× A salakszezon lecsengett, a vörös por elillant és a helyébe a frissen nyírt fű jellegzetes illata lépett, amit az óceán felől érkező, kellemesen lengedező szellő szállít orról-orra. Szinte már ott érezzük a szánkban az krémes eperdesszert és a Pimm's koktél ízét, ami felidézi a wimbledoni centerpálya különlegesen arisztokratikus, a maga nemében egyedülálló atmoszféráját. A füves szezon valódi felfrissülésként hat a tenisztársadalomra: a salakspecialisták valamelyest háttérbe szorulnak, a labdamenetek látványosan lerövidülnek, miután az erőviszonyok egy csapásra átalakulnak. Éppen ezért gyakoriak a meglepetések és akár magasan kiemelt játékosok is a borítás áldozatul eshetnek, ha nem alkalmazkodnak időben - a salakról fűre való átállásra mindössze három hét áll rendelkezésükre. Wimbledon ugyanis a nyaku(n)kon van.

Éppenhogy rákarcolták Rafael Nadal nevét 11. alkalommal a Muskétások kupájára, a Maestro felébredt a salakszezont átívelő 'téli álmából' és előmerészkedett barlangjából, hiszen megütötte az orrát az az üde, zöld illat, melyet az óceáni fuvallatok hordoztak. Feloldva a rokokó képzavart, azt hiszem, nem lehet kérdés - csakúgy, mint bő egy hónapja Nadal és a Garros relációjában -, hogy a 37 esztendős Roger Federer a wimbledoni bajnokság kiemelkedő favoritja. A veterán kategóriába kívánkozó életkorán kívül egyetlen helytálló ellenérvet sem tudnék felsorakoztatni arra vonatkozóan, hogy miért ne nyerhetné meg kilencedjére (kettejük kapcsán már meg se lepődünk ilyen űrbéli statisztikákon) is ezt a patinás tornát, amit a tenisz csúcsaként emlegetnek. És eddig a kora sem különösebben hátráltatta a svájcit...

Amint Federer beteszi a lábát a wimbledoni centerpályára, ugyancsak tapintható az a bénító közeg, amit a salakkirály újabb párizsi söprése során extrém dózisban tapasztalhattunk, de az utóbbi években talán nem érvényesült olyan mértékben, mint ahogyan arra számítottunk (legutóbbi két bajnoki címe között 5 év telt el). Ám miután a svájci klasszis szakított a salakkal és átalakította versenynaptárát, újból megmutatkoztak az érinthetetlenség jelei kedvenc borításán és visszanyerte azt a szuperképességét, amivel megbéklyózza ellenfeleit a tenisz szentélyében, Wimbledonban. Ami viszont a felvezető tornákat illeti, a stuttgarti győzelmet követően második otthonában, Halléban váratlan hiba csúszott a gépezetbe: Federer egész héten látszólag kedvetlenül, saját szintjéhez mérten alacsony szinvonalon teniszezett és a döntőre sem tudta magát kellően felpörgetni, így vereséget szenvedett a korántsem füves pályás specialista Borna Corictól. Az a döbbenetes, hogy londoni esélyei a nem kalkulált fiaskó ellenére sem módosultak jelentősen... 

Mégis, kik lehetnek a kihívók? Több szempontból is közelíthetünk ehhez a kérdéshez. Egyrészt, ha a világranglistát és az idei eredményeket tekintjük, kínálja magát Rafael Nadal neve. Igenám, de a kétszeres wimbledoni bajnok spanyol - ismerve a játékstílusát, a mai napig meglep, hogy kétszer is képes volt erre a bravúrra - 2011 óta még csak a döntő közelében sem járt: a 4. forduló a legjobb eredménye (2014-ben az akkor még abszolút újonc Kyrgios, míg tavaly a 16. helyen kiemelt Gilles Müller gyűrte le). Még ha a salakon mutatott teljesítménye fel is jogosítaná Rafát az esélyes jelző viselésére, kétségeink támadhatnak azzal kapcsolatban, hogyan tudja átmenteni, adaptálni a teniszét és a formáját a zöldellő borításra, hiszen ez az elmúlt időszakban enyhén szólva sem sikerült neki zökkenőmentesen. Szerencséjére viszonylag laza sorsolás kapott, az alsó ág, különösen az ő nyolcada hemzseg a hozzá hasonló salakhuszároktól (Cecchinato, Fognini, Schwartzman), akik ellen füvön kétségtelenül favoritnak számít. Egészen a negyeddöntőig adott tehát a lehetőség Nadal előtt arra, hogy építgesse az önbizalmát és megtalálja a működő stratégiát ezen a számára kissé idegen talajon. Ha sikerrel veszi az első heti akadályokat (tegyük fel, nemcsak a túlélés a cél, hanem a végső győzelem szempontjából is előremutató játékkal rukkol elő), joggal tekinthetjük Federer első számú kihívójának, addig viszont - véleményem szerint - fenntartásokkal kell kezelni a salakos eredményekből kiinduló nagyvonalú jóslatokat Nadal menetelésére vonatkozóan.

