× A világbajnoki döntő óta eltelt lassan két hét, és erről az eseményről mindenképpen szerettem volna írni néhány szót, de úgy döntöttem, nem sietem el a dolgot, hiszen úgy még extrább egy cikk, ha személyes élményt is bele tudok szőni. Márpedig tudok, hiszen szemtanúja lehettem egy Trump-O'Sullivan gálának Ljubljanában, Szlovéniában. Úgyhogy egy rövidke és tömör szezonösszefoglaló mellett erről is beszámolnék.

Nos, még mielőtt bármit is írnék (leginkább a kritikákra célzok), azt leszögezném - elfogultság nélkül -, hogy az idén látottak alapján egyáltalán nem vitás, ez Mark Selby szezonja volt.  Számomra nincs és. Pedig sokáig úgy tűnt, hogy lesz, hiszen egészen a világbajnokságig pártfogoltam, Judd Trump is rendkívül kiegyensúlyozottan teljesített. Folyamatosan ott volt tűzközelben, Selby-hez hasonlóan - még ha nem is nyert annyi tornát, mint a világelső -, akire hosszú idő után veszélyt jelenthetett volna. Ha a Crucible-ben nagyot alakÍt... Ők ketten voltak a főfavoritok a világbajnoki címre, ráadásul Trumpnak a sorsolás is neki kedvezett, hiszen az alsó ág egyértelműen könnyebbnek tűnt. Mondanám azt, hogy melléállt a szerencse, de ami a fizikai állapotát illeti, arra ez a kijelentés korántsem lenne igaz. És azért azt lenyelni, hogy egy vállsérülésen megy el a világbajnokságod, nem lehetett egyszerű. Ami szerintem ennél is rosszabb, hogy a sokkoló első körös búcsú után nagyon sokan elfelejtették, hogy mit tett le az asztalra ebben a szezonban, vagy legalábbis lekicsinyítették az érdemeit. Ezzel szemben Selby gyakorlatilag zavartalanul menetelt végig az eredetileg nehezebbnek ítélt ágon, egészen az elődöntőig, mert ott azért Ding alaposan megszorongatta és kiszívta az energiáit. Ez vissza is ütött a döntő első két szakaszában, amit abszolút indiszponáltan játszott végig és szinte reménytelennek tűnt a helyzete. Merthogy John Higgins volt az ellenfele, aki végülis Trump kiesése után topfavorittá lépett elő a tábla alsó felén. Egyáltalán nem lepett meg, hogy eljutott a fináléig: a skót nem futott éppen gyenge szezont, bár a pontszerző sikerek elkerülték, talán ezért nem számoltunk vele előztetesen. De ismerjük őt, tudjuk, hogy egy igazi all-rounder, kötélből vannak az idegei és hideg fejjel kezeli a kiélezett szituációkat is, a hosszú mérkőzések pedig vitathatatlanul kedveznek neki. Pontosan ezért gondolhattuk azt, hogy nem adja ki az előnyt a kezéből.

Ám Selby helyzete hiába tűnt reménytelennek, a pihenés rendbetette mentálsan és így újra előtérbe kerülthetett a benne lakozó Houdini. A harmadik szakaszban valósággal állvahagyta Higginst, megnyudtatva a pártatlan nézőket, hogy ez a döntő sem lesz egyoldalú. Selby nemcsak behozta a lemaradását, azzal a lendülettel átvette az irányítást (produkált egy olyan sorozatot, mialatt 14 frame-ből 12-t zsebelt be!) és komoly nyomás alá helyezte Higginst, aki kissé bénultan nézte végig, ahogyan lassan elúszik az esélye az 5. VB-címére. Persze a skót nem adta fel, az nem rá vallott volna, hiszen ő sem gyenge a comeback-műfajban. A hétfő esti, utolsó etap során, 16-12-es hátrányból felküzdötte magát egészen 16-15-ig, és kíváncsian várhattuk, hogy mit lép erre Selby, lesz-e mondjuk döntő frame... De a címvédő nem hagyott minket sokáig kétségek között, hihetetlen teherrel a vállain lökött két magas breaket és harmadszor emelhette a magasba a világbajnoki trófeát. Teljesen megérdemelten. Ezzel pedig újra tetemes előnyre tett szert a világranglistán, míg Higgins a 2. helyre jött fel, kiszorítva Trumpot az elsőszámú üldöző szerepből, aki hiába játszott 5 döntőt és nyert 2 pontszerző versenyt, a sheffieldi betli után mindent kezdhet előről. A World Snooker szervezte idényzáró gálán még a nevét se említették, a fontosabb díjakat mind Selby-nek ítélték oda (számomra kicsit furcsa, hogy a rajongók is őt látták a legjobbnak, mert az valójában egy szimpátia-szavazás), aki mellett még Higginst emelték ki a szezonösszefoglalókban. Ezt nem érzem éppen igazságosnak. És meggyőződésem, hogy ez a világbajnsokság túlsúlyának köszönhető mind a világranglistapontok, mind a játékosok megítélése terén. A Crucible-ben pillanatok alatt le lehet rombolni egy év kemény munkáját.

Kárpótlásul Ljulbjanában láthattam játszani kedvencemet a Best of Snooker keretein belül, méghozzá nem akárki ellen: Ronnie O'Sullivan volt a 2. alkalommal megrendezett szlovéniai gála elsőszámú sztárfellépője. A második alkalmat csak azért fontos kiemelni, mert hiába volt jegyem az elsőre, az időpont csúsztatása miatt lemaradtam róla. Akkor ezt vissza nem térő lehetőségnek gondoltam, de szerencsére néhány hónappal később kitűztek egy újabb dátumot, ráadásul ezzel, a számomra álompárosítással. Még sosem láttam élő snookert, de gondoltam, az a legjobb, ha a pirosak felőli oldalra veszünk jegyet, mert akkor úgy fogjuk látni a mérkőzést, ahogyan a tévében megszokhattuk. Nos, azt tudni kell, hogy ezek a jegyek 100€-nál kezdődtek, szóval nem olcsó mulatság - adott esetben - egy 3 fős családnak. A harmadik sorba szólt a jegyünk, de az rögtön világossá vált, hogy hiába vagyunk közel az asztalhoz, a lényeget nem fogjuk látni, és nem lehettünk olyan pofátlanok, hogy felállunk, mert mögöttünk is ültek. Nem csak a kilátás okozott bosszúságot, hiszen a csarnokba belépve rögtön egy kocsmafolyosóra keveredtünk, amelyen keresztül kellett verekedni magunkat. Az aréna fele üresen maradt, és még így sem volt teltház, főleg nem az előzenekarként funkcionáló Brecel-Oli Lines találkozón. Az ő részvételükre csak néhány héttel a gála előtt derült fény és őszintén szólva nem alkottak maradandót, sajnos több volt a mellé, mint a golyóbelökés. Egy kisebb szünet után jöhetett a főattrakció, a Judd-Ronnie "párharc", amitől joggal remélhettük a százasokat, sőt, még a maximumot is, hiszen Ronnie valósággal szórja a 147-eket a különböző gálákon. De ez a gála nem róla szólt, kifejezetten álmoskásnak, unottnak tűnt, nem is ment neki a játék, így Judd hamar elhúzott az 5 nyert frame-ig tartó mérkőzésen. Az ötszörös világbajnok, akinek jól hallhatóan nagyobb szurkolótábora volt Ljubljanában, 4-1-ről egészen 4-3-ig zárkózott vissza, de a döntő frame elmaradt: Trump egy újabb százassal örvendeztette meg a közönséget és 5-3-ra nyerte ezt a bemutatót, amivel még egy kisebb trófea is járt. Megmentette a show-t.

