× Ahogyan azt megígértem, megszakítom az országúti kerékpár hegemóniáját itt, a főoldalon - bár a Giro d'Italia a nyakunkon van és éppen írhatnék hozzá egy felvezetést - és a snooker vb eseményeit fogom most összefoglalni. Az az igazság, hogy minden egyes mérkőzést figyelemmel követtem - függetlenül attól, hogy ki játszott éppen -, és azt hittem, hogy nehéz lesz visszazökkeni a 17 napos snooker-ünnep után, de egyetlen nap elegendőnek bizonyult arra, hogy kipihenjem a történteket. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy ennek mi az oka, mert egyáltalán nem az, hogy csapnivaló lett volna a színvonal. Véleményem szerint a győztes végülis kiérdemelte a bajnoki címet, még akkor is, ha nem nyújtotta a tudása legjavíát a tornán. De mégis maradt bennem némi hiányérzet.

Na, mármost, összességében ez a világbajnokság nem éppen a papírformáról szólt, a bajnok személye viszont egy cseppet sem meglepő, sőt a döntősé sem, pedig a selejtezőről érkezett. Előbbi mondat bővelkedik az ellentmondásokban, így bővebb magyarázatra szorul. Először is, az előzetesen legfőbb esélyeseknek vélt játékosok - vagy név, vagy előélet, vagy jelenlegi forma alapján -, illetve a tavaly év hősei viszonylag korán búcsúzni kényszerültek - legalábbis sokan közülük. Ilyen például Neil Robertson, aki amellett, hogy világbajnoknak mondhatja magát, figyelemreméltó szezont is produkált (különösképp ősz végén és tél elején ment neki jól), mégis rögtön a nyitófordulóban búcsúzni kényszerült Michael Holt ellenében, nem kis szenzációt okozva ezzel. Hasonlóan jártak a 2015-ös döntő résztvevői is: a címvédő Stuart Binghamet egy klasszikus, döntő frame-es meccsen Ali Carter győzte le az első versenynapon, míg Shaun Murphy az óriásölőként és mosolygós gyilkosként elhíresült Anthony McGilltől szenvedett 10-8-as vereséget. Az első fordulót a 16 kiemelt közül mindössze kilenc élte túl, ami megintcsak azt bizonyítja, hogy mennyire kiegyenlített a mai mezőny és a selejtezőről feljutott játékosokat sem szabad lebecsülni. Pláne, ha Ding Junhuinak, Alan McManusnak vagy Kyren Wilsonnak hívják őket. Nem véletlenül említettem pont őket, hiszen mindegyikük megjárta a kvalifikációs köröket és különböző okokból ugyan, de valahányukban ott volt a potenciál arra, hogy borítsák a szigorúan vett papírformát és ezt is tették.

A legjobb 16 párosításai közül kiemelkedett a Hawkins-O'Sullivan, illetve a Trump-Ding. Előbbi összecsapáson egyértelműen az ötszörös világbajnok zseni továbbjutását lehetett várni, mivel Hawkins 14 éve képtelen volt őt legyőzni, ám amióta Terry Griffiths-szel dolgozik együtt, jócskán megerősödött fejben. Ennek eredményeképpen sikerült megszakítania ezt a rossz szériát és hiába produkált valamivel gyengébb mutatókat, mint a Rakéta, 13-12-vel kiejtette a 6. kiemeltet.  Ronnie gyakorlatilag semmi rosszat nem csinált, szórta a nagyobbnál-nagyobb breakeket (minden egyes frame-jét 50 felettivel nyerte, ebből 4 volt százas), hozta azt, amit elvártak tőle a szurkolói, mégis alulmaradt. 12-9-ről harcolta ki a döntő frame-et, ezzel magához ragadva a mentális fölényt, de Hawkins ezután sem omlott össze, ahogyan az elmúlt években tette volna, és egy 56-os break segítségével elorozta a sikert a legenda elől. A másik pikáns párharc a vártnál simábban alakult, mondhatni, elmaradt a tűzijáték. A mérkőzés első felében Ding tetemes előnyt épített ki (6-2), amit a folytatásban is megőrzött, így Trump hiába kapart a harmadik szakaszban, nem tudta ledolgozni 4 frame-es hátrányát. Egy újabb favorittól vettünk tehát búcsút, de Ding negyeddöntőbe jutása mégsem volt tekinthető meglepetésnek, hiszen egy 11-szeres pontszerző győztesről és korábbi elődöntősről beszélünk a személyében. Ugyan eddig még az elődöntőnél tovább nem jutott a VB-n, és ez a szezonja sem volt éppen kiemelkedő (a 17. helyig csúszott vissza a világranglistán), tőle mindig számíthatunk egy-egy erős hétre, amikor közel verhetetlennek tűnik. Mindeközben Mark Selby a B játékával menetelt előre a tornán, kisebb-nagyobb hullámvölgyeit mind átvészelte, és a safety-jei mindig kihúzták a bajból. A felső ág sztárja, Alan McManus pedig másodvirágzását élte idén a Crucible-ben: a veterán skót nem kis bravúrt hajtott végre azzal, hogy 23 év után újra beverekedte magát a legjobb 8 közé.

