× A főoldal kezd átmenni egyfajta kerékpáros hírlevélbe, remélem nem bánjátok. Tény, hogy idén a megszokottnál többet fogalkozok a témával, hiszen ez a sportág kínálja a legtöbb versenyt és a legnagyobb izgalmakat az összes közül. Tehát, múlhét vasárnap ért véget a ponferradai világbajnokság, ami bőven tartogatott meglepetéseket - mind az időfutamok, mind pedig a mezőnyverseny során valamilyen szinten borult a papírforma.

× UCI ROAD WORLD CHAMPIONSHIPS 2014 - SUPRISING BUT NOT SHOCKING
Kezdhetném a lassan közhellyé minősülő mondattal: mindenki arra számított, hogy majd a Tony Martinnal felálló Omega-Pharma Quickstep uralni fogja az időfutamokat, illetve arra, hogy a mezőnyversenyben a belga, a spanyol vagy az ausztrál csapatból kerül ki a győztes. Mint tudjuk, egyik előzetes tipp sem jött be, de pontosan emiatt szeretjük mi az országúti világbajnokságokat. Rögtön az első napon, szeptember 21-én megtapasztalhattuk, hogy semmi sem tart örökké és senki sem verhetetlen. Történt ugyanis, hogy a korábban már említett toronymagas favorit OPQS együttesét letaszították a trónról: hiába az erős keret, nem sikerült begyűjteni zsinórban a 3. aranyat a belga bejegyzésű csapatnak. A többek között Van Garderen-t, Dennis-t és Quinziato-t soraiban tudó BMC űridőt repesztve lett világbajnok az 57 km-es távon, durván fél perccel megelőzve az ausztrál Orica Greenedge-et. A Omegások bronzérmet szereztek, míg a napokban erősítő Sky lecsúszott a dobogórol 2 másodperccel. Szerdáig kellett várni az újabb férfi elit kategóriás versenyre, szeptember 24-én rendezték a 47 km hosszú egyéni időfutamot. Tony Martin megvédhette volna gárdája becsületét, de volt valaki a mezőnyben, aki még nála is jobban akarta a sikert. Ezt a valakit pedig Sir Bradley Wigginsnek hívták. A meglehetősen impozáns union jack-es festésű Pinarellóval a brit csak úgy szárnyalt a táv második felében. A végén majdnem fél percet vert Martinra, és kicsit több, mint 40 másodperccel bizonyult gyorsabbnak a harmadikként végző holland Tom Dumoulinnél. Éppenhogy lemaradt a dobogóról a fehérorosz Vasil Kiriyenka, a Sky vasembere, őt talán kicsit mindenki sajnálta a 4. helyével. Magához mérten gyengén teljesített a nemzetközösségi bajnok Alex Dowsett (20.), a nagyöreg Svein Tuft (28.) és a csapatidőfutamban diadalmaskodó Van Garderen (37.) is.

Szeptember 28-án, vasárnap került sor a várva várt mezőnyversenyre: a kerekeseknek 14 kört kellett megtenniük a 18 km-es pályán (összesen 255 km). Az időjárás idén sem volt túl kegyes a résztvevőkhöz, hiszen a napot gyorsan eltakarták a felhők és a rákezdett az eső. Az igazi verseny 3 körrel a vége előtt kezdődött, amikor az olasz csapat megrántotta a mezőnyt. Hamarosan utol is érték a szökevényeket és sorra következtek a támadások. Bosszúból még Tony Martin is megpróbálta, de az üldözők nem engedték messzire. A lengyelek és a dánok feltűnően sokat dolgoztak a főcsoport élén, érezhető volt, hogy készülnek valamire. Utóbbi válogatottból többen is megkísérelték a szökést: Juul-Jensen és a fiatal nemzeti bajnok Valgren is mutatta a mezt. Az utolsó körben, kb. 5 kilométerre a befutótól mégis a lengyel kapitány, Michal Kwiatkowski tudott meglépni, és mivel a mezőny megtorpant, folyamatosan növelte az előnyét. Az 1 km-es kapunál úgy tűnt, egy nagy hajrával akár utolérhetik az Omega versenyzőjét, de senki sem segített Gilbertéknek a vezetésben, így 300 méterrel a cél előtt végleg eldőlt a győzelem sorsa. Kwiatkowskinak még az ünneplésre is jutott ideje, míg a többiek mögötte óriásit harcoltak a további érmekért és helyezésekért. Matti Breschel kicsit talán korán indított, ezért Gerrans és Valverde lehajrázták őt, velük lett teljes a dobogó. A belgák hiába képviseltették magukat a két legerősebb emberükkel az üldözőcsoportban, csak az 5. helyet tudták megcsípni Van Avermaet révén. A legnagyobb csalódást egyértelműen Fabian Cancellara okozta, aki nagyon készült erre a VB-re, aztán mégsem tett semmit a sikerért - végül tizenegyedikként zárt.