× Ahogyan azt megígértem, megszakítom az országúti kerékpár hegemóniáját itt, a főoldalon - bár a Giro d'Italia a nyakunkon van és éppen írhatnék hozzá egy felvezetést - és a snooker vb eseményeit fogom most összefoglalni. Az az igazság, hogy minden egyes mérkőzést figyelemmel követtem - függetlenül attól, hogy ki játszott éppen -, és azt hittem, hogy nehéz lesz visszazökkeni a 17 napos snooker-ünnep után, de egyetlen nap elegendőnek bizonyult arra, hogy kipihenjem a történteket. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy ennek mi az oka, mert egyáltalán nem az, hogy csapnivaló lett volna a színvonal. Véleményem szerint a győztes végülis kiérdemelte a bajnoki címet, még akkor is, ha nem nyújtotta a tudása legjavíát a tornán. De mégis maradt bennem némi hiányérzet.

Na, mármost, összességében ez a világbajnokság nem éppen a papírformáról szólt, a bajnok személye viszont egy cseppet sem meglepő, sőt a döntősé sem, pedig a selejtezőről érkezett. Előbbi mondat bővelkedik az ellentmondásokban, így bővebb magyarázatra szorul. Először is, az előzetesen legfőbb esélyeseknek vélt játékosok - vagy név, vagy előélet, vagy jelenlegi forma alapján -, illetve a tavaly év hősei viszonylag korán búcsúzni kényszerültek - legalábbis sokan közülük. Ilyen például Neil Robertson, aki amellett, hogy világbajnoknak mondhatja magát, figyelemreméltó szezont is produkált (különösképp ősz végén és tél elején ment neki jól), mégis rögtön a nyitófordulóban búcsúzni kényszerült Michael Holt ellenében, nem kis szenzációt okozva ezzel. Hasonlóan jártak a 2015-ös döntő résztvevői is: a címvédő Stuart Binghamet egy klasszikus, döntő frame-es meccsen Ali Carter győzte le az első versenynapon, míg Shaun Murphy az óriásölőként és mosolygós gyilkosként elhíresült Anthony McGilltől szenvedett 10-8-as vereséget. Az első fordulót a 16 kiemelt közül mindössze kilenc élte túl, ami megintcsak azt bizonyítja, hogy mennyire kiegyenlített a mai mezőny és a selejtezőről feljutott játékosokat sem szabad lebecsülni. Pláne, ha Ding Junhuinak, Alan McManusnak vagy Kyren Wilsonnak hívják őket. Nem véletlenül említettem pont őket, hiszen mindegyikük megjárta a kvalifikációs köröket és különböző okokból ugyan, de valahányukban ott volt a potenciál arra, hogy borítsák a szigorúan vett papírformát és ezt is tették.

A legjobb 16 párosításai közül kiemelkedett a Hawkins-O'Sullivan, illetve a Trump-Ding. Előbbi összecsapáson egyértelműen az ötszörös világbajnok zseni továbbjutását lehetett várni, mivel Hawkins 14 éve képtelen volt őt legyőzni, ám amióta Terry Griffiths-szel dolgozik együtt, jócskán megerősödött fejben. Ennek eredményeképpen sikerült megszakítania ezt a rossz szériát és hiába produkált valamivel gyengébb mutatókat, mint a Rakéta, 13-12-vel kiejtette a 6. kiemeltet.  Ronnie gyakorlatilag semmi rosszat nem csinált, szórta a nagyobbnál-nagyobb breakeket (minden egyes frame-jét 50 felettivel nyerte, ebből 4 volt százas), hozta azt, amit elvártak tőle a szurkolói, mégis alulmaradt. 12-9-ről harcolta ki a döntő frame-et, ezzel magához ragadva a mentális fölényt, de Hawkins ezután sem omlott össze, ahogyan az elmúlt években tette volna, és egy 56-os break segítségével elorozta a sikert a legenda elől. A másik pikáns párharc a vártnál simábban alakult, mondhatni, elmaradt a tűzijáték. A mérkőzés első felében Ding tetemes előnyt épített ki (6-2), amit a folytatásban is megőrzött, így Trump hiába kapart a harmadik szakaszban, nem tudta ledolgozni 4 frame-es hátrányát. Egy újabb favorittól vettünk tehát búcsút, de Ding negyeddöntőbe jutása mégsem volt tekinthető meglepetésnek, hiszen egy 11-szeres pontszerző győztesről és korábbi elődöntősről beszélünk a személyében. Ugyan eddig még az elődöntőnél tovább nem jutott a VB-n, és ez a szezonja sem volt éppen kiemelkedő (a 17. helyig csúszott vissza a világranglistán), tőle mindig számíthatunk egy-egy erős hétre, amikor közel verhetetlennek tűnik. Mindeközben Mark Selby a B játékával menetelt előre a tornán, kisebb-nagyobb hullámvölgyeit mind átvészelte, és a safety-jei mindig kihúzták a bajból. A felső ág sztárja, Alan McManus pedig másodvirágzását élte idén a Crucible-ben: a veterán skót nem kis bravúrt hajtott végre azzal, hogy 23 év után újra beverekedte magát a legjobb 8 közé.