A negyeddöntőben csak egy olyan meccset láthattunk, ahol nem az esélyesebbnek számító fél diadalmaskodott, ez pedig a skótok csatája volt. Higgins hiába kapott óriási lehetőséget arra, hogy újra döntőbe jusson, az előbb említett és dicsért McManus megakadályozta ebben: az első szakaszban ugyan akadtak problémái a nyakával az idősebb játékosnak, de a szünetben sikerült túllendülnie ezen és tartani tudta a négyszeres világbajnokot, majd a végén rátett egy lapáttal és térdre kényszerítette jóval eredményesebb ellenfelét. Ding Junhui tükörsima győzelmet aratott Mark J. Williams felett, aki ezt a csúnya, 13-3-as buktát azzal magyarázta, hogy előző nap ki kellett cserélni a dákóbőrét (érdekes, Fu-nak ez nem okozott akkora problémát). Az alsó ág felső negyedében Marco Fu gyakorlatilag kihívó nélkül maradt, mivel Barry Hawkins még az O'Sullivan elleni mérkőzés lázában égett és csak árnyéka volt önmagának a találkozó első felében. Viszont a hongkongi még 9-1-es előnye tudatában sem dőlhetett hátra: angol riválisa nagy nehezen összeszedte magát és megérkezett a meccsbe. Nem is akárhogy! Hawkins közel járt ahhoz, hogy kiharcolja a döntő frame-et, ám Fu-nak végülis sikerült ezt elkerülnie és 13-11-gyel bejutott az elődöntőbe. Selby ugyancsak faképnél hagyta Kyren Wilsont a mérkőzésük elején, 6-0-ra húzott el. A folytatásban a fiatal angol tehetség, aki idén a Shanghai Masters megnyerésével vétette észre magát, mutatott némi ellenállást, amivel csupán azt érte el, hogy a világelső ne sétáljon be egyenes úton a legjobb négybe. Köztük 13-8 lett a végeredmény, természetesen a 2014-es leicesteri világbajnok javára.

Az elődöntőktől kezdve már érvényesült a papírforma, ha a kiemeléseket és a ranglistás helyezéseket vesszük alapul. A felső ágon Ding magabiztosan győzte le McManust, aki eddigre már ellőtte az összes puskaporát. A kínai rekordnak számító 7, azaz hét darab százas breaket jegyzett és ezzel a brilliáns teljesítménnyel a trófea elsőszámú várományosává lépett elő, lévén a másik összecsapáson közel sem volt ekkora a színvonal. Selby és Fu alaposan meggyötörték egymást, a nézőket (legfőkébb a helyszínieket) és a kommentátorokat is, hiszen ők azzal írták be magukat a történelembe, hogy játszottak egy 76 perces frame-et. Ezen felül még rengeteg elnyúló, szenvedős, tili-tolis partit hoztak össze a mérkőzés első három etapja során, majd az egyre növekvő nyomás csodát tett velük, és a negyedik, egyben az utolsó szakaszban jóval magasabb színvonalon snookereztek. Különösen igaz ez Marcu Fu-ra, aki 10 frame leforgása alatt hét 50 fölötti breaket lökött, végül mégis Selby kerekedett felül, aki a célegyenesbe érve elképesztó módon tudott összpontosítani. Mindezek ellenére a legtöbben Ding Junhui sikerét várták a döntőben, mert mégiscsak ő nyújtotta a meggyőzőbb, látványosabb játékot a világbajnokságon. Akárcsak Hawkins, a 29 éves kínai reménység is mentálisan felkészültnek tűnt arra, hogy felvegye a versenyt Selby-vel. Az egyetlen ellene szóló érv a tapasztalatlanság volt, mivel karrierje során még sosem jutott ennyire messzire Sheffieldben, és a döntőben ez az egyik, ha nem a legfontosabb befolyásoló tényező. 

