× Azt találtam írni kínomban a Garros-előzetesben, hogy ez a verseny eredetileg nem egy egyszemélyes show. A fenéket nem! Igaz, legalább hozzátettem, hogy még válhat azzá, hiszen én is éreztem a sorsolás után, hogy a mondatom első fele csak affajta illedelmes eufemizáció a mezőny többi tagjára nézve. Mentségemre legyen mondva, azokban a napokban a Giro d'Italia (sokk)hatása kissé elhomályosította az elmém és ilyen állapotban hajlamos vagyok fellengzősen fogalmazni. Egy percig sem gondoltam komolyan, hogy bárki megverheti Rafael Nadalt a Philippe Chatrier pályán, 3 nyert szettre menő mérkőzésen, pláne nem a döntőben. Utóbbira eddig soha senki nem volt képes. Az más kérdés, hogy szeretek hinni a csodákban. Ha nem így lenne, aligha néztem volna végig a döntőt.

Igazság szerint piszok nehéz elkerülni, hogy ne a tavalyi önmagamat ismételjem. Tulajdonképp csak a trófeák száma lett egyel több. Nincs különbség az erőviszonyok alakulásában, a papírforma jóslatában, az érinthetetlenség tényében és az ellenfelek virtuális szintekre korlátozódó esélyeiben sem. Rafael Nadal idén is saját maga legfőbb kihívója volt. És Rafael Nadal sosem veri meg önmagát. A salakos borítás, a Roland Garros és a Chatrier légköre együttesen olyannyira felerősítik az őt körülvevő aurát, hogy meggyőződésem, a legtöbben eleve vesztesként állnak ki ellene a pályára. Nem kell szépíteni, Nadal puszta jelenléte a frászt hozza a mezőnyre. Ez persze nem újkeletű jelenség, és nem csak a salakkirály esetében figyelhető meg, de úgy hiszem, nála a legmeghatározóbb, már-már ijesztő méreteket ölt. És ez mind a mentális erejében gyökerezik, nem is annyira a teniszében. Ezt a gondolatmenetet támasztja alá, hogy Dominic Thiem kizárólag teniszjátékosi minőségében, azaz szakmailag fel tudta vele venni a versenyt salakon az elmúlt években, ám csupán a Roland Garros kapuin kívül. Párizsban akárcsak tavaly, idén is érvényesült Nadal fölénye a versenyzői képességek terén. Az őt övező aurát még az osztrák sem tudta lebontani, legalábbis a Chatrier stadionban nem. Benne van a pakliban, hogy sosem fogja tudni... Még mindig előrébb jár etekintetben, mint Roger Federer, aki évekkel ezelőtt feladta ezt a harcot - helyette türelmesen kivárja, hogy az ő számára lejtsen a pálya.

Elkanyarodva Nadaltól és az aurájától, érdemes kitekinteni az idei Roland Garros statisztáira is, akiknek ugyan a végső győzelem szempontjából jelentéktelen szerep jutott, jelenlétükkel kétségtelenül színesebbé tették a torna történetét. Alig kezdődtek meg a főtáblás küzdelmek, rögtön belecsöppenhettünk egy filmbe illő, szürreális versenyfutásba: Nick Kyrgios utolsó utáni pillanatban történt visszalépése óriási lehetőséget kínált a selejzetőben elvérzettek számára, viszont egyik illetékes lucky loser sem írta alá aznap reggel a jelenléti ívet. A jónevű Prajnesh Gunneswaran lehetett volna az elsőszámú jelölt Kyrgios helyének betöltésére, ám őt a vicenzai challengeren való részvétel lekötelezte, sorsa tehát megpecsételődött. Így a sorban utána következő Marco Trungellitire terelődött a figyelem, aki a kvalifikáció utolsó körében elszenvedett veresége után egészen Barcelonáig vonult vissza, ami Párizstól cirka 1000 kilométerre található. Az argentin a fejlemények hallattán nem vesztegette az időt, azonnal kocsiba pattant a családdal és még a késő esti órákban megérkezett a francia fővárosba. Másnap reggel a többi opportunistával egyetemben aláírta a jelenléti ívet - milyen érdekes, hirtelen megemelkedett a jelentkezők száma - és kihasználva az ölébe hulló lehetőséget, a délelőtt folyamán megmérkőzött a botrányairól híres-hírhedt Bernard Tomiccsal. A hollywoodi happy end egy 4 játszmás győzelem formájában valósult meg... Trungellitit a második fordulóban a torna meglepetésembere, Marco Cecchinato búcsúztatta, akinek a szereplése ugyancsak megér egy misét.