A negyeddöntőben csak egy olyan meccset láthattunk, ahol nem az esélyesebbnek számító fél diadalmaskodott, ez pedig a skótok csatája volt. Higgins hiába kapott óriási lehetőséget arra, hogy újra döntőbe jusson, az előbb említett és dicsért McManus megakadályozta ebben: az első szakaszban ugyan akadtak problémái a nyakával az idősebb játékosnak, de a szünetben sikerült túllendülnie ezen és tartani tudta a négyszeres világbajnokot, majd a végén rátett egy lapáttal és térdre kényszerítette jóval eredményesebb ellenfelét. Ding Junhui tükörsima győzelmet aratott Mark J. Williams felett, aki ezt a csúnya, 13-3-as buktát azzal magyarázta, hogy előző nap ki kellett cserélni a dákóbőrét (érdekes, Fu-nak ez nem okozott akkora problémát). Az alsó ág felső negyedében Marco Fu gyakorlatilag kihívó nélkül maradt, mivel Barry Hawkins még az O'Sullivan elleni mérkőzés lázában égett és csak árnyéka volt önmagának a találkozó első felében. Viszont a hongkongi még 9-1-es előnye tudatában sem dőlhetett hátra: angol riválisa nagy nehezen összeszedte magát és megérkezett a meccsbe. Nem is akárhogy! Hawkins közel járt ahhoz, hogy kiharcolja a döntő frame-et, ám Fu-nak végülis sikerült ezt elkerülnie és 13-11-gyel bejutott az elődöntőbe. Selby ugyancsak faképnél hagyta Kyren Wilsont a mérkőzésük elején, 6-0-ra húzott el. A folytatásban a fiatal angol tehetség, aki idén a Shanghai Masters megnyerésével vétette észre magát, mutatott némi ellenállást, amivel csupán azt érte el, hogy a világelső ne sétáljon be egyenes úton a legjobb négybe. Köztük 13-8 lett a végeredmény, természetesen a 2014-es leicesteri világbajnok javára.

Az elődöntőktől kezdve már érvényesült a papírforma, ha a kiemeléseket és a ranglistás helyezéseket vesszük alapul. A felső ágon Ding magabiztosan győzte le McManust, aki eddigre már ellőtte az összes puskaporát. A kínai rekordnak számító 7, azaz hét darab százas breaket jegyzett és ezzel a brilliáns teljesítménnyel a trófea elsőszámú várományosává lépett elő, lévén a másik összecsapáson közel sem volt ekkora a színvonal. Selby és Fu alaposan meggyötörték egymást, a nézőket (legfőkébb a helyszínieket) és a kommentátorokat is, hiszen ők azzal írták be magukat a történelembe, hogy játszottak egy 76 perces frame-et. Ezen felül még rengeteg elnyúló, szenvedős, tili-tolis partit hoztak össze a mérkőzés első három etapja során, majd az egyre növekvő nyomás csodát tett velük, és a negyedik, egyben az utolsó szakaszban jóval magasabb színvonalon snookereztek. Különösen igaz ez Marcu Fu-ra, aki 10 frame leforgása alatt hét 50 fölötti breaket lökött, végül mégis Selby kerekedett felül, aki a célegyenesbe érve elképesztó módon tudott összpontosítani. Mindezek ellenére a legtöbben Ding Junhui sikerét várták a döntőben, mert mégiscsak ő nyújtotta a meggyőzőbb, látványosabb játékot a világbajnokságon. Akárcsak Hawkins, a 29 éves kínai reménység is mentálisan felkészültnek tűnt arra, hogy felvegye a versenyt Selby-vel. Az egyetlen ellene szóló érv a tapasztalatlanság volt, mivel karrierje során még sosem jutott ennyire messzire Sheffieldben, és a döntőben ez az egyik, ha nem a legfontosabb befolyásoló tényező. 

A fináléban Ding rémálomszerű kezdést produkált, egész egyszerűen agyonnyomta őt a tét: az első jelentős törést a lelkében az okozta, hogy a második frame-et nyert helyzetből bukta el. Ezután Selby meglógott, kegyetlenül megbüntette ellenfele kisebb-nagyobb hibáit, aki egyre csak mélyebbre ásta magát. Az ázsiaiaktól nem szokhattuk meg, hogy különböző érzések kiülnek az arcukra, ám amikor Ding végre feliratkozott az eredményjelzőre (ez 6-1-nél következett be), a sírás kerülgette, annyira szégyellte magát. A közönség hamarosan az ő oldalára állt a hazai játékossal szemben (ez sem éppen megszokott dolog), és minden sikeres lökését tapsvihar és éljenzés követte. A kínain persze ez sem segített az első szakaszban, de a délutáni szünetben mentora, Terry Griffiths felkaparta a földről és sikerült annyira felbátorítania, hogy a vasárnap esti etapban már ő bizonyult a jobbnak, igaz, az egyenlítés nem jött össze neki. 10-7-tel fordultak, hétfőn délután pedig nagyjából kiegyenlítődtek az erőviszonyok, az eredmény viszont nem, hiszen Selby mindig talált egy újabb lendületet, amivel meg tudta tartani a vezetését. Igazából a mérkőzés minőségére sem lehetett ekkor panasz, sorra jöttek a magas breakek, de a fordulat - hiába vártak rá sokan - csak nem következett el. Az utolsó, mindent eldöntő etapnak ugyanúgy 3 frame-es előnyből vághatott neki a leicesteri bohóc: az első két vasárnap esti parti is az övé lett, így nagyjából megpecsételte Ding sorsát. De csak nagyjából, mert a kínai az esélytelenek nyugalmával játszhatott tovább, és ez a hozzáállás kifizetődőnek bizonyult, mert 16-11-ről 16-14-re módosította az állást. Ekkor felcsillant a remény, hogy akár lehetnék még izgalmak ebben a döntőben, ám ezt Mark Selby hamar szétoszlatta és 18-14 arányú győzelme nyomán, pályafutása során második alkalommal emelhette a magasba a világbajnoki serleget. Mindössze néhány perccel azután, hogy a Leicester City megnyerte az angol labdarugó bajnokságot...

