× Ugyan nem szoktam személyes témájú, sporthoz nem kapcsolható tartalmú bejegyzéseket feltölteni, most mégis úgy érzem, kivételt kell tennem. Ennek ominózus oka, hogy sportbloggeri működésem során először részesültem bármiféle díjban. Megtisztelőnek érzem, hogy Gréti gondolt rám, így az a minimum, hogy megválaszolom a kérdéseit és egyrészt viszonzom a jelölést, másrészt tovább is küldöm azt - bár egyszererre szűkös és tág a listám. Oké, lehet, hogy ez nem egy Pulitzer-díj, de én mégis úgy gondolom, hogy megér egy misét... izé, akarom mondani bejegyzést itt, a főoldalon. 

minden továbbihoz kattints a bővebben linkre!

× Néhány hónapja még úgy gondoltam, különösen fájó lesz a búcsú szeretett kerékpáros csapatomtól, ám egy bizonyos ember megkönnyítette ezt a folyamatot. Utolsó nyilvános interjúja után alig vártam a tőle való teljes függetlenedést, ámbár sajnáltam a csapategység felbomlását. Azaz egyszer voltam megkönnyebbült - szinte boldog - és szomorú, mikor utoljára láttam versenykörülmények között azt a neonsárga-szürke mezt. Megkönnyebbültem, mert végre nincs hatalma, döntő és befolyásoló szava kedvenceim felett. Szomorú lettem, hiszen az általám szeretett, tisztelt és megbecsült csapattagok ezerfelé széledtek szét a kerékpározás világában. Lehet, hogy az a bizonyos embernek időnként akadtak működőképes ötletei és rengeteg pénzét fektetette be ebbe az együttesbe, de ahogyan bánt a versenyzőivel, amikor épp nem jöttek az eredmények, számomra elfogadhatatlan. Sajnálom, hogy így lett vége. Ez a 18 éves múltra visszatekintő csapat talán nem ilyen búcsút érdemelt.

Már hetek óta azon gondolkodom, mit írjak ebbe a bejegyzésbe. Cikáztak a fejemben a jó és a rossz emlékek, miközben próbátam felidézni a számomra meghatározó pillanatokat a csapat életéből. Igaz, abból 18 évből nekem mindössze 5 jutott, de ezidő alatt keresztülmentem mindenen, amin egy szurkoló keresztül mehet. Volt, hogy napokig sírtam, mit sírtam, zokogtam. Volt, hogy csak rezignáltan ültem és a miérteket kerestem. Volt, hogy felbőszülten ordítottam a tv előtt. És volt olyan is, hogy a boldogság miatt szöktek könnyek a szemembe. Együtt örültem és szomorkodtam a versenyzőkkel. Haragudni rájuk nem igazán tudtam, egy-két kivételtől eltekintve. Akire viszont őszintén haragszom, hiába békéltem meg vele úgy-ahogy az elmúlt években, az a csapat tulajdonosa. Nem szeretném, ha ő lenne a bejegyzés főszereplője, de nem tudom kikerülni a személyét, ha a Tinkoff csapatról van szó... De még mielőtt eljutnék Oleg Tinkovig, érdemes kicsit visszatekinteni. A most megszűnő orosz bejegyzésű együttes elődje 1998-ban alakult dán licensz alatt. 2000-ben jutottak fel World Tour-szintre, MemoryCard - Jack&Jones néven, Bjaarne Riis irányításával. A következő szezonban CSC ProTeam - Tiscaliként tettek szert nemzetközi hírnévre, miután leigazolták Laurent Jalabert-t, Tyler Hamiltont és Carlos Sastrét, de ekkor jelent meg a porondon Fränk Schleck is. A Tiscali 2002 végén kiszállt, a büdzsé lecsökkent, a csapat Team CSC néven futott tovább. 2004-ben került hozzájuk a másik Schleck-testvér, Ivan Basso és Jens Voigt, így nem csoda, hogy elkezdtek jönni a jobbnál-jobb eredmények, ráadául csőstül. 2005 és 2007 között ők nyerték az UCI ProTour sorozatot, köszönhetően például Bobby Julich, Basso, Voigt és később Fabian Cancellara fényes győzelmeinek. 2008-ban szállt be a Saxo Bank a szponzorációba - ebben az évben Sastre 'kisebb' meglepetésre megnyerte a Tourt - és úgy tervezték, 2010-ben ki is szállnak, ám végül a SunGarddal kiegészülve maradtak

