Itt a generációváltás!? Évek óta dobálózunk már ezzel a kifejezéssel a teniszberkeken belül, viszont ahelyett, hogy az újabb nemzedékek együttes erővel átvették volna a hatalmat a trónhoz ragaszkodó nagy négyestől, egyre több évjárat tűnt el a süllyesztőben igazi áttörés nélkül. Egy fecske nem csinál nyarat, mint ahogy egy játékos sem csinál teniszforradalmat. Sascha Zverev sem biztos, hogy fog. Legalábbis nem most azonnal. Az viszont vitathatatlan, hogy ő minden tekintetben egy új éra előfutára, a kiüresedéstől rettegő sportág potenciális megmentője. Zverev azonban nem(csak) a jövő fényes ígérete, Zverev a most üstököse. És azt hiszem, ez a legfőbb előnye saját korosztályával szemben. Ő már kész van. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a világbajnoki trófea, amit az uralkodó szűk elit két oszlopos tagjának legyőzésével hódított el.

Valljuk be, nem az idei volt minden idők legkiélezettebb világbajnoksága, mint ahogy a kiesés szakaszban tündöklő Sascha Zverev sem aratott rajt-cél győzelmet, egyszóval a csoportkör nem volt egy diadalmenet színvonalügyileg. Lehet, hogy az szufla fogyott el, vagy a koncentráció hagyott alább többeknél, mindenesetre akadtak csalódást keltő, küzdelemmentes és a torna presztízséhez képest méltatlanul egyoldalú találkozók. Rögtön az első napon egy érthetetlen Federer-bukta bolygatta fel a közvéleményt: a svájci abszolút indiszponált módon teniszezett egy ugyancsak gyengén muzsikáló Nishikori ellen, aki dacára annak, hogy bőven negatív nyerő-ki nem kényszerített hiba mérleget produkált, megszerezte első (egyben egyetlen) pontját a Lleyton Hewittról elnevezett csoportban. Kettejük teljesítményét kínos kontextusba helyezte, mondhatni beárazta, hogy a következő fordulóban a japán már-már megszégyenítő arányú verést kapott a sziporkázó Kevin Andersontól - Nishikori mindösszesen egy játékot tudott elcsípni ezen a meccsen, majd Thiemmel szemben is kudarcot vallott. A szokásosnál sűrűbb szezonvégi programot vállaló Roger Federer azonban látványosan összekapta magát a kezdeti botladozás után, hozta a kötelezőt Dominic Thiem ellen és egy orrhosszal elorozta a csoportelsőséget Anderson elől.

Lleyton Hewitt-csoport végeredménye	Guga Kuerten-csoport végeredménye

Mindeközben a Guga Kürten nevével fémjelzett kvartett háza táján kivétel nélkül papírforma-eredmények születtek, a győzelem-vereség ráta szimmetrikusan oszlott el a csoport tagjai között, idomulva a kiemelési számokhoz: a reneszánszát élő Novak Djokovic 3 ponttal végzett az élen, a később főszereplővé avanzsáló Alexander Zverev csak a szerbbel szemben maradt alul, míg a kiegyensúlyozott, mégis viszonylag csendes szezont maga mögött hagyó Marin Cilic John Isner ellen könyvelhette el egyszem sikerét, így a karrierje legjobb évét futó amerikai pont nélkül búcsúzott Londontól. Az elődöntő mezőnyére az időnként meglehetősen ingerszegény csoportküzdelmek - talán a sérülés miatt visszalépni kényszerülő Rafael Nadal és Juan Martín Del Potro lehelhettek volna egy kis életet a verseny ezen szakaszába - ellenére nem lehetett panasz: a hirtelen halállal fenyegető kieséses fázisban kialakuló Federer-Zverev és Djokovic-Anderson párosítások egy igazi álomdöntő ígéretével kecsegtettek, ámde a fékezhetetlen gyorsvonat képében érkező Sascha Zverev felülírta a menetrendet, megdöbbentve ezzel a várakozó tömeget. A megdöbbenés tárgyát nem az a két különálló tény szolgáltatta, hogy Zverev ihletett játékkal legyőzte Roger Federert és/vagy Novak Djokovic-ot, hiszen erre már korábban is volt példa, hanem az, hogy mindezt sorozatban, egyik napról a másikra tette, ráadásul a világbajnokság véghajrájában, olykor-olykor az elfogult közönség gerjesztette ellenszélben (lásd Federer elleni elődöntő második szettjének rövidítése).