POTENCIÁLIS NEGYEDDÖNTŐS PÁROSÍTÁSOK
felső ág	alsó ág
[1] Roger Federer  vs. [8] Kevin Anderson	[7] Dominic Thiem  vs. [4] Alexander Zverev
[3] Marin Cilic  vs. [6] Grigor Dimitrov	[5] Juan Martin Del Potro  vs. [2] Rafael Nadal

A másik lehetséges megközelítés alapján górcső alá vehetjük a füves borításon szerzett eredményeket, különös tekintettel az ideiekre. A wimbledoni torna ugyanis egy különleges kiemelési procedúrát alkalmaz, amely ezen az elven működik: a világranglista első 32 helyezettjének ranglistapontjait kombinálják az elmúlt két év során füves pályán gyűjtött pontokkal. Ezzel ha nem is állítják feje tetejére az általános kiemelési szabályok által kialakított sorrendet, de a céljuknak megfelelően adnak egy valamelyest reálisabb képet az esélyeket illetően. Így fordulhatott elő például, hogy a világranglista 5. helyén álló Marin Cilic, aki tavaly döntőzött Wimbledonban és idén egy Queen's Club-i trófeával lett gazdagabb, a 3-as kiemelési számot kapta. Szembetűnő továbbá, hogy az ATP-rangsorban mindössze 32. helyet elfoglaló Milos Raonic neve előtt a jóval előkelőbb 13-as szám díszeleg - rajta minden bizonnyal sokat dobott a két évvel ezelőtti wimbledoni finálé. Érdemes lesz figyelni a felszálló ágban lévő Novak Djokovicra is: a csúcsra való visszatérésen munkálkodó szerb számára a római elődöntő lelkiekben mérföldkőnek bizonyult. Az egyre növekvő önbizalmát a Roland Garros negyeddöntőjében Marco Cecchinatótól elszenvedett veresége némileg visszavetette (a füves szezonnal kapcsolatban is pesszimistán nyilatkozott), ám hamar sikerült levetkőznie a csalódottságát és a Queen's-i tornán egészen a döntőig menetelt, ahol mérkőzéslabdáig jutott Marin Cilic ellen.

Beszélni kell egy nagy visszatérőről is, aki történetesen kétszeres wimbledoni győztes és alapesetben fojtogató elvárások kísérik szereplését hazája Grand Slam-versenyén, ám egy közel teljes évnyi kihagyást követően - ami magában foglalt egy rizikós csípőműtétet is - szerényebb célkitűzésekkel indul harcba. Egy hónapja még aggasztó hírek érkeztek Andy Murray háza tájáról, hiszen az eredeti tervet felrúgva az utolsó pillanatban visszalépett a s'hertogenbosch-i tornától (Libéma Open). A következő héten 'standing ovation' fogadta Queen's-ben, ahol a meglehetősen szerencsétlen sorsolás egy Nick Kyrgios elleni összecsapással sújtotta, viszont a vártnál jóval pozitívabb képet mutatott fizikai és teniszszakmai oldalon egyaránt, és mindössze egy szoros döntő szettben maradt alul. Eastbourne-ban az ugyancsak sérülésből visszakapaszkodó Stan Wawrinkát könnyedén búcsúztatta, de honfitársával, a top 20 határán táncoló Kyle Edmunddal már nem bírt a 2. fordulóban. A wimbledoni nyitókörben Benoit Paire-t dobta neki a gép, aki szintén rágós falatnak tűnik - pláne a visszatérése hajnalán -, a kulcskérdés mégis az, hogy ő maga készen áll-e a három nyert szettre menő mérkőzésekre. Akár igen, akár nem, a sportág egy évek óta meghatározó figuráját, egyben egyik legkiválóbb harcosát nyerte vissza Murray személyében.

BREAKING [július 1.]
Nem áll készen. Andy Murray visszalépett a wimbledoni küzdelmektől, helyét a versenytáblán egy lucky loser örökli.

Az érettségi időszak kellős közepén járok, ami akár legitimizálhatná a tényt, hogy majd' egy hónapja nem írtam a főoldalra - nem mintha nem lett volna miről -, de nem áll szándékomban kizárólag a tanuláskényszerre fogni a kihagyást, inkább mondanám tudatos döntésnek. A francia nyílt teniszbajnokságra és az olasz kerékpáros körversenyre tartogattam magam, mely két világesemény tulajdonképpen tökéletes váltásban követi egymást: amint a Giro d'Italiának vége, épp aznap kezdődik a Roland Garros. Ez a bejegyzés mégis utóbbira fog koncentrálni, hiszen tegnap került sor a sorsolásra Párizsban. Különben is, kell mostmár egy kis salakos tenisz, hogy megtörje a tavaszi kerékpáros hegemóniát.