× Még mielőtt bármibe is belekezdenék, szeretnék szólni, hogy az oldal hamarosan egy látványos átalakuláson fog átesni, mert új gépet kaptam, amihez nem igazán passzol ez a felbontás és ez az aprócska betűméret. Zárójel bezárva. Szóval, a mostani bejegyzésbe eredetileg két sportágat terveztem, de tegnap történt valami a snooker háza táján, ami mélyen felháborított - egyébként nem csak engem - és úgy érzem, nem mehetek el mellette szó nélkül. Először viszont néhány gondolat az új országúti kerékpáros szezonról és a vikersundi sírepülő-maratonról.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én majd' kiugrok a bőrömből, hogy újra minőségi országúti versenyeket láthatok, minőségi kerékpárosokkal. Legyen szó akár egynaposokról, akár többnaposokról, millimétereken múló sprint befutókról, kockaköves klasszikusokról vagy a nagy négyes öldöklő küzdelmeiről a hegyekben, nekem már nagyon hiányoztak a többórás közvetítések, meg minden egyéb, ami ezekkel együtt jár - nem tagadom, ebben jelentős szerepe van az Eurosportos kollégáknak is. Ilyenkor, február közepén kezdődik csak az élet, a legjobbak is előbújnak és megmutatják magukat, amit persze óriási várakozás előz meg: vajon hogy sikerült a felkészülés, mire lehet számítani az adott versenyzőtől és csapattól ebben a szezonban, illetve miben tudnak még javulni az elkövetkezendőkben. Sajnos még mindig sokan beleesnek abban a hibába, hogy az első benyomás alapján mondanak ítéletet, vagy akár írnak le egy nagymenőt, mert éppen nem úgy szerepelt, ahogyan azt tőle elvárhattuk. Ez az, amit nem szabad, mindegy hogy egy sprinterről vagy egy összetett esélyesről beszélünk. Viszont, ha valaki kiemelkedően jó formában indít, azt nem lehet nem észrevenni és nem méltatni. Így tett például a tavaly betegeskedő és Giantes szerződését felbontó Marcel Kittel a Dubai Touron. A német sikeréhez nagyban hozzájárul a remekül összerakott felvezetés is: az újdonsült Etixx-es csapattársak kikaparták neki a gesztenyét. Kittelnek innentől kezdve már csak be kellett fejeznie a munkát, és ő nem is okozott csalódást. Félelmetes végsebességének köszönhetően kétszer diadalmaskodott a négy szakasz alatt, egy kivétellel pedig mindig maga mögé tudta utasítani legnagyobb ellenfelét, Mark Cavendisht, akinek nem igazán jött össze a szezonkezdet. Egyrészt a Dimension Datából még hiányzik az egység és az erő, másrészt ő maga sincs kirobbanó formában - ezzel a Marcel Kittellel és Etixx-szel legalábbis nem tudja tartani a lépést. Dubait ugyan keserű szájízzel hagyhatta el, de Qatarban gyűjhetett egy kis önbizalmat: az első etapot és később az összetettet is megnyerte, visszaverte az ugyancsak erősnek látszó Alexander Kristoffot. A norvég Kittelhez hasonlóan kétszer is ünnepelhetett, ám végül 5 másodperccel kikapott a brittől. Ettől függetlenül Kristoff a későbbiekben komoly kihívója lehet a fiatal német sprinternek, és ha Cav felnő a szintjükra, illetve ha egy jófelé Greipel is csatlakozik hozzájuk, dörzsölhetjük a tenyerünket bízva a szoros hajrákban.

Meredekebb utakra tekerünk, jöjjenek a hegyimenők: aki még nem hallott felőlük, nem késett le semmiről, hiszen olyan többnapos versenyeket még nem rendeztek idén, ahol komoly összecsapásra került volna sor köztük. A Tour de San Luis-on bemutatkozott Quintana, Majka és Nibali: egyikük sem törte össze magát az összetettért, leginkább edzés céljából utaztak el Argentínába. Történt egy csúnya bukás az egyik sík szakaszon, ami kissé felborította az erőviszonyokat (szó szerint) és sajnos súlyos sérülésekkel járt. Adriano Malorit például rövid időre mesterséges kómában kellett tartani, miután egy úthiba következtében nagyot esett (szerencsére mostmár jobban van, olyanannyira, hogy holnap átszállítják Európába). A favoritok viszonylag jól jöttek ki ebből a fejvesztett helyzetből, nekik tudomásom szerint nem esett semmi bajuk. A versenyt végül a fiatalabbik Quintana, Dayer nyerte meg (fél percet vert testvérére), első jelentős győzelmét aratva ezzel. Egy héttel később a Tour de France címvédője is megkezdte a maga szezonját egy kisebb ausztrál viadalon, a Herald Sun Touron, ahol - lévén nem volt ellenfele saját csapattársain kívül - magabiztos sikert aratott (ugyancsak fél perccel előzte meg Kennaught). És ezzel most nem Froome teljesítményét akarom lekicsinyíteni, de valljuk be, meglehetősen alacsonyra tette a lécet így, első nekifutásra. Már csak egy nagy név hiányzik a felsorolásból, Alberto Contadoré, aki a többiekhez képest meglehetősen későn kezd, de az ő debütálására sem kell már sokat várni. Holnap startolnak ugyanis az első számottevő többnapos versenyek: az algarvei és az andalúz kör: előbbin ott lesz a spanyol klasszis is, Aru és Rodriguez társaságában. Ezzel egyidőben a Ruta del Sol-on Valverde, Majka és Van Garderen összecsapására van kilátás, és ezt az Eurosporton is figyelemmel lehet követni (esténként pedig el lehet csípni az ománi kör félórás összefoglalóit is).

