A (kocka)kövek játéka kegyetlen játék. Egy olyan játék, ahol erő és szerencse kéz a kézben jár - e két faktor szétválaszthatatlanul fonódik össze. Ha valamelyiknek híján vagy, üres kézzel távozol. Nincs olyan kerékpárverseny, melynek megnyeréséhez ne lenne szükség néminemű szerencsére, legyen az akár a Tour de France, akár a Párizs-Nizza, akár a Párizs-Roubaix maga. Utóbbi azonban, kiegészülve az összes, kockakövekkel ékeskedő északi rokonával, egy külön kasztot képez a kerékpársport berkein belül. Nemcsak azért, mert ezekről a kitüntetett viadalokról általánosságban elmondható, hogy legalább annyi mázlit igényelnek, mint amennyi kraftot. Hanem elsősorban azért, mert az északi klasszikusok minden szent kilométerét áthatja egyfajta vallásos fanatizmus, különösképp Belgium flamand régiójában, a sportág bölcsőjében. A kerékpáros társadalom a keresztény hagyomány áhitatából táplálkozva megalkotta a saját Szent Hetét, melyet egy böjt-hosszúságú előkészületi időszak előz meg, tele jeles eseményekkel. A különbség csupán az, hogy a kerekesek Szent Hete a Pokolban végződik. Igaz, aki a Pokolban nyer, az a Mennybe jut.

Mindemellett a kövek játéka egy igencsak addiktív játék is, ami előbb-utóbb minden résztvevőt kizsigerel, egyeseket össze is roppant - mind fizikálisan, mind lelkileg. Nincs olyan év, amikor valaki bele ne sérülne ebbe a játékba - a csonttörés és az agyrázkódás a kockaköveken való vetélkedés velejárója (lásd Niki Terpstra). De a legelhivatottabb versenyzők fel fognak állni a földről és jövőre újrakezdik - hiába, a misztikum beszippant. Vagy gondoljunk azokra az elátkozott kerekesekre, akik szezonról-szezonra állhatatosan próbálkoznak a tavaszi időszakban, versenyről-versenyre tűzközelbe tornázzák magukat a pavén, a csúcsra viszont szerencse híján sosem érnek fel - mintha a győzelem sorsszerűen elkerülné őket (lásd Sep Vanmarcke). Ennek ellenére az utóbbi évszázadban mindig akadt egy mezőnyrevaló - pozitív értelemben vett - őrült, akinek megérte kockáztatni és a megváltás reményében letekerte a keresztutat Genttől (tradicionálisan innen rajtolt a Nyitó Hétvége szombati viadala, az Omloop) a roubaix-i velodrome-ig.

És mindig akadt néhány millió, ámulatba ejtett szurkoló is, aki mindezt figyelemmel kísérte, akár élőben az utak mellől, akár lélekben a televíziók elől, buzdítva az elemekkel küzdő hősöket, akik a sportág legszentebb helyszínein csatáznak. Az elismerés nemcsak a bajnokoknak, minden célbaérkezőnek kijár, így a vesztesek is hősöknek érezhetik magukat - hozzáteszem, teljes joggal. A limitidő a Szent Héten a kutyát sem érdekli: aki teljesíteni akarja a zarándoklatot, az teljesíteni is fogja. A célbaérés morális paranccsá minősül a tárgyalt versenyeken, erről árulkodnak a meggyötört arcok, a kisemmizett testek, az elfeslett mezek és a távolba révedő, üveges tekintetek. Néhány órával és párszáz kilométerrel ezelőtt ezek az arcok őszinte lelkesedést tükröztek, ezek a testek az erőtől és energiától duzzadtak, ezek a mezek élénk valójukban pompáztak és ezek a tekintetek céltudatosságot sugároztak. Nos, igen, ezt műveli a pelotonnal a kockakövek játéka.

A két bejegyzéssel ezelőtt tárgyalt belga Nyitó Hétvége, amely az Omloop Het Nieuwsbladot és a Kuurne-Brüsszel-Kuurnét foglalja magában, meghozta versenyző és néző étvágyát egyaránt, ám az igazi csemegékre további heteket kellett várni: március végnapjain forrósodtak fel újra a rettegett flamand hellingek kockakövei. A szabados, provokatív plakátkampányairól elhíresült E3 Harelbeke BinckBank Classic néven debütált a versenynaptárban - a botrány középpontjában ezúttal két meztelen, ámde testfestett női modell állt, akik egymást átfonva formáltak meg egy békaalakot. 'Ki koronázhatja magát herceggé Harelbekében?' - hangzott a világszerte ismert gyerekmesét megidéző reklámszöveg. A túláradó kreativitás nem nyűgözte le a nemzetközi szövetséget, így az UCI egy helytelenítő ejnye-benyje kiséretében betiltotta a művészi ihletésű, vitatott létjogosultságú hirdetéseket, elmarasztalva a határokat feszegető szervezőket, akik ezután az internetes közönséghez fordultak újabb ötletekért az üresen meredező fehér háttér kitöltésére. A varázserejű csók tehát elmaradt, a Flandriai Körverseny ösvényeit bebarangoló fél-klasszikus azonban a szenzációhajhász poszterek nélkül is eladja magát. Kwaremont és Paterberg - egy kerékpárrajongó számára ez a két szócska is bőven megteszi...

Bob Jungels, felbuzdulva a KBK hajrájában bemutatott diadalmas szólóján, az E3 Harelbekén (a szponzorszagú BinckBank Classic elnevezést aligha lehet lenyomni a hagyományokhoz konokul ragaszkodó szakma torkán) is magányos szökésre adta a fejét, csak éppen kétszer olyan messziről indult - nem csoda, hogy idejekorán kifogyott a munícióból. A luxemburgi bajnok a pavés burkolatú, indokolatlanul sok 'e' betűt tartalmazó Steenbeeekdries nevű emelkedőn zárkózott fel a korábbi szökevénycsoport hátsó traktusához, és noha néhány kalandos kilométeren keresztül elviselte a társaságukat, a fináléhoz közeledve igyekezett tőlük megszabadulni. A Kemmelbeekstraat, vagy, ha úgy jobban tetszik, a Varjúhegy (Helling van Kraai) kiváló táptalajt nyújtott az efféle tervek megvalósításához: a burjánzó erdő által szegélyezett útszakaszon Jungels beletaposott a pedálba és faképnél hagyta a fásult szökevénytársakat - ekkor kerek 30 kilométer volt hátra a versenyből.

A mezőnyben lapuló favoritok ilyformán lépéskényszerbe kerültek. Greg Van Avermaet reagált elsőként a fenyegetésre, aki felvállalta a végleges szelekció beindítását és az épkézláb üldözőmunka megszervezését: a CCC kapitánya az utolsó kaptatón, a Tiegembergen gyújtotta be a rakétákat, lefelezve Bob Jungels fórját. A Van Avermaet keltette vihart csupán Wout Van Aert, Alberto Bettiol és Zdenek Stybar élte túl - utóbbi a nehezék szerepét töltötte be. Dacára annak, hogy Stybar stratégiai megfontolásból vonakodott a kooperációtól, negyedórányi lánctalpazást követően nyakon csípték a saját kardjába dőlő Jungelst, aki félretéve személyes céljait, feláldozta magát a csapatsiker oltárán. A Deceuninck-Quick Step színeit képviselő sztárpáros egy taktikai macska-egér játékkal készült a hajrára, állandó éberséget követelve az ellenfelektől, akik ugyan sikeresen neutralizálták a lószokat, elsavasodott lábakkal labdába sem rúghattak a sprintben: Zdenek Stybar feltette a pontot az i-re, tovább szaporítva a Patrick Lefevere által irányított szupercsapat győzelmeinek számát.

Flandria, a kerékpársport bölcsője [kattints a nagyobb méretért]

A nyugat-flandriai Westhoek régióban keringő Gent-Wevelgem az első világháború legvéresebb ütközeteinek helyszíneit járja be: a mezőny katonai emlékhelyek tucatjai mellett halad el, így tisztelegve a lövészárkok hősei előtt - nem véletlen, hogy az 1934-ben életre hívott viadal logóján újabban egy vérvörös pipacs díszeleg. A legenda szerint a harcok elültével a flandriai mezőket pipacstenger borította be - az elesett katonák sírjai fölött nyíló virág szimbólum-státuszát egy 'In Flanders Fields' (Flandria mezején) című költemény alapozta meg, melyet egy kanadai katonaorvos, John McCrae vetett papírra 1915-ben, miután jóbarátja és tanítványa életét vesztette a második ypres-i csatában. A Gent-Wevelgem szervezősége az első világháború kitörésének centenáriumának alkalmából, 2014-ben határozott az arculatváltásról. A verseny ebben az évben vette fel az 'In Flanders Fields' nevet és tűzte ki a zászlajára a feljebb említett vérvörös pipacsot... Az (oldal)szeles klasszikus útvonala magában hordozza a totális káosz lehetőségét: a keménykötésú sprintereket favorizáló futam első fele gyakorlatilag a tengerszinten zajlik. Az időjárás viszontagságainak kitett szakaszon nem lehet más a cél, mint a túlélés.

Az idei 81. kiírás tökéletesen illeszkedett a felvázolt sémába: a káosz enyhe kifejezés arra, ami a verseny első órájában történt. Az oldalszél ugyanis atomjaira szaggatta a főmezőnyt, a kerekesek kétségbeesetten kapaszkodtak az aszfaltcsík peremébe, miközben igyekeztek felvenni az ilyenkor szokványos echelon-formációt - mindez madártávlatból elképesztő látványt nyújtott. A fejetlenséget a rombolásra kész Jumbo-Visma lovagolta meg: csapatszintű offenzívájuk nyomán kialakult egy hallatlanul erős szökevénycsoport, melyben olyan nevek bújtak meg, mint Peter Sagan, Wout Van Aert, Mathieu van der Poel, Matteo Trentin, John Degenkolb, Jasper Stuyven és Fernando Gaviria. A Deceuninck-Quick Step mindössze 1 embert delegált a nagyjából 20 fős élbolyba, így önként és dalolva vállaltak oroszlánrészt az üldözésből. Amint az oldalszél lecsillapodott, a szökevények előnye is csökkenésnek indult - nyilvánvalóva vált, hogy egy süllyedő hajón utaznak.