A NextGen-skatulyába még éppen beletuszkolható, 21. életévét taposó Zverev két különböző profilú mérkőzésen bizonyította, hogy képes megbírkózni a nyomással és nem remeg meg a keze a legkritikusabb pillanatokban sem. A Roger Federerrel vívott, feszült hangulatú, késhegyre menő csatában akár egy-egy gyengébb adogatójáték vagy átmeneti koncentrációkiesés is könnyen a vesztét jelenthette volna, nem beszélve arról a vitákat és nemtetszést kiváltó tiebreakbeli szituációról, ahol a komplett nézőtér ellene fordult. A német mindezek ellenére végig megőrizte hidegvérét és nem hagyta, hogy a külső körülmények kizökkentsék a zónából. Az alapvonalon vagy annak közelében landoló ütéseivel kikezdte a svájci fonákját, akinek fogadóként alig-alig jutott lehetőség a rázúduló szervabombák mellett. A döntő merőben más tészta volt. A dominanciája restaurálásán munkálkodó Novak Djokovic toronymagas favoritként léphetett pályára, ám mind mentális, mind fizikai vonatkozásokban kiütközött rajta az utóbbi félév ámokfutása, másra aligha foghatjuk haloványabb teljesítményét. Ugyan a csoportkörben Zverev képtelen volt megszorítani a világ tetejére visszakapaszkodó szerbet, a fináléban meglepetésre felcserélődtek az erőviszonyok és az underdog minden tekintetben ellopta a show-t. Amikor kell, akkor nyújtotta a legjobbját és ellentmondást nem tűrő tenisszel kényszerítette térdre Djokovic-ot. A dicsőség mellé szerzett néhány új rajongót is hosszúra nyúló, érzelmes, szimpátiát ébresztő győzelmi beszéde során.

Ez a siker korántsem a véletlen műve, tudatos tervezés eredménye: az új generációknak utat törő német hosszútávú befektetései megtérülni látszanak. Ahogyan Boris Becker fogalmazott, Zverev a legjobb akar lenni, ezért a legjobbakkal veszi körül magát: idén augusztustól az Andy Murray-t Grand Slam-győzelemig vezető Ivan Lendl is az ő szakmai stábját erősíti (egyébként nem a kőarcú legenda az egyetlen, aki a skót táborából igazolt át az évek folyamán). És bizony, Masters-trófeákkal a zsebében, világbajnoki serleggel a vitrinjében, ez lesz a következő lecke Alexander Zverev számára: megtanulni Grand Slamet nyerni. Elviekben minden szükséges adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy ezt kivitelezze - világrengető alapvonalütések, bombasztikus szervák, mentális stabilitás - már csak össze kell rakni a puzzle-t. Itt jön a képbe a Lendl-faktor, ami Murray esetében segített összehangolni az egyéni képességeket, kikeverve a bajnokká válás receptjét. Kérdés, hogy Sascha Zverevnél hogyan és milyen ütemben fog ez a hatás érvényesülni.

Adott tehát a kérdés: Lesz-e jövőre Grand Slam-bajnok Sascha Zverev?
Azt hiszem, ez lenne az első jelentős lépés a generációváltás irányába.

EXTRA TARTALOM
Egy saját készítésű, három grafikából álló adatvizualizáció az évvégi világranglista kialakulásáról - főszerepben Djokovic, Nadal, Federer és Zverev, azaz a legjobb 4 játékos. Kattints a lenti címre a nagyobb felbontásért!

× Nem fordult meg a tendencia, a trónfosztott király nem tudta visszaszerezni a koronáját és hónapokat kell várni arra, hogy újból megpróbálhassa. Azt hiszem, mindenki tudja, kire vonatkozik a hasonlat és hogy ki a másik fél, aki átvette a hatalmat a teniszvilágban. Hogy mennyi ideig marad a trónon, az már egy más kérdés. Az egyenlet pedig sokismeretlenes: ugyan közvetlenül csak az utóbbi évek uralkodója jelenthet rá veszélyt, a jövőre visszatérő bajnokok is beleszólhatnak a királyság sorsába, illetve a feltörekvő fiatalokról sem szabad megfeledkezni. Az idei szezonzáró világbajnokságon egészen az utolsó napig nyitott volt a kérdés: kié lesz a hatalom és ki zárhatja koronával a fején ezt az évet? Ki gondolta volna mondjuk májusban, hogy ezek a kérdések egyáltalán felmerülnek? Mindenesetre, aki arra fogadott, hogy a szerb király elbukik, nagyot kaszálhatott.