× Tegnap véget ért a világbajnokság, ez lesz az utolsó bejegyzésem ebben a témában. Összegezve a történéseket, nem történt meglepetés, de mégis borult a papírforma a döntőben. A Ronnie-fanatikusok szinte biztosak voltak abban, hogy kedvencük átgázol majd Mark Selby-n, de a bíztató kezdet után csalódniuk kellett. Én egyáltalán nem vagyok csalódott  - és Ronnie-fanatikus sem -, mert szerintem nagyon jó helyre került az a világbajnoki cím.

× THE IMPORTANCE OF MENTAL STRENGTH - LAST ACT
Miután Trump kiesett a negyeddöntőben, gyorsan mérlegeltem a dolgokat, végigfutottam a versenyben lévő játékosokon és 'átpártoltam' Selby-hez. Ennek egészen egyszerű okai vannak: először is - ha tetszik, ha nem - én szerettem volna látni azt, hogy valaki legyőzi a legyőzhetetlennek vélt Ronnie O'Sullivant, és erre Mark Selby-t tartottam a legesélyesebbnek. Hawkinsban nem láttam túl sok fantáziát - simán ki is kapott az ötszörös bajnoktól, Robertsonra pedig még kicsit mérges voltam a negyeddöntő miatt, és már ő egyszer megtapasztalhatta, milyen világbajnoknak lenni... A felső ági elődöntőre nem érdemes sok szót fecsérelni, egyértelműek voltak az erőviszonyok. Barry Hawkins olyan mélységekben járt, hogy már kínjában nevetett magán, miközben Ronnie szárnyalhatott. A végén még egy teljes szakaszt is megspóroltak, mert a Rakéta 17-7-re nyert, ezzel pedig kiharcolt egy pihenőnapot is, ami a döntő elején rendkívül jól jött neki. Selby és Robertson sokkal szorosabb csatába bonyolódott, mindketten bravúros lökéseket mutattak be és végig magas színvonalon játszottak. Az exvilágelső a mérkőzés után azt nyilatkozta, hogyha ő előre tudta volna, hogy ilyen jó formában lesz, biztos lett volna abban, hogy nyer. De ez a Selby most még neki is túl nagy falatnak bizonyult: az ausztrál hiába lökött egy százast a 31. frame-ben, mert angol riválisa egy 74-es breakkel megakadályozta azt, hogy kiegyenlítsen és 17-15-re diadalmaskodott. Kialakult tehát a finálé párosítása: Ronnie O'Sullivan és Mark Selby.

Ahogyan azt már a bevezetésben is írtam, a legtöbben a 38 éves zseni győzelmét várták, aki az utóbbi két évben kicsit szerencsésebb volt döntős ellenfeleit tekintve, mint idén. Ali Carter és Barry Hawkins egyáltalán nem hasonlítható Selby-hez, főleg, ha a mentális képességeiket nézzük, ami egy olyan játékban, mint a snooker, a legfontosabb elem véleményen szerint. Lehet valaki borzasztóan tehetséges, lehet valaki zseni vagy varázsló, ha fejben nincs ott és nem tud megfelelően koncentrálni, akkor nem fog fontos tornákat nyerni. Trumpnak is pontosan ez a problémája, nem véletlenül nincs 3-nál több pontszerző győzelme 24 évesen. O'Sullivan sokkal többre vihette volna karrierje során, ha mentálisan erősebb... A döntőre visszatérve, Selby alig volt az asztalnál az első szakasz elején, ha pedig véletlenül odakerült, egyből hibázott. Ez a gyenge kezdés a késő estig húzódó elődöntőnek volt köszönhető, látszott rajta a fáradtság. 3-0 után elcsitult a Ronnie-féle vihar, Selby is feliratkozott az eredményjelzőre. 5-3-mal fordultak az esti etapra, ami nem hozott parádés snookert, de a címvédő megőrizte előnyét és az első nap végén 10-7-re vezetett. Hétfőn a 'leicesteri bohóc' 4-0-val indított, villámgyorsan megfordította az állást. Újult erővel tért vissza a Crucible-be, nagy eltökéltséggel és önbizalommal vágott neki az utolsó napnak. O'Sullivan valósággal állva maradt, vagyis ülve, mert ellenfele folyamatosan jegelte őt. Mindössze 1 frame-et tudott bezsebelni ebben a szakaszban, míg Selby ötöt, de ami a legfontosabb, egy könnyű rózsát hibázott el a 23. frame-ben, emiatt pedig hátrányból várhatta a folytatást (11-12). Talán ez a momentum döntötte el a mérkőzést, vagy talán az, hogy nem akarta eléggé azt a bizonyos 6. világbajnoki címet. Este úgy tűnt, hogy Ronnie mélyrepülése véget érhet, hiszen bekezdett egy százassal, de ez csak vaklárma volt, mert ezután újra visszaesett a formája. Kapkodott, gyenge biztonságikat lökött, nem tudott élni az adódó lehetőségekkel. Mark Selby sem nyújtotta élete snookerét, mégis ő volt fölényben és a végén egy gyönyörű clearence-szel 18-14-re nyert, első világbajnoki címét szerezve ezzel. Megérdemelte.