Őszinte leszek, az utóbbi hónapokban szégyenyteljes módon csak hosszabb-rövidebb kihagyásokkal követtem az ATP-cirkusz előadásait (no offence). Ennek nyilván egyrészt Murray aggasztóan elhúzódó kihagyása az oka, másrészt nem titok, hogy a salak sosem volt a kedvenc borításom. Ettől függetlenül nem fordítottam hátat a tenisznek, lévén annyira egyik borítást sem tudom utálni, hogy legalább a Masters-versenyek véghajráját ne nézzem meg. A sportág iránt érzett állandó kíváncsiságom semmi esetben sem engedné meg ezt a hanyagságot. Ráadásul a salakszezon hajnalán korántsem volt egyértelmű, hogy Rafa Nadal újabb trófeagyűjtő hadjáratot indít, hiszen az Australian Open negyeddöntőjében egy izomsérülés okán térde kényszerült és távol maradt a márciusi mestertornáktól (Indian Wells, Miami). Viszont amint a spanyol szemcsés talajra tette a lábát, elszálltak a kétségek: Monte-Carlóban kis túlzással felszántotta a salakot, szettveszteség nélkül aratott győzelmet. Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Nem titok, valamelyest ez a már sokszor látott Nadal-féle tarolás is közrejátszott abban, hogy hanyagabb intenzitással követtem az eseményeket. A fonalat persze nem vesztettem el teljesen, de ha egy percet sem csípek el a salakszezonból, az eredmények alapján is ráérezhettem volna, ki a Roland Garros bajnoki címének elsőszámú várományosa. És ebben most semmi cinizmus vagy ellenérzés nincs, ez puszta tény. A salakkirály uralma jelenleg megingathatlannak tűnik.

Amit viszont mostmár lassan 10 éves (higgyétek el, engem lep meg a legjobban ez a szám) szurkolói pályafutásom alatt megtanultam, hogy előre senkinek sem szabad odaítélni a végső győzelmet: a sport mindig magában tartogatja a drámát, pontosan ezért rajongunk érte. Mivel ezt a cikket május 25-e estéjén írom, azt hiszem ez a mai nap legnagyobb tanulsága egyben - jóllehet nem a tenisz háza tájáról származik, de minden sportágra igaz. Akármilyen közhelyesen is hangzik, vitathatlanul igaz - hisz' ez a közhelyek legfőbb jellemzője, nemdebár? És igen, Nadal kétségkívül toronymagas favorit a Garros megnyerésére, per pillanat én sem tudnék másik, vele egy szinten lévő esélyest kikiáltani, de csatlakozva a pártatlan nézők táborához, fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy eredetileg ez a verseny nem egy egyszemélyes show - az eredetileg szóra helyezvén a hangsúlyt, hiszen még válhat azzá a későbbiekben. Beszélni kell Sascha Zverevről, aki a müncheni és a madridi torna megnyerése mellett döntőzött Rómában - Rafa és egy esőszünet zökkentette ki a ritmusból - és jelenleg vezeti a világbajnoki pontversenyt (Race to London), azaz idén ő szerezte a legtöbb ranglistapontot, ami mindenképp figyelemre méltó statisztika a neve mellett. Ám eddigi Grand Slam-szereplései hagynak némi kívánnivalót maguk után, ez gyenge tendencia mindenképp ellene szól: Zverev ugyanis még sosem jutott el a negyeddöntős fázisig egyik major versenyen sem. A növekvő külső nyomás és az egyre szélesedő elvárások pedig esőfelhőkként gyülekeznek a 21 éves német feje felett, akinek előbb-utóbb villantania kell valamit ezen a színtéren is. A játéka alapján képes kell, hogy legyen rá, és fejben sem tartozik a labilis alkatok közé, annyi bizonyos.

Dominic Thiem az évek során rászolgált a salakherceg jelzőre: kétszer is játszott már elődöntőt a Garroson (csak egy topformában lévő Djokovic és maga a salakkirály állták útját, az adott kiírás későbbi bajnokai), illetve tornagyőzelmei túlnyomó hányada is salakról származnak (7/9). Az osztrák azonban idén nem nyújtott maradandót kedvenc borításán, mindössze egy madridi döntőt tud felmutatni, igaz, az odáig vezető úton kisebb meglepetésre búcsúztatta Nadalt. Thiem sosem volt az a lazulós fajta, minden évben előkerül vele kapcsolatban a túlerőltetés kérdése - most is éppen a lyoni 250-es tornán vitézkedik ahelyett, hogy rápihenne a párizsi Slamre. Pechére a második kiemelt Alexander Zverev negyedébe került, így a legjobb 4 közé jutásért kinéz egy igazi ki-ki meccs kettejük főszereplésével, aminek a felső ág tetején helyet kapó Rafa örülhet a legjobban, hiszen csak a fináléban futhat össze valamelyikükkel. Ehhez persze az egyre bíztatóbb formát mutató Novak Djokovicnak is lesz néhány szava, aki a szokatlan 20-as kiemelési szám kíséretében az alsó ág felső negyedéből várja a rajtot. A szebb napokat is megélt szerb könyökpassióból való kiútját egy római elődöntő vetíti előre, ahol egy ellenálhatatlan Nadal torpantotta meg. Mindenesetre az utóbbi néhány tornáján a visszaszerzett versenyképesség és önbizalom jeleit mutatta, ami a klasszisát figyelembe véve felhatalmazza arra, hogy akár a negyeddöntőig gondtalanul meneteljen. 