Mike Teunissen még azelőtt dobbantott, hogy a farkasfalka becserkészhette volna a fuldoklókat: Sagan, Theuns és Trentin vele együtt menekült a királykék veszedelem elől. A kvartett csakhamar kvintetté bővült, miként Luke Rowe áthidalta a mezőny és az éllovasok közti távolságot. Alexander Kristoff is hasonló terveket szövögetett, mikor a Baneberg lábánál támadásba lendült, ám a Wout Van Aerttal és Zdenek Stybarral való összefogás nem vezetett sikerre. Ahogy a széltépázta sereg keresztülrobogott Ypres történelmi főutcáján, kétség sem férhetett ahhoz, hogy a tömeges hajrát vizionáló peloton bekebelezi a Sagan-féle csoportot. Így is történt, csakhogy az utolérést követően a szabad vegyértékek ficánkolni kezdtek: Mads Pedersen és Jasper Stuyven nem fért a bőrébe az utolsó 10 kilométeren, újabb feladat elé állítva ezzel a felvezető vonatokat, akik azonban úrrá lettek a lószparádén. A wevelgemi sprintben Alexander Kristoff ragadta magához a kezdeményezést, aki a 300 méteres tábla árnyékában indította meg a végső rohamot. A dörzsölt csapattárs, Fernando Gaviria könyökkel szorított helyet magának a termetes norvég hátsó kereke mögött és egy jól időzített fékezéssel leválasztotta Kristoffról a szélárnyékra éhező konkurenciát, akár egy mozdonyról a szerelvényt. 

Dwars door Vlaanderen, azaz keresztül-kasul Flandrián: a Waregem-központú, kissé alulértékelt egynapos viadal, amely eredetileg két napot ölelt fel és Dwars door België néven futott, a kétezres évek elején indult hódító útjára - a nemzetközi kerékpáros szövetség 2017-ben illesztette be a World Tour-naptárba, megkoronázva a 15 éve tartó dinamikus fejlődést. A hétközi töltelékfutam tehát teljes értékű flamand (fél-)klasszikussá avanzsált. Az időpontváltoztatáson áttesett Dwars door Vlaanderen a Flandriai Körversenyre való közvetlen ráhangolódást szolgálja, hiszen immáron a Ronde hetében kerül megrendezésre. Az ezévi kiírás egy zűrzavaros neutralizáció, no meg persze a cyclocross szakágból átnyergelő fiatal generáció újabb diadala nyomán maradhat emlékezetes. Egy, a női mezőnyt megtizedelő bukás miatt a zsűri kénytelen volt feltartóztatni a később startoló férfiversenyt, ám az elégtelen információáramlás kisebb káoszt eredményezett, mert a piros zászló ellenére tovább folytatódott a lökdösődés a pozíciókért. A felfordulás közepette az egyik szökevény, Lukas Pöstlberger elmulasztotta az újraindítás mozzanatát - a figyelmetlen osztrák a Sporza kísérőmotorjába kapaszkodva nyerhette vissza a neutralizációt megelőzően kiharcolt kétperces egérutat.

Amint lecsillapodtak a kedélyek és kigyulladtak a képzetletbeli zöld fények, ölremenő harc kezdődött a végső győzelemért. A kétszeres cyclocross-világbajnok Mathieu van der Poel kapva-kapott az alkalmon és két cinkostársával karöltve üldözőbe vette a verseny elejét. A friss tagokkal kiegészülő szökevénycsoport hellingről-hellingre veszített a fórjából és a Knokteberg utolsó megmászásakor olyan közel sodródott a főmezőnyhöz, hogy aki érzett magában némi erőt és ambíciót, felugorhatott hozzájuk - ezt a közelséget használta ki Bob Jungels és Tiejs Benoot. Az élre törő soklóerős ötösfogat  - Van der Poel, Turgis, Pöstlberger, illetve Jungels és Benoot - együttműködése gyümölcsözőnek bizonyult, tetemes előnyt talpaltak össze, ezzel egyértelműsítve, hogy a nyerőember az ő társaságukból kerülhet ki: a szűk körű sprintet a kilométerek óta a sor végén sunnyogó Anthony Turgis robbantotta be, ám a munkában aktívan résztvevő Mathieu van der Poel ellentmondást nem tűrő módon száguldott el mellette.

„Csak azok mondhatják, hogy a Ronde nem olyan nehéz, akik csúcsformában érkeznek ide. Mindenki másnak a Keresztúttal ér fel” - fogalmazott a Flandriai Körverseny 2002. évi bajnoka, Andrea Tafi, a Gladiátor maga. Egy bizonyos Alberto Bettiol két tavasszal ezelőtt egy, a CyclingTips-nek adott interjújában a következőképpen visszhangozta ezeket a szavakat: „A Flandriai Körversenyt rendkívül nehéz megnyerni, de ha jól érzed magad, a futam nem tűnik olyan nehéznek. [...] Miután végbemegy a szelekció, minden a lábaidon múlik. Nincs semmi dolgod, csupán elölmaradni és tekerni.” Az akkor 23 éves Bettiol nem lódított. Tudta, mit beszél és miért beszéli azt. A szakma még csak ízlelgette a nevét, amikor ő már tudta, hogy ez az a klasszikus, ami a versenyzői kvalitásait tekintve a leginkább kedvez neki és ahol igazán nagyot alkothat. A fellengzős nyilatkozat azonban elkallódott az éterben, mivel a hitelét alátámasztani képes, világraszóló sikerek hiányoztak a fiatal olasz karrier-lajtsromából: Alberto Bettiol egészen addig a szent vasárnapig nem jegyzett egyetlen profi győzelmet sem.

Miért is kellett volna számolnunk vele idén Flandriában? A felvetés jogos, hiszen egy nyeretlen versenylótól sem feltétlenül várjuk el, hogy besöpörje a legrangosabb derbit. Mégis észre kellett volna vennünk, hogy Bettiol ott kopogtat az ajtón. Ki is volt az a srác, aki kiugrasztotta a nyulat - konkrétan a későbbi győztes Julian Alaphilippe-et - a bokorból a Milánó-Sanremo végjátékában? Na, ugye. Ha ez önmagában nem indokolná a favorit címkét, vessünk egy pillantást a néhány bekezdéssel feljebb tárgyalt E3 Harelbeke eredménylistájára. Igen, ez a srác kivette a részét egy másik nyerő megmozdulásból is, ezúttal a kockakövek és a hellingek birodalmában - Bettiol centiméterekkel szorult le a dobogóról a Ronde jelmezes főpróbáján. A premieren pedig berúgta az ajtót. 

'It's the most wonderful time of the year' - a nyugati keresztény kultúrkörben minden kétséget kizáróan a karácsony közeledtével köszönt be az év legcsodálatosabb időszaka. Az országúti kerékpározás saját világában a Szent Hét feleltethető meg a karácsonyi ünnepcsokornak. Igaz, közel sem olyan békés és szeretetcentrikus, de szentebb mindennél, amit a sportág valaha látott. Az az átszellemült embertömeg, amely április első hetében kitódul a Flamand Ardennekbe és csodaváró hangulatban lesi a két keréken suhanó messiásokat, többet mond minden szónál. A kerékpárszerető néző szíve világszerte együtt dobban a szenvedélyes házigazdákéval. A Flandriai Körversenyt övező szelíd őrületből a mindenkori rajtvárosban is ízelítőt kaphatunk: az ünnepélyes startlista-aláírás aprorójából ezúttal is több ezer lelkes rajongó gyülekezett az antwerpeni vásártéren.

A harcrakész kerekeseket szívmelengető fogadtatás mellett bocsátották útjukra. A legtekintélyesebb, egyben leghangosabb szurkolóbázis az Oude Kwaremont mentén helyezkedett, ám hiába keltettek hangorkánt a kordonok tövében, az első áthaladáskor vihar előtti csend honolt a résztvevők soraiban. A Sky klasszikusokra specializálódott kontingense a Kortekeer lábánál a szó legszorosabb értelmében behúzta a kéziféket - a hátsó traktus kénytelen volt kivenni a lábát a pedálból. Amennyiben az országúti kerékpározás egy vallás - márpedig Belgium-szerte nem csupán világszínvonalon művelik, fanatikusan vallják is a kerékpársportot -, úgy a Kapelmuur a szentélye. Ugyan az áldott kövekkel kirakott emelkedő kellően messze található a befutótól ahhoz, hogy ne szólhasson bele a győzelem sorsába, arra nagyon is alkalmas, hogy szétzilálja a bolyt. A Deceuninck-Quick Step opportunista módon ugrott fel a megnyúló mezőny bakjára, hogy előidézze a szakadást, ez a momentum viszont nem bizonyult vízválasztónak a verseny kimenetelére vonatkozóan.

Az idei Rondén nyújtott fergeteges alakításáért a kerékpáros társadalom egyhangúlag ítélte oda Mathieu van der Poel részére a legjobb mellékszereplőnek járó díját. A generációváltás szelét felkorbácsoló holland kálváriája azzal kezdődött, hogy hely szűkében felugratott egy útszéli virágágyásra, minek következtében eltört az elülső kereke. A gyors cserére előkészülve félrehúzódott a térköves járdára, ám addig-addig egyensúlyozott féllábon, mígnem belehajtott egy kisebb kátyúba és szándékán kívül bemutatott egy tízpontos előreszaltót. A történetben az az igazán fergeteges, hogy az ominózus talajfogás után kevesebb, mint fél órával van der Poel már az élbolyban tekert. Mindeközben az előretolt ékek új szökevénybandát alapítottak: Sep Vanmarcke és Stijn Vandenbergh a Kwaremont kockaköves rámpáit használta ugródeszkának a támadásra, Casper Asgreen a Paterbergen indított offenzívát, míg Dylan van Baarle közvetlenül a Taaienberg előtt csatlakozott fel a vonatra. A gyenge láncszemek áldozatul estek a verseny brutalitásának, a Ronde saját kezűleg végezte el a szelekciót az elcsigázott főmezőnyben: a végeredmény egy megközelítőleg 20 lelket számláló bivalyerős üldözőcsoport, melyben csúcskategóriás sprinterek (Kristoff, Matthews), rouleurök (Politt, Jungels) és puncheurök (Sagan, Van Avermaet, Valverde, Benoot) egyaránt tömörültek. Ez a sokrétű potenciál okozta a vesztüket - nem mutattak hajlandóságot arra, hogy kikaparják egymásnak a gesztenyét.