× 'Ha már elkezdtem, be is fejezem' alapon megírom a snooker világbajnokságról szóló sorozat második, utolsó előtti részét. Az az igazság, hogy számomra tegnap véget ért a verseny, nincs kiért izgulnom, úgyhogy hátradőlhetek és élvezhetem a játékot - miután feldolgoztam a szerdán történteket. Négyen maradtak és közülük valaki hétfőn felemelheti a világbajnoki trófeát.

× WHO WILL BE THE CRUCIBLE KING? - SECOND ACT
Jelenleg a fenti kérdés tartja lázban a snooker szerelmeseit, kivéve talán engem. Illetve érdekel, hogy ki lesz a világbajnok, de számomra inkább az a fontos, hogy lesz-e valaki, aki megveri Ronnie O'Sullivant. Csak reménykedni tudok abban, hogy a döntőben vagy Robertson vagy pedig Selby megnehezítik a dolgát. Hawkins szerintem kevés lesz ahhoz mentálisan, hogy legyőzze: Dale-lel szemben 11-5-ös előnyt adott el, és csak döntő frame-ben jutott tovább. Nagyon nehéz végig jól játszani egy 17-nyertes meccsen, sőt szinte lehetetlen. Főleg Ronnie ellen... De még mielőtt itt belemerülnénk az esélylatolgatásba, pörgessük kicsit vissza az időt. A második fordulónál hagytam abba legutóbb, ahol igazán nagy meglepetések nem történtek, tulajdonképpen minden a papírforma szerint alakult. A legnagyobb sokkot okozó Wasley simán kapott ki Dominc Dale-től, az ötszörös bajnok O'Sullivannek küzdenie kellett a negyeddöntőbe jutásért Perry ellen, de 9-11-ről fordított és stílszerűen zárta le a mérkőzést 2 százassal. Murphy és Fu mérkőzése szorosan indult, később viszont az angol elhúzott és 13-8-ra nyert. Hawkins és Walden szenvedett a legtöbbet, hosszú csatát vívtak, amiből végül a tavalyi döntős került ki győztesen - 13-11 lett a végeredmény. Ali Carter nem tudott mit kezdeni az egyre jobb formába kerülő Selby-vel, míg a tartán mintás nadrágjával divatot teremtő Alan McManus 13-8-ra verte Ken Doherty-t. Judd javuló tendenciát mutatott Ryan Day ellen, aki a meccsen összesen négyszer hagyott ki frame ballt, ebből 3 alkalommal az angol büntetett és 13-7-re diadalmaskodott. A Robertson-Allen párosítás is izgalmasnak ígérkezett, de az észak-ír a második szakasz végén elvesztette a kontrollt, és a világelső hibatlan játákkal könnyedén zárta le az összecsapást 13-7-tel - csak a 100. százas nem jött össze neki, pedig kétszer is volt rá esélye...

A negyeddöntőkben is kivétel nélkül az esélyesebbnek tartott játékosok jutottak tovább, egyedül talán Trump okozhatott volna felfordulást. Ronnie megalázóan simán, 13-3-ra győzte le a végtelenül szerencsétlen Shaun Murphy-t, Selby 13-5-tel búcsúztatta McManust, akinek személyében a legeredményesebb skótot tisztelhetjük az idei világbajnokságon. Dominic Dale 5-11 után zsinórban 7 frame-et nyert meg Barry Hawkins ellen, de ezután nem kapott több lehetőséget honfitársától és 12-13-ra kikapott. Robertson pocsékul kezdett, Judd az első szakasz után 6-2-re vezetett és másnap délután se tudott fordítani az ausztrál, 9-6-os angol vezetésnél intették le a második etapot. A befejezés drámaira sikeredett: 11-8 után nem sokan gondolták, hogy Neil még labdába rúghat ezen a mérkőzésen, de miután meglökte a 100. százasát és kiegyenlített 11-11-nél, hozzá került a mentális fölény. Trump összeomlott, egy órán keresztül golyót sem lökött be. A 24. frame-ben kapott egy utolsó utáni esélyt, de elrontott egy kissé negatív feketét és ezen elúszott a világbajnoki elődöntője... Erről az összecsapásról bővebben is írok majd a sportblogban (valószínűleg holnap vagy holnapután kerül fel az új bejegyzés), plusz tervezek egy szezon-összefogalót is. Mostantól pedig hajrá Selby!

× Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy ide a főoldalra is írok a snooker világbajnokságról. Április 19-én kezdődött az ünnep a Crucible Színházban, most pedig az első hét történéseiről szeretnék beszmolni, még mielőtt Trump asztalhoz állna a második fordulóban. Akadtak meglepetések - és majdnem-meglepetések - szép számmal Sheffieldben, vegyük is sorra őket!

× THE THEATRE OF DREAMS - FIRST ACT
A 8. napjára virradtunk a snooker világbajnokságnak, már javában zajlanak a második körös mérkőzések, 16-an maradtak a mezőnyben. Múlthét szombaton délelőtt - a hagyománynak megfelelően - a címvédő kezdte meg szereplését. Ronnie O'Sullivanről van szó, aki éppen Joe Perry ellen küzd a negyeddöntőbe jutásért. A modern snooker legendája, vagy zsenije, kinek hogy tetszik, a finn Robin Hullt győzte le a 32 között, méghozzá simán, 10-4-re. Szurkolóinak egy percig se kellett izgulnia, nem úgy, mint most. Mindenesetre a torna legnagyobb meglepetése lenne az, ha a 'Gentleman' hazaküldené a Rakétát. Ha már meglepetések, akkor kezdeném is az eddigi legmeglepőbb eredménnyel: Ding Junhui, az idei szezonban nem kevesebb, mint 5 pontszerzőt nyert meg, kikapott a debütáló Michael Wasley-től. Az első szakasz után még 6-3 volt az állás a kínai javára, de a fiatal angol visszazárkózott, majd kiharcolta a döntő frame-et, amit egy fordulatos küzdelemben végül a maga javára tudott fordítani. Dramatikus végjátékot láthattunk, mindkettejüknek megvoltak az esélyei a győzelemre, Ding pedig tényleg mindent megpróbált, de kiváló snookerekkel sem sikerült kizökkentenie Wasleyt. Az első forduló tartogatott még izgalmakat, hiszen a skótok csatájában Alan McManus diadalmaskodott a négyszeres bajnok John Higgins felett.

Mark Selby is megszenvedett az első körben Michael White ellen, hiszen Dinghez hasonlóan döntő frame-re kényszerült. Az egyetlen momentum, ami nekem megmaradt ebből a nem túl magas színvonalú meccsből az, amikor Selby azt hitte, hogy free ballt kapott, és be is lökte a rózsát, mire a bíró bemondta a hibát és közölte az egykori világbajnoki döntőssel, hogy itt nem volt szó semmiféle free ballról. Mindezt az egyik frame végjátékában művelte a mérkőzés favoritjának számító angol, és jól meg is zavarta riválisát, aki ezután annyit rontott, hogy elbukta a partit. A végeredmény 10-9 lett Selby-nek, aki azóta bejutott a negyeddöntőbe Ali Cartert legyőzve 12-9-re. Az idén szintén esélyesnek számító Neil Robertson könnyedén gázolt át az újonc Robbie Williamsen, aki csak árnyéka volt önmagának. A jónevű angol játékost talán a Crucible hangulata bénította meg, mert csak 2 frame-et tudott megnyerni. Robertson bravúros teljesítményt produkált, 96%-os golyóbelökési statisztikával fejezte be a mérkőzést és már 97 százas breaknél jár, szóval ha minden jól megy, Mark Allen ellen akár elérheti a 100-at is, ami történelmi tett lenne. Említést érdemelnek még a Shaun Murphy-Jamie Cope és a Ryan Day-Stephen Maguire mérkőzések, hiszen mindkettő döntő frame-esre sikeredett. Murphy lehet az, aki a felső ágon megnehezítheti még Ronnie dolgát, Ryan Day pedig Trump ellenfele lesz a második körben. Juddról csak annyit, hogy Tom Forddal látványosan szenvedtek, alacsony színvonalon játszottak végig, és 10-8 lett a végeredmény a 2011-es döntősnek. Még nézni is borzasztó volt ezt a küzdelmet, és őszintén remélem, hogy a 24 éves angol fel tud javulni a ma délután kezdődő nyolcaddöntőjére...

C'MON JUDD!