Számomra homályos zóna, hogy mire számíthatunk például a korábbi győztes Stan Wawrinkától, aki csak elvétve képes mérkőzéseket nyerni idén (legutóbb például Fucsovics Marci fogott ki rajta hazai pályán, Genfben) és továbbra is küszködik a műtött térdével. A szívek bajnoka, Juan Martin Del Potro sosem vitézkedett salakon, ám fekete lóként vele is számolhattunk volna, hanem Rómában egy újabb sérülés miatt feladni kényszerült a Goffin elleni nyolcaddöntőt és veszélybe került a Garros-indulása is. Apropó David Goffin, ő viszont egy balszerencsés időszak után (szemproblémák) újra feltámadni látszik, bár kimagasló eredményt nem tudott felmutatni ezen a borításon, szépen csöndben azért ellopódzott a negyeddöntőkig Monte-Carlóban és Rómában, illetve elődöntőig jutott Barcelonában. Nishikori teljesítményére ugyancsak ráhúzható a felfelé ívelő jelző: a pillanatnyilag a világranglista 21. helyén tanyázó japán például érdekelt volt a monte-carlói döntőben (mondanom sem kell, Rafától kapott ki). A 3. helyen kiemelt Marin Cilic is érdekes lehet, amennyiben egészséges, ugyanis nem szabad elfelejteni azt a fegyvertényt vele kapcsolatban, hogy az utóbbi három GS-tornát tekintve két döntő a mérlege, igaz, a Garrosról a negyeddöntő a legjobbja. A meglepetésemberek skatulyájába sorolható a barcelonai finalista Stefanos Tsitsipas (nem röhög) és Denis Shapovalov is, aki legutóbb Madridban villogott (elődöntős fiaskó Sascha Zverevtől). 

utóirat {május 26.]
A Roland Garrosra való ráhangplódás jegyében rendezett genfi 250-es tornát Fucsovics Márton nyerte meg, a német Peter Gojowczykot két sima szettben felülmúlva a döntőben. Ezzel ő lett 1982 óta az első magyar, aki ATP-trófeát emelhetett a magasba. Mindeközben Dominic Thieam diadalmaskodott Lyonban egy hasonló szintű versenyen, Gilles Simont legyőzve.

× Tegnap sorsoltak Párizsban, ennek örömére egy rövidke cikkel készültem az erőviszonyok kapcsán. A helyzet az, hogyha 2 héttel ezelőtt megkérdezik, ki nyeri a Garrost a férfiaknál, egy pillanatig sem haboztam volna, egyértelműen Rafát gondoltam befutónak. Ám azóta picit árnyaltabbá vált a kép - nem mintha most másképp vélekednék a végső győztest illetően -, kicsit több kérdés adódott, illetve számomra a kétségek is növekednek. A világelső még mindig nem tudott kivergődni a gödörből, miközben a második helyen kiemelt riválisa, Djokovic felfelé ívelő tendenciát mutat. Federer meg lelépett. Szó, mi szó, nem biztos, hogy annyira egyértelmű, ki lesz a bajnok.

Már régen regéltem a teniszről, pedig éppen lett volna miről, de megmondom őszintén, nekem nem ez a legkedvesebb szezonom - legalábbis eddig semmiképp sem. Körülbelül 10 évet ugrottuk vissza az időben, Federer és Nadal visszatért és oktatott az év első felében. Nem kell hozzá túl nagy szakértelem, hogy megállapítsuk: kettejük dominanciájának egyik alapfeltétele a hosszú kihagyás volt, legfőkébb a svájci esetében, aki taktikai megfontolásból marad távol idén a salaktól, bízva abban, hogy így jobb esélyekkel indulhat füvön. Rafa a kemény pályán elvesztett döntők után már alig várta, hogy a vörös borítás porát újra felkavarhassa: az utóbbi hetek az ő sokadvirágzását hozták. Nem csoda, hogy a 10. RG-címtől hangos a sajtó, lévén az egyetlen potenciális kihívó visszalépett az év 2. Grand Slamétől. Arról megoszlanak a vélemények, hogy Federer mindezt helyesen tette-e - még az elvakult rajongók között is akadtak páran, akik nem támogatták az ötletet, mivel kedvencük sokáig azzal hitegette őket, hogy láthatják legalább a Garroson. Mindenesetre az tény, hogy az idén a 37-et betöltő legendának nem lehet más esélye a nála jóformán egy évtizeddel fiatalabb riválisokkal szemben. A tenisze elég lenne bárki ellen, mint ahogyan ezt Ausztráliában és Amerikában bebizonyította, ám ha minden tornán résztvenne, ahol a többiek is, a GS-eken aligha tudna maradandót alkotni. Így viszont, hogy megint pihen durván 2 hónapot, füvön is komolyan kell számolni vele. Érdekesség, hogy egészen a Rómáig nem volt olyan major verseny (Mastersek, Grand Slamek) 2017-ben, amelynek a döntőjébe ne jutott volna be a Fed-Rafa duó egyik tagja. 