A Garrost a világranglista 72. helyéről kezdő Cecchinato egy budapesti tornagyőzelemmel vétette észre magát a salakszezon során, ám neve nem csak ezen okból csenghet ismerősen a teniszrajongók körében. A szicíliai teniszező 2 éve még azzal próbált meg pénzt keresni, hogy elveszít meccseket - meggyőző bizonyítékok hiányában végül az olasz szövetség felmentette -, de ő az élő példa rá, hogy a megnyert meccsekkel sokkal nagyobbat lehet kaszálni. Marco Cecchinato impozáns névsoron át verekedte el magát a párizsi negyeddöntőig: Carreno Busta és Goffin búcsúztatása után Novak Djokoviccsal nézett farkasszemet. Az olasz nem rettent meg a feladattól és önbizalommal felvértezve lépett pályára a korábbi önmagát hajszoló szerb ellen: pozitív játékfelfogása 2-0-ás vezetésig repítette, ami a szetteket illeti, viszont ezután meglehetősen mély hullámvölgybe került és úgy tűnt, Djokovic lassacskán bedarálja. Cecchinato azonban a 4. játszma közepén, még épp időben feltámadt hamvaiból és ledolgozta breakátrányát, kikényszerítve ezzel a rövidítést, ami bődületes színvonalú teniszt hozott mindkét oldalról. Azt hiszem, utólag nyugodtan mondhatjuk, hogy ez a 15-20 perc jelentette a torna fénypontját - a döntő összességében sem tartalmazott annyi izgalmat és fordulatot, mint ez a tiebreak. Végül borult a papírforma, a gigászi csatát hozó rövidített játék 13-11 arányban Cecchinato javára dőlt el - nem akármilyen returnt ütött lezárás gyanánt -, így ő jutott a legjobb 4 közé, ahol a salakherceg Dominic Thiem állta útját. 

Mindeközben a NextGen korcsoport vezető egyénisége, egyben a torna 2. kiemeltje, Alexander Zverev az idei Roland Garroson végre átlépte árnyékát és mentális szintlépésről tanúbizonyságot téve, ötszettes küzdelmei megnyerésével egészen a negyeddöntős fázisig menetelt, ahol még sosem járt Grand Slam-szintű események alkalmával. Azt hiszem, ahhoz nem férhet kétség, hogy a német predesztinálva van a legnagyobb presztízzsel rendelkező trófeák elhódítására, mindössze idő kérdése, mikor váltja valóra a hozzá fűzött reményeket. Ilyen szempontból a karrierje első GS-döntőjét jegyző Dominic Thiemnél is valamivel kedvezőbb a helyzete, aki egyrészt 3 évvel idősebb nála - és így hidat képez két generáció között, másrészt az osztrák habitusában kevéssé érzékelhető az a gyilkos ösztön, ami Zverevnél egyre gyakrabban megmutatkozik. Ettől függetlenül Thiem abszolút alkamas lehet a salakon történő tartós uralkodásra, csupán egyetlen, megkerülhetetlennek látszó akadály tornyosul előtte: Rafael Nadal. Ez az az akadály, amit a Masters-tornákon időnként képes megugrani az osztrák, ám Párizsban méterekkel magasabbra helyezi a lécet a salakkirály. És itt kanyarodhatunk vissza arra a bizonyos aura képezte erőtérre, ami Rafa Nadal kihívóit valósággal megbénítja - lásd például a Del Potróval vított elődöntőt, melynek során a spanyol áttételesen a vörös földbe döngölte a barátságos argentin óriást. Dominic Thiemnél aligha lehetett volna ütőképesebb ellenfelet kiállítani a döntőre, de azt a fényévnyi távolságot, ami a koncentrációs készség terén mérhető közte és Nadal között (az 1. szett végjátéka árulkodó), még ő sem tudta kisebbnek láttatni.