A legszembeötlőbb fejlemény mégis az EF-Education First felülreprezentáltsága volt - és nem csupán a neonrózsaszín mez miatt -, hiszen háromfős különítményük a Deceuninck-Quick Step képviseletével vetekedett. Ebből a pinkben feszítő háromfős különítményből a bevezetésben idézett Alberto Bettiol próbált szerencsét az Oude Kwaremont harmadszori teljesítése során: kiválóan ütemezett akcióját hátul Langeveld fedezte, aki szerény termete ellenére ott és akkor kellemetlenkedett, ahol és amikor csak tudott. Mialatt a hitehagyott favoritok dühödten lóbálták a könyöküket, Bettiol felvette a légellenállás szempontjából legelőnyösebb aero-pozíciót és kitempózott a lesújtott ellenfelek látóköréből. Az oudenaardei célvonalon átgurulva egy igazi győztes válhatott belőle: a Flandriai Körverseny győztese. Tett arról, hogy figyeljünk rá.

Philippe Gilbert nem az a versenyző, aki egyszer volt. Kiteljesedett. A 'Gilbert-típusú versenyző' mint olyan, kinőtte azt a beszűkült jelentést, amit annak idején a magyar nyelvű szakzsargon kölcsönzött neki. Sokkal több, sokkal összetettebb annál. Mostmár nem egy hegymenetre specializálódott, robbanékony sprintert értünk alatta, hanem egy minden hájjal megkent, fineszes all-roundert, aki a legkülönbözőbb terepviszonyok között is képes ellopni a show-t. A varázslatos átalakulás hátterében egy monumentálisra duzzasztott álom és egy precízen előkészített terv húzódik meg: Project Roubaix. „Ez nem pénz, csupán ambíció kérdése volt a részéről. Meg akarta nyerni a Flandriai Körversenyt és a Paris-Roubaix-t, és azt mondta, hogy mi vagyunk az egyetlen csapat, amely segíthet abban, hogy ezt véghez vigye” - árulta el a két évvel ezelőtti szerződéskötés részleteivel kapcsolatban Patrick Lefevere, a Deceuninck-Quick Step tulajdonosa. Gilbert tudta, mit akar és tudta, hogy kik azok az emberek, akik által ezt elérheti, így tehát az önmegvalósítás reményében alárendelte magát a szakértelmüknek. És íme, itt az eredménye, a Project Roubaix bevégeztetett és a kör majdhogynem bezárult. A lombard hegyvidék, a dél-ardenneki dombság és a kelet-flandriai falak bevétele után Philippe Gilbert az Észak Poklára is kiterjesztette vadászterületét. Egy, a Via Román aratott győzelem választja el a halhatatlanságtól: egyetlen egy trófea hiányzik a gyűjteményéből, a Milánó-Sanremo. „Nem lehet olyan nehéz megnyerni, hiszen Eddy Merckxnek hétszer is sikerült” - vette le a terhet saját vállairól a Roubaix-ban diadalmaskodó 36 éves belga, aki jövőre a legszeszélyesebb Monumentum megszelídítésére készül à la Philippe.

„Mindenki egy történettel fejezi be” - véli a rutinos öregróka, Heinrich Haussler, aki 173 (sors)társával együtt idén is felsorakozott a compiègne-i rajtvonalnál. Ő már csak tudja, hiszen pályafutása alatt nem kevesebb, mint 13 alkalommal szelte át a Poklot és tizenegyszer célba is ért. Noha megannyiszor megégette magát, a viszontagságok ellenére sem nem hagyná ki a legkönyörtelenebb klasszikust. A Paris-Roubaix egy külön állatfaj: a fájdalom nyelvén folytat párbeszédet a kockaköveken bukdácsoló kerekesekkel. Apropó kockakövek, egyes információk szerint 6 millió 76 ezer darab lapul az útvonalban, ami összesen 55 kilométernyi zötykölödést jelent 29 kategorizált szektoron keresztül. Fel van adva a lecke. De, ahogy azt a felvezetőben megpedzettem, egy évszázad óta mindig akad egy mezőnyrevaló őrült, aki megpróbálja megfejteni. Ez a bravúr azonban évente csak egy bátor jelentkezőnek sikerülhet.

A Paris-Roubaix elveszi a kerékpárversenyzők józan eszét, de mi, nézők ezt egy percig sem bánjuk. Káoszt, drámát és csodákat szeretnénk látni, ezért tapadunk a televízióképernyőkre minden áldott esztendőben, amikor a jónevű peloton alászáll a Pokol legmélyebb bugyraiba... A Klasszikusok Királynője élénk északi széllel köszöntötte a szerencsejátékosokat és a természeti erőkkel szövetkezve összeterelt egy izgalmas kompozíciójú szökevény-nyájat, amely két későbbi főszereplőt is tartalmazott - Nils Polittot és Yves Lampaertot. Az üldözőverseny egészen az arenbergi erdőig folytatódott: a rettegett kockaköves átkelő bejárata előtt egyesült a mezőny. Az emblematikus szektor kishíján két nagynevű áldozatot is követelt, hiszen a cyclocross-zseni Wout van Aert lesodródott a göröngyös útról és magával rántotta a címvédő Peter Sagant is. A szlovák számottevő veszteség nélkül úszta meg a kalandot, és szinte azonnal visszasorolt, ám a reflektorfényben fürdő belgát feltartóztatta egy makacs mechanikai probléma. Pascal Eenkhoorn személyében érkezett hozzá a segítség, aki a saját kerékpárját ajánlotta fel pórul járt csapattársa számára.

Van Aert a cserebringával visszatornázta magát közvetlen riválisai társaságába, majd átnyergelt egy méretre szabott biciklire. A feje fölött gomolygó aggodalmakat tetézte az a fájdalmas pillanat, amikor a kocsik között lavírozva váratlanul elterült egy jobbkanyarban. A benne munkálkodó adrenalinnak köszönhetően néhány kilométer múltán újból megjelent a döbbent arcokat vágó élmezőnyben - Wout van Aert zárkózása minimum annyira volt impresszív, mint Mathieu van der Poelé a Flandriai Körversenyen. Ha már felzárkózott, nem maradhatott ki a sorsdöntő akcióból: Nils Politt két kockaköves blokk között, a céltól 67 kilométerre lévő frissítőzónában sunnyogott el a bajnoki cím várományosai mellől. A potenciális veszélyt jelentő németet Peter Sagan vette üldözőbe Orchies határában, a címvédő szélárnyékában pedig ott lapult Philippe Gilbert, Yves Lampaert, Sep Vanmarcke és természetesen Wout van Aert is. Aki bújt, aki nem, a végső győzelem lehetősége eme 6 szökevény lábaiban összpontosult. A küldetéstudattal felvértezett Deceuninck-Quick Step kiválóan játszotta ki a létszámfölény-kártyát a hajrában: Gilbert és Lampaert felváltva húzgálta a versenyban maradt kihívók bajszát, felbosszantva ezzel Polittot, aki a Gruson nevezetű szektorban megkontrázta a farkasokat.

Egyedül Gilbert tudott megkapaszkodni a német agresszor hátsó kerekében és a sikeréhes duó csakhamar nyerő különbségre tett szert. Az utolsó energiatartalékait is felélő Wout van Aert már percekkel korábban meglobogtatta a fehér zászlót, míg az őrmester szerepében tetszelgő Yves Lampaert szándékosan akadályozta Vanmarcke és Sagan előrejutását - előbbi egy last-minute kerékpárcsere okán intett búcsút a dobogónak, utóbbit pedig újfent cserben hagyta elégtelen erőnléte. A közönség izgatottságteli morajlása vad szurkolásba csapott át, amikor az André-Pétrieux velodrome kapujában felbukkant a tétova Nils Politt, aki kénytelen-kelletlen felvezette az egy-az-egy elleni sprintet a mindenre elszánt ex-világbajnok előtt. Ahogy arra számítani lehetett, Philippe Gilbert megragadta a soha vissza nem térő alkalmat, körbetáncolta Polittot és beteljesítette régóta dédelgetett álmát: egy év leforgása alatt realizálta a Flandria-Roubaix duplát. Szóval, milyen is az a 'Gilbert-típusú versenyző'? 

× Azt találtam írni kínomban a Garros-előzetesben, hogy ez a verseny eredetileg nem egy egyszemélyes show. A fenéket nem! Igaz, legalább hozzátettem, hogy még válhat azzá, hiszen én is éreztem a sorsolás után, hogy a mondatom első fele csak affajta illedelmes eufemizáció a mezőny többi tagjára nézve. Mentségemre legyen mondva, azokban a napokban a Giro d'Italia (sokk)hatása kissé elhomályosította az elmém és ilyen állapotban hajlamos vagyok fellengzősen fogalmazni. Egy percig sem gondoltam komolyan, hogy bárki megverheti Rafael Nadalt a Philippe Chatrier pályán, 3 nyert szettre menő mérkőzésen, pláne nem a döntőben. Utóbbira eddig soha senki nem volt képes. Az más kérdés, hogy szeretek hinni a csodákban. Ha nem így lenne, aligha néztem volna végig a döntőt.