Tavaly valósággal el voltunk kényeztetve mi, nézők, hiszen a vikersundi sáncon csak úgy röpködtek a világcsúcsok. Először Peter Prevc jutott el 250 méterig, ami mérföldkőnek tűnt, pontosan addig, amíg jött Anders Fannemel és 251.5 méterrel meg nem döntötte. Néhányan talán emlékeznek arra is, hogy a nagyöreg Vassiliev még ezt is felülmúlta, csak éppen egy érvényes érkezést nem tudott mellétenni. A hivatalos rekord tehát maradt 251.5 méter, és mivel a planicai sáncot nem toldhatták meg a szlovénok a felújítás során, a lehetőség is maradt Vikersundben ahhoz, hogy ezt az eredményt jövőre tovább javíthassák a legvakmerőbb síugrók... De a múlthét eseményei engem majdnem 100%-ig meggyőztek arról, hogy a jelenlegi csúcsot biztonságos keretek között már nem lehet túlszárnyalni. Ez egy kicsit pesszimista kijelentés, tudom, de látva azt, hogy a világ legjobbjai mire voltak képesek idén, nem vagyok biztos abban, hogy ezt erőltetni kéne. A versenyzők testi épsége nyilvánvalóan jóval fontosabb egy 255 méteres repülésnél, márpedig ha valaki ezen az egyébként hatalmas sáncon eljut odáig, valószínűleg elesik. Ezt bizonyítja Peter Prevc vasárnapi produkciója: rögtön az elrugaszkodás után látszott, hogy ebből bizony még baj is lehet. Túlságosan magasan volt, és ezt ő is érezte, ezért hamarabb kiállt az ugrásból, így nem csoda, hogy nem tudta megcsinálni a telemarkot. Azt hiszem, csak elképesztő lélekjelenlétének köszönhette, hogy elkerülte a bukást. Végül Prevc 249.5 méterig jutott el, de ki tudja, mi lett volna ebből, ha nem adja fel ideje korán a repülési pozíciót... Megmondom őszintén, izgultam érte. Imádom a síugrást, a sírepülést meg különösen, de túlélem, ha nem születik minden évben új világcsúcs, mert kevés dolgot utálok jobban annál, mint amikor egy sportoló a szemem láttára töri össze magát. Magyarán, amíg a FIS nem engedélyezi a sáncok bővítését, a Fannemel-féle 251.5 méter felülmúlhatatlannak tűnik - legalábbis, ha én lennék a versenyigazgató, nem engedném a rekord hajszolását. Viszont azt se tartanám jó ötletnek, ha mondjuk eltörölnék a határokat, mert akkor meg a helyszínek egymással versengenének és az ugrók háttérbe szorulnának a szórakoztatás igényével szemben. Ez pedig a lehető legrosszabb tendencia, amit a síugrás átvehet. Egy 225 méteres zsűritávolságú repülő sáncon anélkül is lehet izgalmas futamokat rendezni, hogy nem mindenkinek az újabb világcsúcs lebeg a szeme előtt. És pontosan ezért nem kell elkeseredni amiatt, hogy idén ezt senkinek sem sikerült megdönteni. 

Mielőtt belevágnék a véleményformálásba, szeretném leszögezni, hogy tisztelem és elismerem Ronnie O'Sullivan tudását és a snookerben elért eredményeit, illetve mindazt, amivel ezt a sportot ilyen népszerűvé tette és teszi még most is. Akármilyen nagy zseni, nem túl egyszerű alak, annyi biztos. Erre lehet azt is mondani, hogy pont ettől az, aki, és ezzel az állítással nem is érdemes vitatkozni. Pimaszsága és flegmasága teszi különlegessé, veleszületett tehetsége pedig magasan a versenytársai fölé emeli. A rekordok embere, nem létezik olyan állás a snookerasztalon, amit ő ne tudna megoldani, de mégis képtelen úgy dominálni, mint például Novak Djokovic. És ebben egyértelműen a mentális tényezők akadályozzák meg: akárki akármit mond, O'Sullivan lelkileg labilis. Az, aki évente minimum egyszer bejelenti a visszavonulását, majd visszatér és megnyeri a világbajnokságot, nem lehet kiegyensúlyozott. Rengeteg ellentmondásos dolgot művelt már (aki egy kicsit is ismeri őt, tudja miről beszélek), a botrányhős címet is egészen nyugodtan ráaggathatnánk. Legújabban azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a Welsh Open első fordulójában, mivel kevesellte a 10 000 fontos pénzdíjat, elfuserált egy nagyszerű lehetőséget a maximumra. A 14. piros után szándékosan a rózsára pozícionált, pedig könnyedén terelhetett volna a feketére is. Mindezt a tőle megszokott csibészes vigyorok közepette tette és sütött az arcáról, hogy igen, nekem ezt is szabad. Pedig nem, ezt még egy korszakos játékos sem engedheti meg magának. Tudniillik, ezzel megalázott egy csomó másik játékost, akik 20 éves pályafutásuk alatt arra a pillanatra a várnak, hogy belökjék azt a bizonyos 15 pirosat és 15 feketét. Valakinek ez sosem adatik meg versenykörülmények között, Ronnie meg elegánsan elszórakozza a dolgot, csupán azért, mert neki nem felel meg 4 millió forint ezért a produkcióért.

Ami még ennél is nagyobb probléma a szememben, hogy ezzel magát a sportágat is megcsúfolja. Egy 147-es breaknek a snookerben súlya van, pláne ha tévés asztalon születik. Én megértem, hogy neki már teljesen mindegy, hogy 12 vagy 13 maximuma van, mert ígyis-úgyis toronymagas rekorder, de ez a magatartás mégsem méltó egy ilyen bajnokhoz, akit milliók istenítenek. Azt is megértem, hogy kevésli a jelenlegi pénzdíjazást, hiszen valóban többet érdemelnének mind a tornagyőztesek, mind azok, akik hivatalos 147-et jegyeznek. De szimplán ezért nem lehet eldobni egy ekkora lehetőséget. Az Egyesült Királyságban is óriási botrányt robbantott ki O'Sullivan megmozdulása, aki azzal védekezett, hogy ő csak a szórakoztatására törekedett és azt szeretné, ha majd a következő versenyeire is ellátogatnának a rajongók. Egyszóval fent akarja tartani az érdeklődést. Igenám, de azok a 'szerencsétlen' nézők, akik akkor éppen ott ültek a lelátón, nem azért fizettek, hogy a kedvencük szánt szándékkal elrontsa azt a maximumot, hanem hogy végiglökje, és ennek szemtanúi lehessenek. Ronnie gyakorlatilag elvette tőlük ezt az élményt. Persze akadnak olyan elvakult szurkolói, akik ezt másképp látják: szerintük ez tőle abszolút belefér és semmi pökhendiséget nem vélnek felfedezni a viselkedésében, sőt, büszkén hangsúlyozzák, hogy 146-ot lökni mekkora sportolói teljesítmény. Valóban az, csak éppen ebben a helyzetben nem. Egészen egyszerűen elnézik neki ezt a pillanatnyi elmezavart, mert ő a Ronnie O'Sullivan. Pedig ez nagyon nem vicces. Ez sajnos azt jelzi, hogy van egy ember, aki túlnőtt a maga sportján.

× Május 4-én, hétfőn véget ért a 2015-ös snooker világbajnokság, ahol nem kis meglepetésre új bajnokot avattunk. Az elődöntős párosításokra visszatekintvén aligha gondolhattuk volna, hogy ez az új bajnok nem Judd Trump lesz... Márpedig nem ő lett, hanem legyőzője, Stuart Bingham, aki tulajdonképpen a negyeddöntőtől kezdve egyik mérkőzésén sem számított esélyesnek. Mégis meg tudta csinálni. Ebben a bejegyzésben megpróbálom kifejteni, hogy hogyan jutott el a világbajnoki címig.