Mindeközben a világraglista két éllovasa folytatta mélyrepülését, továbbra is az okok után kutatva. Murray nemrégiben azt nyilatkozta, számára sokkal nehezebb volt feljutni a csúcsra, mint ott maradni, ami olyan szempontból valóban érdekes, hogy az elmúlt fél év alatt mindössze egy tornagyőzelmet tudott felmutatni, és még csak meg sem ingott a pozíciója. Tagadhatatlan, pocsékul teniszezett az elmúlt hónapokban, különösképpen az utóbbi két salakos versenyén, ahol összesen 1600 pontot kellett volna megvédenie. Ehhez képest Madridban a harmadik, Rómában pedig mindössze a második körig jutott - már ha lehet ezt második körig jutásnak nevezni. Mindezt azután produkálta, hogy Barcelonában elődöntőt játszott és csak attól a Thiemtól kapott ki, aki később Rafát búcsúztatta olasz földön. Szóval, egy pillanatra úgy tűnt, megtalálta a kiutat, aztán váratlanul még mélyebb gödörbe került. Madridban Corictól, Rómában Fogninitől kapott ki, de nem is a vereségek ténye az igazán aggasztó, hanem a hogyanja: ezon a két meccsen ugyanis abszolút reménytelennek tűnt a helyzete, ő maga pedig végtelenül indiszponáltnak tetszett. Szurkolóként borzalmas volt ezt átélni, hiszen még talán sosem láttam Murray-t ennyire mélyen. Ezzel szemben az örök rivális, Djokovic úgy tűnik, véget vetett a szenvedéseinek. Az általa sokkterápiának titulált folyamat részeként kirúgta komplett csapatát (beleértve Marian Vajdát is), szerződtette André Agassit és átigazolt a Lacoste-hoz. Madridban az elődöntő volt számára a végállomás, majd Rómában bíztató formát mutatva egészen a döntőig menetelt, viszont Sascha Zverev váratlanul lemosta a pályáról. Ennek ellenére jó irányba halad a visszatérés útján és mindenképp jobb lelkiállípotban érkezik a Garrosra, mint Murray. Meglátjuk mire mennek.

Ami a [sorsolást] illeti, a Kuznetsovval kezdő világelső megúszta a nagy halakkal való döntő előtti találkozót: Djokovic és Nadal egy ágra került. Kérdés, megy-e ezzel bármire? A 3. fordulóban összefuthat Del Potróval, akinek néhány napja még nem volt 100%-ig biztos az indulása fizikális problémák miatt, de ha semmi sem hátráltatja az argentint, ez egy késhegyre menő csata lehet. Már, ha Murray egyáltalán eljut odáig - elképzeltetitek, mennyire elszomorít, hogy kettejük közül miatta kell jobban izgulni a közelmúltban mutatott játék alapján. Ráadásul a skót - állítólag - antibiotikumos kezelésre szorult a héten, a nem múló köhögés miatt kénytelen volt edzéseket is elhalasztani. Ez pedig semmiképp sem jó jel néhány nappal a Garros kezdete előtt... Az ő ágán van a friss tornagyőztes Alexander Zverev (potenciális negyeddöntős ellenfél), és Wawrinka is (elődöntőben találkozhatnak), aki Genfben melegít a párizsi salakra. Az alsó ág kicsit sűrűbbnek tűnik, hiszen itt szerepel mind Nadal, mind Djokovic: viszont mielőtt még megküzdenének egymással a legjobb 4 között, előfordulhat, hogy a szerbnek szembe kell néznie Thiemmel, akire ugyan Rómában megsemmisítő vereséget mért, de az osztrák tartogathat számára meglepetéseket. Nadal negyede nem olyan vészes a játékához mérve, nehéz eldönteni, ki jelentheti a legnagyobb veszélyt rá. Nem hinném, hogy akár Sock, akár Raonic, akár Dimitrov a kiesés szélére sodorhatná. Az 1. körben viszont vigyáznia kell Benoit Pairrel, akinél szeszélyesebb játékos aligha van jelenleg a mezőnyben. Ha már első kör, érdemes lesz belenézni a Sascha Zverev-Verdasco, Kohlschreiber-Kyrgios, Thiem-Tomic és, aki egy kis mókára a vágyik, a Dustin Brown-Monfils mérkőzésekbe is.