Igazság szerint piszok nehéz elkerülni, hogy ne a tavalyi önmagamat ismételjem. Tulajdonképp csak a trófeák száma lett egyel több. Nincs különbség az erőviszonyok alakulásában, a papírforma jóslatában, az érinthetetlenség tényében és az ellenfelek virtuális szintekre korlátozódó esélyeiben sem. Rafael Nadal idén is saját maga legfőbb kihívója volt. És Rafael Nadal sosem veri meg önmagát. A salakos borítás, a Roland Garros és a Chatrier légköre együttesen olyannyira felerősítik az őt körülvevő aurát, hogy meggyőződésem, a legtöbben eleve vesztesként állnak ki ellene a pályára. Nem kell szépíteni, Nadal puszta jelenléte a frászt hozza a mezőnyre. Ez persze nem újkeletű jelenség, és nem csak a salakkirály esetében figyelhető meg, de úgy hiszem, nála a legmeghatározóbb, már-már ijesztő méreteket ölt. És ez mind a mentális erejében gyökerezik, nem is annyira a teniszében. Ezt a gondolatmenetet támasztja alá, hogy Dominic Thiem kizárólag teniszjátékosi minőségében, azaz szakmailag fel tudta vele venni a versenyt salakon az elmúlt években, ám csupán a Roland Garros kapuin kívül. Párizsban akárcsak tavaly, idén is érvényesült Nadal fölénye a versenyzői képességek terén. Az őt övező aurát még az osztrák sem tudta lebontani, legalábbis a Chatrier stadionban nem. Benne van a pakliban, hogy sosem fogja tudni... Még mindig előrébb jár etekintetben, mint Roger Federer, aki évekkel ezelőtt feladta ezt a harcot - helyette türelmesen kivárja, hogy az ő számára lejtsen a pálya.

Elkanyarodva Nadaltól és az aurájától, érdemes kitekinteni az idei Roland Garros statisztáira is, akiknek ugyan a végső győzelem szempontjából jelentéktelen szerep jutott, jelenlétükkel kétségtelenül színesebbé tették a torna történetét. Alig kezdődtek meg a főtáblás küzdelmek, rögtön belecsöppenhettünk egy filmbe illő, szürreális versenyfutásba: Nick Kyrgios utolsó utáni pillanatban történt visszalépése óriási lehetőséget kínált a selejzetőben elvérzettek számára, viszont egyik illetékes lucky loser sem írta alá aznap reggel a jelenléti ívet. A jónevű Prajnesh Gunneswaran lehetett volna az elsőszámú jelölt Kyrgios helyének betöltésére, ám őt a vicenzai challengeren való részvétel lekötelezte, sorsa tehát megpecsételődött. Így a sorban utána következő Marco Trungellitire terelődött a figyelem, aki a kvalifikáció utolsó körében elszenvedett veresége után egészen Barcelonáig vonult vissza, ami Párizstól cirka 1000 kilométerre található. Az argentin a fejlemények hallattán nem vesztegette az időt, azonnal kocsiba pattant a családdal és még a késő esti órákban megérkezett a francia fővárosba. Másnap reggel a többi opportunistával egyetemben aláírta a jelenléti ívet - milyen érdekes, hirtelen megemelkedett a jelentkezők száma - és kihasználva az ölébe hulló lehetőséget, a délelőtt folyamán megmérkőzött a botrányairól híres-hírhedt Bernard Tomiccsal. A hollywoodi happy end egy 4 játszmás győzelem formájában valósult meg... Trungellitit a második fordulóban a torna meglepetésembere, Marco Cecchinato búcsúztatta, akinek a szereplése ugyancsak megér egy misét.

A Garrost a világranglista 72. helyéről kezdő Cecchinato egy budapesti tornagyőzelemmel vétette észre magát a salakszezon során, ám neve nem csak ezen okból csenghet ismerősen a teniszrajongók körében. A szicíliai teniszező 2 éve még azzal próbált meg pénzt keresni, hogy elveszít meccseket - meggyőző bizonyítékok hiányában végül az olasz szövetség felmentette -, de ő az élő példa rá, hogy a megnyert meccsekkel sokkal nagyobbat lehet kaszálni. Marco Cecchinato impozáns névsoron át verekedte el magát a párizsi negyeddöntőig: Carreno Busta és Goffin búcsúztatása után Novak Djokoviccsal nézett farkasszemet. Az olasz nem rettent meg a feladattól és önbizalommal felvértezve lépett pályára a korábbi önmagát hajszoló szerb ellen: pozitív játékfelfogása 2-0-ás vezetésig repítette, ami a szetteket illeti, viszont ezután meglehetősen mély hullámvölgybe került és úgy tűnt, Djokovic lassacskán bedarálja. Cecchinato azonban a 4. játszma közepén, még épp időben feltámadt hamvaiból és ledolgozta breakátrányát, kikényszerítve ezzel a rövidítést, ami bődületes színvonalú teniszt hozott mindkét oldalról. Azt hiszem, utólag nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a 15-20 perc jelentette a torna fénypontját - a döntő összességében sem tartalmazott annyi izgalmat és fordulatot, mint ez a tiebreak. Végül borult a papírforma, a gigászi csatát hozó rövidített játék 13-11 arányban Cecchinato javára dőlt el - nem akármilyen returnt ütött lezárás gyanánt -, így ő jutott a legjobb 4 közé, ahol a salakherceg Dominic Thiem állta útját. 

Mindeközben a NextGen korcsoport vezető egyénisége, egyben a torna 2. kiemeltje, Alexander Zverev az idei Roland Garroson végre átlépte árnyékát és mentális szintlépésről tanúbizonyságot téve, ötszettes küzdelmei megnyerésével egészen a negyeddöntős fázisig menetelt, ahol még sosem járt Grand Slam-szintű események alkalmával. Azt hiszem, ahhoz nem férhet kétség, hogy a német predesztinálva van a legnagyobb presztízzsel rendelkező trófeák elhódítására, mindössze idő kérdése, mikor váltja valóra a hozzá fűzött reményeket. Ilyen szempontból a karrierje első GS-döntőjét jegyző Dominic Thiemnél is valamivel kedvezőbb a helyzete, aki egyrészt 3 évvel idősebb nála - és így hidat képez két generáció között, másrészt az osztrák habitusában kevéssé érzékelhető az a gyilkos ösztön, ami Zverevnél egyre gyakrabban megmutatkozik. Ettől függetlenül Thiem abszolút alkamas lehet a salakon történő tartós uralkodásra, csupán egyetlen, megkerülhetetlennek látszó akadály tornyosul előtte: Rafael Nadal. Ez az az akadály, amit a Masters-tornákon időnként képes megugrani az osztrák, ám Párizsban méterekkel magasabbra helyezi a lécet a salakkirály. És itt kanyarodhatunk vissza arra a bizonyos aura képezte erőtérre, ami Rafa Nadal kihívóit valósággal megbénítja - lásd például a Del Potróval vított elődöntőt, melynek során a spanyol áttételesen a vörös földbe döngölte a barátságos argentin óriást. Dominic Thiemnél aligha lehetett volna ütőképesebb ellenfelet kiállítani a döntőre, de azt a fényévnyi távolságot, ami a koncentrációs készség terén mérhető közte és Nadal között (az 1. szett végjátéka árulkodó), még ő sem tudta kisebbnek láttatni.

Rafael Nadal még azelőtt bevarrta a tizenegyest, hogy először pályára lépett volna ezen a Garroson.

fun fact
Az utolsó 6 - azaz hat - Grand Slam-tornán Roger Federer (36) és Rafael Nadal (32) osztozott.
No offence, csak jelezném, hogy elvileg 2018 van, nem 2006.
#GOATs

× Annak ellenére, hogy örök favoritom, Alberto Contador karrierje során sosem indult kockaköves klasszikusokon, évről-évre feszült figyelemmel kísérem végig a tavaszi versenyszezont fémjelző egynapos viadalokat. A kihaló félben lévő offenzív felfogást vadászó szurkolót szinte fojtogatja a látvány, ahogy a technika vívmányaira és a legalitás feszegetésére alapozott dominancia monoton meneteléssé szegényíti a Tour de France-élményt. Talán pontosan emiatt zártam a szívembe a Flandriai kör és a Paris-Roubaix vonzáskörébe tartozó versenyeket, amelyek az izgalmak kifogyhatatlan forrásaiként csillapítják a magamfajta akciófüggők szomját. A könyörtelen pavés szektorok és a félelmetes meredekségű rámpák ugyanis ellehetetlenítik a totális dominanciát: ilyen terepviszonyok között mindenki a hajára kenheti az előre kitervelt taktikát és elfelejtheti a wattmérőt. És pont ez teszi különlegessé ezt az időszakot: megtalálni a pillanatot, ami győzelemre juttatja a nyers erőt.

Az előző bejegyzésben tárgyalt Milánó-Sanremo és Nibali többé-kevésbé váratlan szólógyőzelme megadta az alaphangot a tavaszi klasszikus szezonnak, amely alig egy hét szünet után belga földön folytatódott a kockakövek bűvöletében. Vészesen közeledett ugyanis az a két monumentum, ami minden specialista naptárjában pirossal van szedve, a Flandriai körverseny és a Paris-Roubaix. A jelmezes próba helyszínét az E3 Harelbeke biztosította olyan nevezetes emelkedőkkel, mint a Wolvenberg, Taaienberg, Paterberg vagy éppen az Oude Kwaremont. A farkasfalkákhoz hasonló megbonthatatlan egységbe rendeződő Quick-Step - egy Kossuth-szállóigével élve - továbbra is az események ütőerén tartotta ujjait, megértve annak lüktetését. Egy percre sem engedték ki a kezükből az irányítást, magukra vállalták a főmezőny kormányzását. Egy a céltől több, mint 100 km-re történő bukás nyomán megszakadt a sor, miután a Taaienbergen Terpstra és Lampaert indított támadást, akciójukat pedig hátul Philippe Gilberték fedezték. A kis létszámú üldözőcsoportban ott találtuk a legnagyobb esélyeseket: Van Avermaet, Sagan, Benoot, Stuyven, Vanmarcke mind áldozatul esett a Quick-Step-taktikájának. Mikor a mezőny fenyegető közelségbe ért, Gilbert megpróbált felugrani elöl tekerő társaira, ám hamar belátta, hogy azzal tudja a legjobban szolgálni a csapatérdeket, ha kontrollálja az ellenfeleket. Mindeközben Niki Terpstra és Yves Lampaert sikeres együttműködése a végéhez közeledett, hiszen utóbbi a Paterbergen elhalványulni látszott, majd a céltól nagyjából 25 km-re, az utolsó kockaköves szektor teljesítésekor ténylegesen leszakadt. A korábbi Paris-Roubaix-győztes holland azonban egymaga is gond nélkül végigvitte az offenzívát: Terpstra végül 20 másodperccel utasította maga mögé a kvázi megkötözött lábú üldözőket. Valahogy így működik a farkasfalka-effektus.

