× Nevezhető-e papírformának Novak Djokovic győzelme? Esetleg meglepetésnek? Azt hiszem, az igazság valahol a két felvetés között keresendő. Nem egészen papírforma, mert ha a szívünkre tesszük a kezünket, Djokovic-ot még nem éreztük készen arra, hogy újra Grand Slam-trófeákért harcoljon - a hangsúly természetesen a 'még nem'-en van. Úgy tűnt, mintha egy felfelé ívelő visszatérési folyamat közepén tartana, melynek betetőzése későbbre prognosztizálható. De meglepetésként sem értékelhető ez a vártnál hamarabb beteljesített siker, pontosan az ő személye, korábbi eredményei okán, különös tekintettel a füves borításon szerzett eredményeire. Példáján újból beigazolódott az állítás, miszerint sosem lehet leírni a nagy négyes tagjait - jóllehet, ettől (is) ők a nagy négyes tagjai...

Az első hét derekán megfordult a fejemben, hogy talán az idei lesz minden idők egyik, ha nem a legérdektelenebb Wimbledonja számomra, amit csak egy vágyott, gigászi küzdelmet garantáló Fedal-döntő menthet meg. A felső ágon ugyanis már-már könyörtelen gyorsasággal és a szokásos svájci pontosággal söpört végig mezőnyön a Fed-expressz. Nem volt ebben semmi meglepő, beigazolódni látszott a papírforma. A wimbledoni centerpályán Roger Federer vonatkozásában ugyanúgy, ugyanolyan mértékben érvényesült az a bénÍtó hatás, amely Rafael Nadalt a Philippe Chatrier stadionban félisteni, legyőzhetetlenséget sugárzó magasságokba emelte. Ám a negyeddöntőben - való igaz, nem a centeren játszatták - a Maestro egy csapásra elvesztette varázserejét. Kevin Anderson kiszagolta ezt a pillanatot és úgy vetkőzte le a nyomást, mintha az sosem létezett volna. Kérdés, hogy egy ilyen végtelenül nyomasztó közegben, két szettes hátrányban, meccslabdával szembesülve Anderson miként tudta a maga javára billenteni a momentumot? Honnan merített önbizalmat és hitet ehhez? Hogyan tudta megfosztani funkciójától a Federert körülvevő pajzsot?

A válasz minden bizonnyal a mentális képességek mezején fekszik. Lehet, hogy Kevin Anderson nem a világ legfifikásabb, legszofisztikáltabb játékosa, ő mégis képes volt arra a bravúrra, hogy önerőből lezárjon egy ötszettes maratoni mérkőzést Wimbledonban egy Federer-szintű klasszissal szemben. Hányszor láttuk megvalósulni azt a szokványos forgatókönyvet, hogy egy esélytelen játékos a vissza nem térő lehetőség kapujában megremeg? Rengetegszer, pláne, ha a bevezetőben felemlegetett nagy négyes egyik tagja állt a háló másik oldalán. Roger Federer kétségkívül alulteljesített a mérkőzés második felében, de arról szó sincs, hogy odaajándékozta volna a győzelmet a dél-afrikai óriásnak. Andersonnak kellett befejeznie. Na, ez az, ami a többségnek nem szokott sikerülni. Más kérdés, hogy a döntő szett tiebreak intézményének mellőzése megpecsételte sorsát a későbbiekben...