Aki nem néz rendszeresen teniszt vagy leragadt még valahol 10 évvel ezelőtt a Federer-érában, az most valószínűleg azon töri a fejét, hogy pontosan kikről is volt szó ebben a meseszerű bevezetőben. Mindenki más minden bizonnyal felismerte az igenis valóságos figurákat és egy pillanatig sem vélekedik úgy, hogy ez a hatalomátvétel a szerencsének és egyéb külső körülményeknek köszönhető. Még a párizsi Masters után találkoztam olyan kommentelőkkel - nem is olyan kevéssel -, akik nem ismerték el az új királyt, de a világbajnoki döntőt követően ezeknek az embereknek a száma drasztikusan lecsökkent, aminek én kifejezetten örülök, mert azt hittem, hogy semmi sem tudja majd befolyásolni a véleményüket. Na, de mostmár elég a ködösítésből és a kreatívnál-kreatívabb hasonlatokból. Az előző bejegyzésben már arról számolhattam be, hogy Andy Murray átvette a vezetést a világranglistán Novak Djokovic-tól. Az idei londoni VB arra volt hivatott, hogy eldöntse, ki legyen kettejük közül az évvégi világelső. A sorsolás arra engedett következtetni, hogy az ex-ranglistavezető szerb könnyedén menetelhet el az elődöntőig és Murray-nek a legjobb teniszére is szüksége lehet ahhoz, hogy elkerülje őt. Nos, azt azért nem mondanám, hogy Djokovic végtelenül simán kaparintotta meg az előre odaítélt csoportelsőséget, de olyan rettenetesen nem is kellett megizzadnia érte (1 szettet bukott el a 8. helyen kiemelt Thiem ellen). Ehhez képest a skót alaposan megdolgozott azért, hogy 3 megnyert mérkőzéssel zárja a csoportkört és életben tartsa a reményt az álomdöntőre. A második fordulót élőben, a helyszínről izgulhattam végig, így pont elcsíptem azt a bizonyos Murray-Nishikori csatát, ami csaknem 3 és fél órán keresztül zajlott. Amikor a világelső kiharcolta a győzelmet a döntő szettben, a nézők egy emberként ugrottak fel, ünnepelve a hazai hőst. Persze a taps és az elimerés mindkettejüknek kijárt.

Utólag már tudjuk, hogy ez az őrülten szoros mérkőzés mennyit vett ki Kei Nishikoriból, aki ugyan második helyen továbbjutott a csoportjából, de az elődöntőben semmiféle ellenállást sem volt képes kifejteni Djokovic ellenében. Pontosan ezért úgy tűnhetett, hogy a szerb erődemonstrációt rendezett, amit egyfajta üzenetnek és figyelmeztetésnek szánt a döntőre nézve. Én úgy vélem, hogy amellett, hogy Novak valóban jól teniszezett ezen a találkozón és fél évvel ezelőtti önmagát idézte, elsősorban Nishikori gyengesége miatt lett ennyire megszégyenítő a végeredmény és drámai a második kiemelt fölénye. A 6/1 6/1 cseppett sem méltó egy világbajnoki elődöntőhöz, de mozdulni alig bírt a japán a pályán, teljesen elmentek az ütései és mindössze egy adogatógame-et tudott megnyerni. Ezzel szemben a másik párosítás minden képzeletünket felülmúlta. Nem fogom pontról-pontra kielemezni ezt a meccset itt, a főoldalon, a Sportblogban olvashattok majd róla bővebben. Mindenesetre ez a Murray-Raonic derbi elképesztő izgalmakat, fordulatokat, indulatokat és érzelmeket tartogatott. Valószínűleg sokáig emlékezni fogunk rá és sokszor felemlegetjük majd, ha másért nem, a hossza miatt bizonyosan, ugyanis a győzelem sorsa 3 óra 38 perc alatt dőlt csak el. A harmadik játszmában többször is gondolhattuk azt, hogy ennyi, Raonic végleg megtört, de a kanadai mindannyiszor visszajött és ádászi küzdelemre késztette Murray-t, aki ha a teniszével nem tudott is nyerni, de a szíve átsegítette a célvonalon. Innentől kezdve viszont kétség sem férhetett ahhoz, hogy Novak Djokovic óriási fizikai fölényben lesz a másnapi fináléban. A világelső csak szombaton két és fél órával többet töltött a pályán a szerbnél, összességében pedig közel 4 óra fáradtságbeli különbség volt köztük. Ráadásul az elődöntőben mutatott játék alapján is Djokovic sikerét várták az elemzők. Egy valami szólt csupán a skót mellett: az elmúlt 6 hónap tendenciája.