Rafael Nadal még azelőtt bevarrta a tizenegyest, hogy először pályára lépett volna ezen a Garroson.

fun fact
Az utolsó 6 - azaz hat - Grand Slam-tornán Roger Federer (36) és Rafael Nadal (32) osztozott.
No offence, csak jelezném, hogy elvileg 2018 van, nem 2006.
#GOATs

Az érettségi időszak kellős közepén járok, ami akár legitimizálhatná a tényt, hogy majd' egy hónapja nem írtam a főoldalra - nem mintha nem lett volna miről -, de nem áll szándékomban kizárólag a tanuláskényszerre fogni a kihagyást, inkább mondanám tudatos döntésnek. A francia nyílt teniszbajnokságra és az olasz kerékpáros körversenyre tartogattam magam, mely két világesemény tulajdonképpen tökéletes váltásban követi egymást: amint a Giro d'Italiának vége, épp aznap kezdődik a Roland Garros. Ez a bejegyzés mégis utóbbira fog koncentrálni, hiszen tegnap került sor a sorsolásra Párizsban. Különben is, kell mostmár egy kis salakos tenisz, hogy megtörje a tavaszi kerékpáros hegemóniát.

Őszinte leszek, az utóbbi hónapokban szégyenyteljes módon csak hosszabb-rövidebb kihagyásokkal követtem az ATP-cirkusz előadásait (no offence). Ennek nyilván egyrészt Murray aggasztóan elhúzódó kihagyása az oka, másrészt nem titok, hogy a salak sosem volt a kedvenc borításom. Ettől függetlenül nem fordítottam hátat a tenisznek, lévén annyira egyik borítást sem tudom utálni, hogy legalább a Masters-versenyek véghajráját ne nézzem meg. A sportág iránt érzett állandó kíváncsiságom semmi esetben sem engedné meg ezt a hanyagságot. Ráadásul a salakszezon hajnalán korántsem volt egyértelmű, hogy Rafa Nadal újabb trófeagyűjtő hadjáratot indít, hiszen az Australian Open negyeddöntőjében egy izomsérülés okán térde kényszerült és távol maradt a márciusi mestertornáktól (Indian Wells, Miami). Viszont amint a spanyol szemcsés talajra tette a lábát, elszálltak a kétségek: Monte-Carlóban kis túlzással felszántotta a salakot, szettveszteség nélkül aratott győzelmet. Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Nem titok, valamelyest ez a már sokszor látott Nadal-féle tarolás is közrejátszott abban, hogy hanyagabb intenzitással követtem az eseményeket. A fonalat persze nem vesztettem el teljesen, de ha egy percet sem csípek el a salakszezonból, az eredmények alapján is ráérezhettem volna, ki a Roland Garros bajnoki címének elsőszámú várományosa. És ebben most semmi cinizmus vagy ellenérzés nincs, ez puszta tény. A salakkirály uralma jelenleg megingathatlannak tűnik.

Amit viszont mostmár lassan 10 éves (higgyétek el, engem lep meg a legjobban ez a szám) szurkolói pályafutásom alatt megtanultam, hogy előre senkinek sem szabad odaítélni a végső győzelmet: a sport mindig magában tartogatja a drámát, pontosan ezért rajongunk érte. Mivel ezt a cikket május 25-e estéjén írom, azt hiszem ez a mai nap legnagyobb tanulsága egyben - jóllehet nem a tenisz háza tájáról származik, de minden sportágra igaz. Akármilyen közhelyesen is hangzik, vitathatlanul igaz - hisz' ez a közhelyek legfőbb jellemzője, nemdebár? És igen, Nadal kétségkívül toronymagas favorit a Garros megnyerésére, per pillanat én sem tudnék másik, vele egy szinten lévő esélyest kikiáltani, de csatlakozva a pártatlan nézők táborához, fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy eredetileg ez a verseny nem egy egyszemélyes show - az eredetileg szóra helyezvén a hangsúlyt, hiszen még válhat azzá a későbbiekben. Beszélni kell Sascha Zverevről, aki a müncheni és a madridi torna megnyerése mellett döntőzött Rómában - Rafa és egy esőszünet zökkentette ki a ritmusból - és jelenleg vezeti a világbajnoki pontversenyt (Race to London), azaz idén ő szerezte a legtöbb ranglistapontot, ami mindenképp figyelemre méltó statisztika a neve mellett. Ám eddigi Grand Slam-szereplései hagynak némi kívánnivalót maguk után, ez gyenge tendencia mindenképp ellene szól: Zverev ugyanis még sosem jutott el a negyeddöntős fázisig egyik major versenyen sem. A növekvő külső nyomás és az egyre szélesedő elvárások pedig esőfelhőkként gyülekeznek a 21 éves német feje felett, akinek előbb-utóbb villantania kell valamit ezen a színtéren is. A játéka alapján képes kell, hogy legyen rá, és fejben sem tartozik a labilis alkatok közé, annyi bizonyos.