× Az Australian Openre elvileg mindenki mentálisan és fizikaliag frissen, kipihenten, feltöltődve és motivációtól fűtve érkezik és éppen ezért ez az egyik legkiszámíthatatlanabb torna a szezonban. A bizonyítási vágy és az eltökéltség kombinációja szülhet meglepetéseket, könnyedén belefuthatnak a legjobbak is néhány, a vártnál nehezebb mérkőzésbe akár már az első héten. A papírforma persze egyértelműnek tűnik és az erőviszonyok nagyságrendileg nem változtak tavaly óta, de azért mégsem teljesen mindegy, hogy ki vág neki első kiemeltként az évnek, pláne, ha még ezelőtt nem járt ilyen magasságokban. De senkit sem szabad előre leírni, így oda kell figyelnünk a nagy visszatérőkre, illetve a trónkövetelőkre is. Ugyan másfél hónap alatt csodát senki sem tud tenni, de jut idő az elemzésre, a taktika újragondolására vagy a gyenge pontok kiküszöbölésére.

Melbourne-ben éppen javában tombol a nyár, nem ritka, hogy 35 fok felé csúszik a hőmérő higanyszála a kora délutáni órákban, mégis a legtöbb játékos imádja az ausztrál Grand Slamet. A szívélyes fogadtatás után elkészülnek a jól megszokott koalás és bébi kengurus fotósorozatok, a teniszezők pedig készségesen állnak a média és rajongók rendelkezésére. Amint viszont kiadják a sorsolást, mindenki a saját feladatára összpontosít - pontosabban az első meccsére -, miközben a lelkes szakértők és a teniszt szerető közönség kielemzik a legjobbak útját a döntőig, figyelembe véve azt is, ki hogyan teljesített az év első heteiben. Nem túl meglepő módon én is így fogok tenni. Mostmár valóságos szokássá, rituálévá vált, hogy a Grand Slamek főtábláit kinyomtatom és külön kijegyzetelem azt, hogy a kiemeltek melyik ágon és negyedben kaptak helyet, illetve fel szoktam írni a potenciális negyeddöntőket és az ígéretes első körös párosításokat is. Nem titok, hogy ez alapján állítom össze az ilyesfajta bejegyzéseket - bár ahogy visszapörgettem, az utóbbi két Slam alkalmával erre nem jutott időm. Nos, visszatérve az  idei Ausztrál Open sorsolására, első ránézésre azt kell mondjam, összességében nincs számottevő különbség a felső és az alsó ág között a nehézséget tekintve. Az első és a második kiemeltnek is lesz megoldandó feladata bőven, a papírforma nem akármilyen mérkőzésekkel kecsegtet legfőképp a torna második hetében. Érdekesség, hogy a szigorúan a kiemelések alapján feltételezett potenciális negyeddöntők közül csupán egy-kettő szokott megvalósulni, és erre most is mutatkozik némi esély, hiszen Rafa Nadal neve előtt a 9-es, Roger Federeré előtt pedig a szokatlanul alacsony 17-es szám áll.

A felső ágon kapott helyet, hosszú idő után először, a világelső Andy Murray, aki ugyan vereséget szenvedett Novak Djokovictól a dohai 250-es torna fináléjában, mégis sokaknál ő számít a legfőbb favoritnak a melbourne-i trófea megszerzésére. Karrierje során ötször jutott döntőbe az év első Grand Slamén, ebből négyszer a szerb rivális múlta felül, egyszer pedig az akkor csúcsformában lévő Federer. Kifejezetten szeret itt játszani, jól kezeli a körülményeket és eddigi eredményeiből kiindulva már nagyon érik neki egy győzelem, amire talán minden eddiginél jobb esélyei vannak. Nem csak azért, mert ő a világelső, hanem azért is, mert Djokovic még nincs olyan szinten, mint mondjuk tavaly ilyenkor - legalábbis az alapján, amit Dohában láthattunk tőle. Az viszont vitathatlan tény, hogy a világbajnoki döntőjük óta alaposan összekapta magát - amit én egyébként vártam is tőle - és visszaszerezte azt a tűzet, aminek segtségével agyondominálta az utóbbi éveket, egészen a tavalyi Garrosig. Becker már nem lesz ott a bokszában - ki tudja, hogy pontosan miért vagy ki miatt távozott -, de ott van mellette az a támogató csapat, aki annó Grand Slam bajnokot faragott belőle. De még nem kifogástalan és hibátlan a játéka, ezt bizonyította a Verdasco elleni elődöntője Qatarban, amikor óriási bajba sodorta magát és 5 meccslabdát kellett hárítania. Persze az, hogy ezt a feladatot megoldotta és fordított, azt jelzi, hogy a tőle megszokott küzdőszellem visszaköltözött belé. Az Austalian Open első körében újra összecsap a spanyollal, de van egy olyan érzésem, hogy az a mérkőzés már nem lesz annyira szoros. Ezzel szemben Murray az ukrán Marchenkóval kezd majd és az első komoly feladatot a 3. fordulóban Sam Querrey jelentheti neki.