Az első világháború flandriai lövészárkai, csatamezei és katonai emlékhelyei mellett végighaladó Gent-Wevelgem útvonala leginkább a strapabíró sprintereknek kedvez, hiszen nincs vészesen sok emelkedő és az utolsó közülük, a pavés Kemmelberg több, mint 30 kilométerre fekszik a befutótól - ez a távolság pedig elegendő lehet a sorok rendezésére és az esetleges hátrányok ledolgozására. A Quick-Step természetesen ezennel sem engedte ki a kezéből a gyeplőt, bár a BMC meghúzgálta a bajszukat és ezen két csapat tempóváltásai által kezdett megnyúlni a mezőny. A Kemmelberg első megmászásakor Philippe Gilbert próbálta meg kiszórni a gyenge embereket: az általa kialakított csekély különbséget azonban Vanmarcke hamar eltűntette, így az élboly létszáma továbbra is tekintetes maradhatott. A nagynevű sprinterek - Kristoff kivételével - túlélték a vihart, és mikor az összes emelkedőt maguk mögött hagyták, egy nagyjából 30 fős csoportban tömörültek. Az egyéni szökési kísérletek hatástalanítását a Quick-Step - főképp Gilbert és Stybar - vállalta magára a síkon. A mezőny keresztülrobogott a történelmi jelentőségű Ypres főutcáján, miközben lassacskán összerendeződtek a sprintervonatok a fináléra. Vanmarcke utolsó kísérlete a hajrá kibontakozásával kudarcba fúlt: a favoritok közül Peter Sagan indított először, kockázatos távolságból. Elia Viviani hiába bizonyult gyorsabbnak nála, eltorlaszolták előtte az utat és kerülni kényszerült, amivel gyakorlatilag elvesztette az esélyét a győzelemre. A világbajnok így harmadjára ünnepelhetett a wevelgemi célban, míg az olasz élete nagy lehetőségét siratta. A Quick-Step nem kesergett sokáig a vereség okán, hiszen a tavaly World Tour-versennyé avanzsáló, egykoron kétnapos Dwars door Vlaanderenen címvédés történt: Yves Lampaert egy erős összeállítású ötösfogatból lógott meg az utolsó métereken - az ellenfelek egész egyszerűen belefeledkeztek egymás fürkészésébe.

Ha a Harelbekére jelmezes próbaként tekintettünk, akkor a Flandriai kör a teltház előtt bemutatott sikerdarab. A 102. alkalommal megrendezett klasszikus programjában 5 kockaköves szektor és 15 különböző emelkedő szerepelt, köztük az előző héten felforrósított Wolvenberggel, Taaienberggel, Oude Kwaremonttal és Paterberggel, kiegészülve az ikonikus gerardsbergeni fallal - igaz, a Kapelmuur a céltól való jelentős távolsága (nagyságrendileg 100 km) miatt nem töltött be sorsdöntő szerepet, csupán eszétikai izgalmakkal szolgált. Az idei verseny úgy istenigazából a Koppenbergen kelt életre, amikor is kialakult egy körülbelül 30 főt számláló szelektív boly, mely magában foglalta az összes előzetes favoritot. Ezzel egy időben a nap eleji szökevénycsoport két állva maradó tagjára felzárkózott az a mindössze 21 esztendős Mads Pedersen, akinek a nevével még találkozunk a későbbiekben. A befutótól 40 km-re fekvő Taaienbergen - amit kerékpáros berkekben újabban Boonenbergnek is neveznek - az időtlen-idők óta a Flandria megnyeréséről álmodó Greg Van Avermaet tovább faragott az esélyesek csoportjának létszámából, ám végzetes károkat nem tudott okozni.

A sorsdöntő támadáshullám ugyanis a Kruisbergen indult meg: a dráma a hegytető után található frissítőzónában érte el tetőpontját. Ekkor az abszolút outsidernek számító Vincenzo Nibali próbált szerencsét, akit mindössze Niki Terpstra tudott lekövetni. Az egyre inkább all-rounderként számon tartott olasz azonban hamar visszahőkölt, míg a holland belekapaszkodott az akció nyújtotta lehetőségbe. Terpstra a Kwaremont harmadszori teljesítése során utolérte az éllovasokat, vagyis inkább kikerülte őket, hiszen azzal a lendülettel tovább is robogott. Az utolsó emelkedőt, a meredeksége miatt rettegett (helyenként 20%), ámbár rövidke Paterberget már egyedül küzdötte le, folyamatosan növelve előnyét. Mads Pedersen látószögéből azonban képtelen volt kikerülni: a dán bajnok ugyan elvesztette vele a közvetlen kontaktot, de makacsul kitartott és a rohamosan csökkenő különbség ellenére sikeresen maga mögött tartotta a Sagan által instruált üldözősort. Niki Terpstra végső győzelméhez, a magányos szökés hazaéréséhez vastagon hozzájárult Philippe Gilbert visszafogott, egyéni céljait a csapatérdeknek alárendelő versenystratégiája is: a farkasfalka törvényeit figyelem előtt tartva természetesen egy centit sem vezetett a riválisoknak, viszont az utolsó kilométeren meglepte őket egy kései támadással, így pedig felállhatott a dobogó legalsó fokára.

Paris-Roubaix, azaz út a pokolba és tovább: menetelő hadseregek legendái, egykori frontvonalak árnya, kihaló félben lévő bányavárosok, tapintható történelem és a kerékpárosok 50 éve visszatérő rémálma. Egy érintetlenségében egyedi, természet által védelmezett, mítoszokkal övezett kockaköves ösvény, amit mindenki csak úgy ismer, Arenberg. A Klasszikusok Királynője senkivel sem kivételez, mindenkivel őszinte, bár sokszor érezhetjük igazságtalannak és különösen kegyetlennek: talán ez az a verseny, ahol a legnagyobb szükség van a szerencsére. Nem elég a puszta erő, sőt, még a tökéletes pillanat megtalálása sem feltétlenül garantálja a sikert. Fortuna csókja nélkül egy taktika sem lehet működőképes. A roubaix-i vélodrome 122 évnyi kerékpáros történelmet őriz: minden egynapos specialista vágyálma, hogy elsőként és egyedül érkezzen meg e szentélyhez olyannyi megrázkódtatás után... Ami a 2018-as, számszerint 116. kiadást illeti, a mezőny a 257 km-es versenytáv körülbelül 20%-át (54.5 km, 30 szektorra elosztva) tette meg kockakövön, kezdve a troisvilles-i pávétól egészen a célváros térköves útjáig. Mivel az eredetileg La Drève des Boules d'Hérin (ebből a 'drève' szócska utal a fasorral övezett útszakaszra) névre hallgató szektor, azaz az Arenberg Roubaix-tól 100 km-re található, igaz rá a kerékpársport talán legelcsépeltebb közhelye, miszerint itt még nem lehet megnyerni a versenyt, elveszteni viszont annál inkább.

Ami a tényleges eseményeket illeti, az Arenberg ezennel nem bizonyult vízválasztónak. A közel 60 km/h-s elképesztő beérkezési sebesség és kockázatos manőverek ellenére ezen a szakaszon szerencsére nem történtek bukások, sőt még a defektektől is megmenekültek az esélyesek. Mike Teunissen és Philippe Gilbert ugyan megkísérelt egy offenzívát, ám a Bora-hansgrohe kontroll alatt tartotta a különbséget és rövid időn belül derékba törték a kibontakozó akciót. Ekkor a főmezőnyt nagyjából 50 versenyző alkotta, a létszám viszont a hagyományoknak megfelelően, a kockaköveken való folyamatos megnyúlásnak köszönhetően egyre csökkent. A céltól 55 kilométerre, a 13. és 12. szektor között félúton következett el a kulcsfontosságú mozzanat, méghozzá a címvédő Greg Van Avermaet kezdeményezésével. A belga fajsúlyos támadása megrengette az esélyesek csoportját, de ebből a káoszhangulatból mégsem ő, hanem Peter Sagan profitált, aki szinte észrevétlenül szivárgott el - maga a világbajnok is alig hitt a szemének, hogy senki sem követi.

Jogos a felvetés, hogy ilyenkor hol volt a Quick-Step és pontosan mire vártak a további ellenfelek, a magyarázat azonban a lényegen nem változtat: Sagan meglógott és pillanatok alatt felzárkózott a szökevényekre. Az előny pedig egyre csak nőtt, hamarosan átlépte az 1 perces álomhatárt. A szlováknak még csak nem is kellett magányos farkasként megküzdenie a Van Avermaet és Niki Terpstra által fémjelzett üldözőbollyal, hiszen Silvan Dillier meglepetésre tudta vele tartani a lépést - egészen a fináléig. A fiatal svájci ráadásul a sík utakon hasznos munkát végzett, ezzel is hozzájárulva az együttműködésük sikeréhez. Az utolsó 15 km-en belülre érve valamelyest csökkent a különbség Terpstra irtózatos tempónövelései okán, utolérésről viszont szó sem lehetett, Sagan valósággal szárnyalt a vélodrome felé. A remek pályás eredményekkel rendelkező, egész napos szökést bevégző Dillier-t ugyan nem sikerült leszakítania, de azt elérte, hogy második helyről kezdhesse a sprintet, amit végül meggyőző fölénnyel nyert meg. Sosem titkoltam el, hogy szimpatizálok Peter Sagannal, így - talán ennyi személyesség megengedhető - majd kiugrottam a bőrömből, amikor elsőként gurult át a célvonalon.