2011-ben igazolták le Alberto Contadort, és én is itt kapcsolódtam be az események menetébe. Contador Astanás éveinek végéről is vannak halvány emlékeim, de igazán a 2011-es Giro d'Italián ébredtem szurkolói öntudatomra és valahol itt kezdtem kötődni a csapathoz is, amiben tekert. A társak alapos megismerése körülbelül 2 szezont vett igénybe (ezalatt derült ki számomra, kinek mi az erőssége és milyen szerepben képes a legjobbját nyújtani és a legtöbbet segíteni), de ezután mindegyikőjük mellett teljes vállszélességgel ki tudtam állni és szorítottam vagy éppen aggódtam értük az 5 év során. Visszatérve a csapat történetére, a 2012-es szezonban jött be a képbe a Tinkoff Bank és ezzel együtt Oleg Tinkov is, aki a következő évben megvásárolta a dán alakulatot. Így lett Saxo-Tinkoffból szinte észrevétlenül Tinkoff-Saxo, majd nem sokkal később Tinkoff Team. Két dudás nem fért meg egy csárdában, hamarosan megromlott a viszonyuk és tavaly robbant a bomba: Tinkov menesztette az elsősorban szakmai szempontból közelítő  és a versenyzők tiszteletét élvező Bjaarne Riist, majd a Saxo Bank is felhagyott a támogatással. Változott a csapatvezetés felépítése és filozófiája, Tinkov erősen üzleti irányból közelítette meg a kerékpársportot és ezzel úgy vélem, fokozatosan tönkretette az együttest és megbomlasztotta az egységet. Egyetlen egy dologban viszont igazat adok neki: a televíziós bevételekből valóban részesülniük kéne a csapatoknak, hogy ne legyen veszteséges a fenntartásuk hosszútávon. Mivel Tinkov nem lelt támogatókra a mezőnyben (hiába értettek vele egyet a csapatvezetők), 2015-ben bejelentette, hogy jövőre, azaz idén kivonul a sportágból. Ő egyfajta szórakozásként tekintett erre az egészre, versenyzőit esetenként versenylovaknak nézte és ha nem hoztak neki eleget a konyhára, gátlástalanul kritizálta őket a nemzetközi sajtóban. Ráunt erre a játékra, nem sikerült a világ legjobb csapatát felépítenie, Contador nem nyert NEKI Tourt, így kiszállt a kerékpározás világából. Hogy hiányozni fog-e? Nekem egyáltalán nem.

A társaság, akiket megszoktam, viszont annál inkább. Én az utolsó pillanatig reménykedtem abban, hogy valaki átveszi a csapatot és nem züllenek szét, de szerintem nem lehetett eleget ajánlani Tinkovnak, legalábbis annyit senki sem kívánt áldozni egy ilyen ügyre, amennyit az orosz elképzelt. Úgyhogy ennyi volt. Mára már a Tinkoffos versenyzők túlnyomó része új csapathoz igazolt, mindenki ment, amerre pénzt és lehetőséget látott... Hogy mi a legkedvesebb emlékem róluk? Őszintén szólva nem tudom eldönteni. A győzelmek számomra egyenrangúak, mindegyik különleges valami miatt - most elsősorban Contador háromhetes diadalaira gondolok - és képtelen vagyok közöttük bármiféle sorrendet felállítani. Akkor jön rá az ember, hogy az országúti kerékpár nem pusztán egyéni sport, amikor a társak, segítők arcán is ugyanolyan széles a mosoly, mint a bajnokén... De például Sagan, Majka vagy éppen Rogers sikereit is kitörő lelkesedéssel fogadtam, nem véletlenül kerültek fel ők is a ruhásszekrényem ajtajára, a kedvenc sportolóim közé. Közvetlenül az ő portréik alatt található egy csapatfotó 2013-ból, amikor a Saxo-Tinkoff megnyerte a csapatversenyt a Tour de France-on. Az a kép azt hivatott szimbolizálni, hogy bármilyen összeállításban és bárhol szelték az utakat. mindig számíthattak a támogatásomra. A szívembe zártam őket, mint csapatot és egységet. Az elsőszámú emberektől kezdve a legutolsó segítőig. Legkedvesebb emlékem tehát nincs velük kapcsolatban, de egy számomra meghatározó történést mégis kiemelnék, ami egyértelműen hozzájárult ahhoz, hogy másképp tekintsek rájuk. 2014. július 14-e, Tour de France, 10. szakasz: Contador lejtmenetben bukott, közel állt ahhoz, hogy feladja a versenyt, de Nicholas Roche rávette a folytatásra. Repedt sípcsonttal feltekert a következő emelkedőre, majd odagurult Michael Rogers mellé. Megköszönte segítőjének a munkát, Rogers pedig átkarolta, támogatásáról bíztosítva az elsőszámú embert, aki ezután félreállt és beszállt a csapatkocsiba.

Na, ez volt az a pillanat, amiután napokig zokogtam...