És ez a tendencia tovább folytatódott, Djokovic nem tudta megállítani, végképp nem megfordítani. Azt az ellenálhatatlan, könnyű hibáktól mentes, magabiztos, pontos és agresszív teniszt nyomokban sem produkálta a döntőben, amikor számított, sőt. Leszegett fejjel, törődötten üldögélt a térfélcseréknél, mintha eleve vesztesként lépett volna pályára. Ez nem először fordult elő vele a Garros óta, de ennyire hitehagyottnak még talán sose láttam, pláne nem egy ilyen fontos szituációban, egy ehhez hasonló téttel bíró mérkőzésen. Mostanában divatos kérdés, hogy vajon ennek a 'szeretet és béke' felfogásnak milyen hatása van a játékára, és hogy ezt az egész visszaesést a teniszberkekben lassan negatív sztárrá váló Imaz nyakába lehet-e varrni? Nos, amíg maga, Djokovic nem nyilatkozik nyíltan a témában, erre aligha találhatunk hiteles választ - addig biztos nem, amíg a hasonló tartalmú kérdéseket támadásnak veszi. Azt viszont a vak is látja, hogy valami nincs rendben a fejében és ez kihat a pályafutására is. Akármekkora zseninek is tartják néhányan a spanyol gurut, ezt a mentális problémát még nem tudta orvosolni. Valószínűleg 1 ember képes csak erre: Novak Djokovic. Addig pedig szabad a pálya Andy Murray előtt. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy mennyire gyorsan tudott regenerálódni és kívülről nem is lehetett rajta tapasztalni a fáradtság jeleit. A játéka is jelentős mértékben feljavult a döntőre, még ha nem feltétlenül kellett a legjobbját nyújtania. A pekingi torna óta egyszer sem kapott ki, azaz megvalósult az, amit csaknem lehetetlennek hittünk: minden meccsét megnyerte, miután egy 5 órás, kegyetlen küzdelemben alulmaradt egy bizonyos Del Potróval szemben a Davis Kupa elődöntőjében. Ez pedig egészen pontosan szeptember 16-án történt... Párizsban megszerezte, Londonban megtartotta a világelsőséget és mivel Djokovic-nak egy rakat pontot kell védenie 2017 első felében, egészen a füves szezonig őrizheti ezt a pozíciót.

ATP világbajnokság 2016
elődöntők
(1) Andy Murray	5/7 7/6 7/6	(4) Milos Raonic
(2) Novak Djokovic	6/1 6/1	(5) Kei Nishikori
döntő
(1) Andy Murray	6/3 6/4	(2) Novak Djokovic

× Azt előre leszögezném, hogy én nem azt akarom bizonygatni, Andy Murray megérdemli-e a világelsőséget, mert szerintem ennek a kérdésnek nincs létjogosultsága. Mindenkinek szíve joga, hogy kit favorizál, kit tisztel és kit ismer el a mezőnyből, ezzel nem is szeretnék foglalkozni. Léteznek véletlenek, a szerencse ugyancsak része a sportágnak, de az nem a véletlennek és a szerencsének köszönhető, hogy Murray nevével kezdődik az eheti ranglista. A verseny viszont továbbra is nyitott az évvégi világelsőségért, ezt pedig Novak Djokovic-csal fogják lemeccselni Londonban, a szezonzáró világbajnokságon. A sorsolást hétfőn bonyolították le és azt hiszem első ránézésre is egyértelmű, melyik a halálcsoport. Kérdés az, hogy kiben mennyi erő maradt így, év végére.