A fináléban Ding rémálomszerű kezdést produkált, egész egyszerűen agyonnyomta őt a tét: az első jelentős törést a lelkében az okozta, hogy a második frame-et nyert helyzetből bukta el. Ezután Selby meglógott, kegyetlenül megbüntette ellenfele kisebb-nagyobb hibáit, aki egyre csak mélyebbre ásta magát. Az ázsiaiaktól nem szokhattuk meg, hogy különböző érzések kiülnek az arcukra, ám amikor Ding végre feliratkozott az eredményjelzőre (ez 6-1-nél következett be), a sírás kerülgette, annyira szégyellte magát. A közönség hamarosan az ő oldalára állt a hazai játékossal szemben (ez sem éppen megszokott dolog), és minden sikeres lökését tapsvihar és éljenzés követte. A kínain persze ez sem segített az első szakaszban, de a délutáni szünetben mentora, Terry Griffiths felkaparta a földről és sikerült annyira felbátorítania, hogy a vasárnap esti etapban már ő bizonyult a jobbnak, igaz, az egyenlítés nem jött össze neki. 10-7-tel fordultak, hétfőn délután pedig nagyjából kiegyenlítődtek az erőviszonyok, az eredmény viszont nem, hiszen Selby mindig talált egy újabb lendületet, amivel meg tudta tartani a vezetését. Igazából a mérkőzés minőségére sem lehetett ekkor panasz, sorra jöttek a magas breakek, de a fordulat - hiába vártak rá sokan - csak nem következett el. Az utolsó, mindent eldöntő etapnak ugyanúgy 3 frame-es előnyből vághatott neki a leicesteri bohóc: az első két vasárnap esti parti is az övé lett, így nagyjából megpecsételte Ding sorsát. De csak nagyjából, mert a kínai az esélytelenek nyugalmával játszhatott tovább, és ez a hozzáállás kifizetődőnek bizonyult, mert 16-11-ről 16-14-re módosította az állást. Ekkor felcsillant a remény, hogy akár lehetnék még izgalmak ebben a döntőben, ám ezt Mark Selby hamar szétoszlatta és 18-14 arányú győzelme nyomán, pályafutása során második alkalommal emelhette a magasba a világbajnoki serleget. Mindössze néhány perccel azután, hogy a Leicester City megnyerte az angol labdarugó bajnokságot...

× Tegnap véget ért a világbajnokság, ez lesz az utolsó bejegyzésem ebben a témában. Összegezve a történéseket, nem történt meglepetés, de mégis borult a papírforma a döntőben. A Ronnie-fanatikusok szinte biztosak voltak abban, hogy kedvencük átgázol majd Mark Selby-n, de a bíztató kezdet után csalódniuk kellett. Én egyáltalán nem vagyok csalódott  - és Ronnie-fanatikus sem -, mert szerintem nagyon jó helyre került az a világbajnoki cím.

