× Holnap kezdődik meg a tenisz ünnepe Londonban, az All England Lawn Tennis Clubban. Pénteken készült el a sorsolás, és ezzel egyidőben megkezdődtek az esélylatolgások is. A legtöbbet ismételt kérdés mégis az, hogy Murray vajon meg tudja-e védeni wimbledoni bajnoki címét. Részemről nincs kétség, még akkor sem, ha ez az a szezon eddig nem alakult túl fényesen számára, és még akkor sem, ha a Queen's Clubban a 3. fordulóban búcsúzott.

× THE CHAMPIONSHIPS - TITLE DEFENCE AWAITS MURRAY
Tavaly ilyenkor nagyon aggódtam, közben pedig valami különös érzés kavargott bennem. Az aggodalmam a rendkívül nehéz sorsolásnak szólt, hiszen 2013-ban Andy a negyeddöntőben Federerrel, az elődöntőben Nadallal is találkozhatott volna, ha a papírforma beigazolódik. Mint tudjuk, egy évvel ezelőtt Wimbledonban sok esetben borult ez a bizonyos papírforma, és végül megtisztult a skót ága. Azt a különös érzést akkor még - a verseny előtt néhány nappal - nem tudtam hova tenni, de később kiderült, hogy nem vaklárma volt és nem őrültem meg teljesen... Pénteken visszanéztem a tavalyi döntőt Murray és Djokovic között - már istentudja hanyadszorra -, és még mindig alig hiszem el, hogy ez tényleg megtörtént. Nem tudom, láttátok-e a Wimbledon - Szerva itt, szerelem ott című filmet, mert abban ugyan egy kicsit mesebeli módon, 2 szettes hátrányból áll fel az angol Peter Colt és nyeri meg a bajnokságot, de a britek öröme a győzelem után ugyanolyan őszinte a romantikus történetben, mintha a rendezők tudták volna előre, mi fog történni 10 évvel később a valóságban. Biztos vagyok benne, hogy a szigetországiak 2014-ben is ugyanígy fognak majd szurkolni Murray-nek, akinek idén kicsit könnyebb a sorsolása, és a belga David Goffinnel kezd majd hétfőn kettőkor a center pályán.

A korábban emlegetett tavalyi döntő már a legjobb 4 között megismétlődhet - ami egyben azt is jelenti, hogy a másik ágon van esély egy Federer-Nadalra -, viszont az elődöntőig vezető út Andy számára jóval egyszerűbbnek ígérkezik, úgyhogy most nincs miért panaszkodni, nem kell azon siránkozni, hogy megint milyen lehetetlen sorsolást kapott. Persze, ha ötödik kiemeltként vágna neki a versenynek, más lenne a helyzet, de a különleges wimbledoni kiemelési rendszernek köszönhetően két helyet előrelépett, így megúszta, hogy a Federer-Nadal-Djokovic hármas egyikével már a negyeddöntőben találkozzon. A másik idei mázlista pont Federer lett, de az ő ágán több az olyan veszélyes játékos, mint például Lopez, Hewitt vagy a tavalyi elődöntős Jerzy Janowicz. Én, személyszerint nem érzem a svájciban az erőt a 8. bajnoki cím megszerzéséhez - és ezt most nem csak azért írom, mert nem kedvelem -, de ettől függetlenül bármi lehet, hallottam már olyan tippeket, miszerint ő fog nyerni. Egy biztos, nem lesz könnyű útja a fináléig, ahol pedig jöhet akár Djokovic, akár Murray. Ha már a tábla alsó felénél tartok, akkor nem érdemes elmenni Nadal szerencsétlensége mellett. Szegény spanyol - csak nehogy elkibáljam - az első fordulóban Martin Klizant kapta, akin ha sikerül átküzdenie magát, jöhet Rosol, aki két éve óriási meglepetésre megverte a második fordulóban. A legjobb 32 között találkozhat a nagyot adogató Ivo Karlovic-csal, aztán pedig összefuthat Monfils-szal vagy akár Gasquet-val is. A negyeddöntőben Raonic, Nishikori és Kohlschreiber jelenthet rá reális veszélyt. Ha egyáltalán eljut odáig...