Láttam egyet, s mást különböző, tenisszel foglalkozó fórumokon. Az az igazság, hogy a legtöbb 'szakértői' kommenten csak nevetni tudtam, mert tagadhatatlanul a személyeskedés szüleménye. Úgy érzem, egyesek talán nehezen dolgozzák fel, hogy a kedvencük hullámvölgybe kerül, vagy hogy valaki olyan előzi meg a rangsorban, akivel nem szimpatizálnak. Mit lehet ezzel kezdeni, mindig voltak, vannak és lesznek olyan rajongók, akiknek semmi sem jó, mindenkibe bele tudnak kötni és ki nem hagynák az alkalmat, hogy kifejezzék nemtetszésüket. Elképzelhetitek, Murray-rajongóként rengeteg olyan momentumot kellett megélnem az utóbbi években, ami nekem sem tetszett. Egy kicsit sem. De ilyenkor nem kezdtem el szapulni az ellenfeleket nyilvánosan. A véleményemet megtartottam magamnak, végső esetben elsírtam bánatomat egy barátomnak és kész, túlléptem az ügyön. Minden sportágban vannak olyan versenyzők, akiknek a sikerét szeretik megmagyarázni. Erre a jelenségre a legjobb példa ez a "csak azért nyerhetett, mert az ikszipszilon nem volt ott" típusú mondat. Ez az, amire kifejezetten allergiás vagyok. Mert az még előfordulhat, hogy valaki úgy nyer meg egyetlen egy tornát, hogy valamilyen okból kifolyólag hiányoztak a legnagyobb ellenfelek, ezt aláírom, de olyan nincs, hogy valaki úgy válik világelsővé, hogy semmit sem tett érte, csak megvárta, még kiesnek előle a riválisok. Már elnézést, de ez baromság. Valamiért mégiscsak Andy Murray lett az, aki átvette a Garros óta motivációhiánnyal és egyéb gondokkal küszködő Djokovictól a stafétát és nem mondjuk Wawrinka, Raonic vagy Nishikori. Megmondom miért: nem elégedett meg azzal, hogy második, a legjobb akart lenni. Eltöltött 10 évet Federer, Nadal és Djokovic árnyékában, kapott néhány pofont, de ezek a pofonok nem törték meg, nem eredményeztek belenyugvást. Murray nem törődött bele a sorsába, a kudarcok ellenére sem vesztette el az étvágyát, nem adta fel a céljait. És igen, most éppen nincs ott Federer, nincs ott Nadal sem (bár az év első felében még ott voltak) és Djokovic is visszaesett az utóbbi hónapokban. De az a 8000 pont nem magától tűnt el, azt el kellett tüntetni... 

Szerintem sokat az sem változtat a helyzeten, ha mondjuk Novak Djokovic a jövőhéten visszafordítja az állást. Gondoljunk bele, mennyi pontot kell majd megvédenie jövő év júniusáig bezárólag. Olvastam olyan hozzászólásokat is az elmúlt napokban, amelyekben egyesek azt prognosztizálták, hogy a szerb még mélyebbre kerül és valaki azt is megkérdőjelezte, hogy egyáltalán nyer-e még Grand Slamet. Nos, ezeket megintcsak elhamarkodott kinyilatkozatásoknak gondolom. Valóban visszaesett Djokovic motivációja, miután véghez vitte a non-calendar és a karrier GS-t, valóban úgy tűnik, mentális és/vagy fizikális problémákkal küzd, sőt, még azt sem zárom ki, hogy a magánéletében keletkezett valami zűr. De kérdem én, úgy ismertük meg őt, hogy nem képes kikecmeregni a hullámvölgyekből? Nyilván nem véletlenül szokták Houdininek nevezni. Meggyőződésem, hogy vissza fog térni, és akármilyen mély most ez a gödör, ki fog ebből is kecmeregni valahogy. Lehet, hogy nem tud majd újra olyan mértékű dominanciát kiépíteni, mint korábban - ennek pedig Murray lehet az egyik oka -, de 2017 elejére minden bizonnyal összeszedi magát. Talán addigra kigyógyul ebből a szívcsakrás, spirituális akármiből is, ami - kívülállóként szemlélve félelmetes módon - beszippantotta őt az utóbbi időben. Mert azért valljuk be, az nem normális, hogy minden elvesztett meccse után azt nyilatkozza egy világelső teniszező, hogy „a boldogság a legfontosabb az életben”. Ő sosem mondott ilyeneket, minden áron nyerni akart... A lényeg az, hogy Djokovicot nem kell félteni. Roger Federert és Rafael Nadalt annál inkább, nem véletlen, hogy az ő rajongóik elégedetlenkednek mostanában a legtöbbet. Nem vagyok benne biztos, hogy ők ketten teljességgel vissza fognak majd térni és olyan szinten fognak játszani, hogy valós eséllyel induljanak egy Grand Slamen a bajnoki címért. Vagy, ha igen, akkor nem fogják tudni tartani azt a szintet. De nem akarom őket leírni véglegsesen. Csak Federer elmúlt 35, Nadal térdei pedig tényleg a végét járják. De velük sajnos nem találkozhatunk majd a világbajnokságon, úgyhogy ez egy vakvágány ebből a szempontból.