Federer Murray ágára került, Nadal pedig Djokovicéra, azzal a különbséggel, hogy a svájci már a negyeddöntőben találkozhat a skóttal, míg a spanyol az elődöntőig megúszhatja a hatszoros győztessel való csatázást. Roger meglehetősen biztatóan teniszezett visszatérő versenyén, a Hopman Kupán - már amennyit láttam belőle -, de hogyha el szeretne jutni a legjobb nyolcig, búcsúztatnia kell Berdychet és Nishikorit is, ami ha nem is kivitelezhetetlen, komoly kihívás elé állíthatja. Nadalnak kicsit egyszerűbb az útja, bár Sascha Zverevet nem szabad leírni, hiszen pont Federert verte Perthben, és Monfils is okozhat kellemetlen pillanatokat, de úgy gondolom, hogy a spanyol elverekszi majd magát a Raonic elleni derbiig. Aztán, hogy ott mi történik, az egyelőre nagy talány, mert a kanadai a brisbane-i tornán legyőzte Rafát és ugye azt már tavaly is észrevehettük, hogy mennyit fejlődött magához képest. Nem véletlen, hogy jelengleg a 3. helyen jegyzik a világranglistán és többször is meg tudta szorongatni az immáron világelső Murray-t. Akiről még nem szóltam, az a fekete ló emberi megtestesülése, Stan Wawrinka, aki kikapott Nishikoritól Brisbane-ben, de nála aztán sosem mehetünk biztosra. Rendszerint a Grand Slameken nyújtja a legjobbját és ilyen formában tényleg bárkit képes megverni. Minden attól függ, milyen lábbal kel fel aznap. A 4. körben összejöhet egy rendkívül pikáns Wawrinka-Kyrgios párharc, aminek különös története van, de ha félreteszik a személyeskedést, egy nagyszerű, explozív mérkőzést láthatunk. Én, személy szerint kíváncsi vagyok arra, hogy miként szerepel majd a friss tornagyőztes, Grigor Dimitrov és fizikailag bírja-e ezt a szintű terhelést Dominik Thiem, aki úgy tűnik, nem tanult a tavalyi szezonjából és idén ugyanúgy halmozza a versenyeket. Sydney-ben is pályára lépett és meglehetősen meggyötörtnek látszott, így lehet némi izgulni valója az első héten.

Australian Open, férfi egyes főtábla

jelmagyarázat
a) azok a kiemeltek, akiknek a nevei között nincs szaggatott vonal, már a 3. fordulóban találkozhatnak
b) egy negyeden belül, akiknek a nevei között 1 szaggatott vonal van, a 4. fordulóban találkozhatnak
c) egy negyeden belül, akiknek a nevei között 2 szaggatott vonal van, a negyeddöntőben találkozhatnak
d) középen felül a lehetséges negyeddöntők, alatta az érdekesnek tűnő 1. körös meccsek olvashatóak

× Vészesen közeleg az év második Grand Slam tornája, a Roland Garros, aminek sorsolását pénteken bonyolították le. Az esélyeket alapvetően befolyásolta az, hogy hova került a kilencszeres győztes Rafael Nadal, akinek ha önerőből nem is sikerült volna beverekednie magát a top 4-be a világranglistán a verseny kezdetéig, kapott némi külső segítséget ehhez. Ennek pedig - a sorsolás fényében - leginkább Djokovic örülhetett, hiszen mégsem mindegy, hogy a negyeddöntőben vagy az elődöntőben találkozhat az egyre jobb formába lendülő salakkirállyal. Első ránézésre talán az alsó ág tűnik egyszerűbbnek, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy Murray-nek könnyű dolga lesz Párizsban.

A bevezetőben igyekeztem nem lelőni minden poént, így nem árultam el, hogy miféle külső segítséggel lett Rafa 4. a világranglistán - bár, aki egy kicsit is követi a teniszvilág híreit, annek ez bizonyára nem újdonság. Valószínűleg nem leszek túl népszerű ezzel a véleménnyel, de számomra nem volt akkora meglepetés Roger Federer visszalépése, még akkor sem, ha a svájci elutazott a helyszínre és edzegetett is a bejelentés előtt egy nappal. A római kiesése óta, ami nyilvánvalóan ennek a hátsérülésnek tudható be, nem kaptunk róla pozitív híreket és ismerjük a legjobbak hozzáállását: ha úgy érzik, abszolút nincs esélyük a végső győzelemre, csak azért nem fognak elindulni egy tornán, hogy nyerjenek egy-egy meccset majd kizúgjanak a harmadik körben. És ez a többi sportágnál is igaz. Federer minden bizonnyal úgy ítélte meg a helyzetet, hogy még nincs 100%-os állapotban, ebből kifolyólag képtelen lenne maximumot nyújtani a Garroson és így, akárkinek az ágára került volna, egyik közvetlen riválisát sem tudta volna megszoriítani, nemhogy megverni őket. Lehet, hogy 'ellébecolt' volna a második hétig, ha szerencséje van a sorsolásnál, de ha szembetalálja magát egy ihletett formában lévő top 20-as teniszezővel (pl. Thiem, Goffin vagy akár Kyrgios) és kikap tőle, csak saját magában okoz kárt mind fizikálisan, mind mentálisan. Meghozta ezt a nehéz döntést, aminek értelmében ebben az évezredben először (!) nem indul el egy Grand Slamen, de ebből neki több előnye származhat, mint hátránya. Rápihenhet a füves szezonra és alaposan felkészülhet arra a major tornára, aminek a legszebb reményekkel vághat neki, hiszen mégiscsak a legerősebb borításán rendezik.