Nem esett még szó Djokovic-ról, aki Nadalhoz hasonlóan nem lehetett túl boldog, amikor meglátta a táblát. A második körben meccselhet a Murray-t legyőző Stepanekkel, aztán a kiszámíthatatlan Gilles Simonnal. A nyolcaddöntőben jöhet Tsonga, aki korábban 0-2-ről verte Federert Wimbledonban, a 8 között pedig Tomas Berdych lehet a 2011-es bajnok ellenfele. Azért a szerbnek sem könnyű az élete első kiemeltként... Tényleg nehéz megtippelni, ki lesz a végső győztes, főleg, ha visszagondolok a tavalyi tornára, ahol sokan visszaléptek és sorra hullottak ki az esélyesek. Nem mondom, hogy örülnék egy Murray-Federer döntőnek, de mindenképp érdekes lenne abból a szempontból, hogy az immáron wimbledoni bajnok skót mire menne a 32 éves hétszeres győztes svájci ellen. Mindenesetre én hiszek abban, hogy Murray meg tudja védeni a címét.

× Úgy tűnt, ez nem Rafael Nadal éve lesz, és valaki Söderling nyomdokaiba lépve megint legyőzheti őt a párizsi salakon, de nem így lett. Tovább uralkodik, újabb rekordokat dönt, hiszen senki sem tudta igazából megszorongatni az idei Francia Nyílt Teniszbajnokságon. Igaz, női vonalon elég sok meglepetés született, de a győztes személye egy cseppet sem meglepő. Lássuk tehát mi történt pontosan a 2014-es Roland Garroson.

× SHARAPOVA FOR THE SECOND TIME, NADAL FOR THE NINTH TIME
Majdnem elfelejtkeztem a cikk megírásáról, ami egyrészt annak köszönhető, hogy éppen füves pályás teniszt nézek, másrészt pedig annak, hogy az idei Garroson nem borult fel a világ rendje. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy unalmas volt a párizsi Grand Slam-torna, hanem csak azt, hogy elnézve a bajnokokat, nincs az az érzése az embernek, mint például az Australian Open után. Nehéz ezt szavakkal körülírni, de valahogy elmaradt a szenzáció, az igazi nagy csoda. Nadal egész egyszerűen megállíthatatlan volt megint Párizsban, annak ellenére, hogy 3 vereséget is begyűjtött idén salakon. Robin Söderling óta nincs ember, aki megverné a francia fővárosban, pedig velem együtt szerintem sokan reménykedtek abban, hogy 2014-ben végre megtörik a jég. Ne értsetek félre, semmi bajom nincs Rafával, remek játékosnak tartom, de amikor valaki ennyire domináns és sorra nyeri a versenyeket, akkor mindenki - leszámítva természetesen a Nadal-fanatikusokat - vágyik a változásra. Ez egy természetes reakció véleményem szerint. Talán Djokovic-ot tartottam a legesélyesebbnek arra, hogy legyőzze a spanyol salakkirályt, de mint láttuk, neki sem sikerült...