Mindeközben a centeren egy alsó ági negyeddöntőben összecsapott a mezőny két legkiválóbb gladiátora: a Roland Garros regnáló bajnoka, Rafael Nadal és a szívek hivatalos bajnoka, Juan Martín Del Potro. A salakkirály frappáns választ adott a hozzám hasonló hitetlen teniszrajongóknak, hiszen kiválóan sikerült adaptálnia a játékát a füves borításra, ráadásul a svájci nemezis kiesésével megnyílt előtte az út a trófeáig. Sétagaloppról azonban szó sem lehetett. Delpo szokásához hűen otthagyott egy darabot a szívéből a pályán: füstölgött a labda, amint átküldte a háló felett védjegyének számító futtából megütött tenyereseit. Nadalnak szüksége volt tehát az extrára és ahogyan az az alkalomhoz dukált, egy fokozattal feljebb kapcsolt, tövig nyomta a gázt, így egy heroikus küzdelem kerekedett kettejük párharcából, amely végül spanyol diadalt hozott. Novak Djokovic mindezt egy Kei Nishikori felett aratott relatíve magabiztos győzelem, egy frissítő zuhany és egy pihentető masszázs után, egy kényelmes fotelből nézhette végig... A negyeddöntőket megelőző napon a versenytől egy bölcs döntéssel távolmaradó és szakkommentátorként debütáló Andy Murray világított rá arra a BBC stúdiójában, hogy hiába vágyakozik a teniszvilág egy Fedal-döntő után, a harapós kedvét visszaszerző Djokovic akár a bajnoki címet is megkaparinthatja előlük. Miért is ne? Murray, velünk ellentétben, már késznek érezte a szerbet egy újabb nagy dobásra. Utólag végiggondolva, valóban Djokovic bizonyult a legstabilabbnak a két hét során - egészen az elődöntőig nem kényszerült döntő szettre, de még csak tiebreakre sem. A Roland Garros negyeddöntőjében elszenvedett vereség felébresztette benne a gyilkos ösztönt, a mindenáron győzni akarást és alaposan felpiszkálta a szunnyadó egóját. A szívcsakradobálás puszta imidzsformáló pótcselekvéssé süllyedt. He meant business. 

És ezen a ponton köszön vissza a döntő szett tiebreak nemlétének problematikája. Az álomdöntő ellehetetlenülése fényében keselyűként csapott le a sajtó az elődöntőben létrejövő Djokovic-Nadal derbire: kipukkadásig fújták a hype-buborékot köréjük, ezzel tovább hergelve a csemegére éhező közönséget. Igenám, de még mielőtt pályára léphettek volna, az ügyeletes 'comeback king', Kevin Anderson és a 33 évesen új távlatokat felfedező John Isner vívták meg a maguk harcát. A két ászgyáros találkozóját könnyed előételnek szánták a szervezők - mintegy megágyazva a pikáns főfogásnak. Ez az előétel azonban a szokásosnál rágósabb falatnak bizonyult. Nem volt abban semmi rendkívüli, hogy egy Anderson-Isner mérkőzés három tiebreaket produkál. Még akkor sem emeltük a csodálkozást jelző magasságig a szemöldökünket, amikor az arra kijelölt mederben csordogáló eseménysor döntő szettbe torkollott. A dél-afrikai irányból érkező sodrás az amerikai folyam elé görgetett néhány breaklabdát jelképező zátonyt, viszont Isner ügyesen kikerülte ezeket, így még messzebbnek tűnt a túlpart, ami a végkifejletet jelképezte. Pörgött a számláló, menetrendszerűen porzott a kréta a lekezelhetetlen adogatások helyén, a szembenálló felek a túlélésért küzdöttek. Djokovic és Nadal pedig már azt se tudta, mihez kezdjen kínjában... 24-24-es állásnál aztán megtört a jég, avagy Isner jéghegybe ütközött az egyre nagyobb hullámokat korbácsoló viharban és elbukta a szerváját. Innen már nem volt számára visszaút. Kevin Anderson 6 óra 36 perc játék után vetett véget az önpusztításnak. Nem maradt ereje az ünneplésre sem, valósággal beesett az öltözőbe. Kiharcolta ugyan a döntőbe jutást, de egy jókora hendikepet cipelt magával. Ennek a meccsnek nem volt igazi haszonélvezője...

Most őszintén, miért kellene ragaszkodunk ehhez a rendszerhez? A győztes csupán a vesztes szerepét nyerte el a következő fordulóra. A helyszíni nézők a döntő játszma derekán az udvariatlanság határát súroló bekiabálásokkal siettették volna a folyamatot: mindenki Djokovicra és Nadalra volt kíváncsi - érthető, hisz' mégsem egy estébe nyúló szervadélutánra vettek jegyet. A szervezők nyaka körül egyre szorult a hurok, hiszen az 5. órába lépve egyértelművé vált, hogy a 2. elődöntőt nem fogják tudni befejezni aznap. Ezzel bizonyára maguk a résztvevők is tisztában voltak: Nadaléknak bele kellett törődniük abba, hogy szombaton nem pihenhetnek. Sőt, lassacskán a női döntő kezdési időpontja is veszélybe került - a sors fintora, hogy mindez Wimbledonban történt, ahol kínosan ügyelnek a hagyományok betar(ta)tására. Ebben a faramuci helyzetben az alkalmazkodás égető kényszere felülírta a hagyományokat. Végső soron a szabályokra ráhatással bíró tornaigazgatóknak, illetve az ITF-nek kell levonni a tanulságokat: ideje megfontolni a döntő szett tiebreak teljeskörű bevezetését a Grand Slameken, követve ezzel a US Open példáját... 