Visszatérve azokra, akik Federrel ellentétben ott vannak Párizsban, nyilván mindenki Novak Djokovic-csal foglalkozik a leginkább. Az utóbbi években elcsépeltté vált az a mondat, miszerint ez az a trófea, ami még hiányzik a gyűjteményéből, dehát amíg nem gyűjti be, erről muszáj megemlékezni. A ránehezedő óriási nyomás természetesen most sem teszi majd könnyebbé a bajnoki címig vezető útját, de legalább nem rakott a vállaira még több terhet az idei salakos szezon során. Nem érkezett veretlenül a Garrosra, de azt sem mondhatjuk, hogy gyengén teljesített volna, hiszen két döntőt is játszott, amiből az egyiket megnyerte (Madrid). Egyedül talán azt a Vesely-től elszenvedett vereséget bánhatja a monte-carlói második fordulóban, de azt hiszem, ez nemigen piszkálta meg az önbizalmát. A római torna annál inkább bánthatta, mert közel sem volt csúcsformában (az okokra azóta sem derült fény), gyakorlatilag végigszenvedte azt a hetet. Hiába győzte le Nadalt egy idegörlő meccsen, előtte kapott Bellucitól egy hatnullát, az elődöntőben pedig vért kellett izzadnia Nishikori ellen. Innentől kezdve már nem olyan meglepő, hogy Murray-vel már nem bírt a döntőben, de úgy vélem - pestiesen szólva -, kimaxolta Rómát. A sorsolása pedig csak amiatt tűnhet nehéznek, mert megkapta az ágára Rafael Nadalt, akivel, ha csak rajta múlna, egész nyugodtan összefuthat a legjobb 4 között. Ami a kiemelteket illeti az ő negyedében, nem hinném, hogy akár Ferrer, akár Berdych problémát okozhatna neki, nem is beszélve a még náluk is alacsonyabban rangsorotakról. Azért ez egy Grand Slam, amit 3 nyert szettre játszanak, úgyhogy itt jó eséllyel nem fogják őt bajba sodorni top 10-en kívüli teniszezők.

Nadal már nem volt ilyen szerencsés pénteken, neki mindenképp nehezebb lesz a dolga, hogyha el szeretni menetelni az elődöntőig és összemérné az erejét Djokovic-csal. Az idei salakos formája egyértelműen feljogosítja arra, hogy a 10. Roland Garros győzelmében gondolkozhasson, de ehhez először túl kéne verekednie magát Fogninin, aki a US Open harmadik körében búcsúztatta, aztán jöhet a friss nizzai bajnok Thiem, majd Goffin vagy a hazai közönség támogatását élvező Tsonga. Ha rajtuk túljut, nagy kérdés, mennyi energiája marad a végjátékra, mert ha le is gyűrné valahogy Nolét, a fináléban összefuthat Murray-vel vagy Wawrinkával. Bármelyikük is jön szembe, a spanyol egy újabb kőkemény meccsre számíthat és egyáltalán nem biztos, hogy ő lesz előnyösebb helyzetben. Murray félelmetesen erős salakos játékossá lépett elő az elmúlt években, és bár még sosem döntőzött Párizsban, most minden eddiginél jobb esély mutatkozik erre. Monte-Carlóban ugyan alulmaradt Nadallal szemben az elődöntőben, de Madridban már sikerült felülmúlnia a spanyolt, majd Rómában meg sem állt a győzelemig. A skót 29-3-as mérleggel büszkélkedhet ezen a borításon, ha az előző szezont is figyelembe vesszük, úgyhogy ideje elfelejteni azt az tézist vele kapcsolatban, hogy salakon a leggyengébb. Ami az ő ágát illeti, a negyeddöntőben Nishikorival csaphat össze, aki kishíján kiejtette a világelsőt a római elődöntőben, de még mielőtt erre a mérkőzésre sor kerülne, találkozhat Isnerrel és Kyrgios-szal is. Stan Wawrinka pedig idén újra a sötét ló szerepét töltheti be a párizsi Grand Slamen, annak ellenére, hogy ő címvédő és egy genfi trófeával a kezében érkezik. Rendkívül hullámzó és hangulatfüggő a formája, tulajdonképpen azon múlik, nyer-e vagy veszít, hogy milyen lábbal kelt fel aznap. Ember legyen a talpán, aki megjósolja, mire lesz képes. Ha odateszi magát és a legjobbját nyújtja (értsd: űrtenisz), mindenkire veszélyes lehet. Sőt, ez esetben verhetetlen, elég a tavalyi elképesztő fináléra gondolni, amikor egy közel 100%-ot nyújtó Djokovic-ot tudott térdre kényszeríteni...