Az eredményekre terelve a szót, először a meglepetésekre térnék ki. A férfiaknál Wawrinka és Dimitrov első fordulós kiesése borzolta a kedélyeket, míg a nőknél hamar búcsúzott Li és a világelső Williams is, utóbbi a spanyol Muguruzától szenvedett megalázó vereséget. A második hetet nem élte meg Federer sem, aki az elődöntőig menetelő Gulbistól kapott ki. A negyeddöntőktől kezdve lenyugodtak a kedélyek, tulajdonképpen bejött a papírforma mindkét nemnél. A női döntőt Sharapova és Halep játszotta, és nem is akármilyen mérkőzés volt ez: több, mint három órán keresztül gyűrték egymást, de végül győzött a tapasztalat és a rutin, így az orosz hölgy emelhette a magasba a trófeát. Maria Sharapova először tudott duplázni egy Grand Slamen (összesen 5 bajnoki címe van), és azért érdekes, hogy immáron a Garros a legeredményesebb versenye, mert ő néhány évvel ezelőtt még nem volt képes világverő teniszre salakos borításon. Simona Halep első GS-döntőjében csodásan helytállt és az utolsó pillanatig küzdött a hullámzó teljesítményt nyújtó riválisával szemben. Egészen biztos, hogy a most 22 éves román teniszező fog fontos tornákat nyerni, és a világelsőség sem elérhetetlen cél a számára, hiszen jelenleg az előkelő 3. helyen áll a ranglistán...

Visszatérve a férfiakhoz, a finálét az első és a második kiemelt játszotta, azaz Nadal és Djokovic. A nyitószett egyértelműen lett a szerbé, aki ekkor még felül tudott kerekedni a spanyol klasszison, de az idő múlásával a fölénye is eltűnt. Ahogyan elkezdett felszáradni a pálya, Nadal fokozatosan átvette az irányítást. Igaz, a második játszma még szorosan alakult, de 3. szett megnyerése után Rafa érezhette magát nyeregben. Voltak érdekes pillanatok, hiszen mindkét játékos szenvedett a párás, forró levegőtől - Djokovic konkrétan rosszul lett, de Nadalnak is akadtak nehézségei, akinek elvileg kedveztek ezek a körülmények. Ettől függetlenül a spanyol megszerezte a break-előnyt a 4. játszmában, de a szerb kiegyenlített és egy pillanatig úgy tűnt, hogy visszaszerezte az elvesztett önbizalmát is. 4-5-nél szerválnia kellett a meccsben maradásért, és 30-0-ra vezetett, de innen is képes volt elbukni a játékot. Három elrontott ütés és egy kettős hiba már nem fért bele, Nadalnak nem is kellett nagyot küzdenie a győzelmért. A 9. Garros-győzelemért. 

× Tegnap délután ért véget az olasz kerékpáros körverseny Triesztben három kemény és eseményekben gazdag hét után. Én azt terveztem, hogy majd a verseny után írok egy általános összefoglalót, de úgy döntöttem, hogy kedvenc csapatomat, a Tinkoff-Saxo-t is dicsérettel illetem. Kitérek a győztesekre is, természetesen, hiszen a kolumbiaiak emberfeletti teljesítménye említést érdemel.

× FROM BELFAST TO TRIESTE - THE STORY OF THIS YEAR'S GIRO
Egy hatalmas közhellyel indítanék, miszerint nagyon hamar eltelt ez a három hét. Május 9-én kezdődött meg az idei Giro d'Italia az észak-ír fővárosban, Belfastban egy csapatidőfutammal. Ekkor még 3 ír versenyző volt a mezőnyben, és mindenki Rodriguez-Quintana-Uran csatára számított a hegyekben. A csúszos belfasti utak máris megpecsételték a Garmin-Sharp csapat sorsát, hiszen többen is közülük a földre kerültek, a hazaiak kedvencének, Dan Martinnak pedig fel is kellett adnia az olasz kört. Ezután még két napot tekertek az Ír-szigeten, ahol végig esett az eső, de a rengeteg őrült szurkoló legalább mosolyt csalt az arcukra. A  dublini befutó után, ami Marcel Kittel második győzelmét hozta, a jónevű peloton Dél-Olaszország felé vette az irányt a jobb időjárás reményében. A szikrázó napsütés még váratott magára, a 4. szakaszt félig-meddig neutralizálni kellett a zord körülmények miatt. A 6. etapon bekövetkezett az, amitől annyira tartott mindenki: egy montecassinói körforgalom előtt a mezőny elején óriási bukás történt, ami dominó-effektust idézett elő, és a versenyzők egyharmada elesett. Rodriguez feladta a Girót, sokan csönttöréseket szereztek, mégtöbben pedig tetemes hátrányt szedtek össze az összetettben - mint például a Tinkoff-Saxo egyik csapatkapitánya, Nicholas Roche. Csak egyetlen egy favorit kerülte el a borulást, névszerint Cadel Evans, aki nem várt meg senkit, hanem csapattársaival karöltve őrült tempóba kezdett az élen. Nem volt túl szép húzás tőle, de ilyesmi már elég sokszor előfordult az országúti kerékpározás történetében, úgyhogy nem érdemes ezen fennakadni. Az viszont tény, hogy ezzel a húzzással nagy előnyre tett szert a többi esélyessel szemben.