Dominic Thiem az évek során rászolgált a salakherceg jelzőre: kétszer is játszott már elődöntőt a Garroson (csak egy topformában lévő Djokovic és maga a salakkirály állták útját, az adott kiírás későbbi bajnokai), illetve tornagyőzelmei túlnyomó hányada is salakról származnak (7/9). Az osztrák azonban idén nem nyújtott maradandót kedvenc borításán, mindössze egy madridi döntőt tud felmutatni, igaz, az odáig vezető úton kisebb meglepetésre búcsúztatta Nadalt. Thiem sosem volt az a lazulós fajta, minden évben előkerül vele kapcsolatban a túlerőltetés kérdése - most is éppen a lyoni 250-es tornán vitézkedik ahelyett, hogy rápihenne a párizsi Slamre. Pechére a második kiemelt Alexander Zverev negyedébe került, így a legjobb 4 közé jutásért kinéz egy igazi ki-ki meccs kettejük főszereplésével, aminek a felső ág tetején helyet kapó Rafa örülhet a legjobban, hiszen csak a fináléban futhat össze valamelyikükkel. Ehhez persze az egyre bíztatóbb formát mutató Novak Djokovicnak is lesz néhány szava, aki a szokatlan 20-as kiemelési szám kíséretében az alsó ág felső negyedéből várja a rajtot. A szebb napokat is megélt szerb könyökpassióból való kiútját egy római elődöntő vetíti előre, ahol egy ellenálhatatlan Nadal torpantotta meg. Mindenesetre az utóbbi néhány tornáján a visszaszerzett versenyképesség és önbizalom jeleit mutatta, ami a klasszisát figyelembe véve felhatalmazza arra, hogy akár a negyeddöntőig gondtalanul meneteljen. 

Számomra homályos zóna, hogy mire számíthatunk például a korábbi győztes Stan Wawrinkától, aki csak elvétve képes mérkőzéseket nyerni idén (legutóbb például Fucsovics Marci fogott ki rajta hazai pályán, Genfben) és továbbra is küszködik a műtött térdével. A szívek bajnoka, Juan Martin Del Potro sosem vitézkedett salakon, ám fekete lóként vele is számolhattunk volna, hanem Rómában egy újabb sérülés miatt feladni kényszerült a Goffin elleni nyolcaddöntőt és veszélybe került a Garros-indulása is. Apropó David Goffin, ő viszont egy balszerencsés időszak után (szemproblémák) újra feltámadni látszik, bár kimagasló eredményt nem tudott felmutatni ezen a borításon, szépen csöndben azért ellopódzott a negyeddöntőkig Monte-Carlóban és Rómában, illetve elődöntőig jutott Barcelonában. Nishikori teljesítményére ugyancsak ráhúzható a felfelé ívelő jelző: a pillanatnyilag a világranglista 21. helyén tanyázó japán például érdekelt volt a monte-carlói döntőben (mondanom sem kell, Rafától kapott ki). A 3. helyen kiemelt Marin Cilic is érdekes lehet, amennyiben egészséges, ugyanis nem szabad elfelejteni azt a fegyvertényt vele kapcsolatban, hogy az utóbbi három GS-tornát tekintve két döntő a mérlege, igaz, a Garrosról a negyeddöntő a legjobbja. A meglepetésemberek skatulyájába sorolható a barcelonai finalista Stefanos Tsitsipas (nem röhög) és Denis Shapovalov is, aki legutóbb Madridban villogott (elődöntős fiaskó Sascha Zverevtől). 

utóirat {május 26.]
A Roland Garrosra való ráhangplódás jegyében rendezett genfi 250-es tornát Fucsovics Márton nyerte meg, a német Peter Gojowczykot két sima szettben felülmúlva a döntőben. Ezzel ő lett 1982 óta az első magyar, aki ATP-trófeát emelhetett a magasba. Mindeközben Dominic Thieam diadalmaskodott Lyonban egy hasonló szintű versenyen, Gilles Simont legyőzve.