Paris-Roubaix 2018, összefoglaló

A bukások sajnos kódolva vannak az ilyen típusú versenyek menetébe, ám ezeket általában a túlburjánzó feszültség, figyelmetlenség és a terepegyenetlenségek idézik elő. Az idei Paris-Roubaix-t viszont egy szívroham okozta tragikus kimenetelű baleset árnyékolta be. Én kifejezetten érzékeny vagyok az ilyen esetekre, hiszen több szempontból is érintettnek érzem magam: egyrészt Contador kapcsán (az egyik korábbi cikkben részletesen leírtam, ami vele történt karrierje kezdetén), másrészt azért, mert még mindig élénken élnek az emlékezetemben azok a képsorok a 2011-es Giro d'Italiáról... sosem fogom elfelejteni, ahogyan a komplett kerékpáros társadalom Wouter Weylandt életéért izgult. Az a nap örökre megváltoztatott emberként, szurkolóként egyaránt. Amikor pedig olyan információk érkeznek a verseny hevében, hogy szívroham kapcsán újra kellett éleszteni valakit és az orvosi kommüniké szerint élet-halál közt lebeg, semmi jót nem jelent. De a remény hal meg utoljára. A befutó percétől minden ima Michael Goolaertsért szólt. A Véranda's Willems-Crelan 23 éves belga kerekeséről viszont a lehető legborzalmasabb hírek jelentek meg a késő esti órákban: a csapat közlemény formájában értesítette az aggódó sportági közösséget, hogy Goolaerts a lille-i kórházban, családja körében életét vesztette. Nyugodjon békében!

utóirat
A pazar képi illusztrációkért köszönet Kristof Ramonnak (Kramon cyclo-photography) és a CyclingTips-nek!

× Ha február vége, akkor klasszikus szezonstart: Belgiumban beindul az egynapos versenyek dömpingje, újra életre kelnek a porosodó kockakövek és a legendás németalföldi rámpákat felhevíti a peloton - megkezdődik a felkészülés a tavasz fénypontjainak számító Flandriai körre és a Paris-Roubaix-ra. Ám aki kevésbé göröngyös utakra vágyik, szemeit az év első monumentumára, a Milánó-Sanremóra veti - a Poggio szerpentinszerű lejtmenetével kel és fekszik. A két műfaj közötti átmenetet a Strade Bianche bíztosítja fehér murvás útszakaszaival: az élet Toszkánában sem fenékig tejfel, pláne, ha sártengerré változik a terep. Az élvezetek halmozására is van lehetőség: a hosszabb elfoglaltságra vágyók két egyhetes verseny közül választhatnak - ha a nap felé vennék az irányt, Párizstól Nizzáig tekerhetnek, ha pedig két tenger között gyűjtenék a kilométereket, arra a Tirreno-Adriatico kínál nekik lehetőséget.

Az Omloop Het Nieuwsblad nevű fél-klasszikus ugyan csak tavaly óta képezi a World Tour-naptár részét, mégis jelentős presztízzsel rendelkezik: hagyományosan ezzel a versennyel indul a belga egynapos szezon. Az idei útvonal különlegességét a Flandriai körről megszokott falak szolgáltatták: bekerült a programba a Valkenberg, a Tenbosse, a Kapelmuur - amit egyszerűen csak Muurnek, azaz a falnak neveznek - és zárásként a Bosberg, hiszen nincs is jobb 180 kilométer megtétele után, mint egy kockaköves emelkedő. Ha már kockakövek, a szervezők természetesen etéren is bőkezűek voltak, hiszen 10 szektoron és 14 kilométeren keresztül rázatták a versenyzőket. Az Omloop tradicionálisan a belgák felségterületét képezi: az eddigi - az ideivel együtt - 71 kiadásból 56-ot a hazaiak nyertek, bár az utóbbi években megszaporodott a nemzetközi bajnokok száma. A 2018-as kiírás is ezt a tendenciát erősítette. Hiába beszélünk tavaszi szezonnyitóról, a hőmérő higanyszála éppen csak súrolta a 0 fokot, elkélt tehát a hosszúnadrág és a karvédő. Talán pont a szokásosnál zordabb időjárás vette el a versenyzők kedvét a korai robbantásoktól, mindenesetre az események csak a finisben, a Kapelmuurön forrósodtak fel igazán, addig jellemzően rövid életű próbálkozások követték egymást az emelkedőkön. A geraardsbergeni fal megmászásakor Sep Vanmarcke szaggatta szét a mezőnyt és alakított ki egy szelektív sort, amely a későbbi győztest is adta. Ebbe az elit csoportba a finanszírozási problémákkal küszködő (azóta már megoldódni látszik a helyzetük) Astana három embert is delegált, így ők kontrollálhatták a verseny hátralévő részét. Közülük Michael Valgren volt a legaktívabb, aki képességeire tekintettel mindenképp szerette volna elkerülni a sprintbefutót és addig-addig próbálkozott, mígnem a céltól 2.5 kilométerre a többiek tanácstalansága egérúthoz juttatta. Senki sem vállalta magára a vezetést, minek következményeként a főmezőny hátbacsapta a hoppon maradt üldözőket és az ambiciózus dán szólóját siker koronázta.

Rögtön másnap megrendezésre került az Kuurne-Bruxelles-Kuurne névre hallgató, az Omloop karakterével és múltjával hasonlóságot mutató egynapos, amely 'csupán' Europe Tour-szintre sorolható - persze ettől még eszmei értékük megegyezik. Ami a vonalvezetést illeti, kellemetlen flamand falakból ezen a versenyen sem volt hiány - a mezőny számára többek között a Wolvenberg, a Kruisberg és a híres-hírhedt Kwaremont jelentett kihívást -, bár az utolsó emelkedőt, névszerint a Nokereberget a céltól majd' 50 km-re pozícionálták. Nem csoda, hogy egy ilyen kialakítású útvonalon labdába rúghatnak akár a klasszikus sprinterek is, mint például Mark Cavendish, a 2015-ös kiírás győztese. Ennek feltétele, hogy gyorslábú aspiránsok jelentős hátrány összegyűjtése nélkül maguk mögött tudják a helyenként 15%-ot meghaladó meredekségű ormokat. Idén, akárcsak 2015-ben, teljesült ez a feltétel, hiszen a Kwaremontra való felkapaszkodás után elszakadt egy elit csoport, amely körülbelül egy percnyi előnyt harcolt ki a mezőnnyel szemben - benne Greg Van Avermaettal, Vanmarckéval, Stuyvennel és Démare-ral (!) -, viszont a Lotto-Jumbo és főleg az Astana kitartó munkájának köszönhetően rohamosan csökkenni kezdett a különbség. A KBK két évvel ezelőtti szólóbajnoka, Jasper Stuyven Daniel Oss-szal karöltve - míg az olasz defektet nem kapott - megkísérelt egy utolsó támadást, de 18 km-re a befutótól őt is bekebelezte a nagylétszámú főmezőny, így elkerülhetetlenné vált a sprint. A Champs-Élysées tavalyi királya, Dylan Groenewegen (Lotto-Jumbo) Arnaud Démare szélárnyékából lőtt ki és ellentmondást nem tűrő fölénnyel diadalmaskodott.

És akkor az átmeneti műfaj, a Strade Bianche, amely mindössze 12. alkalommal került kiírásra, mégis olyan, mintha minimum 100 éves múltra tekintene vissza. Fehér murvás utak, tipikus toszkán tájak, impozáns sienai befutó, ódonságot árasztó atmoszféra: nem véletlen, hogy a kerékpáros közvélemény kinevezte a tiszteletbeli 6. monumentumnak. Egyedi arculatával az egyik legeladhatóbb egynapos viadalnak számít az UCI-naptárban, így abszolút megérdemelt helye van a World Touron. Fabian Cancellara minden bizonnyal a szívébe zárta ezt az egzotikusnak beillő versenyen, hiszen háromszor is sikerült megnyernie karrierje során, legutoljára visszavonulása évében, 2016-ban, így az olaszok tiszteletből elnevezték róla a 8. számú murvás szektort. Michal Kwiatkowski nem kevésbé rajong ezért a terepért, ő a Strade Bianche másik többszörös győztese, aki címvédőként, egyben főfavoritként állhatott rajthoz. Természetesen Peter Sagannal szemben is magas elvárásokat támasztott a közönség: a szlovák cyclocrossos múltja semmiképp sem hátrány egy ilyen típusú versenyen. Apropó cyclocross: az idei startlistán ott olvashattuk a sportág regnáló világbajnokának nevét is. Wout van Aert csapatának, a Veranda's Willemsnek ugyanis szabadkártyát biztosított a szervezőség - talán őket is furdalta a kíváncsiság, mire lehet képes a toszkán murván a belga tehetség. A toszkán murván, ami az olvadó hó és az esőzések közreműködésével sártengerré változott - ezzel is növelve van Aert esélyeit, akitől cseppet sem idegen a dagonyázás művészete...

A drámai küzdelem a korábban emlegetett Cancellara-féle 8-as számú emelkedős szektorban (Monte Sante Marie) kezdett kibontakozni, amikor is a sorozatos akciók nyomán létrejött egy erős versenyzőkből álló élcsoport, amelyből nem maradhatott ki Valverde, van Aert, Kwiatkowski, Benoot és Sagan sem. Hozzájuk saját erőből Romain Bardet csatlakozott, aki nem nem vesztegette az időt, egyből kontrázott és mindössze Wout van Aert tudta vele tartani a lépést. A hatékony francia-belga együttműködés eredményeképp az előny egy perc föle nőtt, ám ekkor Tiejs Benoot begyújtotta a rakétákat és honfitársával, Pieter Serry-vel az éllovasok után eredt. Út közben elhagyta - helyesebben inkább teljesen elhasználta - társát, így egyedül volt kénytelen ledolgozni csaknem 40 másodperces hátrányt. A megalkuvást nem tűrő módon törtető belga 15 km-re a céltól elkapta van Aert hátsó kerekét, de nem szándékozott megpihenni. Néhány perc múlva, az utolsó murvás szektor teljesítése során faképnél hagyta két vetélytársát és tovább folytatta menetelését a sienai főtér felé. Ott találkozhattak vele legközelebb. Bardet és van Aert állhatott fel mellé a dobogóra, míg az üldözőcsoportból Alejandro Valverde sprintelt a 4. helyért, Sagan hetedikként zárt, Kwiatkowski sehol. A 23 éves Tiejs Benoot első World-Tour-győzelmét aratta, és minden bizonnyal nem az utolsót. Az ő alakja és a Strade Bianche között is húzható párhuzam, hiszen nekem az a benyomásom vele kapcsolatban, mintha már hosszú szezonok óta az élmezőnybe tartozna, pedig mindössze 3 éve profi. Fényes jövő áll még előtte, efelől semmi kétségem... Érdemes néhány pillantást vetni a képekre - ajánlom a CyclingTips galériáját - és/vagy a verseny összefoglalójára: Benoot olyan, akár az elszántság - sárlepte - mintaszobra.