A 8. és a 9. szakasz hegyi befutót hozott, de igazán komoly támadásokat nem láthattunk, Cadel magabiztosan őrizte a rózsaszín trikót, a Tinkoff-Saxo elsőszámú embere, Rafał Majka pedig az előkelő 3. helyre kapaszkadott fel és átvette a legjobb fiatalnak járó fehér trikót. Egy teljesen sík etap következett az első pihenőnap után, és Kittel visszalépése nyomán Nacer Bouhanni lépett elő a legerősebb sprinter szerepébe: Salsomaggiore Termében már másodszorra ünnepelhetett. Másnap Savonában meglepetés-győztesnek örülhettünk, hiszen a Saxo-s Michael Rogers, aki tulajdonképpen 0 versenykilométerrel a lábában kezdte meg a Giro d'Italiát, 15 km-rel a cél előtt meglépett a szökevénycsoporttól és előnyét sikerült megőriznie a célig. A 34 éves háromszoros időfutam-világbajnok ausztrálnak ez volt az első sikere háromhetes viadalon, de nem kellett sokat várnia a következőre. Május 22-én nagy változások következtek be összetettben, mivel egy 42 km-es sík - inkább talán dombos - időfutamra került sor. Rigoberto Uran elképesztő futamot produkált - több, mint 1 percet vert a komplett mezőnyre, így hozzá került a maglia rosa. Evans harmadikként zárt, Majka 4. lett, míg Quintana teljesítménye csak a 13. helyhez volt elegendő és máris 3 és fél perces hátrányban találta magát.

A 15. szakasz Montecampione-i hegyi befutóját a fiatal olasz Fabio Aru nyerte és jelentőset lépett előre, Quintana pedig kiosztott 20 másodpercet Urannak és 2:40-re jött fe, de az igazi felfodulás május 27-én következett be. 3 legendás hegy is szerepelt a programban - Gavia, Stelvio, Val Martello -, így nem csoda, hogy sokan ezt tartották a királyetapnak. Az időjárés újfent megkeserítette a kerekesek dolgát, hiszen hol az eső, hol a hó esett és helyenként mínuszokban kellett tekerniük hófalak között. A Stelvio lejtmenetében érkezett egy igencsak félreérthető rádióüzenet a szervezőktől, miszerint motorosokat küldenek előre és őket nem szabad megelőzni. Ezt a legtöbb csapatnál úgy értelmezték, hogy neutralizálják a lejtmenetet és a Val Martellón folytatódik csak a verseny. Persze voltak kivételek is, így történhetett meg az, hogy Nairo Quintana, Pierre Rolland és Ryder Hesjedal megszökött a főmezezőnytől és 2 perces vezetésre tettek szert az utolsó hegy kezdetéig. A kis kolumbiai aztán bámulatosat ment a Val Martellón, leszakította társait és megszerezte a szakaszgyőzelmet is. A favoritok szétszakadozva érkeztek meg: Kelderman elsőként 3:32-es lemaradással, Aru 3:40-nel, Majka 4:08-cal, Uran pedig 4:11-gyel. Az összetettben Quintana átvette a vezetést, méghozzá nem is kevéssel: 1 perc 41 másodperces előnyből várhatta a folytatást. A félrevezetett csapatok vezetőinek körében óriási volt a felháborodás, de végül nem történt utólagos korrekció, nem változtattak semmit az eredményeken.