× EVERYBODY NEEDS INSPIRATION - THE STORY OF BINGHAM'S WORLD TITLE
A bevezetőben már lelőttem a poént, úgyhogy most az előzményeket szeretném felvázolni. Az egész még 2011-ben, az Australian Open negyeddöntője előtt kezdődött, amikor egy bizonyos Mark Allen, aki hírhedt bántó megjegyzéseiről, beszólt Stuart Binghamnek. Valami olyasmit mondott neki az északír - magyarra nehéz lefordítani -, hogy nem elég tökös (have no bottle). Nem is kellett több Binghamnek, aki sértődöttségéből motivációt merítve egészen a tornagyőzelemig menetelt és előlépve a szürkeségből elindult a világbajnoki címig vezető úton. Ebben a szezonban - az ázsiai kispontszerzők mellett, amire előreszeretettel utazik el a legtöbb top 16-os játékossal ellentétben - megnyerte a Shanghai Masterst, de még így se számoltak vele komolyan a sheffieldi világbajnokság előtt. Szerintem ő maga sem hitte el, hogy képes lehet eljutni a végsőkig, azt meg pláne nem, hogy május 4-én őt ünnepli majd a Crucible közönsége és a snookervilág...

Az első fordulóban Robbie Williams ellen még egyáltalán nem mutatott meggyőző formát, egy viszonylag soros meccsen, 10-7-tel jutott tovább. A 16 között a 2006-os világbajnokkal, Graeme Dottal találkozott, aki gyakorlatilag az elmúlt 10 év egyetlen meglepetésgyőztese volt. Ebből is látszik, hogy a világbajnokság tényleg nem az a verseny, ahol minden második évben borul a papírforma. Bingham ezen a mérkőzésen már sokkal jobb játékot produkált és végtelenül simán, 13-5-re diadalmaskodott a skót felett. A negyeddöntőjéről már esett szó az előző cikkben, a torna legnagyobb favoritját ejtette ki. Ronnie O'Sullivan a 3. etapra rendkívül rossz idegállapotban érkezett: kapkodott az asztalnál, jobbnál jobb állásokat hagyva ellenfelének, aki pedig köszönte szépen, élt a kínálkozó lehetőséggel. 8-9-es hátrányból feállva zsinórban 5 darab 50 fölötti breaket lökött és 13-9-re lezárta az összecsapást. Az elődöntő számomra elég rossz emlék, hiszen Binghamnek mindig megvolt az az 1-2-3 frame-es előnye, amivel gazdálkodni tudott, és folyamatosan Trumpnak kellett kapaszkodnia. Kétszer sikerült is kiegyenlítenie a fiatal angolnak, de sosem tudta átvenni a vezetést. 9-9 után 3 frame-et bukott zsinórban, 16-16-nál pedig, a döntő frame-ben kapott egy kicket és ezután már nem volt valós esélye a győzelemre. A bonyolult állás hosszú biztonsági csatát idézett elő, és érdekes módon a 10. kiemelt unta meg hamarabb a tili-tolizást. Kinézett magának egy falon álló vonatot és egy életem, egy halálom alapon rápróbált... Valahogy beesett az a piros és végülis ez volt a kulcs a döntőhöz. Bátraké a szerencse, szokták mondani.

A fináléban azzal a Shaun Murphy-vel mérkőzött, aki könnyedén, 17-9-re győzte le Barry Hawkinst a 4 között és második világbajnoki címére pályázott - 2005-ben 22 évesen tudott nyerni a selejtezőből feljutva. Bingham rosszul kezdte a meccset, rögtön 3-0-ás hátrányban találta magát, úgyhogy egyértelműen ő lehetett a boldogabb a 4-4-es részeredménnyel. Vasárnap este Murphy kiválóan kezdett, szinte szárnyalt az asztal körül és 8-4-es vezetésre tett szert. A mid-session után viszont fordult a kocka: az idősebbik angol keredekett felül, és gyorsan 8-7-re módosította az állást. Az utolsó két frame-en megosztoztak, így 9-8-al fordultak a döntő zárónapjára. A hétfői első etapot Bingham dominálta, Murphy alig kapott esélyt, és még azokat se tudta mind kihasználni. Teljesen megfordult a mérkőzés menete, a mindent eldöntő esti szakasz előtt már a torna 10. kiemeltje rendelkezett 3 frame-es előnnyel (14-11). A várakozásoknak megfelelően a 2005-ös bajnok nem adta fel olyan könnyen, 15-15-nél kiegyenlített. Az ezután következő 31. frame viszont már sorsdöntőnek bizonyult: a 63 perces, kisebb szünettel félbeszakított taktikai küzdelemből Bingham került ki győztesen és innentől kezdve megállíthatatlan volt. Murphy-t mentálisan eléggé megviselhette ez az elbukott frame, mert hibát hibára halmozott és tulajdonképpen kikövezte a győzelemhez vezető út végét riválisának. Stuart Bingham pedig egy pillanatra sem remegett meg, hidegvérrel fejezte be a meccset egy 88-as breakkel (18-15). Ezzel ő lett a Crucible történetének legidősebb világbajnoka a 39-hez közelítve és egészen a 2. helyig jött előre a világranglistán. A háromszázezer fontos csekknél persze sokkal fontosabb számára, hogy 20 év profi pályafutás után végre kezében tarthatja azt a bizonyos trófeát, amiről gyerekkora óta álmodott. Merthogy nála jobban nem sokan szeretik a snookert. Bingham igazi megszállott: az idei szezonban nem kevesebb, mint 120 mérkőzést játszott és tényleg minden lehetőséget kihasznál, amit a versenynaptár kínál. Pontosan ezért gondolom azt, hogy jó helyre került ez a világbajnoki cím.

× Tavaly háromrészes cikksorozatban tudósítottam a snooker VB-ről, de idén úgy döntöttem, hogy a Crucible-ben zajló eseményeket az ardenneki kerékpáros klasszikusokkal együtt osztom meg veletek. A világbajnokság a végéhez közeledik, lassan befejezik a negyeddöntőket, holnaptól pedig már csak egy asztalon fognak játszani, azaz kezdődnek az elődöntők. A kerekesek számára véget ért a tavaszi klasszikusok sora, az Ardennekben már a háromhetesekre készülők is villoghattak.

