarban, amikor óriási bajba sodorta magát és 5 meccslabdát kellett hárítania. Persze az, hogy ezt a feladatot megoldotta és fordított, azt jelzi, hogy a tőle megszokott küzdőszellem visszaköltözött belé. Az Austalian Open első körében újra összecsap a spanyollal, de van egy olyan érzésem, hogy az a mérkőzés már nem lesz annyira szoros. Ezzel szemben Murray az ukrán Marchenkóval kezd majd és az első komoly feladatot a 3. fordulóban Sam Querrey jelentheti neki.

Federer Murray ágára került, Nadal pedig Djokovicéra, azzal a különbséggel, hogy a svájci már a negyeddöntőben találkozhat a skóttal, míg a spanyol az elődöntőig megúszhatja a hatszoros győztessel való csatázást. Roger meglehetősen biztatóan teniszezett visszatérő versenyén, a Hopman Kupán - már amennyit láttam belőle -, de hogyha el szeretne jutni a legjobb nyolcig, búcsúztatnia kell Berdychet és Nishikorit is, ami ha nem is kivitelezhetetlen, komoly kihívás elé állíthatja. Nadalnak kicsit egyszerűbb az útja, bár Sascha Zverevet nem szabad leírni, hiszen pont Federert verte Perthben, és Monfils is okozhat kellemetlen pillanatokat, de úgy gondolom, hogy a spanyol elverekszi majd magát a Raonic elleni derbiig. Aztán, hogy ott mi történik, az egyelőre nagy talány, mert a kanadai a brisbane-i tornán legyőzte Rafát és ugye azt már tavaly is észrevehettük, hogy mennyit fejlődött magához képest. Nem véletlen, hogy jelengleg a 3. helyen jegyzik a világranglistán és többször is meg tudta szorongatni az immáron világelső Murray-t. Akiről még nem szóltam, az a fekete ló emberi megtestesülése, Stan Wawrinka, aki kikapott Nishikoritól Brisbane-ben, de nála aztán sosem mehetünk biztosra. Rendszerint a Grand Slameken nyújtja a legjobbját és ilyen formában tényleg bárkit képes megverni. Minden attól függ, milyen lábbal kel fel aznap. A 4. körben összejöhet egy rendkívül pikáns Wawrinka-Kyrgios párharc, aminek különös története van, de ha félreteszik a személyeskedést, egy nagyszerű, explozív mérkőzést láthatunk. Én, személy szerint kíváncsi vagyok arra, hogy miként szerepel majd a friss tornagyőztes, Grigor Dimitrov és fizikailag bírja-e ezt a szintű terhelést Dominik Thiem, aki úgy tűnik, nem tanult a tavalyi szezonjából és idén ugyanúgy halmozza a versenyeket. Sydney-ben is pályára lépett és meglehetősen meggyötörtnek látszott, így lehet némi izgulni valója az első héten.

Australian Open, férfi egyes főtábla

jelmagyarázat
a) azok a kiemeltek, akiknek a nevei között nincs szaggatott vonal, már a 3. fordulóban találkozhatnak
b) egy negyeden belül, akiknek a nevei között 1 szaggatott vonal van, a 4. fordulóban találkozhatnak
c) egy negyeden belül, akiknek a nevei között 2 szaggatott vonal van, a negyeddöntőben találkozhatnak
d) középen felül a lehetséges negyeddöntők, alatta az érdekesnek tűnő 1. körös meccsek olvashatóak