A 17. etap megint a bátor és kitartó szökevényeké lett, amit csak azért említek meg, mert a 21 éves Jay McCarthy (Tinkoff-Saxo) 3. lett Pirazzi és Wellens mögött. A fél perccel később érkező főmezőnyből a finn bajnok Veikkanen bizonyult a legjobbnak, aki úgy ünnepelt, mintha nyert volna... szegénynek be kellett érnie egy 6. hellyel. Múlthét csütörtökön, a 19. szakaszon Arredondo sikerének lehettünk szemtanúi, aki ezzel a királykék hegyi trikót is begyűjtötte. Másnap, vagyis május 30-án rendezték a 27 km-es hegyi időfutamot, ahol gyakorlatilag eldőlt a Giro sorsa. Aru és Quintana harcolt az első helyért, ami végül a kolumbiaié lett, aki ezzel 3 percre növelte előnyét összetettben Urannal szemben. Fabio Aru fellépett a dobogó legalsó fokára, és a hasi fájdalmakkal küzdő Majka sajnos kicsúszott a top 5-ből. A 20. szakasz a Monte Zoncolan megmászásáról szólt, de kisebb meglepetésre megint hazaért egy szökés, mert Quintánáékat nem érdekelte a győzelem. Az utolsó néhány kilométeren ketten maradtak elöl: Bongiorno és Rogers. A kis olaszt egy őrült szurkoló meglökte, miután kiesett a ritmusból, és emiatt az ausztrálnak nagyszerű lehetősége nyílt az újabb sikerre. És megcsinálta. Megnyerte a Zoncolant, ami azért nem kis szó ebben a sportágban. A csapatversenyben 3. helyén végző Tinkoff-Saxo-nál óriási volt az öröm, Tinkov úr már a célvonalnál várta Rogerst és a pódiumon is együtt ünnepeltek. A vasárnapi trieszti befutót Luka Mezgec vitte el, Nairo Quintana pedig a zuhogó esőben vehette át a legendás, soha véget nem érő kupát és a hőn áhított rózsaszín trikót.

× A salakszezon nem a szívem csücske, ez az a borítás, amit a legkevésbé kedvelek, és ezzel Murray is így van - legalábbis az eredményei ezt bizonyítják. Ettől függetlenül nagyon várom már a Roland Garrost, az év második Grand Slam-tornáját, ahol eldől, hogy Nadal marad-e a salakkirály, vagy esetleg valakinek sikerül megfosztania őt a trónjától. Az utóbbi versenyek érdekesen alakultak ebből a szempontból...

× FAVOURITES, UNDERDOGS - CAN ANYBODY BEAT RAFA IN PARIS?
Miközben persze reménykedem abban, hogy Andy jól fog szerepelni a párizsi Grand Slamen, sokat gondolkodom azon is, hogy lesz-e valaki a mezőnyben, aki meglepheti Rafael Nadalt. A spanyolok ásza 8 alkalommal nyerte meg a Garrost, ő a címvédő, de egyáltalán nem biztos, hogy idén is le fogja iskolázni a többieket és kikövezett útja lesz a győzelemig. Miért írom ezt? Nem, nem azt akarom kétségbe vonni, hogy ő a legnagyobb favorit, mert ez tény, viszont elnézve az elmúlt hetek salakos tornáit, senki sem állíthatja azt, hogy Nadal érinthetetlen volt. Igaz, Madridban nyert, de ha - tudom, hogy a sportban az ilyen típusú mondatoknak nincs túl sok értelme - Nishikori nem sérül meg, ki tudja, mi lett volna a vége... Monte Carlóban Ferrer verte 2 szettben a negyeddöntőben, Barcelónában pedig egy másik honfitársától, Almagrótól kapott ki ugyancsak a legjobb 8 között. Ezek mindenképpen érdekes fejlemények, főleg annak tudatában, hogy Rafa óriási mentális fölényben van a többi spanyol teniszezővel szemben. Kis túlzással, szökőévente mindössze egyszer fordul elő, hogy valamelyiküknek sikerül legyőznie. Elég visszagondolni a tavalyi párizsi döntőre, amikor Ferrer csak árnyéka volt önmagának: az embernek szinte olyan érzése támadt, mintha már előre megbeszélték volna a végeredményt...