Szóval, rátérve a tárgya, a londoni VB november 13-án veszi kezdetét, nekem pedig szerencsém lesz két napját végigizgulni a helyszínen. Nem ez lesz az első alkalom: kint voltam 2014-ben és tavaly is, láttam néhány zseniális meccset és átélhettem azt a hangulatot, amivel a hazai sztárt, egyben a kedvencemet, Murray-t köszöntötték. Két éve hálás voltam a sorsnak, hogy nem a Federer elleni meccsét láttam, tavaly pedig pontosan tudtam, hogy mire számíthatok tőle - egy héttel a világbajnokság után a britek megnyerték a Davis Kupát, érthető módon arra helyeződött a hangsúly. Idén a világelsőség megtartása - Djokovic szempontjából annak visszaszerzése - lesz a tét. Abból a 405 pontból, amivel jelenleg Murray vezet, levonódik még 275 pont november végén a DK döntő miatt, úgyhogy valójában 130 pont választja el őket egymástól. Ez pedig minimális különbség. Egy biztos: Novak Djokovic megúszta a sorsolást. Az ő csoportjába került a múlt héten az elődöntőtől visszalépő Raonic, a pályafutása legjobb szezonját futó Monfils és az év végére teljesen elfogyó Thiem. Lehet tippelni, hányszor kapott ki ettől a 3 játékostól összesen, karrierje során. A válasz az, hogy egyszer sem. Úgyhogy Nole hiába van magához képest gyenge formában, ebből a Lendlről elnevezett négyesből könnyedén továbbjuthat. Ha pedig 1. helyen jut tovább, Murray-nek is meg kell nyernie a maga csoportját, ha el szeretné kerülni az elődöntős találkozást. Ez viszont egy cseppet sem lesz egyszerű feladat számára, hiszen Wawrinkával, Nishikorival és Cilic-csel kell megküzdenie érte. Wawrinka ugye teljességel kiszámíthatatlan: Párizsban rögtön a 2. körben kikapott Jan-Lenard Strufftól és rettenetesen flegmán állt hozzá a játékhoz. De nem elhanyagolható tény, hogy ő nyerte szeptemberben US Opent, megszerezve ezzel 3. Grand Slam-trófeáját. Ki tudja, Londonban melyik oldalát mutatja. Nishikori a New York-i negyeddöntőben, döntő szett 7-5-re verte Murray-t, míg Cilic a cincinnati döntőben kerekedett felül az akkor igencsak fáradt skóton, ráadásul a Bercy-ben ő búcsúztatta Djokovic-ot... Mindenesetre nehéz megjósolni, hogy a McEnroe-val fémjelzett kvartettből kik juthatnak be az elődöntőbe és milyen sorrendben. 

CSOPORTBEOSZTÁS
John McEnroe csoport	Ivan Lendl csoport
(1) Andy Murray	(2) Novak Djokovic
(3) Stan Wawrinka	(4) Milos Raonic
(5) Kei Nishikori	(6) Gael Monfils
(7) Marin Cilic	(8) Dominic Thiem

× Amikor kezdem ezt a bejegyzést, már csak fél óra választ el minket attól, hogy elkezdődjön a londoni VB. A sorsolás csütörtök este volt, de azt már ezelőtt is tudtuk, hogy Djokovic és Murray elkerülik egymást a csoportkörben, lévén jelenleg ők a világranglista első két helyezettje. Azt hiszem, egyik négyesre sem lehet azt mondani, hogy halálcsoport, mindkettőben van 2 kiemelkedő játékos, aki toronymagas esélyes a továbbjutásra. Ha a papírformát vesszük alapul persze, mert azt is tudjuk, hogy nem mindenkinek ugyanolyan fontos ez a verseny. A végső győzelem az egy újabb kérdés, de talán nem túlzás azt állítani, hogy itt mindenki egy ellen lesz, az az egy pedig Novak Djokovic.

Ha nagyon pesszimisták vagyunk, kérdezhetnénk akár azt is - továbbfűzve a bevezető utolsó gondolatát -, hogy lesz-e bárkinek valós esélye Djokovic-on kívül. Az utóbbi időszak egyértelműen azt sugallja, hogy nem, de a világbajnokság más kávéház. Először is túl kell élni a csoportkört, aztán majd lehet gondolkodni a végső sikerben. A csoportkör pedig valamilyen szinten lutri. Körbeverések, bonyolult matematikai számítások, egy-egy rosszabb nap, és máris borul a papírforma, hiszen a világ legjobb 8 teniszezőjéről beszélünk. Persze, ez lehet, hogy pont Djokovic-ra nem igaz, ő más ligában játszik mostanában, ahogyan a sportblogban is írtam, óriási űr tátong közte és a többiek között. Egyszerűen nem látom azt, hogy a szerb kikap egy Nishikoritól vagy egy Berdychtől. Federerrel csatázhatnak esetleg a csoportelsőségért, de ennyi. A másik, B jelű négyes jóval kiegyenlítettebb, ha csak a neveket nézzük, de ha a formákat, akkor itt is kiemelkednek ketten: Murray és Wawrinka a legesélyesebbek arra, hogy kvalifikálják magukat a legjobb 4 közé. Rajtuk kívül ebben a csoportban találjuk a két spanyolt, Nadalt és Ferrert, akikről ugyan tudjuk, hogy utolsó lehelletükig képesek küzdeni, de könnyen elképzelhető, hogy a skót és svájci leüti őket a pályáról. Rafa feljövőben van mostanában, mindent megtett az év második felében azért, hogy kijavítsa a gyenge kezdést és a tőle meglepően visszafogott salakszezont, de nem fogadnék az ő győzelmére. Tényleg tiszteletreméltó az, ahogy küzd azért, hogy visszajusson az elitbe, de még mindig úgy gondolom, hogy neki lefelé hanyatlik a csillaga. Nem bírja a fizikális terhelést, a térdei bánták az ő játékstílusát, ami egészen addig biztosan nem fog megváltozni, amíg nem hajlandó új edzővel dolgozni. A puszta küzdelem pedig ebben a mezőnyben szerintem kevés. És ez ugyanúgy igaz David Ferrerre is, akinek talán még kevesebb esélye van a csoportból való továbbjutásra.