Strade Bianche 2018 - összefoglaló

Még mielőtt rátérnék az egyhetes eseményekre, be kell valljam, most kezd csak igazán fájni a szívem Contador-szurkolóként: a szóban forgó versenyek egyikén - konkrétan a Párizs-Nizzán - tavaly még rajthoz állt és nem akármilyen csatában maradt alul két nyomorult másodperccel, idén pedig már szakértő kommentátorként funkcionált a Tirreno-Adriatico alatt a spanyol Eurosportnál. Örülök, hogy legalább hallhatom, de nehéz hozzászokni ahhoz, hogy nem láthatom tekerni, miközben ugyanazok a versenyzők, akikkel tavaly megmérkőzött, idén is a győzelemért hajtanak - a Párizs-Nizza utolsó szakaszát például David De la Cruz nyerte, megismételve ezzel egy évvel ezelőtti produkcióját, ami akkor Alberto összetett győzelmébe került a jóváírások eloszlása miatt. De ez egyéni szocprobléma... Út a nap felé, azaz a Párizs környéki ködből az - elvileg - napsütötte Azúr-partig teker a mezőny. Ez lenne tehát a francia egyhetes kívánt forgatókönyve, amit szokás szerint március elején rendeznek. Nos, Nizza nem hozta el a napsütést a kerekesek számára, sőt alaposan eláztatta őket, de legalább mi, nézők szemtanúi lehettünk egy újabb, az utolsó pillanatig kiélezett és nyitott küzdelemnek az összetettért. Ki gondolta volna, hogy egy olyan sztárparádét felvonultató versenyen, ahol kiszúrhatjuk - a teljesség igénye nélkül - a címvédő Sergio Henaót, Wout Poelst, Esteban Chavest, Simon Yatest, Ilnur Zakarint, Dan Martint, Bauke Mollemát, Warren Barguilt vagy éppen Julien Alaphilippe-et, végül egy kevéssé ismert, de kétségtelenül tehetséges fiatal spanyol, Marc Soler lesz a befutó? Okosan csinálta, a contadori-taktikát választotta: a hagyományosan hegyes 8. etapon egy korai indítással sikerült megrogyasztania az aktuális sárga trikóst (a királyszakaszt megnyerő Simon Yatesnek Solerhez viszonyítva 37 másodperces előnye volt) és hiába maradt alul a hajrában honfitársaival szemben, ezúttal működött a recept, 4 másodperccel elhódította az összetettet.

Hogy mit ábrázol a Tirreno-Adriatico szokatlan formájú trófeája? Nos, Neptunusnak, azaz a tenger istenének háromágú aranyszigonyát. Csábítóan hangzik, mégsem ez a szokatlanul impozáns fődíj vonzotta olasz földre az országúti kerékpározás krémjét. Ha a Párizs-Nizzával kapcsolatban sztárparádét emlegettem, a Tirreno mezőnyét talán egy karneváli rengeteghez lehetne hasonlítani. A papírforma viszont a naposabbnak bizonyuló egyhetesen sem jutott érvényre. Tom Dumoulin, Chris Froome, Vincenzo Nibali, Fabio Aru, Romain Bardet, Mikel Landa, Geraint Thomas és Rigoberto Uran: az elmúlt évek háromhetes körversenyeinek legmeghatározóbb figurái - leszámítva a Kolumbiában készülő Nairo Quintanát - sorakoztak fel a Tirrén-tenger partjánál, Lido de Camaioréban. Az összetett győztesének járó kék trikó viszont mindegyikőjüket elkerülte. Ugyanis végül az előzetesen a Sky-féle hierarchia legfeljebb 4. helyére sorolható Michal Kwiatkowski szerezte meg az uralmat a két tenger felett, köszönhetően egy remekbeszabott San Benedetto-i időfutamnak. A versenyt fémjelző nevek mind-mind elhalványultak az összesített értékelésben, egyedül talán Mikel Landa királyetapon mutatott hidegvérű erődemonstrációját lehet kiemelni. Az idei Tirreno-Adriatico legérzelmesebb pillanatai a 6. szakaszhoz kötődtek: a mezőny Michele Scarponi emléke előtt adózott egy felettébb látványos filottranói befutó keretein belül.

Classica di Primavera, azaz a tavaszi klasszikus - a hangsúly a névélőn van. Nemes egyszerűséggel így nevezik az olaszok az év első monumentumát, a Milánó-Sanremót, amire méltán lehetnek büszkék. Nincs kockakő, nincsenek falak, viszont a verseny hajrájában elhelyezett két ominózus emelkedő, a Cipressa és a Poggio minden kerékpár-rajongó számára ismerősen cseng. Hogy lesz-e mezőnyhajrá a sanremói Via Román, csak és kizárólag azon múlik, hogy a felemlegetett Ligúr-parti hegyeken milyen aktivitást mutatnak a sprintet elkerülni kívánó versenyzők. A Poggio csúcsától ugyanis mindössze 5 kilométerre található a cél, azaz ha sikerül felépíteni egy 15-20 másodperces előnyt a mászás során, jóeséllyel zsebben a végső győzelem - persze ehhez elengedhetetlen a bátor lejtmenet és a síkra átmentett lendület. A korábbi bajnokok képesség- és specialitásbeli megoszlása ennek megfelelően rendkívül vegyes: az all-rounder Eddy Merckx például hétszer diadalmaskodott itt, míg nyerni tudtak olyan klasszikus sprinterek is - ráadásul egy időben tömegével -, mint Zabel, Cippolini vagy Cavendish. Általánosságban mégis elmondható, hogy az emelkedőket is korrektul menedzselni képes gyorslábú kerekesek indulnak a legjobb sansszal a bajnoki címre. A 2018-as Milánó-Sanremo azonban valamelyest kilóg a sorból, vagy legalábbis eltér az utóbbi évek eredménysoraitól - minderről Vincenzo Nibali gondoskodott. Amikor már úgy tűnt, egy hagyományos mezőnyhajrára kerül sor a történelmi célegyenesben, a negyszeres háromhetes győztes olasz, aki nem mellesleg 2 lombard monumentumot is a magáének mondhat, a céltól 7 kilométerre a lovak közé csapott és konok céltudatossággal az élre tört. Nibali a hegytetőig összes üldözőjét lerázta, a lejtmenetben pedig senki sem érhetett a nyomába, hiszen az ereszkedés legfőbb erősségei közé tartozik. Félemetes magabiztossággal abszolválta a hajtűkanyarokat, majd ha hajszállal is, de sikerült maga mögött tartania a megvadult sprintervonatokat... Szóval, így érkezett el az országúti mezőny a valódi tavasz kapujába. 

× Őszintén fogalmam sincs, hogyan és miként kezdjek hozzá ehhez a bejegyzéshez, ami eredetileg csupán négy egynapos versenyről szólt volna a maga száraz objektivitásában, hiszen arra tettem ígéretet, hogy a főoldalon kerülöm az elfogultságot. Már amennyiben ez lehetséges. És most nem az, úgyhogy azon felül, hogy beszámolok az elmúlt hetek eredményeiről, természetesen nem hagyhatom és nem is akarom szó nélkül hagyni azt a tragédiát, ami mélységesen megrendítette a kerékpáros társadalmat, köztük engem is. Ennek fényében nehéz lelkesedni a tavaszi klasszikus szezon fináléjáért, úgyhogy elképzelhető, hogy nem sikerül majd kellően patetikusra ez a cikk.

A minden szempontból zseniális Flandria után egy héttel az 'Észak Pokla' felé vette az irányt a mezőny, következhetett tehát az év legjobban várt és legkegyetlenebbnek tartott klasszikus egynapos viadala, a Paris-Roubaix, ami 115. alkalommal került kiírásra. A hátszél érkeztével rendkívül gyors versenyre lehetett számítani, így az eredetileg tervezettnél negyed órával később lőtték el a rajtot. A rettegett Roubaix első 100 kilométerén nem tudott kialakulni szökés, köszönhetően a talán még a vártnál is brutálisabb tempónak. Az első kockaköves szektor előtt aztán három veszélytelennek ítélhető embert hagytak meglógni, miközben a bolyban is zajlottak az események. Míg Naesen, Gallopin és Durbridge a földre került, az egyik legnagyobb favoritnak kikiáltott Greg Van Avermaet mechanikai gondokkal küszdködött. A hír persze eljutott a karrierje utolsó versenyét teljesítő Tom Boonen fülébe is, aki rögtön a sor élére állt és megkísérelte megnehezítteni honfitársa dolgát, aki ugyan visszaért, de megpróbáltatásai ezzel nem értek véget. Az ötcsillagos Trouée d'Arenbergre érve Van Avermaet bukásba keveredett és kerékpárt kellet cserélnie, mire a Quickstep újabb tempónöveléssel reagált. Az első monumentumát hajszoló belga közel 40 másodperces hátrányt volt kénytelen ledolgozni, és csak 20 km-rel később vegyülhetett el újra a mezőnyben. Az hornaingi szektor után Peter Sagan indult meg, Maciej Bodnarral karöltve, ám nem jutottak messzire, hiszen a kétszeres világbajnok defektet kapott. A Borás akciót lekövető Daniel Oss és Jasper Stuyven egy ideig még tartotta magát elöl, őket egy 30 fős csoport üldözte, benne az esélyesekkel. De Sagan nem adta fel ilyen könnyen, a Mons-en-Pévele-en újra próbálkozott, minek nyomán egyrészt az élboly megfeleződött - a legnagyobb favoritok közül gyakorlatilag senki sem hiányzott -, másrészt utolérték a két szökevényt.