Este kilenc magasságában, behúzott tető alatt sétálhatott ki a kivilágított pályára Novak Djokovic és Rafael Nadal, hogy lejátsszák az előrehozott döntőt. Ritkán szokott előfordulni, hogy az agyonhype-olt mérkőzések beváltják a hozzájuk fűzött reményeket, ezúttal viszont talán még többet is kaptunk annál, amit ettől a párosítástól vártunk. Egy, az adott borításon tudása legjavát nyújtó Rafael Nadalt és egy újra győzeleméhes, ám teniszében tartalékokat sejtető Novak Djokovicot. Csupán szakmai szempontokat figyelembe véve vitathatatlanul kettejük összecsapása jelölte ki a torna csúcspontját. Különösképp a 3. szett rövidítése, azaz szombati záróakkord sikeredett frenetikusra: a szerb szinte megmagyarázhatatlan körülmények között, űrbéli megoldások közepette került előnybe. Nadal elképesztő nyomással és éllel teniszezett, amit órákon keresztül képest lett volna tartani, ezért őt érezhettük valamelyest közelebb a 2-1-es vezetés megszerzéséhez, mégis úgy gondolom, Djokovic számára volt igazán életbevágó, hogy magához ragadja az előnyt az éjszakára, legfőképp az erőnlétbeli deficit miatt... Szombat délutáni visszatérésükkor, ahogyan arra számítani lehetett, a spanyol csakhamar kikényszerítette a döntő szettet. Az elhúzódó végjáték (nekik sem sikerült 12 lejátszott game alatt dűlőre jutniuk) az előző este tiebreak-jének színvonalát idézte - bár mindketten rengeteg returnt rontottak konfliktushelyzetben -, ám a szűken vett finálé dramatikus fordulatot tartogatott. Az a Nadal, akiről úgy gondoltuk az örökkévalóságig elbírja ezt a tempót, pillanatok alatt esett össze és semmire bukta el az adogatását 8-9-nél, tálcán kínálva a győzelmet ellenfelének... A feltüzelt Novak Djokovicra egy kifacsart Kevin Anderson várt a döntőben.

Számoltunk azzal, hogy mivel az alsó ági elődöntő kétnaposra - és ráadásul ötszettesre - nyúlt, Anderson és a majdani döntőbeli ellenfele közötti fizikális szakadék áthidalhatóvá válhat, de a meggyötört dél-afrikai játékának kulcsa, az adogatások, ebben az elhasználtsági állapotban közel sem ültek annyira, mint amennyire szüksége lett volna rá, hogy szorossá tehesse ezt a meccset. Az első két játszmában tulajdonképpen nem tudott számottevő ellenállást kifejteni, így Djokovicnak nem volt szüksége arra, hogy előhúzza az A-teniszét, kényelmesen kontroll alatt tartotta az eseményeket - tökéletes breaklabda-konvertálási statisztikával operált.  Kevin Anderson fogadóként semmiféle fenyegetést nem jelentett, ám a 3. szettben legalább megőrizte saját szerváját és utolsó erőtartalékait mozgósítva kiharcolta a tiebreaket. Az újabb hősies visszazárkózási folyamatot még csírájában elfojtotta a szerb, aki két évnyi mélyrepülést követően bebizonyította a fanyalgóknak, hogy képes arra, amire Federer és Nadal képes volt: kimászni a gödörből és visszatérni egyenesen a csúcsra. Negyedszer avatták wimbledoni bajnokká és összességében 13. alkalommal emelhetett a magasba Grand Slam-trófeát. És ebben a karrierfordító sikerben, az erőnlétének versenyképessé fejlesztésében, illetve a motivációhiány leküzdésében megkerülhetetlen szerepe van Novak Djokovic régi-új edzőjének, Marian Vajdának.

Innentől kezdve az a kérdés, hogy van-e megállás Djokovic számára? Képes lehet-e arra, hogy a 2015-öshöz hasonló dominanciát építsen ki, avagy - legalább egy rövid időre - élvezhetjük a Federer-Nadal-Djokovic hármas kiegyenlített csatározásait?