Múlthéten Rómában Nadal alaposan megszenvedett, hiszen egy kivételtől eltekintve minden mérkőzése döntő játszmába torkollott, ráadásul Murray ellen a negyeddöntőben a legjobb játékára volt szüksége a győzelemhez. Djokoviccsal 41. találkozójukat vívták a döntőben, és a 3. szett közepén a 'mallorcai csodagyerek' egész egyszerűen megtört. Nem fizikális fáradtságot láthattunk rajta, inkább csak elvesztette a fonalat, miközben szerb riválisa szebbnél-szebb nyerő ütésekkel rukkolt elő és egy önbizalomnövelő sikerre tett szert egy héttel a Roland Garros előtt... Úgy gondolom, hogy Ferrer, Almagro és Djokovic példája a többieknek is kölcsönöz némi magabiztosságot és bátorságot, hiszen saját szemeikkel láthatták, hogy Rafael Nadal bizony nem legyőzhetetlen. Egy alacsonyabban rangsorolt teniszező is elhiheti magáról, hogy nem teljesen esélytelen a spanyol salakkirállyal szemben, és ez az extra önbizalom a megnyert játékok, akár szettek formájában is megmutatkozhat a pályán. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bárki megverheti Rafát Párizsban, de nehezebb lehet majd a dolga a döntőig vezető úton az utóbbi évekhez képest, amikor dominálta a salakos versenyeket. Én alapvetően szeretem a meglepetéseket és szeretem azt, ha borul a papírforma, vagyis az esélytelenebb játékos győz. Kíváncsi vagyok arra, hogy lesz-e valaki, aki meg tudja ismételni Wawrinka melbourne-i menetelését, hogy lesz-e egy újabb hős, mert az az igazság, hogy most bárkiből hős lehet, aki térdre tudja kényszeríteni Nadalt. 

× Most éppen nyugalom van az 5 kedvenc sportolóm háza táján, leszámítva persze a szülinapos Andy Murray-t, de ez az jelenti, hogy jut időm a lista bővítésére. Ha már valaki elfelejtette volna, számomra kedves, szimpatikus sportembereket sorolok fel, akik ha nem is a szívem legmélyén kaptak helyet, de őszintén szeretem és tisztelem őket. Jenson Button, Dario Cologna és a Tinkoff-Saxo kerékpáros csapat lesznek a bejegyzés főszereplői.