× THE IMPORTANCE OF MENTAL STRENGTH - LAST ACT
Miután Trump kiesett a negyeddöntőben, gyorsan mérlegeltem a dolgokat, végigfutottam a versenyben lévő játékosokon és 'átpártoltam' Selby-hez. Ennek egészen egyszerű okai vannak: először is - ha tetszik, ha nem - én szerettem volna látni azt, hogy valaki legyőzi a legyőzhetetlennek vélt Ronnie O'Sullivant, és erre Mark Selby-t tartottam a legesélyesebbnek. Hawkinsban nem láttam túl sok fantáziát - simán ki is kapott az ötszörös bajnoktól, Robertsonra pedig még kicsit mérges voltam a negyeddöntő miatt, és már ő egyszer megtapasztalhatta, milyen világbajnoknak lenni... A felső ági elődöntőre nem érdemes sok szót fecsérelni, egyértelműek voltak az erőviszonyok. Barry Hawkins olyan mélységekben járt, hogy már kínjában nevetett magán, miközben Ronnie szárnyalhatott. A végén még egy teljes szakaszt is megspóroltak, mert a Rakéta 17-7-re nyert, ezzel pedig kiharcolt egy pihenőnapot is, ami a döntő elején rendkívül jól jött neki. Selby és Robertson sokkal szorosabb csatába bonyolódott, mindketten bravúros lökéseket mutattak be és végig magas színvonalon játszottak. Az exvilágelső a mérkőzés után azt nyilatkozta, hogyha ő előre tudta volna, hogy ilyen jó formában lesz, biztos lett volna abban, hogy nyer. De ez a Selby most még neki is túl nagy falatnak bizonyult: az ausztrál hiába lökött egy százast a 31. frame-ben, mert angol riválisa egy 74-es breakkel megakadályozta azt, hogy kiegyenlítsen és 17-15-re diadalmaskodott. Kialakult tehát a finálé párosítása: Ronnie O'Sullivan és Mark Selby.

Ahogyan azt már a bevezetésben is írtam, a legtöbben a 38 éves zseni győzelmét várták, aki az utóbbi két évben kicsit szerencsésebb volt döntős ellenfeleit tekintve, mint idén. Ali Carter és Barry Hawkins egyáltalán nem hasonlítható Selby-hez, főleg, ha a mentális képességeiket nézzük, ami egy olyan játékban, mint a snooker, a legfontosabb elem véleményen szerint. Lehet valaki borzasztóan tehetséges, lehet valaki zseni vagy varázsló, ha fejben nincs ott és nem tud megfelelően koncentrálni, akkor nem fog fontos tornákat nyerni. Trumpnak is pontosan ez a problémája, nem véletlenül nincs 3-nál több pontszerző győzelme 24 évesen. O'Sullivan sokkal többre vihette volna karrierje során, ha mentálisan erősebb... A döntőre visszatérve, Selby alig volt az asztalnál az első szakasz elején, ha pedig véletlenül odakerült, egyből hibázott. Ez a gyenge kezdés a késő estig húzódó elődöntőnek volt köszönhető, látszott rajta a fáradtság. 3-0 után elcsitult a Ronnie-féle vihar, Selby is feliratkozott az eredményjelzőre. 5-3-mal fordultak az esti etapra, ami nem hozott parádés snookert, de a címvédő megőrizte előnyét és az első nap végén 10-7-re vezetett. Hétfőn a 'leicesteri bohóc' 4-0-val indított, villámgyorsan megfordította az állást. Újult erővel tért vissza a Crucible-be, nagy eltökéltséggel és önbizalommal vágott neki az utolsó napnak. O'Sullivan valósággal állva maradt, vagyis ülve, mert ellenfele folyamatosan jegelte őt. Mindössze 1 frame-et tudott bezsebelni ebben a szakaszban, míg Selby ötöt, de ami a legfontosabb, egy könnyű rózsát hibázott el a 23. frame-ben, emiatt pedig hátrányból várhatta a folytatást (11-12). Talán ez a momentum döntötte el a mérkőzést, vagy talán az, hogy nem akarta eléggé azt a bizonyos 6. világbajnoki címet. Este úgy tűnt, hogy Ronnie mélyrepülése véget érhet, hiszen bekezdett egy százassal, de ez csak vaklárma volt, mert ezután újra visszaesett a formája. Kapkodott, gyenge biztonságikat lökött, nem tudott élni az adódó lehetőségekkel. Mark Selby sem nyújtotta élete snookerét, mégis ő volt fölényben és a végén egy gyönyörű clearence-szel 18-14-re nyert, első világbajnoki címét szerezve ezzel. Megérdemelte.