A 9-es számú szektor megtétele során Oss megint meglépett és ez a későbbi események szempontjából is fontos mozzanatnak bizonyult. Az egyébként nem túl vészes Templeuve-ön (30 km-re a céltól) ugyanis kialakult a nyerő szökés Langeveld és Roelandts közreműködésével: hozzájuk Van Avermaet, Moscon, Stuyven és Stybar csatlakozott, miközben Peter Sagan második defektjét szenvedte el és ezzel búcsút is inthetett a Roubaix-győzelemnek, a búcsúzó Boonen pedig a hátsó sorban ragadt. Az utolsó kiemelt nehézségű szektorban, azaz a Carrefour de l'Arbre-on az olimpiai bajnok tovább növelte a tempót, amivel sikerült leszakítania Moscont és Stuyvent, így csak hárman maradtak elöl (GVA, Stybar ésLangeveld). A két üldözővel szemben fél perc környéki előnyt építettek ki, aminek tudatában az utolsó kilométereken csak egymás arcát fürkészték. A vélodrome-ba Van Avermaet vezetésével érkeztek meg, de annyira lelassultak a nagy taktikázás közepette, hogy a háttérben váratlanul felbukkant Moscon és Stuyven. A Sky olasz fiatalja nem is habozott sokat, az utolérésen felbátorodva egyből megindította a hajrát, de a nála jóval frissebb korábbi éllovasok hamar eloszlatták minden reményét. Stybar igazán bánhatja, hogy elvitte a szíve és a kelleténél hamarabb kezdte meg a sprintjét, mert ezzel csak Van Avermaet malmára hajtotta a vizet, aki a szélárnyékot kihasználva megelőzte a csehet. Az üldözőcsoport végül 12 mp hátránnyal érkezett célba, ahonnan a visszavonuló Tom Boonen a 13. helyet szerezte meg. Érdekesség, hogy az idei volt minden idők leggyorsabb Roubaix-ja, miután a győztes Van Avermaet 45.2 km/h-ás átlagot tekert, megdöntve ezzel az 1946-os Peter Prost-féle rekordot.

A szokásoknak megfelelően az Amstel Gold Race nyitotta az ardenneki egynaposok sorát, amiről köztudott, hogy nincs túl sok köze az Ardennekhez, lévén Hollandiában rendezik, de vitathatatlanul beleillik a sorba paraméterei alapján. Az idei kiírás különlegességét a verseny ikonikus hegyének, a Caubergnek a hátrébb helyezése jelentette. Háromszor is szerepelt a programban, de azzal, hogy nagyságrendileg 20 km-re került a céltól, nem bizonyult sorsdöntőnek. A szervezők annak reményében változtattak, hogy így valamivel hamarabb beindul a csatározás, mint a korábbi években. És ez be is igazolódott, ugyanis a valkenburgi befutótól 40 km-re, a Kruisbergen Tiesj Benoot lepte meg a mezőnyt, akit Sergio Henao kontrázott meg. A Flandria-győztes Philippe Gilbert egyből átvette ezt a támadást, őt még 5-en követték - köztük Albasini és Ion Izagirre -, mögöttük pedig egy patináns üldözőcsoport formálódott, benne Gilbert legkomolyabb kihívóival. 10 km-rel később, a Keutenbergen a Valverde, Van Avermaet és Kwiatkowski fémjelezte sor rendkívül közel, 10 mp-en belül került az élbolyhoz, ám meglepő módon nem tudtak kollektívan fölérni, ami egyértelműen az együttműködés hiányának tudható be. Az év 1. monumentumát nyerő lengyel is érezte, hogy ebből így nem lesz utolérés, úgyhogy egyedül indult Gilberték után és néhány percen belül csatlakozott is hozzájuk. Ezután az üldözők hátránya folyamatosan nőtt és mivel a Cauberg utolsó megmászása után sem tudtak számottevőleg faragni belőle, 6 főre csökkent a győzelemre esélyesek névsora. De Kwiat és Gilbert nem várt a hajráig, hamarabb dűlőre akartak vinni a dolgot: az utolsó emelkedőn, a Bemelerbergen felválta támadták az élcsoportot, míg minden ellenfelet sikerült leszakítani. A flamme rouge-hoz érve Kwiatkowski bebetonozta magát a 2. helyre, rápihenve ezzel a sprintre, amit néhány kerékpárhossz hátrányból indított meg, ám rosszul mérte fel a helyzetet a szembeszélben. Philippe Gilbert megkerülte őt az utolsó 50 méteren és 4. Amstel-győzelmét aratta. Mindezt sérült vesével tette, ami egy féltávnál elszenvedett bukás következménye lehetett és emiatt ki kellett hagynia a következő két ardenneki futamot.

A Fleche Wallonne, azaz a vallon nyíl már Alejandro Valverde felségterületét képezi, szóval a mezőny akkor tett volna jót magával, legalábbis akkor lett volna reális esélyük az elsőségre, ha valahogyan sikerül leszakítaniuk a spanyolt az utolsó emelkedőig, azaz a Mur de Huy-ig. Nos, ez nem valósult meg, de nem is igazán erőlködtek rajta. Alessandro De Marchi kísérletezett szóló szökésekkel, és ha eleinte nem is reagáltak rá, a mezőnyben érezhetően megnőtt a tempó. A Huy másodszori megmászása során aztán Bob Jungelssel egyesítették erőiket, bár a lejtmenetben a fiatal luxemburgi faképnél hagyta olasz riválisát, aki szinte észrevétlenül tűnt el mögüle. Egyedül tekerve Jungels kisebb meglepetésre tovább növelte előnyét a bollyal szemben, egészen 50 másodpercig, viszont a Cote de Cherave-on Rafał Majka megindulása nyomán a felére csökkent a fór, a Mur lábánál pedig már bőven látótávolságon belülre került. A Diego Rosa által vezetett mezőny az utolsó kilométeren belül végül bekebelezte a magányos harcost, miután kivárás következett. A 20 éves Gaudu törte meg a csendet 250 m-rel a cél előtt, akire Valverde azonnal reagált, és amikor indított, még ott volt a hátsó kerekén Dylan Teuns is, de néhány pedálfordulattal később be kellett látnia, hogy a győzelem elúszott számára. Dan Martin kicsit hátrébbról érkezett és már ő sem tudta felvenni a versenyt a spanyol klasszissal, aki zsinórban negyedszerre ünnepelhetett a Mur tetején, összességében pedig 5. alkalommal nyerte ezt az ardenneki viadalt. 

Az ardenneki sorozatot a monumentumok közé tartozó a Liege-Bastogne-Liege koronázta meg, ami a legrégebb óta megrendezésre kerülő egynapos a naptárban. Emlékezhetünk, hogy tavaly az időjárás milyen szinten befolyásolta a versenyt, de idén szerencsére nem kellett a fagypont körüli hőmérséklettel és hóeséssel is megküzdeniük a kerekeseknek. A nap eleji szökés 13 perc körüli előnyt szerzett és a mezőny nem siette el az utolérést, meglehetősen nyugodt hangulat uralkodott - vagy talán inkább gyászos. A Col de Maquisard-on az Amstelen kiválóan teljesítő Nathan Haas rángatta meg a sort, de a Movistar Betancuron keresztül kontrollálni tudta ezt az akciót. Az LBL legemblematikusabb hegyén, a Redoute-on Sebastian Henao és Laurens De Plus növelte a tempót, majd érte utol a 2. számú csoportot. Az élen ekkor már csak a Cofidises Perez tekert, 4 perc előnnyel, de egyre keretesebbé vált a mozgása, úgyhogy csak idő kérdése volt, mikor száguldanak el mellette. Csapattársa, Rossetto egyedül vette üldözőbe és amint elkapta a hátsó kerekét, már ment is tovább, mert érezte, hogy Perez nem tud hasznára lenni. 10 km-re a céltól a mezőny már ott toporgott Rossetto nyomában, akire Tim Wellens ugrott fel, de nem jutottak messzire, a sorozatos megindulások nyomán az összes szökevényt hatástalanították. A Cote de Saint-Nicolas-n Davide Formolo rukkolt elő egy igencsak erőteljes és fantáziadús támadással, ám az utolsó kilométerre érkezvén nem kegyelmezett neki a peloton: 800 métere a céltól Dan Martin nyitott egy hosszút, megadva ezzel az alaphangot a hajrában. Az ír versenyzőt az Orica próbálta levadászni sikertelenül, viszont Valverde hamarosan ott termett Martin hátsó kerekén és ahogyan arra számítani lehetett, könnyedén kerülte ki ellenfelét. 4. győzelmét szerezte a La Doyenne-en, de ez a győzelem más volt, mint a többi...

2017. április 17-én Michele Scarponi megnyerte az alpesi körverseny (volt trentinói kör) 1. szakaszát Innsbruckban. 5 nappal később, szombaton, immáron otthonról korán reggel edzeni indult. De sosem tért haza... Amiint kinyitottam a szemeimet, szokásomhoz hívem kezembe vettem a telefonomat, hogy ránézzek az idővonalamra, legelőször egy Contador-féle spanyol nyelvű üzenetet pillantottam meg. Bevallom, sosem tanultam spanyolul, de sajnos pont annyit érettem belőle, amennyit kellett. Felesleges mondani, a döbbenettől egyből felébredtem, ez a néhány búcsúzásul írt sor valódi hidegzuhanyként hatott. Elolvastam még kétszer, bízva abban, hogy hátha valamit félreértettem. De aztán megláttam Jesus Hernandez hasonló hangvételű posztját és a kezdeti döbbenet bénító sokká alakult át. Teljesen ledermedtem, attól a gondolattól végképp, hogy néhány napja még ünnepelni láttam... Azóta minden részletet megtudhattunk a tragikus kimenetelű közúti balesetről. Ma volt Scarponi temetése. Még mindig a hideg futkos a hátamon, ha belegondolok a történtekbe. Előző este még az ikerfiaival játszott... Nem tudom, találkoztatok-e azzal a képet, amelyen a számára oly' kedves papagáj, Frankie látható, ahogyan türelmesen várja őt annál a kereszteződésnél. Szívbemarkoló. A mezőny tagjai, a korábbi csapattársak és barátai mind a pótolhatatlan mosolyát emelték ki, kifogyhatatlan humora mellett. Mindenkinek van minimum egy közös sztorija Scarponival, aki azon felül, hogy bárkit, bármikor képes volt megnevettetni, végtelenül profi versenyző és aranyat érő segítő volt... A Liege-re visszatérve pedig Valverde amellett, hogy könnyeivel küszködve Scarponinak dedikálta győzelmét, a pénznyeremény egészét a gyászoló család javára ajánlotta fel. A 10 nap múlva kezdődő Girón ő vezethette volna az Astanát Aru kényszerű visszalépése után és biztos vagyok benne, hogy nem okozott volna csalódást... Nyugodjék békében.