Ha pedig tökéletesen érvényesül ez a papírforma, amit felvázoltam (kisebb csoda lenne), akkor Djokovic-Wawrinka és Federer-Murray elődöntőink lennének. Azt hiszem, ekkor kerülne még jobban előtérbe, hogy kinek mennyit ér a világbajnoki cím. Mert lehet, hogyha Murray szívét-lelkét kitenné a pályára Federer ellen és 100%-ot tudna nyújtani, akkor legyőzné, de biztos elgondolkodik majd a meccs előtt azon, hogy megéri-e ez neki. Biztos vagyok abban, hogy mondjuk ha tisztességesen helytáll és két szoros szettben kikap, akkor sem szólna senki. Főleg akkor nem, ha a következő hét végén győzelemre vezetné a brit csapatot a Davis Kupában. A másik elődöntő pedig csak akkor lenne érdekes, ha Wawrinka elengedi a kezét és minden mindegy alapon teniszezik Djokovic ellen. Máshogy nincs esélye. Erre kiváló példa a párizsi Masters elődöntője, amikor az első szettet 6-3-ra bukta el, és ezután szemléletet váltott, sokkal bátrabban és lazábban játszott, így 6-3-mal egyenlíteni tudott. De ahelyett, hogy ugyanezzel a felfogással folytatta volna, visszatért ahhoz a feszült, tompa teniszhez, amivel kezdte a meccset. A világelsőnek pedig több sem kellett, újra kézbe vette az irányítást és bántóan simán, 6-0-val nyerte a döntő játszmát. Úgy vélem már az is elég merész vállalkozás volt, hogy az elődöntők párosításait megtippeltem, a döntőre már nem térnék ki, inkább felfüggesztem az írást és figyelő szemeimet a VB első mérkőzésére vetem.

× Ennél csak jobb lehet jövőre, gondolhatják a teniszrajongók az idei csonka és bizarr világbajnokság után. Végtelenül - írhatnám úgy is, hogy fájóan - sima mérkőzések, visszalépések és egy elméleti álomdöntő, amiből később nem lett valóság. A győztes személye ugyan egyáltalán nem meglepő, sőt, még talán az elődöntők mezőnye se volt az, az előzményeket figyelembe véve, de bőven maradhatott bennünk hiányérzet és jónéhány megválaszolatlan kérdés is, amire leginkább sose kapunk választ.