× JENSON BUTTON [formula 1]
Amióta nézek F1-et, Button ott van a mezőnyben, és nekem mindig is szimpatikus versenyző volt. A 2009-es szezonban jött el neki az igazi áttörés, amikor is a Brawn GP pilótájaként 6 futamgyőzelmet jegyzett és megszerezte karrierje első világbajnoki címét. Az újonc csapat tulajdonképpen végig uralta a bajnokságot, így a konstruktőrök között is ők nyertek, csaknem 20 pontos fölénnyel a Red Bull előtt. Sajnáltam, hogy ez a Ross Brawn-féle csoda csak egy évig tartott (a Mercedes felvásárolta az alakulatot), de mégis boldog voltam, hiszen Jenson végre világbajnok lett, abszolút megérdemelten. 2010-ben új korszak kezdődött a sportág történetében, teljesen megváltozott a pontozási rendszer. A címvédő a McLarenhez igazolt, és a másik brit klasszis, Lewis Hamilton csapattársa lett, ami számomra egy álom-párosítás volt. Ebben az évben Button 2 futamon diadalmaskodott, a bajnokágban pedig az előkelő 5. helyet szerezte meg Hamilton mögött (a csapattal másodikok lettek). Bizonyára mindenki emlékszik, hogy ekkor vette kezdetét Vettel uralma, ami egészen mostanáig kitartott... 2011-ben maradt az előző évi felállás és Jenson egy kiváló szezont teljesített, hiszen egészen pontosan háromszor állhatott fel a dobogó legfelső fokára, többek között a magyar nagydíjon is. Összetettben is javítani tudott 2010-hez képest, csak Vettel bizonyult nála jobbnak, de ő több, mint 120 ponttal (a McLaren 2. lett a konstruktőrök versenyében). 2012-ben Button megismételte a bravúros 3 futamgyőzelmet, de volt egy gyengébb sorozata az évad során, ami miatt a bajnokságban 5. lett, akárcsak 2 évvel ezelőtt. Tavaly élőben láthattam őt a Hungaroringen körözni, pont a McLaren boksza felett álltunk, úgyhogy a csapat munkáját is megfigyelhettük. Kedvenc pilótám új társat kapott Sergio Perez személyében, szétrobbantották tehát a sikeres brit duót, aminek egyáltalán nem örültem. Ez az év nem Button remekléséről szólt, sajnos elmaradtak a győzelmek, és az együttes is mélyrepülésbe kezdett, mert Perez sem tudta beváltani a hozzáfűzött reményeket... Idén Jenson a zöldfülű Kevin Magnussen oldalán versenyez, a szezonnyitó ausztál nagydíjon Riccardo büntetése nyomán mindketten dobogóra állhattak, de ezután beleszürkültek a mezőnybe. Remélem, hogy azért még láthatom a 2009-es világbajnok britet ünnepelni.

× DARIO COLOGNA [sífutás]
Colognát kedvenc síugrómmal egyidőben ismertem meg, a 2010-es vancouveri olimpián fedeztem fel magamnak és azóta követem figyelemmel a karrierjét. Ő egy rendkívül szerény svájci srác, nem nagyképűsködik, visszafogottan ünnepli sikereit, egy igazi szerethető figura. Petter Northuggal évek óta nagy csatákat vívnak a világkupában és a Tour de Ski-n, olyanok ők ketten, mint tűz és víz. A félelmetes végsebességéről ismert norvég sokkal vérmesebb, mint Dario, aki legtöbbször az emelkedőkön villog és a hosszútávú versenyek az erősségei. A legendás svájci szurkolók nagyon szeretik Colognát: egyszer olvastam, hogy a szülőfalujában rendeznek egy külön ünnepnapot a részére minden évben, ami bizonyítja, hogy mekkora tisztelet övezi a 28 éves sífutót arrafelé... Halványan emlékszem, amikor 'Super Dario' megnyerte a 15 km-es szabadstílusú versenyszámot Vancouverben, megszerezve ezzel az első olimpiai bajnoki címét. A 2011-2012-es szezon sikerült neki a legjobban, akkor 6 világkupa-győzelmet gyűjtött be. Valódi specialistája az immáron hagyománnyá vált több szakaszos Tour de Ski-nek, amin három alkalommal diadalmaskodott, az utolsó sikerét fel is tudom idézni, akkor már a rajongójaként követtem az eseményeket. Tavaly a Val di Fiemmében megrendezett világbajnokságon nyert egy aranyat a 30 km-es üldözésesben, és egy ezüstöt az 50 km-es távon, amivel egyértelmű olimpiai esélyessé lépett elő. Sajnos a 2013/2014-es évad előtt 3 héttel megsérült, meg kellett műteni, ezért több hónapot ki kellett hagynia és még az ötkarikás játékokon való részvétele is kérdésessé vált egy pillanatra. Távolmaradt kedvenc versenyétől, a Tour de Ski-től is, és csak 2014 elején térhetett vissza, de ez az visszatérés emlékezetesre sikeredett, hiszen 2 svájci bajnoki címet is szerzett, Toblachban pedig 2. helyezett lett egy világkupa-versenyen. Cologna Sochiban folytatta szárnyalását, ahol skiathlonban és a 15 km-es klasszikus stílusú futamon győzedelmeskedett. Az 50 km-es tömegrajtos versenyszámban is ő volt a legnagyobb favorit, de ha jól emlékszem 2 km-rel a cél előtt eltört az egyik léce és jelentős hátrányt szedett össze az élcsoporttal szemben... A következő szezonban remélhetőleg több szerencséje lesz, és szép eredményeket ér majd el a faluni világbajnokságon.