× 'Ha már elkezdtem, be is fejezem' alapon megírom a snooker világbajnokságról szóló sorozat második, utolsó előtti részét. Az az igazság, hogy számomra tegnap véget ért a verseny, nincs kiért izgulnom, úgyhogy hátradőlhetek és élvezhetem a játékot - miután feldolgoztam a szerdán történteket. Négyen maradtak és közülük valaki hétfőn felemelheti a világbajnoki trófeát.

× WHO WILL BE THE CRUCIBLE KING? - SECOND ACT
Jelenleg a fenti kérdés tartja lázban a snooker szerelmeseit, kivéve talán engem. Illetve érdekel, hogy ki lesz a világbajnok, de számomra inkább az a fontos, hogy lesz-e valaki, aki megveri Ronnie O'Sullivant. Csak reménykedni tudok abban, hogy a döntőben vagy Robertson vagy pedig Selby megnehezítik a dolgát. Hawkins szerintem kevés lesz ahhoz mentálisan, hogy legyőzze: Dale-lel szemben 11-5-ös előnyt adott el, és csak döntő frame-ben jutott tovább. Nagyon nehéz végig jól játszani egy 17-nyertes meccsen, sőt szinte lehetetlen. Főleg Ronnie ellen... De még mielőtt itt belemerülnénk az esélylatolgatásba, pörgessük kicsit vissza az időt. A második fordulónál hagytam abba legutóbb, ahol igazán nagy meglepetések nem történtek, tulajdonképpen minden a papírforma szerint alakult. A legnagyobb sokkot okozó Wasley simán kapott ki Dominc Dale-től, az ötszörös bajnok O'Sullivannek küzdenie kellett a negyeddöntőbe jutásért Perry ellen, de 9-11-ről fordított és stílszerűen zárta le a mérkőzést 2 százassal. Murphy és Fu mérkőzése szorosan indult, később viszont az angol elhúzott és 13-8-ra nyert. Hawkins és Walden szenvedett a legtöbbet, hosszú csatát vívtak, amiből végül a tavalyi döntős került ki győztesen - 13-11 lett a végeredmény. Ali Carter nem tudott mit kezdeni az egyre jobb formába kerülő Selby-vel, míg a tartán mintás nadrágjával divatot teremtő Alan McManus 13-8-ra verte Ken Doherty-t. Judd javuló tendenciát mutatott Ryan Day ellen, aki a meccsen összesen négyszer hagyott ki frame ballt, ebből 3 alkalommal az angol büntetett és 13-7-re diadalmaskodott. A Robertson-Allen párosítás is izgalmasnak ígérkezett, de az észak-ír a második szakasz végén elvesztette a kontrollt, és a világelső hibatlan játákkal könnyedén zárta le az összecsapást 13-7-tel - csak a 100. százas nem jött össze neki, pedig kétszer is volt rá esélye...

A negyeddöntőkben is kivétel nélkül az esélyesebbnek tartott játékosok jutottak tovább, egyedül talán Trump okozhatott volna felfordulást. Ronnie megalázóan simán, 13-3-ra győzte le a végtelenül szerencsétlen Shaun Murphy-t, Selby 13-5-tel búcsúztatta McManust, akinek személyében a legeredményesebb skótot tisztelhetjük az idei világbajnokságon. Dominic Dale 5-11 után zsinórban 7 frame-et nyert meg Barry Hawkins ellen, de ezután nem kapott több lehetőséget honfitársától és 12-13-ra kikapott. Robertson pocsékul kezdett, Judd az első szakasz után 6-2-re vezetett és másnap délután se tudott fordítani az ausztrál, 9-6-os angol vezetésnél intették le a második etapot. A befejezés drámaira sikeredett: 11-8 után nem sokan gondolták, hogy Neil még labdába rúghat ezen a mérkőzésen, de miután meglökte a 100. százasát és kiegyenlített 11-11-nél, hozzá került a mentális fölény. Trump összeomlott, egy órán keresztül golyót sem lökött be. A 24. frame-ben kapott egy utolsó utáni esélyt, de elrontott egy kissé negatív feketét és ezen elúszott a világbajnoki elődöntője... Erről az összecsapásról bővebben is írok majd a sportblogban (valószínűleg holnap vagy holnapután kerül fel az új bejegyzés), plusz tervezek egy szezon-összefogalót is. Mostantól pedig hajrá Selby!

× Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy ide a főoldalra is írok a snooker világbajnokságról. Április 19-én kezdődött az ünnep a Crucible Színházban, most pedig az első hét történéseiről szeretnék beszmolni, még mielőtt Trump asztalhoz állna a második fordulóban. Akadtak meglepetések - és majdnem-meglepetések - szép számmal Sheffieldben, vegyük is sorra őket!

× THE THEATRE OF DREAMS - FIRST ACT
A 8. napjára virradtunk a snooker világbajnokságnak, már javában zajlanak a második körös mérkőzések, 16-an maradtak a mezőnyben. Múlthét szombaton délelőtt - a hagyománynak megfelelően - a címvédő kezdte meg szereplését. Ronnie O'Sullivanről van szó, aki éppen Joe Perry ellen küzd a negyeddöntőbe jutásért. A modern snooker legendája, vagy zsenije, kinek hogy tetszik, a finn Robin Hullt győzte le a 32 között, méghozzá simán, 10-4-re. Szurkolóinak egy percig se kellett izgulnia, nem úgy, mint most. Mindenesetre a torna legnagyobb meglepetése lenne az, ha a 'Gentleman' hazaküldené a Rakétát. Ha már meglepetések, akkor kezdeném is az eddigi legmeglepőbb eredménnyel: Ding Junhui, az idei szezonban nem kevesebb, mint 5 pontszerzőt nyert meg, kikapott a debütáló Michael Wasley-től. Az első szakasz után még 6-3 volt az állás a kínai javára, de a fiatal angol visszazárkózott, majd kiharcolta a döntő frame-et, amit egy fordulatos küzdelemben végül a maga javára tudott fordítani. Dramatikus végjátékot láthattunk, mindkettejüknek megvoltak az esélyei a győzelemre, Ding pedig tényleg mindent megpróbált, de kiváló snookerekkel sem sikerült kizökkentenie Wasleyt. Az első forduló tartogatott még izgalmakat, hiszen a skótok csatájában Alan McManus diadalmaskodott a négyszeres bajnok John Higgins felett.

Mark Selby is megszenvedett az első körben Michael White ellen, hiszen Dinghez hasonlóan döntő frame-re kényszerült. Az egyetlen momentum, ami nekem megmaradt ebből a nem túl magas színvonalú meccsből az, amikor Selby azt hitte, hogy free ballt kapott, és be is lökte a rózsát, mire a bíró bemondta a hibát és közölte az egykori világbajnoki döntőssel, hogy itt nem volt szó semmiféle free ballról. Mindezt az egyik frame végjátékában művelte a mérkőzés favoritjának számító angol, és jól meg is zavarta riválisát, aki ezután annyit rontott, hogy elbukta a partit. A végeredmény 10-9 lett Selby-nek, aki azóta bejutott a negyeddöntőbe Ali Cartert legyőzve 12-9-re. Az idén szintén esélyesnek számító Neil Robertson könnyedén gázolt át az újonc Robbie Williamsen, aki csak árnyéka volt önmagának. A jónevű angol játékost talán a Crucible hangulata bénította meg, mert csak 2 frame-et tudott megnyerni. Robertson bravúros teljesítményt produkált, 96%-os golyóbelökési statisztikával fejezte be a mérkőzést és már 97 százas breaknél jár, szóval ha minden jól megy, Mark Allen ellen akár elérheti a 100-at is, ami történelmi tett lenne. Említést érdemelnek még a Shaun Murphy-Jamie Cope és a Ryan Day-Stephen Maguire mérkőzések, hiszen mindkettő döntő frame-esre sikeredett. Murphy lehet az, aki a felső ágon megnehezítheti még Ronnie dolgát, Ryan Day pedig Trump ellenfele lesz a második körben. Juddról csak annyit, hogy Tom Forddal látványosan szenvedtek, alacsony színvonalon játszottak végig, és 10-8 lett a végeredmény a 2011-es döntősnek. Még nézni is borzasztó volt ezt a küzdelmet, és őszintén remélem, hogy a 24 éves angol fel tud javulni a ma délután kezdődő nyolcaddöntőjére...

C'MON JUDD!