× A salakszezon lecsengett, a vörös por elillant és a helyébe a frissen nyírt fű jellegzetes illata lépett, amit az óceán felől érkező, kellemesen lengedező szellő szállít orról-orra. Szinte már ott érezzük a szánkban az krémes eperdesszert és a Pimm's koktél ízét, ami felidézi a wimbledoni centerpálya különlegesen arisztokratikus, a maga nemében egyedülálló atmoszféráját. A füves szezon valódi felfrissülésként hat a tenisztársadalomra: a salakspecialisták valamelyest háttérbe szorulnak, a labdamenetek látványosan lerövidülnek, miután az erőviszonyok egy csapásra átalakulnak. Éppen ezért gyakoriak a meglepetések és akár magasan kiemelt játékosok is a borítás áldozatul eshetnek, ha nem alkalmazkodnak időben - a salakról fűre való átállásra mindössze három hét áll rendelkezésükre. Wimbledon ugyanis a nyaku(n)kon van.

Éppenhogy rákarcolták Rafael Nadal nevét 11. alkalommal a Muskétások kupájára, a Maestro felébredt a salakszezont átívelő 'téli álmából' és előmerészkedett barlangjából, hiszen megütötte az orrát az az üde, zöld illat, melyet az óceáni fuvallatok hordoztak. Feloldva a rokokó képzavart, azt hiszem, nem lehet kérdés - csakúgy, mint bő egy hónapja Nadal és a Garros relációjában -, hogy a 37 esztendős Roger Federer a wimbledoni bajnokság kiemelkedő favoritja. A veterán kategóriába kívánkozó életkorán kívül egyetlen helytálló ellenérvet sem tudnék felsorakoztatni arra vonatkozóan, hogy miért ne nyerhetné meg kilencedjére (kettejük kapcsán már meg se lepődünk ilyen űrbéli statisztikákon) is ezt a patinás tornát, amit a tenisz csúcsaként emlegetnek. És eddig a kora sem különösebben hátráltatta a svájcit...

Amint Federer beteszi a lábát a wimbledoni centerpályára, ugyancsak tapintható az a bénító közeg, amit a salakkirály újabb párizsi söprése során extrém dózisban tapasztalhattunk, de az utóbbi években talán nem érvényesült olyan mértékben, mint ahogyan arra számítottunk (legutóbbi két bajnoki címe között 5 év telt el). Ám miután a svájci klasszis szakított a salakkal és átalakította versenynaptárát, újból megmutatkoztak az érinthetetlenség jelei kedvenc borításán és visszanyerte azt a szuperképességét, amivel megbéklyózza ellenfeleit a tenisz szentélyében, Wimbledonban. Ami viszont a felvezető tornákat illeti, a stuttgarti győzelmet követően második otthonában, Halléban váratlan hiba csúszott a gépezetbe: Federer egész héten látszólag kedvetlenül, saját szintjéhez mérten alacsony szinvonalon teniszezett és a döntőre sem tudta magát kellően felpörgetni, így vereséget szenvedett a korántsem füves pályás specialista Borna Corictól. Az a döbbenetes, hogy londoni esélyei a nem kalkulált fiaskó ellenére sem módosultak jelentősen... 

Mégis, kik lehetnek a kihívók? Több szempontból is közelíthetünk ehhez a kérdéshez. Egyrészt, ha a világranglistát és az idei eredményeket tekintjük, kínálja magát Rafael Nadal neve. Igenám, de a kétszeres wimbledoni bajnok spanyol - ismerve a játékstílusát, a mai napig meglep, hogy kétszer is képes volt erre a bravúrra - 2011 óta még csak a döntő közelében sem járt: a 4. forduló a legjobb eredménye (2014-ben az akkor még abszolút újonc Kyrgios, míg tavaly a 16. helyen kiemelt Gilles Müller gyűrte le). Még ha a salakon mutatott teljesítménye fel is jogosítaná Rafát az esélyes jelző viselésére, kétségeink támadhatnak azzal kapcsolatban, hogyan tudja átmenteni, adaptálni a teniszét és a formáját a zöldellő borításra, hiszen ez az elmúlt időszakban enyhén szólva sem sikerült neki zökkenőmentesen. Szerencséjére viszonylag laza sorsolás kapott, az alsó ág, különösen az ő nyolcada hemzseg a hozzá hasonló salakhuszároktól (Cecchinato, Fognini, Schwartzman), akik ellen füvön kétségtelenül favoritnak számít. Egészen a negyeddöntőig adott tehát a lehetőség Nadal előtt arra, hogy építgesse az önbizalmát és megtalálja a működő stratégiát ezen a számára kissé idegen talajon. Ha sikerrel veszi az első heti akadályokat (tegyük fel, nemcsak a túlélés a cél, hanem a végső győzelem szempontjából is előremutató játékkal rukkol elő), joggal tekinthetjük Federer első számú kihívójának, addig viszont - véleményem szerint - fenntartásokkal kell kezelni a salakos eredményekből kiinduló nagyvonalú jóslatokat Nadal menetelésére vonatkozóan.