× THE ARDENNES CLASSICS - EXPERIENCE WAS THE KEY TO SUCCESS
Egy nem túl hosszú, de sokak számára meghatározó időszak végére értünk, minek elején a 80 kg-os sprinterek kaptak lehetőséget, aztán következtek a kockakövek specialistái, majd az Ardennekbe érve a robbanékony hegyimenők vették át a helyüket a dobogón. Az előző cikkben a kockaköves klasszikusokat lezáró Paris-Roubaix-ról írtam, most pedig következzen az ardenneki trilógia, vagyis az Amstel, a Fleche Wallonne és a Liege-Bastogne-Liege. A hollandiai egynapos, az Amstel Gold Race útvonala 34 emelkedőt tartogatott: csak az utolsó órában 8 hegymenet várt a mezőnyre, ebből kétszer a legendás Cauberg megmászása volt a feladat, aminek tetejétől mindössze 1,8 km-re helyezték el a szervezők a befutót. A rengeteg akcióval tarkított versenyen kissé meglepő módon egy 18 fős csoport hajrázott a győzelemért. Philippe Gilbert számított talán előzetesen a legesélyesebbnek, de a BMC alaposan elrontotta a felvezetést, szinte egymást zavarták a csapattagok. Greg van Avermaet elmondása szerint - aki végül 5. lett -, Hermans korán indított és Gilbert nem volt elég erős ahhoz, hogy végigvigye az akciót. A legjobban az Etixx-Quickstepnek sikerült megvalósítani az előre eltervezett taktikát: előre küldték Tony Martint, aki a Nibali-féle szökevénycsoportban nehezék-szerepet töltött be és később segíteni tudta Michał Kwiatkowskit. A lengyel nagyszerűen helyezkedett és jól osztotta be az erejét, így ő ünnepelhetett a célban, levetkőzve a szivárványszínű trikó átkát. Utoljára 34 éve fordult elő, hogy valaki világbajnoki mezben nyerjen Amstelt. Mögötte Valverde lett a második, Matthews a harmadik, aki hiába élte túl a Cauberget, a sprintben már nem tudott nagyot alkotni.

Három nappal később került sor a Fleche Wallonne-ra, aminek útvonalában kisebb változtatások történtek. A félelmetes Mur de Huy természetesen bennmaradt a programban, viszont az izgalmak fokozása érdekében betettek elé egy közel azonos hosszúságú emelkedőt, a Cote de Chevare-t, ami átlagban 8%-os meredekségű. Már csak azért is fontos volt odafigyelni a verseny utolsó részére, mert a Tour de France 3. szakaszán is ez lesz a befutó. Ennek megfelelően a nagy négyesből hárman is rajthoz álltak tapasztalatgyűjtés gyanánt, közülük csak Contador hiányzott. Óriási feszültség uralkodott a mezőnyben, sajnos több súlyos bukást is láthattunk. Gilbert és Froome sem úszta meg esés nélkül, a belgának ráadásul fel is kellett adnia a küzdelmet a fájdalmai miatt - rajta kívül még 64-en tettek így. A Chevare-on Vincenzo Nibali megint mutatta magát, és meglehet, nem jutott messzire, viszont azt legalább elérte, hogy Kwiatkowski leszakadjon. A Mur de Huy-t sokan az év leghosszabb és legnehezebb 1 kilométerének tartják, itt csak akkor nyerhet az ember, ha 100%-os állapotban, elől helyezkedve érkezik a hegy lábához. A hajrában érvényesült mindez, bejött a papírforma, hiszen Alejandro Valverde megvédte címét és feliratkozott a háromszoros bajnokok listájára. Egész egyszerűen nem lehetett őt megverni, kiváló formában van 35 éves létére. Az Etixx-es Alaphilippe szerezte meg a második helyet, míg Albasini lett a harmadik az Oricából.

Április 26-án, vasárnap rendezték a Liege-Bastogne-Liege-t, vagy másik nevén a Doyenne-t, a legrégebbi klasszikust. A szokásosnál rövidebb, 253 km hosszú verseny programjában több, mint 4000 méter szintkülönbség szerepelt, ami nagyrészt az utolsó 110 km-re összpontosult. Az Astana érdekes taktikát választott, egy pillanatra sem hagyták megpihenni a mezőnyt, mivel folyamatosan szökéseket generáltak. Ebből arra lehetett következni, hogy Nibali jó formában van, de az olasz csak egy rövidke megindulásra volt képes a cél előtti Saint-Nicolas-n és kb. 100 méter után vissza is ült a nyeregbe. Ezen a viadalon is sok csúnya bukás történt, a versenyzők fele (100 kerekes) nem érkezett vissza Liege-be. A címvédő Simon Gerrans például néhány percen belül kétszer is esett, és ugyan nem sérült meg komolyabban, de ezek után már nem lett volna esélye a győzelemre, így feladta. A befutótól kb. 5-km-re megfogtak minden szökevényt és innentől kezdve a favoritok csak egymás arcát figyelték. A Katyusából Daniel Moreno próbálkozott támadással az utolsó kilométeren és egy ideig úgy tűnt, akár profitálhat is abból, hogy a hátul lévők kivárnak. Aztán az 500 méteres táblánál megindult Valverde, nyakán Purito-val és pillanatok alatt utolérték vállalkozó kedvű honfitársukat. Nem sokkal később felértek a többiek is, tehát megint igencsak sokan maradtak elől a hajrára. A győztes személyét illetően viszont nem lehetett semmiféle kérdés, Valverde csodálatos versenyzéssel tudott duplázni. Julian Alaphilippe ezúttal is nagyot küzdött, hogy megfogja a spanyolt, de meg kellett elégednie egy újabb második hellyel, ami 22 évesen azért nem olyan rossz. A dobogóra még Rodriguez fért fel, aki nem igazán lehet elégedett az Ardennekben nyújtott teljesítményével.