× TINKOFF-SAXO TEAM [országúti kerékpár]
Az az igazság, hogy először külön akartam írni egy-két versenyzőről az orosz bejegyzésű profi kerékpáros csapatból, de rájöttem, hogy ennek nem lenne sok értelme, inkább a nagyszerű csapategységet és csapatszellemet szeretném kiemelni, mert ezek a tényezők szerettették meg velem a Tinkoff-Saxo-t az elsőszámú emberektől kezdve az utolsó segítőkig. Alberto 2011-ben igazolt az akkoriban még dán vezetés alatt álló együttesbe, és egy fölényes Giro-győzelemmel bizonyította, hogy a lehető legjobban döntött. A doppingbotrány ellenére mindenki kitartott mellette, senki sem kérdőjelezte meg az ártatlanságát és miután megszületett a (rossz) döntés, nem a kirúgásán gondolkodtak Riisék, hanem szépen felépítettek köré egy nagyszerű csapatot. A hónapokon keresztül tartó kemény munka meghozta a gyümölcsét, hiszen a 2012-es Vueltán Contador megszerezte karrierje 7. háromhetes sikerét, köszönhetően hűséges társainak, akik utolsó csepp erejejükig segítették őt. Én azt vettem észre az évek során, hogy a Saxo-s fiúk örülnek annak, hogy Albertóért dolgozhatnak, felnéznek rá és tisztelik őt - és ez kölcsönös. Amíg ő az elsőszámú ember az alakulatnál, addig a munkájuk sosem marad eredmény és köszönet nélkül. Példáként felhozhatnám a 2013-as Critérium du Dauphiné-t, amikor Contador lemondott a jobb összetettbeli helyezéséről és inkább hátramaradt Michael Rogershez, hogy az ausztrálnak meglegyen a dobogó... Amikor pedig lehetőséget kapnak arra, hogy megmutassák, ők mit tudnak a 'főnök' távollétében, kiváló teljesítményt nyújtanak: elég csak visszagondolni a 2013-as Amstel Gold Race-re, amit Roman Kreuziger nyert meg, vagy a tavalyi Vueltára, ahol Nicholas Roche (összetettben 5. lett) és Michael Morkov is szakaszgyőzelmet ünnepelhetett. Említést érdemel még a fiatal Rafal Majka is, aki a háromhetes versenyeken folyamatosan harcban van a legjobb 25 év alatti kerekesnek járó trikóért/díjért. Szerintem belőle később még nagy bajnok válhat... Ha már az elején szóba hoztam a csapatszellemet, a legszebb emlékem az róluk, amikor a 2013-as Tour de France-on a 13. szakaszon több, mint 1 perces különbséget harcoltak ki a főmezőnnyel szemben, ahol Froome is tekert. Kitartásuk és eltökéltségük a szökés sikerességéhez vezetett, és ami legfontosabb; mindezt úgy érték el, hogy a csoportból senki sem akart nekik segíteni. Nem csoda, hogy később ők nyerték a csapatversenyt... Sok szerencsét a Tour-on, fiúk! GO SAXO!