× ATP WORLD TOUR FINALS 2014 - TOO TIRED TO FIGHT?
Nos, igencsak furcsa dolgok történtek idén a londoni szezonzárón, ezekről szeretnék Nektek beszámolni. Részben a személyes élményeimből merítek, részben pedig abból a csalódásból, amit okozott ez a világbajnokság, úgy össznépileg. Őszinte leszek, ennél gyengébb tornát/versenyt aligha láttam azalatt az 5 év alatt, mióta követem a sporteseményeket. Mondom ezt úgy, hogy a World Tour Finals-en csak és kizárólag az év legjobb játékosai vehettek részt, és szerintem pont ez a legszomorúbb az egészben. Példaként felhoznám a snooker London Masterst, ahol a top 16 alkotja a mezőnyt: igen, néhanapján ott is előfordul egy-egy 'whitewash', vagyis teljes alázás, de egyáltalán nem jellemző. Tényleg elkeserítő volt végignézni azt a sok 6/0-ás játszmát - bagelt, ahogy az angol mondja - az idei VB-n, főleg, hogy ezeket élvonalbeli teniszezők és korábbi Grand Slam-bajnokok szenvedték el, nem pedig selejtezőből feljutott zöldfülűek. Egy ilyen tornától, amit néhanapján 5. GS-ként is emlegetnek,  idegörlő és végletekig kiélezett háromszettes csatákat remél minden szurkoló, még a csoportkörökben is. A szervezésre nem lehet panasz, a britek nagyon tudják, hogy kell jó show-t csinálni, de ezalkalommal a játékosok talán túl fáradtak voltak az ilyen óriási küzdelmekhez. Erre a legjobb példa pont Murray, akinek keményen meg kellett dolgoznia a kvalifikációért, majd csalódást keltően szerepelt hazai közönség előtt (erről bővebben a sportblogban). Hiába agyal az ember a miérteken, egyszerűen nem lehet mással magyarázni az idei 'final beatdown'-t, csak a kimerültséggel... Nézzük sorra: az A csoport Novak Djokovic-ról szólt, aki mindössze 9 game-et bukott el 3 meccs alatt és abszolút megérdemelten végzett az 1. helyen. 

A B jelű négyes hozott picit több izgalmat, révén, hogy Nishikori egyből a nyitónapon megverte Andy-t és felborította a papírformát. Milos Raonic az utolsó csoportkör előtt sérülés miatt visszalépett, így David Ferrer mérkőzött a japánnal (ez volt az első háromszettes mérkőzés). Federernek sem kellett megizzadni a továbbjutásért, mivel a Murray elleni találkozó egy pillanatig sem volt szoros, a várakozásokkal ellentétben. Talán még sosem láttam ennyire elbizonytalanodni a skótot, szinte megsemmisítette őt a svájci klasszis, aki aztán később elég érdekes helyzetet generált... Az elődöntőkre nem igazán lehet panasz, leszámítva azt a 6/0-ás borzalmat, ami a Djokovic-Nishikori összecsapáson következett be, ráadásul a döntő játszmában. A kis japán azért derekasan küzdött, ő volt az első és egyben az utolsó is, aki úgy-ahogy meg tudta szorongatni a világelsőt. A másik, csupa svájci ütközetet nyugodtan nevezhetjük a VB-meccsének is, hiszen a 3. szett rövidítésében dőlt csak el, sajnos Federer javára. Miért sajnos? Nem, nem azért, mert nem kedvelem őt, vagy ilyesmi, hanem azért, mert szerencsétlen Wawrinka ha valahogy értékesítette volna az egyik mérkőzéslabdáját (4 lehetősége is adódott a befejezésre), láthattunk volna egy egész jó kis finálét az O2 arénában. Így pedig nemhogy egész jó kis finálét nem láttunk, hanem semmilyet sem. 

Történt ugyanis, hogy vasárnap kettőkor Roger Federer nem jelent meg a hivatalos edzésen és ez lavinát indított el a helyszíni szakértők körében. Talán sérült? Netalántán vissza fog lépni? És milyen igazuk volt! A páros döntő után jött a bejentés: a tizennyolcszoros GS-győztes melegítőben és kötött pulcsiban jelent meg az arénában és tájékoztatta a közönséget arról, hogy itt bizony semmiféle álomfinálé nem lesz. Hátfájdalomra és fáradtságra panaszkodva visszalépett a helyszíni szurkolók, illetve az igazi teniszrajongók legnagyobb bánatára. Oké, hazudnék, ha azt mondanám, hogy el voltam kenődve a hír hallattán. Legfőképp az vidított fel, hogy a döntő helyett két nagyszerű bemutatómeccset rendeztek Murray főszereplésével. Először Djokovic-csal játszottak le egy 8 megnyert game-ig tartó szettet, majd jöhetett az önfeledt szórakozás: Andy John McEnroe oldalán állt ki a Henman-Cash duó ellen. Kárpótolt-e engem ez a program? Azt kell mondjam, igen. Persze, szívesen megnéztem volna azt az álomdöntőt, félreértés ne essék... És hogy Federer tulajdonképpen miért nem állt ki Djokovic ellen? Nekem nagyon úgy tűnik, hogy az a hőn áhitott Davis Kupa most fontosabb volt neki, mint a világbajnoki trófea. Nem akarta cserben hagyni hazáját, ennyi az egész. Azt azért látni kell, hogyha ő nincs a csapatban, akkor a Wawrinka-Chiudinelli kettős kevés lesz a Tsongával, Monfilsszal és/vagy Gasquet-val felálló franciákkal szemben...

Minden további - Murray szereplése, személyes élmények - a következő sportblogbejegyzésben!