× WORLD SNOOKER CHAMPIONSHIP 2015 - SELBY AND THE CRUCIBLE CURSE
Szerencsésebb lett volna, ha még a negyeddöntők előtt írok egy helyzetjelentést, hiszen akkor jártunk körülbelül a snooker VB féltávjánál, de inkább vártam egy kicsit, hogy összekapcsolhassam a két témát. Ahogyan azt már a bevezetőben említettem, hamarosan megkezdődnek az elődöntős összecsapások, de még mielőtt túlságosan előreszaladnék, egy kis visszatekintés az elmúlt majd' 2 hét eseményeiből. Április 18-án rajtolt a snookerszezon fénypontjának számító világbajnsokság a sheffieldi Crucible Színházban. A hagyományoknak megfelelően a címvédő állt először asztalhoz: Mark Selby az újoncnak számító Kurt Maflinnal mérkőzött meg. Jóideig úgy tűnt, különösebb gond nélkül veszi az első akadályt, mivel 8-4-es vezetésre tett szert. Ám a norvég nem adta meg magát olyan könnyen, Selby pedig egyre mélyebb gödörbe került. Maflin óriási meglepetésre kiegyenlített, sőt, 9-8-nál már nála volt az előny. Bevallom, nem hittem benne, hogy megnyerheti, mivel az angol kiválóan tudja kezelni az ilyesfajta feszült helyzeteket. Nem is történt csoda, Selby megfordította az állást, és 10-9-cel továbbjutott, de bizony megérintette a Crucible átok szele, miszerint újdonsült világbajnok még sosem tudott címet védeni. Azt hiszem, az egész 1. fordulót tekintve ez volt a legizgalmasabb meccs és az, amiről a legtöbbet beszéltek. További érdekes eredmények: a zöldfülű skót, Anthony McGill borította a papírformát, 10-9-cel kiütötte a 16. helyen kiemelt, gyenge formában lévő Stephen Maguire-t. Mindeközben Barry Hawkins hasonló szituációba keveredett, mint Selby, de ő is megoldotta az első kört, 10-9-cel búcsúztatva Matt Seltet, aki 4-9-es hátrányból zárkózott fel. Matthew Stevens pedig a vártnál jóval simábban, 10-2-re nyerte a walesi rangadót Mark J Williams ellen.

A 16 között több szoros küzdelmet ígérő párosítás alakult ki, de a legtöbb esetben elmaradt a várva várt gigászi csata. Ilyen volt például az O'Sullivan-Stevens (13-5), Robertson-Carter (13-5) és a Murphy-Perry (13-5) is. Ahogy látható, a 13-5-ös eredmény elég gyakran előfordult. Történt viszont egy bombameglepetés, ami egyébként az előzményeket tekintve nem is akkora bravúr, de szerintem senki sem számított rá. A mindig mosolygós McGill 13-9-es győzelmet aratott Mark Selby felett, ezzel beváltva azt a bizonyos átkot. A skót srác lehengerlően játszott, Selby a mérkőzés után egyenesen azt nyilatkozta, hogyha így folytatja, még világbajnok is lehet idén. Egyértelműen Barry Hawkins és Mark Allen produkálta a forduló legkiélezettebb összecsapását: az észak-ír 11-8-ra vezetett és nyeregban érezhette magát, amikor a kétszeres VB-döntős angol megtáltosodott és zsinórban nyert 5 frame-et a negyeddöntőbe jutásért. Talán az edzője és tanácsadója, a korábbi klasszis Terry Griffiths mondhatott neki valamit a szünetben, amitől ennyire feljavult a játéka. Az egyik legjobban várt találkozó, a Ding-Higgins eleinte meglehetősen egyoldalúnak tűnt, hiszen a négyszeres bajnok skót 5-1-gyel kezdett, de a kínai akárcsak az első körben Davis ellen, gyorsan helyrebillentette a dolgokat és visszaküzdötte magát a meccsbe, majd 13-9-el továbblépett a legjobb 8 közé, ahol így létrejött a 2011-es elődöntő visszavágója (bővebben majd a Sportblogban).

A negyeddöntők környékén már nagyjából látni lehet, ki lehet ott a végelszámolásban és mindenkiben kialakul egyfajta erősorrend. Persze, amíg Ronnie ott van a mezőnyben, kevesen mernek ellene fogadni - én nem tartozom közéjük -, de az vitathatatlan, hogy a torna korai szakaszaiban nem ő szolgáltatta a legjobb snookert. Szerintem például kifejezetten ingadozó volt, csakhát nála sosem lehet tudni. Sokan mondták még Robertsont és Trumpot. Előbbi azzal emelkedett ki a mezőnyből, hogy ontotta a nagyobbnál-nagyobb százas breakeket és rendkívül elhivatottnak látszott az asztalnál. Saját elmondása szerint idén nagyon alaposan felkészült a VB-re és nem csak altatott, valóban kitűnő formát mutatott. Trump pedig amellett, hogy 4 évvel ezelőtti magabiztos önmagát idézi, mostmár a safety játékával is tud irányítani - bár, ha valakinek ennyire jó a golyóbelökése, nincs is nagyon szüksége a taktikai képességeire... Ronnie O'Sullivan Stuart Binghammel találkozott, és a várakozásoktól eltérően egy végig nagyon szoros mérkőzést vívtak. Az első két szakasz után 8-8-ra álltak, de még ekkor sem adtak túl sok esélyt Binghamnek. Ehhez képest Ronnie pocsékul játszott a harmadik etapban és villámgyorsan elvesztette a kontrollt. Még az se lehet mondani, hogy bal lábbal kelt fel, mert már délután is asztalhoz kellett állnia. Úgy látszik, az a 2 órás szünet kevésnek bizonyult neki, hogy rendezze gondolatait, mert borzasztó lelkiállapotban volt és könnyű lökéseket rontott el. Bingham profitált mindebből és 13-9-cel búcsúztatta az ötszörös bajnokot. A másik nagy favoritnak tartott Neil Robertson Hawkins-szal küzdött meg: a színvonal hihetetlenül magas volt, szórták a százasokat (8-at löktek összesen, ami új rekord 13 nyertes meccsen), és ugyan Hawkins többször is elhúzott, az ausztrál mindig vissza tudott kapaszkodni. Végül döntő frame-re került sor (kevés volt eddig a világbajnokságon), amit egy 61-essel a 'Hawk' becenévre hallgató angol nyert meg. Ezért lett április 29-e a meglepetések napja a Crucible-ben. Meg talán még azért is, mert Trump valósággal hatástalanította Ding Junhuit és a harmadik szakaszban már csak 1 frame-et kellett megnyernie az elődöntős helyért, amit kb. 10 perc alatt abszolvált is (13-4). Shaun Murphy pedig véget vetett Anthony McGill csodaszámba menő menetelésének és sokak bánatára 13-8-ra legyőzte az ifjú skótot, de ne legyen kétségünk, minden bizonnyal hallunk még felőle.

ELŐDÖNTŐS PÁROSÍTÁSOK
[8] Shaun Murphy vs [5] Barry Hawkins
[6] Judd Trump v [10] Stuart Bingham