POTENCIÁLIS NEGYEDDÖNTŐS PÁROSÍTÁSOK
felső ág	alsó ág
[1] Roger Federer  vs. [8] Kevin Anderson	[7] Dominic Thiem  vs. [4] Alexander Zverev
[3] Marin Cilic  vs. [6] Grigor Dimitrov	[5] Juan Martin Del Potro  vs. [2] Rafael Nadal

A másik lehetséges megközelítés alapján górcső alá vehetjük a füves borításon szerzett eredményeket, különös tekintettel az ideiekre. A wimbledoni torna ugyanis egy különleges kiemelési procedúrát alkalmaz, amely ezen az elven működik: a világranglista első 32 helyezettjének ranglistapontjait kombinálják az elmúlt két év során füves pályán gyűjtött pontokkal. Ezzel ha nem is állítják feje tetejére az általános kiemelési szabályok által kialakított sorrendet, de a céljuknak megfelelően adnak egy valamelyest reálisabb képet az esélyeket illetően. Így fordulhatott elő például, hogy a világranglista 5. helyén álló Marin Cilic, aki tavaly döntőzött Wimbledonban és idén egy Queen's Club-i trófeával lett gazdagabb, a 3-as kiemelési számot kapta. Szembetűnő továbbá, hogy az ATP-rangsorban mindössze 32. helyet elfoglaló Milos Raonic neve előtt a jóval előkelőbb 13-as szám díszeleg - rajta minden bizonnyal sokat dobott a két évvel ezelőtti wimbledoni finálé. Érdemes lesz figyelni a felszálló ágban lévő Novak Djokovicra is: a csúcsra való visszatérésen munkálkodó szerb számára a római elődöntő lelkiekben mérföldkőnek bizonyult. Az egyre növekvő önbizalmát a Roland Garros negyeddöntőjében Marco Cecchinatótól elszenvedett veresége némileg visszavetette (a füves szezonnal kapcsolatban is pesszimistán nyilatkozott), ám hamar sikerült levetkőznie a csalódottságát és a Queen's-i tornán egészen a döntőig menetelt, ahol mérkőzéslabdáig jutott Marin Cilic ellen.

Beszélni kell egy nagy visszatérőről is, aki történetesen kétszeres wimbledoni győztes és alapesetben fojtogató elvárások kísérik szereplését hazája Grand Slam-versenyén, ám egy közel teljes évnyi kihagyást követően - ami magában foglalt egy rizikós csípőműtétet is - szerényebb célkitűzésekkel indul harcba. Egy hónapja még aggasztó hírek érkeztek Andy Murray háza tájáról, hiszen az eredeti tervet felrúgva az utolsó pillanatban visszalépett a s'hertogenbosch-i tornától (Libéma Open). A következő héten 'standing ovation' fogadta Queen's-ben, ahol a meglehetősen szerencsétlen sorsolás egy Nick Kyrgios elleni összecsapással sújtotta, viszont a vártnál jóval pozitívabb képet mutatott fizikai és teniszszakmai oldalon egyaránt, és mindössze egy szoros döntő szettben maradt alul. Eastbourne-ban az ugyancsak sérülésből visszakapaszkodó Stan Wawrinkát könnyedén búcsúztatta, de honfitársával, a top 20 határán táncoló Kyle Edmunddal már nem bírt a 2. fordulóban. A wimbledoni nyitókörben Benoit Paire-t dobta neki a gép, aki szintén rágós falatnak tűnik - pláne a visszatérése hajnalán -, a kulcskérdés mégis az, hogy ő maga készen áll-e a három nyert szettre menő mérkőzésekre. Akár igen, akár nem, a sportág egy évek óta meghatározó figuráját, egyben egyik legkiválóbb harcosát nyerte vissza Murray személyében.

BREAKING [július 1.]
Nem áll készen. Andy Murray visszalépett a wimbledoni küzdelmektől, helyét a versenytáblán egy lucky loser örökli.